Szép új világ!

1.
Munka után megszomjazva térünk be az Egyujjasba. Ide jár a gyárból kiözönlő izzadt, megfáradt munkássereg munkaidő után, hazafelé menet. Ülünk a zsíros, kopott abrosszal letakart kecskelábú asztalnál egy-egy tányér babgulyás és két korsó sör társaságában. Szemben velem régi cimborám, Tóni. Megszoktuk már a helyet, a rítust. Most azonban valahogy minden más. Tóni feszengve ül, száját szóra nyitná, meg nem is. A bekanalazott babgulyás visszanyomja a feltörni készülő szavakat. Miután kitöröltük a tányért kenyérbéllel, rám néz fakókék szemeivel, s zavartan megszólal: csapjunk be egy gyorsítót! Megrökönyödve nézek rá, nem szokott ez sohasem rövidet inni, mi üthetett belé?

– Nem bánom – mondom, s a csaposhoz fordulok. – Két fél szilvát, Józsi!
– Még két sört – toldja meg Tóni, s elmerengve bámul maga elé. Kiküldi a csapos az italt, s koccintva lehörpöljük a gyorsítót.
– Mondanom kell valamit cimbora – dörmögi Tóni szája elé emelve a sörös korsót, most meg a sörbe fojtva a mondandóját.
– Nyögd már ki, mi nyomja a begyedet haver! – sürgetem – mert még nem érünk a végire, mire lemegy a nap. Tóni nagy kortyokban nyeli a lét. Ádámcsutkája úgy jár a nyaka-bőriben, mint a libának töméskor. Fakókék borjú szemeit rám emeli, majd az asztal lapjához koccintja a kiürült korsót. Egy hajtókára kiitta a nedűt.

– Kapaszkodj meg cimbora: egy hónap múlva nyugdíjas leszek! – dobja be a tompán csengő szavakat a kocsmazajos káoszba.
– Mi, mi hogy nyugdíjas? – ámulok – de hiszen most leszel ötven éves, és máris nyugdíjas? Egy ereje teljében lévő ember? Hihetetlen!
– Már pedig igaz, nyugdíjaznak!
– De miért? Te vagy a legjobb mozdonyvezető! És éppen téged?
– Szóra sem érdemes – legyintett lemondóan, s a csapos felé intett. – Még egy kört Józsikám!

Lehúzva az újabb adag, gyorsítót, arca kipirosodott, szinte vörösödött a feje. Dús, deresedő üstökébe túrt, s elkezdte.– a főnök reggel behivatott. Elmondta kerek perec, hogy tizenkét mozdonyvezetőt elküldenek, mert megszűnik a belső szállítás. Ezen túl bérmunkában végzi a MÁV, s nincs ránk szükség. A MÁV-nak sem kellünk. Van viszont egy lehetőség, mivel nekem megvan a 32 évem a vasútnál, s mindet tengelyen töltöttem, így elmehetek előnyugdíjba. A hátralévő öt évet a gyár fizeti helyettem a nyugdíjintézetnek.

– S te belementél ebbe? Hiszen a mozdony a mindened! Mit csinálsz a mozdony nélkül Tonca?– na, látod, ez az: mit csinálok? Lehet, hogy bedilizek az unalomba. Ötven évesen. Rá se ránts, úriembert csinálnak belőled! Kapod a nyugdíjat, csavaroghatsz, nézelődhetsz, ingyen utazhatsz. Kell ennél jobb?
– Igen, mondasz valamit. Most talán élhetem az életemet. A magam életét, mert eddig csak a mozdony, a család volt és semmi más. A gyerekeket kiházasítottam, négy unokám van. Kettecskén majd csak elleszünk az asszonnyal. Most bepótolom mindazt, ami gyerekkoromból kimaradt. Újraélem a gyermek -éveket, mert nekem gyerekkorom nem volt... – suttogta, s a folytatást sörbe fojtotta. Mikor lekerült szájáról a korsó, kinyílt a beszédláda.
– Tudod te azt cimbora, mi az, nevelőotthonban élni? Nem, te ezt nem tudhatod. Az apám kőműves volt, jó szakember, de ivott. Hét gyereket csinált az anyámnak, de az még részegesebb volt ... Szegény megfagyott a kocsma mögött, ahova kiment hányni... Két éves voltam. Semmire se emlékszem belőle. Nevelőintézetbe adtak bennünket: hetünket négyfelé. Úgy nőttem fel, hogy annyit tudtam, vannak gondozó nénik, meg tanító nénik, meg osztálytársaim...

– Hát bizony szomorú – ingattam a fejem, s nagyot húztam a söröskorsóból – És az apád, az nem látogatott meg soha?
– De igen, egyszer. Tizenkét éves voltam, amikor újra nősült, s eljött, hogy összeszedve bennünket kivigyen magához. Egyszer egy őszi délután szóltak, hogy menjek a beszélőre, mert megjött az apám. Én csak néztem a kis szőrös, borostás, esetlen emberkére, és magam elé mormolva dünnyögtem: ez lenne az apám. Létezik az, hogy apa? Hiszen én csak azt tudom, hogy nevelő nénik vannak. De hiszen apa, mi az apa?
– Na, ne hülyíts Toncsa, hogyhogy nem tudtad mi ez a fogalom?
– Mondom neked haver, nem tudtam, mi az apa, anya. Hát nem érted? Még most sem érted? Nekem senki egy szóval se említette, hogy nekem ilyesmi van, hogy apám?
– Hát öregem, ebbe én beledöglök, ezt nem bírom ki gyorsító nélkül. Józsi, még két gyorsítót, meg két sört! – adtam ki az ukázt, s feszülten figyeltem a beszédbe belefeledkező Tónit.

– Kivitt az öreg, összeszedett bennünket. A mostohának is volt egy mulyás fia, így voltunk öten, mert a három nagy testvérem már önálló volt. Csak minket, kicsiket szedett össze apám. Az a két év volt maga a pokol, amit velük éltem. Koszosan, rongyosan, szutykosan léteztünk. Apánkat naponta toltuk haza talicskán a kocsmából. A Mulder, a mostoha meg csak azon mesterkedett, hogy veressen meg bennünket az öreggel. Emlékszem, az öcsémet az öreg felemelte a feje fölé és odavágta a földhöz, csak úgy nyekkent! Így nevelt bennünket! Úgyhogy tizennégy évesen jelentkeztem a bányába, vájártanulónak. El is végeztem a vájár iskolát, de aztán valahogy a mozdony felé kacsingattam. Vonzott a masina. Elvégeztem a bányában a dízelmozdony-vezetői iskolát, majd ide jöttem a gyárba vasutasnak. Otthagytam a bányát. Harminckét évet töltöttem tengelyen! Mozdonyvezetőként.

És most vége. Holnap lesz az utolsó fuvarom, a hattyúdalom. Számomra meghal a vasút. Holnapután új emberként ébredek. Na, erre igyunk cimborám! – mondta mosolyogva, s réveteg arcával a villanykörte halovány fényébe tekintett. Mintha istenre emelte volna korsóját. Istenre, aki mindennek a tudója. És ha ő tudja, hogy így kell történnie a dolgoknak, akkor hát, legyen meg isten akarata!

2.

Azon az utolsó munkanapon furcsa, mondhatni úgy is, hogy meghatározó dolog történt Tóni életében. Megérintette az ezoterika szele. Szürkület volt, amikor a gurítóra ért. Megállt a gurítás előtt pár méterre, s felnézett az égre. Szemét nem tudta elfordítani a pillanatok alatt keletkező bárányfelhőről. A felhő nőtt, növekedett, majd egy arcot látott. Az arc egyre közelebb jött, hirtelen köd ülte meg az agyát, s fejében kongtak a szavak.

— Ne félj tőlem, mert én vagyok a leghatalmasabb: maga a Teremtő jött el hozzád. Kiválasztottalak – mondta, s egy pillanatra fényes villám hasított Tónink agyába. Egész testét átjárta a delej, s hirtelen eltűnt a mozdony alóla. Ő pedig fellebegett a mindenségbe. A következő pillanatban kifordult a tér, és a negyedik dimenzióban találta magát. Az Úr előtt állt. Az asztalon egy fekete doboz volt elhelyezve, belőle két csatlakozó vezeték csonkja állt ki. Az Úr ráhelyezte tenyerét a dobozra, majd tekintetével Tóni harmadik szemébe égette a kódot. Emberünk úgy rázkódott, mint akibe villám vágott. Körülötte haragos vörösen izzott fel aurája. Mikor véget ért a beégetés, megszólalt az ÚR.

– Téged választottalak ki a feladatra. Egy kincset nyújtok át általad a világnak. Jól jegyezd meg: nem a tiéd, nem csak Magyarországé, hanem az egész emberiségé a kincs. Azért adom ezt a kozmikus generátort neked át, hogy terjeszd el a világon a másolatait, s ne károsítsa tovább az emberiség a környezetet. Ezzel a dobozzal annyi energiát tudtok előállítani, amennyi csak kell. Kimeríthetetlen.
– Uram, leghatalmasabb teremtő isten! Én nem vagyok erre méltó – hebegte Tóni, de az ÚR leintette.
– De, pontosan te vagy erre méltó! Te, aki megtanultad a parancsokat betartva, a szabályoknak megfelelően munkádat végezni, te képes leszel vakon teljesíteni ezt is.
– De hogyan? Mint kezdjem el. És ki hiszi el nekem? Hogy bizonyítsam be, hogy működik? Uram adj hozzá tudást, akaratot és erőt, hogy véghezvigyem a tervedet, kérlek!

– Megkapod. Mindennel felruházlak. Mától a védelmem alatt állsz. Amíg nem fordítod önző, alantas célokra a ládika tudását, amíg nem árulod el a szent ügyet, addig sérthetetlen leszel. S ha feladatodat teljesítetted, akkor itt a helyed a közelemben.
– És mi lesz, ha elcsüggedek, ha megingok. Ha... – motyogta Tóni, de az Úr torkára forrasztotta a szót.
– Mától már más ember vagy. Tested a régi, de a lelked az, kozmikus lélekre lett cserélve. A harmadik szemedbe égetett kód által tartom veled a kapcsolatot, és csak az általam beégetett jel lehívására indul és sokszorozódik a gép. Mától az új neved: Zarvavusta Züriel arkangyal, a jövőmegújítás mestere. Nyugodtan rányomtathatod a névjegykártyádra, sőt kötelező!
– Uram – fogta könyörgőre a szót Tóni – ne tedd ezt velem. Nevetségessé válok. Ki hiszi el nekem, kigúnyolnak, azt hiszik, meghibbantam! Zarvavusta? Még hogy jövőmegújító. Nem, uram, ne tedd ezt velem, kérlek! Könyörgöm. – visította Tóni a földre vetve magát, de az Úr nem respektálta. Egy pillanat alatt visszafordította a harmadik dimenzióba, és a gurítón találta magát.

Égett a homloka, tüzelt, lüktetett a feje. Egyszerűen nem hitt a szemének, a fülének. Körbetapogatott maga körül és egy szürke vászonzsákba rejtett fekete dobozt tapintott a vezetőülésen maga mellett. Szűzanyám, mi ez? Csak nem? – nyílalt a gondolat belé és kibontva a zsákot, ugyanazt a fekete dobozt találta benne, amit az Úr beprogramozott számára.
– Hát mégis igaz? Uram, leghatalmasabb teremtő Istenem, hát csakugyan meg kell tennem? Nekem? – kérdezte, s az égre tekintve a felhőt kereste tekintetével. Aztán megjelent a felhő, s felragyogott benne az Úr arca. Fejében megszólalt a hang:
– Használd a tudást és az általam adott hatalmat! Láss hozzá mihamarabb!
– De uram, hogyan kezdjem el?
– Az már a te dolgod. – mondta az Úr, s a felhő feloszlott.

Tóni, alias Züriel, magára maradt a ládával és a feladat mázsás súlyával.
– Uramisten, mit tegyek? Ha az asszony ezt megtudja, tüstént elvitet a diliházba! – morfondírozott, és elindult leadni a szerelvényt, a ruháit, a bakancsait, szerszámait, hogy végleg búcsút mondjon a gyárnak, a mozdonynak, előző életének.

3.

Tónink élete nyugdíjba vonulása után gyökeresen megváltozott. Teljesen szakított addigi életmódjával. Egész napokra bezárkózott szobájába és tervrajzokat, utasításokat körmölt. Lassan olyan lett a szoba, mint egy hatalmas lomtár. Felesége elborzadva figyelte cselekedeteit. A házasélet megszűnt számára, s ezt igen fájlalta, mert hogy csak pár centivel volt kisebb élete párjának hímvesszeje a szamár farkánál. De hát savanyú a szőlő, na! A kisszoba műhellyé alakult át. Előkutatta anyósa padlásáról a régi rézcsillárt, a rézzel kivert állófogast, és beszerelte. A rézcsillár lett az adóvevő, mellyel az összeköttetést tartotta az éggel. A csillár alá egy alumínium lemezdarab került szigetelésnek. Mivel hatalmas volt a gerjesztett térerő magára vette – mikor adásban volt – a gumírozott vasutas köpenyét, és egy tűzoltó csuklyát húzott a fejére. Rettenetesen festett öltözékében a szoba közepén állva, s az asztalon körmölve a szakrajzokat. Az asszony már be, se mert nézni, mert viszolygott a látványtól.

Így ment ez jó darabig, amíg meg nem teltek a polcok modellekkel és feljegyzésekkel. Elkészült az űrkohó, az űrhelikopter, a kozmikus autó rajza és modellje, majd a fekete doboz egyéb más felhasználási és kapcsolási rajza. Lassan kiszorult a kisszobából és elfoglalta a középső szobát is. Az asszonynak nem volt szabad belépnie. Az ajtóra tábla került: Jövőkutató Iroda. Zarvavusta Züriel jövőkutató. Az unokák szent borzadállyal hallgatták a nagyapa fejtegetéseit a kozmikus jövőről, s azon nyaggatták egyre csak, hogy mikor viszi el őket autókázni a kozmikus autóján.
– Hamarosan eljön annak is az ideje – nyugtatta őket és tekintete szerelmesen siklott végig a rengeteg kacaton. Mikor már minden előkészületet megtett, akkor a tettek mezejére lépett.

Először is kikötötte a villanyórát és a fekete ládikát, kötötte a hálózatra. S csodák csodája, lőn világosság. Így ment ez pár hónapig, amíg az áramszolgáltató gyanút nem fogott, mivel a fogyasztás stagnált, s nem tudott mire díjat szedni. Kiküldte a szerelőket ellenőrzésre. Azok bénultan szemlélték a kikötött villanyórát, s a fekete dobozról üzemelő lakásvilágítást. Jelentették a főnökségnek. Lett is ribillió. Behívatták a székházba Züriel urat, s magyarázatot kértek. Ő szemlesütve szerénykedett.
– Uraim, nem kell úgy mellre szívni a dolgokat. Ez csak egy kis játék. Önellátó lettem. Kozmikus energiára csatlakoztam.
– Na, de Uram! Ön közösségben él! Nem lehet csak úgy egyénieskedni! Mi lesz, ha megtudják? Ha mindenki leköt rólunk? Felszólítjuk, hogy azonnal szüntesse meg a lekötést!
– Mire fel Uraim?

– Csak! – húzta kényszeredett mosolyra a száját a belépő vezérigazgató, s letett elébe egy köteg tízezrest. – na, ez talán elég súllyal esik a latba.
– Hát jól van, nem bánom – mondta emberünk a több millió forint láttán – Pakolják egy aktatáskába, azt hozzák utánam. A maguké a doboz!
Ezzel el is intéződött a dolog. Az áramszolgáltató visszakötötte a vezetéket és elvitte a varázsdobozt. Vizsgálták jobbról, vizsgálták balról, de nem találtak benne vízen kívül semmit. Nagyon röstellték, hogy ennyire bedőltek a trükknek, de titokként kezelték az ügyet.


Aztán télen megismétlődött a dolog a távfűtőkkel. Züriel a nullára állította a radiátorok szabályzógombjait, s bekapcsolta az újabb fekete-dobozt, amivel tetszés szerint befűtötte az egész lakást. Itt aztán még nagyobb lett a gubanc, mert a panelház lakói szimatot fogtak, hogy odaátról árad a meleg, s kezdték mindannyian kikapcsolgatni a radiátorokat. A távfűtőművek elpanaszolta az áramszolgáltatónak a dolgot, s kérdezte, hogy nem tapasztaltak-e energia túlfogyasztást, mert ha a távfűtést nem veszik igénybe, akkor biztosan villannyal fűtenek.

Az áramszolgáltató főnöke aztán bizalmasan Zürielhez irányította őket. Na, hívatják Zürielt a vezérhez. Az először hímel-hámol, majd letesz az asztalra egy köteg bankót.
– Nézze Zarvavusta uram, jobb a békesség. Fogadja el tőlem cégünk szerény ajándékát. Tekintse baráti gesztusnak. Na, tegye csak el, ne szerénykedjen!
– De uraim, mire fel? Nem érdemlem én ezt!
– De, de tudjuk, hogy maga kísérletezik. Tudósember. Éppen ezért ezzel a szerény összeggel szeretnénk hozzájárulni a kísérleteihez. Egyet kérünk: fejezze be a maszek-fűtést! Na, áll az alku?
– Hát, ha csak ez a baj uraim! Ezer örömmel! – csapott a vezér tenyerébe Züriel, s hazakocogott a hatalmas táska pénzzel.
Az asszony a pénzeső láttán más szemmel kezdett nézni Zürielre. Már nem bánta a szemétdombot a lakásban, azt se bánta, hogy kisebb farokkal kellett beérnie, de igaz, hogy az egy fiatal csikóé volt. Szóval a Zarvavusta család kezdett szépen gyarapodni.

Züriel vett magának egy használt Trabantot, s a pincében a tervrajzoknak megfelelően beépítette a kozmikus motort. Betöltött az újabb fekete-dobozba egy vödör vizet, s vígan furikázott a városban zajtalan kis járgányával. Mindenki csodájára járt. Az utcagyerekek csapatostul rohantak utána. A legnagyobb attrakció az volt, amikor az amerikai öreg autók seregszemléjén benevezett a gyorsasági versenybe. Először nem akarták benevezni, de a tízszeres nevezési díj letételével elfogadták nevezését, bár fintorogtak, hogy nem egészen amerikai a kocsi. S mit ad isten, amikor eldörrent a rajtpisztoly Züriel Trabantja megugrott, majd légpárnáin a levegőbe emelkedve sorra hagyta el vetélytársait. Orrhosszal nyerte a versenyt.

Óriási híre lett. Ő volt a nap hőse. A sok külföldi vendég és a riporterek szertevitték a hírt. Látta a közvetítést az amerikai elnök is. Másnap már sorban álltak panellakása ajtajában a nagy autógyárak igazgatói. Mindegyik a motort akarta. A tárgyalásra azonban nem került sor. Mire az első belépett volna a szobába a tér kifordult, s Züriel eltűnve az Úr előtt találta magát. Az Úr cinkos mosollyal nézett rá, s ő döbbenten feszengett. Csak tán nem esett ki az Úr kegyeiből. Miért pont most varázsolta maga elé, amikor oly jól kezdtek menni a dolgok. Az Úr vette gondolatait, s megszólalt.

– Éppen ezért rendeltelek elém, mert mennek a dolgaid. Szeretném, ha nem esnél Mammon csapdájába, ha nem szédítene meg a pénz, a jólét.
– De könyörgöm uram, most kezdtem élni egy kicsit!
– Fiam, ha így folytatod életednek hamarosan vége lesz. Hiszen ezek az autókirályok megvásárolják a titkodat, aztán megsemmisítik azt, veled együtt. Örökre elnémítanak. Nem veszed észre, hogy nekik a titok arra kell, hogy az is maradjon. Tudod te, mennyi munkanélküli ember lenne, ha megszűnnének az autógyárak? Na, erre gondolj, s másfelé orientálódjál! Az energiával foglalkozz! Szüntesd meg a paksi atomerőművet! Ezt végezd el! Segíteni foglak – mondta, s máris visszafordult a harmadik dimenzióba. Mire hazaért már eltűntek az autógyárak képviselői. Egy szép napon hatalmas fekete autó állt meg a ház előtt. A Villamos ipari miniszter kért bebocsátást Tóni panelkuckójába. Azonnal a tárgyra tért:

– Nézze Züriel úr, ha meg tudunk egyezni, akkor tegyünk egy próbát! Adok magának egy hetet. Szervezze meg a paksi csatolóállomás tehermentesítését. Először kösse rá a dobozt párhuzamosan a hálózatra, aztán lekapcsoljuk az erőművet. Ha sikerül a kísérlet, helyet cserélünk, maga megy fel a Minisztériumba, én meg jövök ide a panelkuckóba. Na, áll az alku?
– Áll – csapott a miniszter tenyerébe Zarvavusta jövőkutató mester, és egy hét múlva megjelent Pakson. Teljes titoktartás mellett beszerelte e fekete dobozt a csatolóba, és a szerelők elvégezték a párhuzamosítást. Másnap megjelent a stáb. Titkosrendőrök vették körül a csatoló épületét. Beléptek a miniszterek, sőt maga a miniszterelnök is, és elkezdődött a próba. Pillanatok alatt kiszakaszolták az erőművet, és azon nyomban bekapcsolták a fekete-dobozt. És megtörtént a csoda: a hálózat ugyanúgy terhelhető maradt, mint amíg az erőmű üzemelt.

Hanem egy kis malőr történt, az Úr véglegesnek találta a kísérletet, s egy mozdulattal negyedik dimenzióba téve, eltüntette az erőművet. Szép zöld mező tarkállott a helyén, s csak a csatoló maradt meg körbekerítve, az udvarán a miniszterek, Züriel és az őrök. Negyvennyolc órás próbajáratást tartottak. Nem is lett volna semmi baj, ha másnap reggel a munkába siető tömeg hűlt helyét nem találja a gyárnak. Lett ribillió. A tömeg egyre nőtt, már-már lincshangulat alakult ki. Hatalmas táblák jelentek meg. A transzparenseken ilyen feliratok olvashatók: Gyilkosok! Tízezer embernek vettétek el a kenyerét! Vissza a gyárat! Dolgozni akarunk!

A miniszter, citerázó lábakkal állt ki a tömeg elé, s próbálta megmagyarázni, hogy ez a kis fekete doboz fog ezután áramot termelni, s nem lesz nukleáris veszély, nem kell tízezer embert fizetni, nem szennyezik a környezetet, milyen jó lesz, stb. stb...
– És ki tartja el a családunkat? – üvöltötték fenyegetően. – Füvet együnk, mint a marhák, menjünk legelni a rétre? Munkát, kenyeret! – üvöltötte a tömeg és betódultak a térre.A miniszter és a vendégek a fekete doboz köré csoportosulva testükkel védték a dobozt. A tömeg csak egyre kiabálta: a dobozt akarjuk! Adjátok ki Zarvavustát! – ordította a csürhe, és elhangzott a kiáltás: Feszítsd meg!

Aztán áttörve a kerítést, megragadták Zürielt és nyakára tekerve egy kötelet, felhúzták a lámpavasra. A fekete-dobozt pedig az udvaron rakott tűzbe dobták. Hirtelen sötétségbe borult minden. Tóni a kötélen vergődve az Úrhoz fohászkodott:
– Ments meg uram! Még ez egyszer, ments meg! Nem ezt akartam és te sem! Add vissza nekik játékszerüket, még nem értek meg az újra! Hirtelen megjelent egy felhő, felragyogott az Úr arca, s Tóni tudta, hogy megmentetett. A tér kifordult, visszajött a gyár és eltűnt a Nagy Zarvavusta, mert nem jött még el az ideje az újnak. Tónink újra ott gubbaszt panelkuckójában, és újabb terveken dolgozik, mert feladni nem szabad! Soha sem szabad!

5.

A ködös, zimankós, nyálkás novemberi délután bekergette a füstös gyárból kiözönlő munkásokat az Egyujjasba. Úgy köpte ki őket a gőgös nagykapu, mint kifacsart citromokat. Arcuk ráncai aszalt szilvaként szürkéllettek a homályos helységben. A gyér lámpa fénye sután hullott a sarokasztalnál sörét kortyolgató Tónira. Borostás arca viaszfénnyel verte vissza a ráhulló huszonötös lámpa halovány sugarait. Bemenekülve a biztonságot nyújtó, megszokott szagokkal és zajokkal töltött helységbe, kutató tekintetem szabad asztalt keresve Toncán állapodott meg. Sejtelmesen réveteg mosollyal, szemeiben felcsillanó reménnyel intett, hogy üljek le hozzá.

– Szevasz, öreg cimbora, hogy smint? – kérdeztem, s felemelt kezem két ujjával két gyorsítót és két korsó sört rendeltem.
– Mesélj, mi lett abból a világraszóló energianyerő találmányodból?
– A fekete dobozra gondolsz? – kérdezett vissza óvatosan, majd fejét ráncos nyakán körbetekerve, körbekémlelt mintha félne valamitől. Miután meggyőződött arról, hogy magunk között vagyunk, így válaszolt.
– Tudod, a doboz hatalmas találmány volt. Rá is harapott a kormány. Kitüntettek, magas beosztásokkal halmoztak el, aztán egyszerre megváltozott a szélirány és ellenem fordult a világ.

– Dehát cimbora, ez a hatalmas ingyen energia kihúzhatta volna az országot a bajból, kinek volt ez ellenére? Nemhogy a maffia keze van a dologban? – kérdeztem sandán, s korsómat koccantásra emeltem. Tonca mohón nyelte a habos sört, majd kézhátával megtörölve habos orcáját, így válaszolt.– Hát, éppen ez az! Botor voltam, azt hittem, hogy becsületes módon, a magyar államnak felajánlva, jót teszek a hazámmal. Bár inkább ne tettem volna! Lehet, hogy okosabb lett volna a maffiának felajánlani, akkor most a Bahamákon áztatnám a lábaimat a tengerben, és japán gésák legyeznének a fülledt délutáni melegben, amint meztelenül heverek a tatamimon... De, hát te is tudod, mi történt! A felheccelt melósok tiltakozásul a paksi erőmű bezárása miatt majdnem meglincseltek. Csak az isteni közbeavatkozásnak köszönhetem, hogy ép bőrrel megúsztam a kalandot.

– S mi lett a fekete dobozzal
– Kérlek szépen, a fekete dobozt bedobták a gőzkazánba és elégették.
– S téged meg talonba tettek? Jól beszélek?
– Jól beszélsz cimbora, mert nem dadogsz. Kérjél még egy kört, mert egészen kiszáradtam ebben a megrázó emlékezésben! Tudod, azért itt belül fáj. Valami eltört bennem – suttogta, és mohón csurgatta le a közben megérkezett nedűt. Miután korsóját félig kiitta, így folytatta – Nem érdemli meg a nép áldozatomat. Hálátlanok. Nem értékelik erőfeszítésemet.– mire?– felemelésükre. A nép süllyed. Úgy süllyed, mint az ország hajója és az egyetlen rozzant csónakon ott kuporognak a vezetőink és menekülnek az ország süllyedő hajójáról, mint a patkányok.

– Hova tudnak elmenekülni a bajok elől?
– Ne félj! A vezetőknek van hová menniük. Lezsírozták a pénzüket nyugati bankokban, házaik várják őket a Karibi szigeteken, Honoluluban, vagy éppen Venezuelában...
– Miért éppen Venezuelában? – kérdeztem bambán az üres poharakra meredve – te tudsz valamit Tóni?
– Egy korsóért megmondom! – vágta ki röhögve az adut, már intettem is a pincérnek újabb bódítóért. Tóni pedig kinyitotta a meseládát. – Tudod, az úgy volt, hogy amikor már ácsolták a keresztemet, akkor hirtelen villámlott, mennydörgött és elsötétült az ég. Az Úr hatalmas vihart zúdított a csőcselékre és transzformációval a negyedik dimenzióba emelve, pillanatok alatt a mennyországba menekített.

Hat-hétig vendégeskedtem az Úristennél. Nagyon kemény kiképzésen estem át. Titkosszolgálati kiképzést kaptam, s olyan eszköz birtokába jutottam, amivel láthatóvá tudom tenni az eltitkolt jövedelmek útját.
– Ne viccelj Tóni, ez igaz?
—Már, miért hazudnék neked cimbora! – mondta, és egy igazolványfélét húzott elő a csikkzsebéből. – Ezt olvasd el, de vigyázz, senki ne lássa meg! Ezt neked adom, ezzel be vagy avatva te is. Én, mint Főparancsnok ezennel beveszlek a Titkos és Megoldhatatlan Ügyeket nyomozó csoportba. Na, olvasd csak el nyugodtan! – biztatott, s miközben sörébe fojtotta elégedettségét, vizsla szemekkel figyelte megdöbbent arcom reakcióját. A névjegykártyán ez állt:

„Cingerminger Antal
Űrnyomozó, a megoldatlan ügyek felderítője
Titokminiszter, logisztikai főparancsnok
Eltitkolt vagyonok felkutatója
Magyarország megmentője
A végzet lándzsájának birtoklója”

Elolvasván a névjegykártyát, megállt bennem az ütő. A döbbenettől és a tetemes mennyiségű szesztől dadogva kérdeztem tőle.
– Te Toncsa, ha ennek csak a fele is igaz. Akkor megfogtuk az isten lábát. Csatlakozom hozzád! – rikkantottam és két gyorsítóval ünnepeltük a sikeres tagtoborzást. Tóni sejtelmes tekintettel, ajkait csücsörítve búgott, mint a vadgerlice.
– Cimbora, a beavatásod megtörtént. Most megkérdezem Úrtól, hogy beszélhetek-e veled a titokról – mondta és golyóstollból, pingpong labdából, horgász zsinórból, madártollakból összetákolt varázsingájával lehívta felső kapcsolatát. Magában kérdezgetve az inga mozgását figyelte. Majd amikor befejezte az inga a mozgást, kipirult arccal fordult hozzám.

– Megadták az engedélyt. Beszélhetek, de egy üveg, pezsgővel kell a beavatásodat megpecsételnünk – mondta, és a hozzánk settenkedő pincérhez fordult.
– Józsi, van valami márkás pezsgőjük?
– Édes, félédes, száraz legyen? – kérdezett vissza a pincér és már indult is a hátsó helységbe, amikor félúton utolérte válaszunk.
– Ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit Józsikám! – rikkantottuk egyszerre, s összehajolva Tóni fülembe dürrögte a nagy titkot: – hamarosan megkapom az úrtól a mindent látó szemüveget. Éjjel elvisznek és beavatnak. Ez lesz a hetedik beavatásom, új címem a Föld megmentője, főparancsnok és Minden Titkok Tudója.

– Te atyaisten, ennyi rangot! És én nem kapok semmit belőle? – meredtem rá döbbenten, mire ő sejtelmesen így válaszolt.– Csak kérni kell, s megadatik neked. Hamarosan kiképezünk téged is, de addig csend! Senkinek egy szót se! – mondta gondterhelten meredve a kiürült poharakra.

6.

A beszélgetés után megmozdult az állóvíz, s szép lassan felkavarodott a bűzhödt, ragacsos, ocsmány politikai mocsár. Először valakik megpiszkálták a régen elaludt olajügyeket. Hatalmas botrányt kavarva felélesztették az évek óta szőnyeg alá sepert döglött olajszőkítési botrányokat. Sikerült is nekik egy vagány tanút találniuk, aki aztán jó súgókkal megtámogatva echte információkkal öntötte nyakon, a bambán és tanácstalanul megrökönyödötten bámuló törvény és rend őrzőit.

Nosza, gyorsan kineveztek egy Olajbizottságot, aminek a célja hatalmas irattömegbe fojtani, letitkosítani, összekeverni, mindenkit bemártva úgy összegubancolni az ügyeket, hogy ember legyen a talpán, aki szétválasztja az ocsútól a búzát, azaz kiderítse, ki a hunyó. Éppen az olajbizottság munkáját lezáró jelentés megfogalmazásával bíbelődtek az okosok, amikor a rendőrminiszterhez egy kopott kis emberke óvakodott be. Senki sem tudta, hogy került az elegáns szobába, egyszer csak ott ült a kanapén a miniszter mellett és így duruzsolt neki.

– Ne kérdezd, ki vagyok! Egy eszközt kínálok neked, amivel minden titkot megtudhatsz. Mindenhová eljuthatsz, ahogy most én is itt vagyok. Észrevétlenül beleláthatsz titkos és kényelmetlen ügyekbe.
– Atyaisten! Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? Nincs elég bajom, még te is. Egyáltalán, hogy kerültél ide – fordult a megrökönyödött miniszter emberünkhöz. Tonca, mert, hogy ő volt az, ugye ezt nem is kell mondanom, sejtelmesen búgott borízű hangján a miniszter fülébe
– Én tudom a titkot. Látom, amint átveszed a több százmilliós sápokat a hallgatásod fejében. Látlak a nyaralódban a begyes macával fetrengeni, amikor a feleséged úgy tudja, szolgálati úton vagy. Tudok a birtokodon történt gyilkosságról, amit eltusoltatok... Tudom, hol van Farkas Helga holtteste.

– Elég! Hazug barom! Letartóztatlak, börtönbe csukatlak! Elmeszociális intézetbe záratlak! Miket beszélsz itt össze-vissza? Jó, hogy nem azzal jössz itt nekem, hogy tudod, hol van Attila aranykoporsója.
– Kapaszkodj meg patkánykám, ezt is tudom, de még nem jött el az ideje, hogy nyilvánosságra hozzam. Most az ügyek felgöngyölítése a feladatom. Te nem fogsz ellenem tenni semmit, mert a markomban vagy.
– Ki vagy te átkozott, te mindent tudó?

– Én vagyok a megoldatlan ügyek felgombolyítója, egyenesen az Úrtól kaptam hatalmamat. Na, kész vagy velem együttműködni patkánykám, vagy menjek a Torgyánhoz?
– Nem, azt mégsem! Lényegében van benne valami, amit mondasz. Csak kissé homályos az emlékezetem, arról van szó, amikor a körgyűrűbe bebetonoztuk azt a négy maffiózót, vagy nem is tudom már, miről is tudhatsz, te átkozott?

– Sört, pálinkát, whiskyt? – szuggerálta Tonca és a miniszter máris hívatta a szobapincért. Aztán amikor már jól megerősítették az öntudatukat így egyezkedtek.
– Én átadom neked a mindent látó szemüveget Mindenkinek, látod a piszkos ügyeit. Mindenkit a markodban tarthatsz, de egyet kérek tőled cserébe, a maffiát hagyd ki a dolgokból!
– Miért?
– Mert ne hívd ki magad és az ország ellen a sorsot! Miért kell neked, nekünk farkast emlegetnünk, amikor már itt ólálkodik a szérűskertek alatt? Hagyd a maffiát békében! Tisztítsd meg a közéletet. Ha kisepred ezt az Augias istállóját, akkor a nép hősként a vállára emel, és elfeledi piszkos múltadat. Miniszterelnök is lehet belőled.

– Még Országelnök is – lihegte savószín szemeivel Tonca tekintetét kutatva.
– Talán még az is... De most be kell lépned a csoportba! – mondta ellentmondást nem tűrően Tonca, és a teletöltött whiskys poharát koccintásra emelte. – miután így megegyeztünk, átadom neked ezt a fekete keretes szemüveget. Ablaküveg van benne, de a szárába olyan szerkezet van beépítve, hogy ha felteszed, akkor mindent látsz, tudsz, csak kérdezned kell! – oktatta ki Tóni.

– És, mi az ára? – kérdezte újfent a miniszter.
– Semmi. Az Úr nem kér fizetséget tőled. Egy a kikötése, engem magad mellé veszel segédtisztként. Mindig melletted leszek és segítelek. Csak rám kell koncentrálnod, s azonnal melletted termek. A piszkos ügyeket elintézem helyetted.
– Hogyan?
– Egyet bucskázok a fejemen át, s máris felöltöm a képedet. Na, érted már?
– Nem – dünnyögte a mámoros miniszter, mire Tóni bucskázott egyet a fején át, s máris szemben állt a miniszterrel, annak, alteregójaként. A miniszter kifordult szemekkel meredt hasonmására.

7.

Az Országgyűlés plenáris ülésén aztán gyorsan peregtek az események. Természetesen le akarták zárni a tetemes és szövevényes botránnyá dagadó olajügyet, s a honatyák egymás után próbálták befejezetté nyilváníttatni és lezárni az olajdossziét. Már-már sikerült is államtitokká nyilvánítani az ügyeket és a miniszterelnök rábólintására vártak, amikor szörnyű és megmagyarázhatatlan jelenetnek lehetett tanúja az országgyűlés. A rendőrminiszter előtt heverő fekete keretes varázsszemüveget összecserélve a sajátjával a miniszterelnök helyezte orrnyergére. Az előre megírt záróbeszédet akarta felolvasni, amikor szeme elhomályosult, és mondani kezdte, amit látott

Egymás után sorolta a milliárdokat síbolók névsorát. Ki, mit, hol, mikor, mennyit rabolt a nép vagyonából. Az üléstermet pillanatok alatt megtöltő, a hírre a büfékből, bizottságokból beözönlő honatyák szájtátva hallgatták társaik vádiratát, s rettegve várták, mikor kerül rájuk a sor. A miniszterelnök szája kiszáradván, letette a szemüveget, s vizet töltve poharába, tekintetét körbehordozta a döbbent honatyákon. Aztán tapogatva felvette, most már a saját szemüvegét és elkezdte záróbeszédét. A tömeg megkönnyebbülten súgott össze.– a miniszterelnök kezd megőrülni, mint a Semmelweis, amikor felolvasta a bábaesküt az akadémiai székfoglaló beszéde helyett.

A rendőrminiszter a szivarzsebébe rejtette szemüvegét, és felvéve zakóját kiosont a büfébe az izgalmakat lereagálni. Ott viszont meleg volt, a szék karfájára helyezte zakóját. Pontosan a sokat szereplő sokfunkciós szép beszédű miniszter széke mellé. A két miniszter felháborodottan ecsetelte, hogy ez az Orbán miket hord össze, amikor becsengettek. A kapkodásban a két miniszter elcserélte a zakóját. A terembe érve folytatódott a parttalan vita, most már a vagyonnyilatkozattal megtunkolva. Éppen arról szónokoltak, hogy akkor tegyék nyilvánossá a vagyongyarapodási jegyzékeket. Mindenki tegye láthatóvá, hol vannak milliói.

Egyik komoly honatyánk szarkasztikusan jegyezte meg. – Uraim, elsorolom, mivel rendelkeztem, amikor megválasztottak. Egy-hatod rész házzal, egy Trabanttal, két pár cúgos cipővel, tizenkét csíkos zoknival, hat inggel, tizenkét alsógatyával, egy színes Tv-vel, egy borzebbel és egy hűséges feleséggel, aki viszont takarékos. Így aztán most két év múlva van egy félig kész házunk a Rózsadombon, van egy Mercédeszünk, hat pár cúgos cipőm, két mobiltelefonom és kétmilliós adósságom VIP hitelre.

Így szónokolt a honatya, amikor a bőbeszédű, igen kedvelt, jó humorú miniszter állt fel szólásra. Orrára helyezte az elcserélt zakóból kivett varázsszemüveget, és mint a vízfolyás dőlt belőle a szó.
– Kiegészíteném még az előttem szólót, mert hiányosnak tartom a vagyonnyilatkozatát. Rendelkezik a mogyoródi Forma 1-es Autópálya negyven százalékos tulajdonjogával, a bábolnai tyúkfarm igazgatótanácsának a tagja, évi 1 milliárdos jövedelemmel, van két bányarészvénye kaliforniai aranybányákban, egy luxus jachtja a Sechel szigeteken és huszonhétmillió dolláros bankszámlája Svájcban.

A bejelentést először döbbent csend követte, majd egetverő ordítozás, és az említett honatya viszontválasza követte volna. Azonban a honatya verejtékezve rogyott össze az igazság súlya alatt, s a besiető mentődök szívinfarktus gyanújával, vitték el. Megbolydult méhkashoz hasonlított az ülésterem. Az országgyűlés elnöke szünetet rendelt el. A szünetben a rendőrminiszter így fordult Toncához.
– Idefigyelj, te átkozott! Szerezd vissza azt a szemüveget, mert kiborul a bili! Mi a csudának kellett nekem veled szövetkezni?

– Mindjárt megkérdezem a felsőbb kapcsolatomat – mondta Tonca, és az ingájához nyúlt.
– Azt mondja a felsőbb kapcsolatom, hogy várjunk. A bőbeszédű még valamit el fog mondani. Majd utána visszaszerzem tőle – mondta az ideges rendőrminiszternek. A miniszter sápadtan kullogott be az ülésterembe. A honatyák megszeppenve a sok lelepleződéstől azonnal 60 évi elzárásra (titkosításra) ítélték az olajbizottság jelentését és most már gőzerővel, követelték, hogy olvassa fel a bőbeszédű miniszter a saját vagyongyarapodási jegyzékét.

– Hát kérem, ha annyira óhajtják, tessék, legyen meg az akaratuk! – mondta vigyorogva, és elővette a titkos vagyonnyilatkozatát. – Aszongya, hogy nekem van egy kis házrészem, húsz pár stoppolt zoknim, két pár fekete cipőm, négy elnyűtt öltönyöm, a feleségem hozományaként egy telkünk az Orbán-hegyen, amire drága jó feleségem megtakarított fillérjeiből, mint a fecske a fészkét építgetjük kis vityillónkat, saját Škodánkkal hordva az építőanyagot, és két miniszteri kacsómmal keverve a maltert, csak rakjuk a téglákat, mint a Kőműves Kelemenek...

Így folyt belőle a szó, amikor szája kiszáradván, kortyintott egyet, majd hogy jobban lássa az okmányt, szemüvegéért nyúlt.
– Tulajdonképpen mi közötök nektek, éhenkórászoknak egy sztárügyvéd vagyonához? Naná, hogy megtollasodtam, mint annyian mások. És akkor mi van, majd kihagytam volna a lehetőségeket. Igenis van hat házam, ötszázmilliós birtokom Apaj pusztán két ménessel és egy ökörcsordával. Hetvenkét fajkecském és egy túzokrezervátumom, ahol a tajvani és maláj barátaimat vadásztatom. Igenis építem a külkapcsolatokat. Magyar kukoricával fogják tömni a pekingi kacsákat, és eladjuk a tajvaniaknak a Bodrog közi árvizes területeket. Húszmillió kínait hozunk be vérfrissítésre, és rátelepítjük őket a szatmári cigányokra. Ezzel a keresztezéssel aztán olyan vérfrissítést és tőkeinjekciót hajtunk végre, hogy hamarosan második honalapítóként fogjátok emlegetni a nevemet! – harsogta és letette a varázsszemüveget.

A döbbent csendben egy légy zümmögését is meg lehetett hallani! A teremszolgákkal lezáratták a kijáratokat. A TV kamerákat kikapcsolták, és a titkosszolgálat emberei a bőbeszédű miniszter hóna alá nyúltak. Már-már elhurcolták a kapálódzó minisztert, amikor a pszichiátria által riadóztatott szakápolók vették át, és kényszerzubbonyba erőltették őkelmét.
A miniszterelnök lépett a pulpitusra.
– Elnézést a kis incidensért, de valami megzavarta a miniszter úr gondolatait, azt hiszem pihenésre, van szüksége! –a bőbeszédű hevesen, önmagából kivetkezve vágott közbe.
– Semmi bajom! A szemüveg az oka! Valaki becsempészte a zsebembe ezt a szemüveget! Valahányszor felteszem, dől belőlem a hülyeség! Kié ez a szemüveg? De, hiszen a rendőrminiszter zakójával cseréltem el a zakómat! Kérem vissza a zakómat, meg a saját szemüvegem! Magyarázatot követelek! – kapálódzott a miniszter, miközben a kényszerzubbonyba préselték. A miniszterelnök a rendőrminiszterre nézett és magyarázatot követelt.

– Magyarázza meg nekem miniszter úr, mi ez a pokoli színjáték? Már emlékszem, amikor én is véletlenül a maga szemüvegét tettem fel, miket hordtam össze! Mi ez a titkosszolgálati bajkeverés? A dolgok összekuszálása?
– Nem tehetek róla miniszterelnök úr, a segédtisztemé a szemüveg. Tőle kérdezzék meg. – mutatott a halálverítékben úszó Toncára. Két teremőr máris cipelte a rúgkapáló Toncát az emelvényre. Tóni hebegve magyarázkodott.
– Én csak az igazat akartam, hogy kimondják. Azért csináltam az egészet, hogy végre öntsünk tiszta vizet a pohárba. Javaslom, hogy egyenként minden honatya öt percre vegye fel a varázsszemüveget és álljon a pulpitusra. Meglátják, milyen jótékony hatással lesz az ország közvéleményére az igazmondás.

Szavait kavargó indulatok, és óriási felháborodás követte. A honatyák helyükről felugrálva nyomultak az elnöki emelvény felé. Mindenki igyekezett magának megkaparintani Tónit és a szemüveget. Akkora kupac kerekedett, mint a rögbi-játékosok között, amikor a labdára vetik magukat. Tóni, kihasználva a kavarodást, a WC felé iszkolt volna, amikor a lihegő tömeg elkapta és a pódiumra vonszolva habzó szájjal, üvöltötte.

– Feszítsd meg! Feszítsd meg! – ordítoztak habzó szájakkal, vitustáncot járva, tiporták a földre, pottyant varázsszemüveget. Tóni az éghez fohászkodott, és segítséget kért az Úrtól. Az Úr pedig negyedik dimenzióba emelve, kimenekítette a méltatlankodó csőcselék karmai közül hű tábornokát. Elvitte őt és méltatlankodva csóválta a fejét.
– Nem értem, hogy miért nem akarják a magyarok megtudni az igazságot? – dörmögte az előtte álló Tóninak. Tóni így válaszolt:
–Jobb a békesség Uram! Mert tudd meg, hogy mióta Mátyás király meghalt, oda az igazság! És mi magyarok ehhez tartjuk magunkat.