Szerunika a harc hevében

A leány üres csöbröt lóbálva, derűsen táncolt ki a városi térre, melynek közepén három aprólékosan vésett márványoszlop állott, azok között pedig egy zöld kockakővel kirakott kútkáva emelkedett. Kállófüred nevezetes savanyúvizes kútja volt ez, mely enyhet adott megannyi betegségre. A hajadon ott termett a kútnál, megmerítette a vödrét, és gyanútlanul indult útnak terhével.
Árnyék kelt mellette, és meleg kéz nehezedett az ő csöbröt cipelő kezére.
– Majd én, kedvesem.
Két szerelemtől aranyló szempár találkozott a csöbör felett, és két boldog mosoly tündöklött fel; az egyik a tizennyolc éves, barna hajú, kék szemű leánytól, kit Szerunikának neveztek, a másik pedig a tizenhét esztendős, fekete üstökű, barna arcú legénytől, Szépfüzénytől. Percek óta mámorosan itták egymás közelségének édes ízét, amikor nyers kiáltás sújtott le rájuk:
– Tilos vizet venni a kútból, nem tudjátok? Melyikőtök szegte meg a rendeletet?
Szerunika riadtan lépett hátra a felhergelt csendőrtől.
– Nem... vagyis... én... – dadogta, de Szépfüzény eltakarta őt.
– Én voltam – mondta a fiú. – Miféle rendeletről beszél, tekintetes uram? Tegnap még szabadon lehetett venni a forrásból.
– A kegyelmes nádorispán úr az aszály miatt elzáratta a gyógykutakat. Holnaptól őrizettel fognak belőle ivóvizet osztani. Meg kell, hogy büntesselek.
– Ne! – könyörgött Szerunika. – Visszateszem a vizet! Kérem, nézze el... nem tudtuk, hogy nem szabad!
Szépfüzény hallgattatta el simogató kezével. Szerunika reszketve nyújtotta utána hűdött karját, pedig a kedvese már a tér túloldalán járt a csendőrrel kísérve.
– Miért térdepelsz, lányom? – térítette észhez egy vén hang. – Rosszul lettél? Még sírsz is?
Szerunika engedve az öregasszony húzásának lábra állt.
– Anyóka, segíts! Szépfüzényt elvitte egy pandúr, mert merítettem a kútból... Nem tudtam, hogy tiltott...
– Én egészen úgy láttam, hogy magától ment az a legény – mondta a kendős fejű öregasszony. – Nem vitte senki fia. Apád nem mondta, hogy tilos meríteni?
– Mondta volna, ha tudja. Mi lesz Szépfüzénnyel...? – sírta Szerunika. – Tetszik tudni, hogy Szépfüzény szegény börtönviselt... csinált ő csúnya dolgokat régen... És a rendészet különösen kegyetlen az olyanokkal, akik már voltak börtönben...
– Igen-igen, hogyne ismerném annak a gyereknek a történetét. Na, csak ne sírj! Tessék, jön is, látod? Nem húzza maga után sem az áristomot, sem az akasztófát.
Az anyóka ezzel átadta Szerunikát a visszatérő fiúnak.
– Máris itt vagy, szemem fénye? Nem bántottak? Mit mondtak neked? – ölelte át a leány a ragyogó arcú legényt.
– Nem bántottak, látod. Elnézték nekem a dolgot. Máris itt vagyok – persze, hogy itt vagyok! Nem hagynálak tovább egyedül, amikor tudom, hogy félsz.
A vizes vödör füle felemelkedett a két különböző kéz húzásától. Szerunika és Szépfüzény nevetve iparkodtak be az elcsent vízzel egy védett sikátorba.
A vásárlók megrohanták a kocsma hepajtól hangos terasza előtt rostokoló teaárus konflist. Szerunika álmodozva beállt a sorba, de a terasz lampionjai mögött ücsörgő csendesebb úri társaság beszélgetése egy időre feledtette vele szerelmes boldogságát. A férfiak politizáltak; először Kállófüredről, ami a Csík haza leghíresebb gyógyvároskája volt, majd Csíkország belügyeiről. Elismeréssel emlegették az idős királyt, Nevhúrát és a generálisát, Kürtöt.
– Meg kell, hogy mondjam, érdekes dolog, hogy a tábornokot külföldről kaptuk ajándékba – mondta egy pipázó úr. – Akarom mondani, érdekes kísérlet!
– Valóban az – értett egyet egy másik. – Merész kísérlet, hisz a tábornok a második a hadseregben. Ő a generális jobb keze. Mindent tudnia kéne Csíkországról. De ezt aligha várhatjuk el Küzdüklán tábornoktól, aki idáig Ela birodalomban élt.
– Ott élt! De hogyan? – emelte fel a kezét intőn egy harmadik. – Ne feledkezzünk meg róla, uraim, hogy ez az ifjú huszonhat évesen már hadnagy volt, egy évvel később pedig ő vezette a „búza útját”. És arról se feledkezzünk meg, hogy amikor ez a fiatal vezető nirbid fogságba került, háromezren siettek a segítségére, és később ennek a háromezernek a vezetője lett. Azt hiszem, örülnünk kell, hogy megkaptuk ezt a kiváló stratégát.
– Örülünk is! – lóbálta meg a pipáját az először szóló. – Küzdüklán a pecsét a csík-ela szövetség szerződésén! Éljen soká!
– De kérem, azért ne legyünk pontatlanok. Nem szövetség ez...
– Mit adhatok?
Szerunika felserkenve tekerte vissza a fejét az unott teaárus felé.
– Öö, teát. Zöld teát kérek szépen.
A leányt csábította Szépfüzény viszontlátása, ezért a vásárlás után szerelmének szülőházát érintve igyekezett haza. Rendezett, tiszta sikátorban lassított le, amit az ablakokból és az erkélyekről lecsüngő vidám nádfigurák díszítettek; ezek között a magasabb emberek rendszerint bonyolult tornagyakorlatokkal tudtak elhaladni.
„Hajadonnak nem való, hogy a fiú lakására járjon – gondolta a lány szívdobogással, és odasettenkedett kedvese szobájának nyitott ablaka alá. – De nem bírom ki, ha nem láthatom. Késő van, biztos itthon találom. Titkon rápillantok, és már megyek is.”
Ekkor megütötte a fülét Szépfüzény édesapjának a hangja.
– Ne válogasson az ember, amikor ilyen támadható helyzetben van. Tudom, hogy nehezen fogsz elválni a kedvesedtől. Mégis meg kell tenned. Ez az egyetlen kívánságom, fiam!
Szerunika úgy érezte, görcs áll a nyeldeklőjébe. Szája bágyadtan kinyílott, szeme elkerekedett.
– Szép leánykát kapsz társul helyette. Kedves, ügyes, meg fogod szeretni. Gondold át, amiket mondtam!
Szépfüzény betámolygott a szobájába. Erőtlen volt, bús, de elfogadó – Szerunika ezt a lépteinek zajából tudta.

Bálba indult a család. A bált egy királyi főtanácsos szervezte. Rengeteg vendéget meghívott: főurakat, nemeseket, de számtalan közembert is. Szerunika édesapjának a céhe egy hónapja ajándék padsorokat készített Kállófüred templomába. A bált szervező főtanácsos fülébe jutott ennek a szép gesztusnak a híre, ezért hívta meg a családot. Febr. 10.
Szerunika mintha sötét víz alól figyelte volna a világot. Tompa, reménytelen gondolatait alig kavarta meg a bál előtti készülődés izgatott, zajos bolygása, az apja hajtotta kétlovas fogat puha suhanása az alkonyban.
Egy hete nem találkozott Szépfüzénnyel – azóta, hogy kedvesének ablaka alatt azokat a rettenetes szavakat hallotta. Akkoron hazarohant, elbújt mindenki elől. Először keserves kínok között mérgelődött, aztán sírt, korholta magát, amiért ennyire haragos. Órákig sírnia kellett, hogy újra gondolkodni tudjon. Meg akarta fejteni ezt a titokzatos ügyet, értelmet akart adni annak, amit hallott. Szépfüzény édesapja talán egy gazdag lányra talált. Nem, az mégsem valószínű. Akkor talán az a baj, hogy ő egy évvel idősebb Szépfüzénynél? Vagy az, hogy nem olyan nagyon szép?
De az összes aggály és találgatás butaságnak tűnt. Szerunika arra jutott, hogy túl keveset tud: értelmetlen elméleteket kovácsolnia. A megoldáson törte hát a fejét, de borzalmára mindig az tolakodott a szellemébe, hogy Szépfüzénynek kötelessége eleget tennie a nevelője óhajának. Mert a hányattatott sorsú fiúnak csak nevelőapja volt, aki három éve egész vagyont fizetett azért, hogy kiszabadítsa a börtönből. „Milyen elviselhetetlenül nehéz lehet a döntés! – kesergett Szerunika. – A szerelmet válassza, vagy az engedelmességet? Bánatos kis angyalom! Ha lenne szívem, és... és ha lenne elég erőm, akkor most hátat fordítanék neked! Igen, otthagynálak, hogy engedelmes lehess ahhoz az emberhez, aki magához vett, és szeretetben felnevelt, annak ellenére, hogy szegény kedvesem milyen lehetetlenül megátalkodott voltál... annak ellenére, hogy a lelkeden még emberek halála is szárad....”
A hajadon érzéketlenül csöppent a bál forgatagába, és bávatagon szemlélődött. Lassan eljutott a tudatáig, milyen varázslatos helyen van. Először jelentéktelen apróságokat vett észre: a sürgölködő étekfogók drága, elegáns cipőjét, egy selyemszőrű, kedves pincsit a kert csodálatos kövén ülve, szemkápráztató kristálypoharakat az asztalon. „Nahát, hisz ugyanilyen pohár van a kezemben! – eszmélt rá, és végre felemelte a tekintetét.”
Eltátotta a száját.
Egyszerre feltárult előtte a hatalmas udvar. Bámulatos ruhák suhanása, arcok mosolygása, víg vitatkozás, csendes homály a szegletekben, harsány politizálás, mécses fénytől aranyló ifjú szerelmespárok, gondozott, dús sövények, színes virágok (mintha nem is tél lenne), illatok szerény kóricálása, hegedűsök halk játéka. Szerunika azt sem tudta, hová kapja a fejét.
A kastély előtti lépcsőzetes udvar legalsó szintjét egy négyszög alakú tó alkotta, ami köré – az enyhe időre való tekintettel – elegánsan terített háromlábú asztalkákat helyeztek. Följebb csiszolt mészkővel lerakott, padokkal keretezett tereken nyüzsgött, kavargott a sok úr és úrhölgy. Még magasabban jókora tánctér nyílt a pompás asztalok és cserépbe plántált törpeciprusok között. A legfelső szint – a kastély óriási terasza – amolyan kilátó volt. A márványbalusztrádon végig könyökök és kezek mocorogtak, és elégedett, izgatott, várakozó tekintetek szemlélték a bálozó kertet.
Szerunika kezdett felderülni. Amikor az édesanyja odahajolt hozzá, hogy megkérdezze, bejön-e velük a kastélyba, azt felelte, inkább kint nézelődik. Nem bánta, hogy egyedül marad, hisz annyi látnivaló várta.
Szemügyre vette a vendégeket. Büszkén ismert rá tucatnyi köztiszteletben álló méltóságra. Sokan még köszöntek is neki! Fenn a teraszon Csíkország legnagyobbjai diskuráltak. Volt ott egy herceg csodálatos aranysujtásos ruhában. Vele szemközt két miniszter, mellette pedig – a lány szíve kihagyott egy dobbanást – a csík generális állt katonai uniformisában. Nem mindennapi dolog egy bálon herceggel és generálissal találkozni!
A terasz alá sündörögve bűvölte az uraságokat, hogy azok legalább futó tekintetükkel méltassák. Először a herceg váltott vele rövid pillantást, majd az egyik miniszter. Kürt, a generális megérezhette, hogy valaki erősen bámulja, de csak kereste tekintetével a „zaklatót”, nem talált rá. Szerunika el volt ragadtatva ettől az élménytől.
A négy említett méltóságon kívül három főúrnak kinéző személy időzött a teraszon. Szerunikát leginkább egy katonai egyenruhát és díszszablyát viselő, negyvenöt év körüli, délceg férfi érdekelte, akinek a háta közepéig érő haja megannyi apró fonatba rendeződött. Komoran, elutasítóan állt, háttal a hercegnek és a generálisnak. A generális időnként odaszólt neki, amire foghegyről, udvariatlanul válaszolt. A kedvtelen férfit mindig körülvette egy csapat hajadon úrhölgy: az árnyékában csacsogtak, néha hozzádörgölőztek, vagy megfogták erős karját, de nem törekedtek bevonni őt a társalgásba. A férfi mintha észre sem vette volna őket. „Talán az ezredeskapitány – morfondírozott Szerunika. – Elég undok természete van. Vajon mért nyomorognak körülötte azok a kisasszonyok?”
A fonott hajú férfi végül egyedül maradt. Kürt generális intett neki:
– Küzdüklán, gyere ide!
„Oh! Szóval ő a tábornok, az elai Küzdüklán! Hahh, ha ezt elmondom a többieknek! – A lányból kibuggyant a kuncogás. – Oda se bagózik a generálisnak. Szép, mondhatom! Hát igen, ezek azok az uraságok, akikhez a magunkfajta sosem érhet fel.”
Ebben a pillanatban Küzdüklán tábornok leereszkedett a lépcsőn, és kemény léptekkel egyenesen Szerunika felé döngött.
– Jó estét – köszönt a tábornok meghajtva magát. Katonás, mély hangja volt. – Jönne velem táncolni?
A lány udvariassá szelídítette ijedt pillogását, és a kezét nyújtotta.
Küzdüklán tábornok bevezette őt a táncterembe. A parketten négy-öt pár keringett. A tábornok megállt vele a tánctér szélén, és lassan forogni kezdtek, egyik lábukról a másikra helyezkedve. A lány meglepettségében könnyezni kezdett. Vele szemközt széles, erős mellkas sötétlett, rajta a tábornoki ruhadíszekkel. Az idegen gyengén tartotta őt, mintha fából lenne a karja. Elnézett Szerunika fölött, tekintete a vendégek között kutatott.
A zene gyorsabbra váltott, de a tábornok ugyanolyan álmosan vezette a lányt.
– Velem vacsorázna esetleg?
– Örömmel – lehelte Szerunika kíváncsiságtól hajtva.
– Menjünk – terelte őt sürgetve a tábornok.
A tó mellett telepedtek le. Szerunika reszketett izgalmában. A tábornok egykedvűen elnézett mellette. Összesen két mondatot szólt hozzá: „Mi a neve?”, azután pedig: „Hogy érzi magát?” és a lány illemtudóan felelt a kérdéseire.
Mikor elvették előlük a vacsora maradékait, és Szerunika már valósággal kínlódott a zárkózott férfi társaságában, a tábornok felállt, és őt is felhúzta maga mellé:
– Hozzám jönne feleségül?
Szerunika megrántotta a szemöldökét. Úgy érezte, egy csapásra elnémult a bál. Egyre többen fordultak feléjük, sokan felemelkedtek ülőhelyeikről, mások átkiabáltak családtagjaiknak, hogy siessenek ide, itt a bál fő attrakciója. A tábornok rendületlen nyugalommal, barátságosan nézte a lány arcát. „Micsoda egy bunkó! – háborgott Szerunika, de mérgét igyekezett palástolni. – Pöffeszkedő, beképzelt, hatalmaskodó melák! Mit gondol ez magáról?!”
A megkérés óta két perc telhetett el. A lány fejében csatározó gondolatok lecsillapodtak. Szépfüzény kedves arca derengett fel előtte.
– Igen – mondta Szerunika.
A bálozók egy emberként zúgtak fel.