Szerelem és barátság

1. fejezet


Azt tartja a mondás, hogy barátság nem lehet egy nő és egy férfi között. Nos ez nem minden esetben igaz, hiszen ha a két egyén már gyermekkoruk óta ismerik egymást, akkor lehet köztük mély barátság is. Viszont lehetséges mégis, hogy van eme mondásnak valami valóságalapja. De ezt hagyom, hogy mindenki maga döntse el.

Történetünk is mélyebbről fakad, mint bármi más. Egy nagyon mély barátságról beszélek, ami egyeseknek talán felfoghatatlan, és érthetetlen, de mégis oly fenséges, hogy vétek lenne nem beszélni róla. Tehát mint említettem már, vagy legalábbis céloztam rá, egy barátságról szól ez a történet, ami egy lány és egy fiú között szövődött. Nevezzük nevén e két ismeretlent a könnyebbség kedvéért, illetve, hogy egyszerűbben el tudjunk veszni e csodálatos kis história kezdeteiben. Tehát a hölgyet Eufrozinának hívták, a fiút pedig Antonnak.

Eleinte, ahogy szokott lenni, ők sem kedvelték egymást. Minduntalan szitkokat szórtak egymásra, és mindenáron megpróbáltak egymásnak „vermet ásni”. Még csak 10 évesek voltak, de mégis oly szerénységgel, ámde pimaszsággal rontották egymás hírnevét, hogy az, az emberi eszmét túllépi. Talán már ők sem tudják, hogy alakult ki köztük cimboraság, de 15 éves korukra a legjobb barátok lettek. Anton ekkor elkezdett Eufrozina iránt máshogy érdeklődni. Nem merte a lánynak mondani, de ő szívének minden szeretetével imádta. Nem tudta, hogy ez csupán fellángolás, vagy valódi érzelem, csakis azt tudta, illetve érezte, hogy valami káprázatos dolog öleli körbe szívét. Mindig az ő képe rajzolódott ki a fejében. Az ő hangját vélte hallani, elkeseredetten vágyott viszonzott szerelemre. Csakhogy nem akarta a nehezen megszerzett barátságát elveszíteni. Inkább csak beérte az álmodozással, az álmatlan éjszakákkal.

Örökösen szomorú volt, és nem tudta mivel magyarázni. Ha ránézett a lányra mosolyognia kellett, hisz szerelem tüze égett a szívében, a lelke viszont nyomorúságos volt, elhagyatott és szörnyűségesen elkeseredett. Nem tudta leplezni a valódi érzelmeit. Eufrozina egyre rosszabbul érezte magát, hogy barátja ilyen rossz lelki állapotban van, és ő nem tud segíteni rajta, hiszen nem is tudja bánata okát. Nem érezte jól magát a társaságában, de vele maradt, hisz „esküt” fogadtak egymásnak, hogy örökké barátok lesznek. A fiú már szörnyen szenvedett, napról napra nagyobb volt kínja, keserűsége, és szégyene, hogy akaratán kívül elkövette azt, amit megfogadtak, hogy soha nem következik be. A legnagyobb trauma egy év imádat után következett be, ugyanis Eufrozinának udvarlója akadt. Anton nem tudta mitévő legyen. Annyira fájt neki, hogy legszívesebben kitépte volna a szívét, de nem tehetett mást, csak tűrt némán, és alázatosan. Nem szólt, nem vétkezett, tartotta magát az eskühöz. Annyira fontos volt neki a lány, hogy saját küszködésével mit sem törődött.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az udvarló megkérte Eufrozina kezét, és ő örömmel igent is mondott. Ekkor Anton összetört, és többé nem vett tudomást a lányról. El akarta felejteni, ki akarta őt űzni a szívéből. De ez nem ment olyan könnyen. Végzetes döntést hozott. Elhagyta a várost, elköltözött és új életet kezdett. Nem akart a lányra gondolni, de tudta ez képtelenség, lehetetlen, hiszen akaratlanul is ő járt folytonosan a fejében. Eufrozina gyarlónak, gonosznak és kishitűnek nevezte Anton tette miatt. Talán soha nem fogta fel, a fiú tettének szükségességét.