Szimfónia

Egyik este, a libikóka egyik felén egy kisfiú ült, a túlsó oldalán senki. Dávidnak hívták. Mivel nem volt ellensúlya, ezért lábával ellökte magát minél magasabbra, aztán behajlított térddel tompította az esés erejét, hogy aztán újra nekirugaszkodott. Jobb volt így, hisz ha a túloldalon ül valaki, abból nagyrészt csak problémák adódnak. Vagy túl könnyű lenne, vagy túl nehéz, és a lendülettől a levegőbe repülne.
Másnap kora délután Dávid megint a játszótér mellett állt, és egy bokor mögül, mások számára láthatatlanul nézte a gyermekeket, akik felszabadultan játszottak. Hintáztak, lovacskáztak, mérleghintáztak, és még egy csúszda is volt, amely nem csúszott már ugyan, de a gyerkőcök különböző trükkökkel használhatóvá tették. Szüleik a padokról nézegették őket, és beszélgettek:
- Te, Ádi, hallottad az új adót? Állítólag jövő évben fogják bevezetni... hé, Barni, óvatosan azzal a hintával! Még kiesel belőle.
- Hallottam, ne is mondd. Ezek ott fent csak a napot lopják, én mondom neked. Az ország egyre rosszabb, és rosszabb, és rosszabb...
- Ádi! Elég legyen, nem ezért vagyunk itt.
- Jól van, te hoztad szóba Esztikém. Barnabás, segítsek lökni azt a hintát?
- Hááát... őőő... nem is tudom...
- Rendben, löklek kicsit. Hidd el, olyan lesz, mintha a fellegek közt járnál!
Barnabás ugyan nem járt az imént beígért helyen, de mikor kiesett, és hanyatt vágódott, már valóban a fellegeket bámulta. Szerencsére semmi komoly baj nem történt, megúszta pár horzsolással. Szülei összevesztek, hogy mit szabad, és mit nem szabad egy 11 éves gyereknek, ez alatt Barnabás a csoporttársaihoz csapódott, és belefeledkezett a játékba. Pár perc múlva feledésbe merült az egész.
Dávid érdeklődéssel figyelte az eseményeket, és magában úgy ítélte meg, valóban nem kellett volna meglökni ilyen magasan a hintát, ő legalábbis nem akarta volna. De nem ismerte a többiek gondolkodását, lehet, hogy ez egy jó kaland volt. Persze, ha balszerencsésen végződött volna az eset, más lenne, de nem így lett. A bokrok mögött ült továbbra is, s mikor kicsit unatkozni kezdett, elővett egy rajzlapot, meg egy nagyméretű, keményfedelű könyvet alátétnek, és rajzolni kezdett. Igen jól ment neki, már versenyt is nyert, amit a területi iskolák közt rendeztek meg, osztályonkénti kategóriákban. A papíron végigfutó vonalak először egy gyereket ábrázoltak, ahogy fekszik a füvön a hinta alatt, fejéből vér szivárog, de aztán megborzongott, érezve, hogy nem helyes, átsatírozta az egészet, és a mellette lévő kukába dobta. Egyelőre nem jutott eszébe jó ötlet, így elmélázva feküdt a hasán, fejét két tenyerén nyugtatva. Aztán elővett egy üres papírlapot, és lerajzolta a játszóteret, a gyerekekkel, melyeket nem igazán dolgozott ki, elmosódott pacák voltak csupán. Végül magát is odarajzolta, éles vonásokkal, jól kivehetően, a jellegzetes piros pulóverében, melyet nagymama kötött neki. A többiek mindig kigúnyolták emiatt, de ő szerette a nagyit, így sokszor hordani szokta. Kissé magasabbnak, nagyobban ábrázolta magát, a többiek pedig felfelé néztek rá, némely figurák a szemük elé emelték a kezük, hogy a fentről jövő napfény miatt jól láthassák őt, és a kötött pulcsiját. Elmosolyodott, ahogy elképzelte a helyzetet a valóságban. Ő, Szente Dávid, mindenekfelett! Címnek sem volna rossz. Persze, csak magának, nem akarta, hogy nagyképűnek tűnjön, az emberek könnyen félreértik a vágy és a valóság közti különbséget. Félreértik, vagy nem veszik észre. Dávid ezt jól tudta. Nézegette a képet, egészen tetszett neki, de valami hiányzott: két kitartott keze fölé négy golyót rajzolt, zsonglőrködik, lenyűgözve ezzel a többieket. A szétszóródott gyermekeket kiradírozta, mind maga köré gyűjtötte őket, s a padokat is közelebb húzta, hogy Szüleiket is szórakoztathassa különböző mutatványaival. Mellette egy nagy malacpersely hevert, melybe a többiek a pénzt dobálták, hisz ő, Szente Dávid nem csak úgy ingyen szórakoztat mindenkit! De a malacka már úgy teletömte magát tíz és húszforintosokkal, hogy felrepedt a hasa, és alatta is jó halom, csillogó pénzkupac gyűlt össze.
Itt néhány pillanatra megakadt az ötletállomány, mert felfedezte, hogy tompa a ceruzája. Elővette a hegyezőjét, akkurátusan megélesítette fegyverét - a fegyvert, mellyel romokká lőtte a realitást - és újra munkába kezdett. Munkába, hisz a rajzot nyilván megveszik valami tehetős emberek... Velencéből, Brüsszelből, vagy valami ilyesmi. Fátyolos angyalszárny nőtt a hátára, mellyel árnyékot nyújtott egy homlokát törölgető kisgyereknek. Homlokráncolva meredt a papírlapra, melynek képe már megelevenedett a szemei előtt, még, még több akart lenni a többiek szemében, de hirtelen nem jutott semmi az eszébe. Felpillantott, és megdöbbenve vette észre, hogy már senki sincs a játszótéren. Csak ő van, az alkotása, meg az üres tér, ahol agyszüleményének lennie kéne, de nem volt ott. Megértette, miért: cseperegni kezdett az eső. Amíg az eget kémlelte, mennyire lesz tartós ez az idő, papírlapja teljesen elázott. Gyorsan betakarta volna egy sebtiben előbányászott füzettel, de addigra már késő volt: az alakok elmosódtak, a papír meggyűrődött, a gyönyörű kép eltűnt.
Jó néhány évvel később Szente Dávid egy szemerkélősen esős napon a régi bokor mögött üldögélt, és nézte a már kissé lerobbant játszóteret, ugyanott, ahonnan gyerekként leste a többieket. Füves cigi lógott ki a szájából, haja csimbókokban lógott, arca ápolatlan, pattanásos volt. Mikor a marihuána elfogyott, szipuzott egyet, és néhány pillanatra megelevenedett előtte a régi kép: a gyerekek a téren, a rajza... mindezek összemosódva, mintha ő is a részese lett volna a pillanatoknak, melyet megrajzolt. Aztán villámlás suhant át az égbolton, melyet követte a mennydörgés, mely magához térítette. Rezignáltan meredt maga elé, aztán felkapta a fejét: nézte a pocsolya feszes víztükrén hullámokat keltő esőcseppeket, hallgatta a szél által lengetett hinta nyikorgását - íme, a vonósok – jutott eszébe. A monoton kopogás, halk dobpergés. A szél fütyülése az ágak közt, ahogy a fúvósok is belépnek a dalba. A távolból ideszűrődő emberi hangok biztosították a háttér vokált, ő pedig halkan dúdolni kezdett, s így teljes lett a szimfónia... Egy elveszett gyermekkor szimfóniája.