Szürkekabátos

El kell mondanom, hogy az előtt soha nem voltam síelni, ebből kifolyólag, lövésem se volt hozzá, hogy milyen is ez az egész. A társaság nagyon jó volt, és ezért nem sokat gondolkodtam, hogy menjek e vagy ne; én is befizettem az útra. Egy rendkívül hideg reggelen indult a busz. Mindenki gyorsan túl akart esni a csomagok bepakolásán, és habár már senki nem volt gyerek, mégis tülekedés alakult ki lassacskán a busz csomagtartója előtt. A síléceit is természetesen pont nekem kellett kiejtenem a kezemből, amit gyorsan a kezembe is nyomott egy szürkekabátos férfikéz, de időm nem volt megnézni kié, mivel azzal voltam elfoglalva, hogy ezzel az előzékeny reakcióval összepiszkolódott a kabátom.

A buszon folytatódott a tülekedés. A barátnőm Lilla, már leült és a busz homályából kitűnt vad kalimpálásával:
- Nati! Nati ! Ide… menj már innen! Nem látod, hogy itt vagyok? ! Menj már arrébb! ! - fűzte hozzá lelkes invitálásához a többieknek szóló rendreutasításokat. Ő már csak ilyen. Nem ismertem mindenkit a csapatból, ami éppenséggel nem, hogy zavart volna, de még izgalmasabbá tette az egész kalandot. Lilla –nagy megrökönyödésemre- már a legtöbb ismeretlen számára előre beharangozott, amit egy kicsit bántam, mert jobb szeretek meglepetés lenni.

Mire a nagy dulakodásnak végre vége szakadt a buszon is, és mindenki megtalálta a helyét, kezdtem magam úgy érezni, mint valami osztálykiránduláson. Mindenütt kószáltak a süti kínálgatók, és amolyan „mindenki itala” üvegek, amik időről időre valakit lelöttyentettek. Egy ideig nagyon élveztem játszani az „új lány” szerepét, de csak addig, amíg mindenki csak egyedül konstatálta , hogy „Ni csak! Téged nem ismerlek!”. Ilyenkor ugyanis egy gyors bemutatkozás és pár udvarias szó után könnyebb volt megjegyezni az illetőt magamnak, mint a helyem elfoglalása utáni pillanatban bekövetkezett hirtelen bemutatkozók között kiigazodni, ki kicsoda. Ha egy zajos buszon ugyanis egy tucat ember körbevesz, akkor nem garantált a bemutatkozás eredményessége. Szóval az út első felében még senkit nem mertem a nevén szólítani, a nélkül, hogy előtte Lilla véleményét ki ne kértem volna az illető kiléte felől.

Történetem elején egy kicsit jóindulatú voltam az idővel kapcsolatban, mert az a reggel igencsak hajnal volt: 2óra. Olyan háromra már mindenki kicsit lenyugodott, és viszonylagos nyugalomban végre alkalmunk volt beszélgetni a Lillával. Tulajdonképpen ő egész jól ismert mindenkit. Mégsem az általam frissen megismert emberekről beszélgettünk, hanem mind ketten kipanaszkodtuk magunkat az egyetemi vizsgák miatt. Személy szerint pont túl voltam rajtuk, de neki még vissza volt egy, valamikor a hónap végén, de nem igazán izgatta. Ez után viszont nem bírtam tovább, és alaposan kikérdeztem azokról az „ifjú leventékről” akik külső alapján tetszettek. Aztán mind ketten a szép középiskolai élményeinken romantikáztunk: „Azok voltak csak a szép idők!”. Közben persze lopva oda-oda böktünk a fejünkkel egymásnak, ha valami olyat tettek „kiszemeltjeink” amire érdemes volt odafigyelni. Aztán gyorsan megállapítottuk: „De aranyos! ! ”.

Lilla hamarosan beburkolta magát néhány pulcsiba, majd bedugaszolta a fülét fülhallgatóval, és elaludt. Végre önálló elemzésbe kezdhettem, hogy kik is ülnek körülöttem. A mellettem ülő két lányból ismertem az egyiket, a másik meg nem érdekelt.
„- Hoppá, hoppá, hoppá!”- megláttam valami nagyon ismerőset közvetlenül magam előtt. Egy szürke kabátujj. Ő vette fel a léceimet. Mivel előttem ült, sajnos nem láthattam az arcát, pedig igazán kezdett érdekelni ki is koszolta össze a kabátom ;-) . Haja fekete volt, és lehet, hogy aludt, mivel egészen hátravetette a fejét a támlán. A kézfeje nagyon fehér volt, és nagyon szabályos. Mint egy szép levél. Ahogy így néztem a kezét, lassan elaludtam. Megpillantottam, hogy hirtelen felpattan, megfordul, a székére térdel, a támlára könyököl, és rám néz. Elakadt lélegzetem. Ami hátulról nem látszott, most sokként ért. Elölről kopaszodott, és vizenyős kék szeme volt, és a nyakán pedig éktelen szemölcsök voltak. Iszonyat! Ebben a pillanatban csattanást hallottam, amire felriadtam. „Csak álmodtam!!!” Majdnem felugrottam örömömben, hogy nem valóság, amit láttam.

Már kelt a nap odakint. A busz hamarosan lassított, és egy benzinkútnál leparkolt. Akik ébren voltak, szedelődzködni kezdtek. Összeszedtem magam, és én is felálltam. Nagy meglepődéssel láttam, hogy a „Szürkekabátos” is lemegy. Sőt, már nem is volt a helyén. Leszálltam a buszról. Illetve leszálltam volna, csakhogy valaki épp nagy lendülettel ugrott vissza a buszra, és hatalmas ütközés után mind ketten a földön találtuk magunkat. Az illető egy magas srác volt, fekete pulcsiban, hatalmas meglepődött kék szemeket meresztett rám, és sűrű bocsánatkérések között felsegített. Nem emlékeztem, hogy bemutatkozott volna, de nem akartam egy olyan hülye kérdéssel oldani a hangulatot hogy „Hogy is hívnak?” Még mindig fogta a karomat, és láthatóan hirtelen nagyon zavarban volt. Mivel a szorítás nem lett gyengébb, mint mikor még szükség volt arra, hogy megtartson, és szinte fájni kezdett, ezért a feszültség oldó mondat keresése helyett, valahogy csak egy felszisszenés jött ki a számon, amit megint erős bocsánatkérések követtek.

Mind ez olyan fél percen belül lehetett, még is úgy éreztem, hogy nem találok ki a szeméből. Ez után villámcsapásszerűen követték egymást az események. Egy szőke lányos arcú srác leszólt a buszról:
- Máté! – erre már is egy kabát röppent felénk teljesen beterítve őt. Bizonytalanul nevetgélt, és zavarában még gyorsan maga köré tekerintette a kabátot, majd pár utolsó bocsánatkérés után elviharzott a benzinkút felé. Mikor elveszítettük a szemkontaktust távozásakor, csak akkor döbbentem rá, hogy a kabátja bizony szürke volt. Ez után különösen elmosolyodtam azon, milyennek álmodtam az arcát. „De a fekete jobban áll neki…” –gondoltam. Visszaültem a buszra, megfeledkezve arról, miért is indultam le a buszról. Gondolataimba merülve már egészen kiszíneztem az előbbi jelenetet.

A megálló rövid volt, és a vezetők hamar visszarendeltek mindenkit a buszra. Látszólag érdektelen és álmos voltam, mi közben forrtak a gondolataim, és gyerekesen összeszorult a gyomrom, mikor a hidegtől kipirult arcú „Szürkekabátos” (rosszul mondom: szóval Máté) felugrott a buszra, és nem lassított a léptein egy cseppet sem egészen az ülésemig. A hatalmas lendülettel való közeledése nagyon férfias hatást keltett, hirtelen úgy éreztem mindenki más is csak őt látja, ahogy mint egy nyert sereg vonul egészen hozzám. Hirtelen megtorpant, és egy csokit rántott ki a zsebéből, és szégyenlős gyors mozdulattal a kezembe nyomta:
- Még egyszer bocsi!- mondta gyorsan, és közben úgy nézett a szemembe, mintha épp valami politikai kinyilatkoztatást mondott volna el. Aztán ledobta a kabátját, az ülésére, és mint aki jól végezte dolgát a hatásos pillanatnak egy szemvillanás alatt véget vetett.

Öt órával később megérkeztünk a szállásra, ahol hármas, kettes, négyes szobák voltak nagy átlagban. Elvétve pár egyszemélyes. Itt is természetesen nagy tülekedés és jókedv volt uralkodó, meg persze vita, hogy ki kivel alszik… Akár egy nagy 8.-os osztály. Végül is már a neveket is egész jól tudtam, és lassacskán be is illeszkedtem. Az első két napra mégis nagy kavarodás volt jellemző. Kinek ki az oktatója, és a gyakorlottak hol válthatnak bérletet a sífelvonóra. Ez a két fő gond foglalkoztatta a társaságot. Ám jött a mindent megváltoztató harmadik nap. Az oktatómnak rövid úton kiment a térde. Csodák csodája, Máté volt a fia az egyik szervezőnek, tehát kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy a kellemetlenséget így lehet megoldani a legfeltűnésmentesebben. Ám mind erről én nem tudtam. Vagyis későn értesültem.

Tehát, mikor Lilla mosolyogva jelentette a jó hírt a másnap, reggeli közben a jól értesültek jellegzetes elégedett mosolyával , hirtelen kő zuttyant a gyomromba reggeli helyett. „Ő fog tanítani engem? Mármint Ő, aki mégiscsak Ő!!” –gondoltam. A pályára kiérve, bizonytalan mosollyal közeledtem felé tudva a tuti égési lehetőséggel szembenézve, majd gyorsan felcsatoltam a sílécet. Ma viszont egyáltalán nem úgy tűnt mintha zavarban lenne, és pár megnyugtató mondattal el is oszlatta legtöbb félelmemet. Egy óra elteltével nagyon meglepő mondattal állt elő:
- Mit szólnál, ha esetleg kipróbálnánk a snowboard-ot is?- sanda mosoly ült ki az arcára. Jól tudta, hogy nekem a síelés is új, és jóízűt mulatott megrettenésemen, de persze belementem. Egy másik pályához mentünk, ahol ugyan volt pár másik hódeszkás, de a nagy területen szinte egyedül voltunk. Ráállított a deszkára, amit fogalmam sincs hirtelen honnan kerített. A sík részen voltunk, tehát egyáltalán nem tűnt nehéznek első nekifutásra. De abban a pillanatban mögém lépett, és ezzel elérte, hogy megint a nyakamba dobogjon a szívem. A derekamra tette a kezét. Nem, nem! Ez enyhe kifejezés. Szinte átölelt hátulról, és lassan tolni kezdett menetirányba. Halottam a lélegzetét a fülem mellett. Egészen halkan beszélt, szinte a fülembe suttogott:
- Lazítsd el a térded… ez az jól van… kicsit jobban dőlj előre! Nyugi, nyugi tartalak! –nem álltam túl biztosan a lábamon. - Jó, most lazíts! Érezd, ahogy siklik… mintha nem is talaj lenne alattad, hanem te magad vagy a szél, vagy a kavargó hó… Ne ijedj meg, megállítalak!

A hideg futkosott a hátamon, ahogy teljesen egyszerre mozogva csúsztunk a havon. (Ő is egy ilyen ördögi fadarabon állt.) Eszem ágában nem volt a siklásra figyelni. Nekidőltem a mellkasának, egyszerre vettük szinte már a levegőt. Elhallgatott. Megálltunk. A tekintetem már vagy fél perce kezdett homályosodni, és remegett a térdem. Az ajka egész közel volt a nyakamhoz, éreztem forró leheletét. Ez a hosszú pillanat nagyon kiragadott a valóságból. Aztán a következő percben kilépett mögülem, szó nélkül lehajolt, kicsatolta a bakancsomat a deszkából, és egy gyors köhintés után megjegyezte:
„-Elsőre nem is volt rossz…”. Lehet, hogy még az előző események hatása alatt voltam, de hirtelen megbillentem a deszkán és megtántorodva léptem le róla. Megfogta a kezemet, hogy el ne essek. Felvettem a deszkát, amit persze hamarosan az ő kezében találtam, és elindultam mellette a szállás felé.

Késő délután, mikor már mindenki visszatért a motelbe, Lillával azonnal kitárgyaltuk az aznapi eseményeket. Ez egészen estig tartott. Aztán együtt lementünk a társalgóba, ahol épp vad activitizés folyt. Igazán jó este volt. Rengeteget nevettünk. Éjfél felé aztán visszamentünk a szobánkba. Lassacskán kezdtem elbóbiskolni, mikor kopogtattak az ajtón. Az én Lillám fülén természetesen ott volt a walkman, és benne kéjesen üvöltött Him, tehát ő ezt nem halotta. Kiosontam az ajtóba enyhén hiányos öltözékben (topp, boxer), szándékomban állt elküldeni a kopogtatót melegebb éghajlatra, de Máté ácsorgott állig beöltözve az ajtóban. A magyarázkodás helyett a kezembe nyomott egy overált, és csak ennyit fűzött a dologhoz:
- Vedd fel gyorsan! Mi előtt valaki meghall minket! Lehet kicsit nagy… az enyém… Ott az ajtóban gondolkodás nélkül felrántottam magamra. Valóban nagy volt. Tipikus „tehénen a gatya” stile. Gyorsan a kezembe kaptam a hótaposómat. Kézen ragadott, és átsüvítettünk a szőnyeges folyosókon. Nem értettem az egészet, de nagyon élveztem.
- Hová is megyünk?- kérdeztem lihegve. Gyerekes izgalom csillogott a szemében és csak elmosolyodott. Kint korom sötét volt, és kicsit aggódtam, hogy most tényleg mi készül. Csak mentem a ráncigálás után, mert azt tudtam, hogy valószínűleg ő már most látja, hogy hová megyünk.

Valóban. Egyszerre én is megpillantottam a domb tövében a fák között, egy apró házat, benn sok gyertya pislákolt. A falai párologtak az iszonyatos hidegben. Azt hittem csak egyszerű házikóról van szó, de nem. Mikor beléptünk az ajtón még mind ketten lihegtünk a rohangálástól, és kacagástól csuklottunk. Egy apró előszobában találtam magam, és egy szűk ajtó volt az orrom előtt. „Tehát egy szauna…” -gondoltam. A nevetgélésünk hirtelen abbamaradt. A vállamra tette a kezét, lassan szembe fordított magával. Olyan volt, mint valami tánclépés. Talán sok más lány is érezte már azt a csodás érzést, mikor egy csók előtti pillanatban amolyan tipikus férfias mozdulattal „eldönti” a párunk, hogy „most megcsókollak”. A vállamat tartó keze lassan lecsúszott, és a derekam köré fonódott. A másik keze enyhén remegve, megcirógatta az arcom, és a nyakamon végigsiklott. Nagyon lassan és gyengén megcsókolt. Remegett az ajka. Úgy tartott a karjában, mint mikor egy kismadarat kap el lendülettel az ember, és vigyáz rá, hogy az erőteljes mozdulat össze ne törje a madárkát. Minden izma megfeszült, mintha minden ereje a következő pillanatban ki akarna robbanni, de a kezében lágyan tört elő a gyengédség.

Teljesen rábíztam magam. Ahogy a mellkasára tévedt az egyik kezem, rátaláltam a zipzárra, amit egy hirtelen mozdulattal lehúztam. Ez a hirtelen mozdulat olyan hatással volt az eddigi romantikus csókjainkra, mint egy versenynél a startpisztoly elsülése. Lecsúsztatta a vállamról az overált, és a háta mögött kinyitotta az ajtót. Iszonyat mennyiségű pára dőlt ki rajta, amiből vajmi keveset látta, mert még mindig teljesen összesimultunk csókolózás közben, csak éreztem, ahogy a gyertyák félhomályában körbevesz minket a nedves forróság. Felemelt… lassan és óvatosan újból, a derekára fontam a lábam, és így beléptünk a szaunába. A gőz, és a forróság teljesen elhomályosította a tudatom eddig még bódulatlan részeit… Tombolt bennem a forróság. Az érintésétől minden porcikámban lángolt a vágy. A keze végigsiklott a testemen, egészen a csípőmig, aztán hihetetlen lassan becsúsztatta a kezét a lábam közé… felnéztem a szemébe, és úgy éreztem elveszek benne. Minden borzasztó forrónak tetszett, és a forró nedves környezetben mintha a beszívott levegő is tűznyelvekkel volna tele. A lebegés egészen feledtette velem ,hol vagyok vagy épp mi is történik a konkrét pillanatban, csak a kavargó, mindent betöltő érzések és érzetek uralkodtak rajtam. A szauna utánozhatatlan jellegzetes vízgőz és levendula illata, az ő bőrének az illata, ahogy a testünk csúszott egymáson minden mozdulatnál. Éreztem, ahogy belém hatol, és közben mélyen felsóhajtott. Teljesen kitöltött.

Ösztönösen felemeltem a csípőm, hogy még tökéletesebben összeforrhassunk… Élveztem gyönyörködni erőtől duzzadó testében, és tetszett, ahogy szerette a testem. Mint egy villámcsapás viharzott át rajtam a remegés, amivel egyszerűen megfordult a világ körülöttem és hirtelen egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig, csak a lélegzetét, kettőnk szívdobbanását és a szűrt fényben derengő párát érzékeltem… erősen magához ölelt, és együtt reszkettünk, a gyönyörben lángoló testtel. Ahogy felébredtünk ebből a különleges ájultságból, még órákig feküdtünk összesimulva, egymást cirógatva. Tudtam, hogy ez nem csak „egy szép este”, ami majd csak emlék marad, Ő is tudta…