Szerelem Átkozott gyötrelem

Végre megint találkozott vele. Szíve úgy zakatolt, mint egy tehervonat, melynek túl nagy a rakománya ahhoz, hogy még egy métert megtegyen és a rakodómunkások nem dolgoznak többé. Nem érdekli őket, ha a masina megáll és örökre ottmarad a sínen, hogy aztán a korrózió menyasszonyává váljon és szerelmes frigyük gyümölcseként megszülessen az örök enyészet, amely az anyai méhből rágja magát a napvilágra. Pedig ez a tehervonat nagyon strapabíró volt annak ellenére, hogy soha nem volt könnyű dolga egy olyan kalauzzal, aki már sok gyorsvonatnak nekivezette.

Férfi közelített Nő felé, Nő pedig még soha nem érzett hasonlót: tengerré változott, melynek feneke márványkőből van. Vízében egy kislány játszott babájával. Az ő babája volt, megismerte frizuráját, melyet ő maga vágott le. A kislány mellett egy tizenéves lány nézegette magát a víz tükrében. Vigyáznia kellett, nehogy elfolyjon a sminkje, vagy tönkremenjen a haja, mert hisz’ akkor vége lenne a világnak, jönne az Apokalipszis négy lovasa, de őt egyik sem venné fel előnytelen külseje miatt. És akkor ott maradna egyedül a semmi közepén, a Háború, a Halál, a Viszály és az Éhínség által lerombolt Földön. Csak ő maradna egyedül, neki kellene cipelni az egész emberiség bűnét.
- Hisz’ mit számít az? – kérdezi magától. – Hisz’ semmi nem változna: majd tovább élek egyedül a vaksötétben, akárcsak most, kaparnám a márványkövet, hogy alatta elássam magam a földbe, és végre megleljem örök békémet. Ám erőm fogytán. Álomba sírom magam, a sötétség azonban elnyeli álmomat. Majd felébredek. Ugyanaz a reggel, mint mindig: nem értek semmit, nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mit akarok, nem értem a halált, de ami a legjobban fáj: nem értem az életet. Nem csinálok hát mást, csak csöndben tudomásul veszem, hogy nincsen semmi megértve. Majd új világot szülök, kisminkelem magam és ismét bemegyek a tengerbe, hogy annak víztükrében tovább csodáljam szépségemet.

Mellette egy nő fürdött. Áldott állapotban volt. A boldogságtól körbe-körbeforgott a vízben. Az eget nézte és kitárta két kezét a menny felé. Isten áldását kérte a születendő gyermekére. Karjait lassan leeresztette, érezni akarta a víz selymét. Majd lenézett és látta, hogy a tenger körülötte vérvörössé vált, és egyre csak szívta be márványszívébe, és ő nem tudott ellenállni a kísértésnek, mert vágyott rá, hogy valaki végre a szívébe fogadja. Elsüllyedt. Belefulladt saját magzata vérébe.
Mellettük egy öregasszony állt a vízben. Segítségért kiáltozott, hangja azonban túl vékony volt. Gyönge jajszavát senki nem hallotta meg.

Férfi hat lépést tett Nő felé. Hat rozoga lépést járókerete segítségével, majd összeesett. Nem szólt semmit. Nem panaszkodott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák, Nő pedig állt mellette mozdulatlanul. Csak nézett maga elé, gondolatai teljesen megszűntek, elméje kiüresedett. Így voltak ők egymás mellett, ugyanúgy, mint egész életükben: Férfi feküdt a padlón és nem tudott felállni, mert nem is akart, Nő pedig csak nézte őt tehetetlenül.
Nő végre megszólalt:
- Szerettelek. Hosszú éveken át vártam rá, hogy kiszabadulj a ketrecedből, melyen a rácsok a saját félelmeid voltak. Féltél szeretni, féltél bízni, mert féltél csalódni. Közben a legnagyobb csalódást TE okoztad saját magadnak. Tönkretetted az életed és elvetted az enyémet. Vártam rád, hosszú évtizedeken át, elhervadtam, mint egy rózsa, kinek tövét nem csókolja a harmat. És most, hogy végre kiszabadultál börtönödből, és testünk barázdái egymásba illeszkedhetnének, te összeesel és feladod. Nem küzdesz. Nem lepődök meg, hisz’ sosem küzdöttél. Úgy halsz meg, ahogy éltél: megkeseredetten és boldogtalanul, és ha meghalsz sokan fognak sajnálni, de csak ennyi. Sajnálat. Mert ez az egyetlen érzés, amit képes vagy kicsikarni az emberek lelkéből. Én szerettelek, de neked ez nem volt elég, mindig többet akartál, de ki többre vágyik az mindent feléget maga körül. Sokan lesznek majd a temetéseden, de akarom, hogy tudd: SENKINEK NEM FOGSZ HIÁNYOZNI! Senkinek a szíve nem fog megszakadni a fájdalomtól. Nekem sem. Az egyetlen dolog, ami fájni fog az a hiányod hiánya lesz.

Odalépett Férfihez, de ő akkor már elérte a várva várt boldogságot. Öreg teste nyugodtan feküdt a földön. Nő leült mellé. Végigsimította kezét Férfi ráncos arcán, mert érezni akarta bőrének selymes bársonyát. Végighúzta ujját minden egyes árkon, melyet a könnycseppek vágtak arcára. Nő könnye egyre csak hullt, szíve pedig keservesen fájt a hiánytól. Hazudott Férfinek, mint egész életében. Soha nem volt hozzá őszinte. Soha nem szerette. MOST szereti. Most. Most, mikor már késő. Majd lassan felállt és visszatért a szellemvilágba.