Szenvedek

Ülök. Ülök, és kint havas a táj, bár a hó már olvad. Hideg van, megborzongok. Ismét átjár egy érzés, melyet ismerek, melyet soha nem feledek, de melyet utálok. Igen, szívből gyűlölöm, megvetem ezt az érzést. Nem tudom mi a neve ennek, bár szerintem nincs is neki. Csak van, csak lebeg, és lassan de biztosan szövi hálóját, melyet rám dob néha, néha, de egyre gyakrabban.
Hogy mi is ez az érzés? Nem tudom pontosan. Sokszor megpróbáltam már körülírni magamban, sokszor megpróbáltam megfogalmazni. Rengetegszer van, hogy fekszem az ágyamban, forgolódok, szól valami zene, amit csak halványan hallok, és próbálom megfogalmazni magamban, mi is ez az érzés.

Mostanában nagyon keveset alszok, mégsem vagyok fáradt. Ha le is fekszem 10-kor (ami rég volt), éjfél előtt nem tudok elaludni. És amikor végre rám jön az álom? Akkor se jobb. Furcsákat álmodok, bevillanó képeket látok, furcsa szagokat, hangokat, érzéseket. Gyakran felébredek, és rám tör az-az érzés… elfog, megpörget, feldob, és lebegni hagy. Rám tör a hányinger, a félelem, egész testemben megborzongok, és reszketek. Hírtelen forró lesz a levegő, körülettem, fulladok, majd, mint egy nyári frissítő zápor, feléledek, és érzem a tavasz illatát, a tél sóhaját, a nyár zöldjét, az ősz kopogó, reszkető, de csodás és lenyűgöző csendjét. De utána fülledt lesz a levegő, és nem tudom, hol vagyok. Furcsa, szinte groteszk képeket látok, melyek bár emlékképek, mégse valósak. Keverednek az események, olyan helyeken, időben, térben látom magamat, ahol sosem voltam.
Ilyenkor látom álmaim beteljesülését is.

Van, amikor képzeletemben, a messzeségben játok. Fekszek egy tó partján, a homokon. A víz hűsítő, frissítő hullámait érzem magamon, a nap aranyló korongja az égen, néhány bárányfelhő tarkítja az ég üdítően kék egét, és boldog vagyok. Testem napfényben sütkérezik, és szívem, testem átjárja az elégedettség. Ott elégedett vagyok magammal, sorsom, életem, barátaim, szeretteim életének alakulásával, mindennel. Semmi dolgom nincs, csak feküdni, inni a hideg sörömet, élvezni a nap és hullámok furcsa játékát, és nézni az idő múlását.
De van másmilyen álmom is. Akkor itthon vagyok, bolyongok a városban, és számolom a perceket. Nézem ezt a várost, számomra csodás, és gyönyörű utcáit. Van, amikor felmegyek valamelyik hegyre, és leülök. Az ég világoskék, a felhők úsznak az égen, és a felhők árnyékai levetülnek a városra. Az egész város napfényben sütkérezik, a Duna vize csillog, és hallom a város távoli, mégis hangos morajlását. Érzem minden idegszálammal, hogy él a város, és lélegzik. Hallom a villamosok siklását a síneken, hallom egy elhaladó uszály kürtjét, és hallom amint emberek beszélgetnek. Minden valóságos, mégis annyira valószínűtlen.

Van olyan álmom is, amikor egy lánnyal vagyok. Soha nem látom ki az, soha nem tudom, ki ő pontosan. Csak vagyok vele, és ölelem, és szeretem, és érzem, Ő az, aki ki lett nekem választva. Őt azért teremtette a sors, hogy velem legyen, és engem azért, hogy Őt Én boldoggá tegyem. A helyszín mindig más. Van, amikor a Gellért-hegyen, van, amikor egy számomra ismeretlen parkban, van, amikor tengerparton, és együtt nézzük a naplementét, látjuk a nap aranyló korongját, aranyhídját, és csak ülünk, nem szólunk, és akkor tudom, ez az én végzetem. Mindig csak egy dolog az ugyanaz. Boldog vagyok…

Van, amikor arról álmodok, hogy sikeres művész vagyok. Verseket írok, fotózok, és novelláimat, történeteimet emberek ezrei olvassák, látják, nézik. Ezen álmaimban sosem az a fontos, hogy én mit tettem, hogy az én műveimet nézik, olvassák. Egy dolog fontos. Hogy megértettek egy embert, átéreznek valamit, és valami újat kaptak. Tőlem. Sikerült nekem valamit, olyat adni nekik, amitől életük talán szebbé, teljesebbé tettem.
Álmomban adtam nekik valamit, ami én vagyok, és ami, akkor már mindenki. Átérzik azt, hogy ez a világ bár így szép, és így jó, de van, amitől szebbé tehetjük. Ha mindig elmondjuk mindenkinek, hogy mit érzünk, ha megbecsüljük a barátainkat, és megértjük: bár mi, csak egyetlen egy kis, apró pont vagyunk a világon, a földön, de van pár ember, akiknek mi (is) a világot, a mindent, az életet jelentjük… és nem kell szerelem ehhez, nem kell az, hogy megmentsük az életét. Elég pár jó szó, jó helyen, jó időben, elég, ha csak ott vagyunk, akkor, amikor kellünk. És ha ez megvan, egy baráttal több lehet nekünk, egy emberrel több szeret minket, és akkor még jobban megéri élni, küzdeni, érezni, harcolni, fel sosem adni.

És vannak álmaim, melyek a valóságot fedik. Egy szombati nap, valahol a városban, egy kis, füstös kocsmában. Ahol annyi mindent kaptam, amennyit szerintem sosem érdemeltem ki, és nem tudom, hogy miért, de hálás vagyok. Gyakran megálmodom újra, és csak néhány ponton más. Ott, álmaimban van erőm azt mondani, hogy szeretlek titeket, és nem megyek el. Ott van, az életben nincs. Ezért is csak egy álom, és ezért a többi is csak egy álom. Mert soha nem valósulnak meg, mind csak belül léteznek, bennem, és ezek alkotják az én világomat.
És éjszaka, mikor sötét van, mikor ismert dallamok hada éri fülemet, néha felcsendül bennem egy mondat. Valaki mondta, nem is olyan régen, nekem. Valahogy így hangzott: „gyere vissza bármikor, amikor úgy érzed. Neked mindig fenntartjuk a helyedet, neked itt mindig meglesz a széked. Ezt soha senki nem foglalhatja el”.

És ilyenkor könnyes szemmel ébredek, fáj a szívem, fáj a lét. Fáj, hogy megkaptam valamit, ami talán csak kevés embernek adatott meg, hisz szeretnek, büszkék rám, és tudom, rájuk számíthatok. Akkor is, ha elmennék évekre, és visszatérnék egy nap ugyanolyan melegen fogadnának, mintha csak 1 napja nem láttuk volna egymást, tudom, hogy ölelnének, és tudom azt is, hogy mit látnék a szemükben. És én mégis eldobom ezt. Eldobom, de szenvedek. Nagyon-nagyon szenvedek, jobban, mintsem azt bárki is gondolná. Most, ahogy ezt írom, Metallicat hallgatok… a Nothing Else Mathers. Könny szökött a szemembe, szívem összeszorul. Lassan vége a számnak, és egy másik jön. Egy másik, mely tele fájó emlékekkel, tele érzésekkel, és mely számot halva mindig elfog a magány. Emlékezek…

Emlékeim a távoli múltamat, és az alig 2 éves emléket is előhozzák. Ez a szám mindig feltépi a még, és soha be nem forradó sebemet, és ilyenkor mindig dől belőlem a vér, a bánat, a könny, és a remény. Ez a szám a Gunstól van, a November rain. Sok embernek, sok mindent jelent ez a szám. Nekem egy barátot, egy barátságot, és egy életet, mely annyira korán ért véget. Ez a szám nekem mindig egyet jelent egy Fiúval, egy Baráttal, aki gyermekkorom óta Barátom, és kísérőm volt. Azt hittem akkor még, gyerekfejjel, hogy ő mindig ott lesz velem. Úgy terveztem a jövőt, hogy majd 10-20 év múlva együtt isszuk a sörünket, és nézzük az Eb-t, Vb-t, Forma 1-et… akkor még úgy terveztem. Egyek voltunk születésem óta, és egyek vagyunk ma is. Csak más létben élünk, és sajnos nem lehet mellettem testileg, bár lelkileg mindig itt van. És én buta voltam. Akkor, amikor utoljára láttam annyival búcsúztam el tőle: „nemsokára látjuk egymást újra”.

Az a nemsokára az óta se volt meg. Azóta is várom azt a pillanatot, amikor újra látom, kezét újra fogom, és újra együtt focizunk, biciklizünk, játszunk. És az a pillanat azóta se jött el. De én várom, és álmaimban gyakran látom. Volt már, hogy álmomban az esküvőjén jártam, és együtt mulattunk. Én mondtam a pohárköszöntőt.
De Ő nincs többé, illetve fizikailag nincs. Fáj, hogy nincs, fáj, hogy menni hagytam, és fáj, hogy nem voltam vele annyi időt, amennyit szerettem volna. Ő testesíti meg nekem egy személyben szinte az egész gyermekkoromat, a játékaimat, az akkori életemet.

És akkor tanultam meg megbecsülni az időt. Azt a napi 86400 másod percet, amit kapok, hisz nem tudom mikor lesz vége, nem tudom, mikor mondja azt nekem egy láthatatlan erő, hogy többé nem ad nekem. Azért van, hogy az óta mindig mindenkivel éreztetni akarom, mit érzek… azért van, hogy azóta, ha valakit barátomnak tartok, szeretek, gyakrabban megyek oda hozzá esetleg, mint más emberek, gyakrabban érintem meg, gyakrabban ölelem meg, mert érezni akarom. Azóta nem szégyenem azt, ha egy azonos neműnek, egy Barátomnak azt mondom: szeretlek, mert talán akkor látom csak utoljára, és szeretném ha tudná, tényleg így érzek, és tényleg szeretem, mint egy barátot, mint egy embert, mint egy olyat, aki elérte azt, hogy érdemesnek találok rá napi akár 24 órát, hogy vele legyek, gondoljak rá, e-mailt írjak neki, msn-ezzek, írjak sms-t és minden…

Most a Bikinitől hallgatom a Közeli helyeken-t. És nem véletlen ez… ez a dal, nekem az életet, az elmúlást, a felejtést, és az örökkévalóságot jelenti. Ez a dal nekem sok mindent jelent egyszerre. Az összefogást, és a szeretet is. Ezt a kettőt azért, mert volt egy magyar focista, aki Portugáliában játszott, és tragikus körülmények között a pályán halt meg. Neki volt ez a kedvenc dala. A temetésén eljátszották a számot. És Portugáliában, az iránta való tisztelet, és szeretet jeleként, az első meccsen melyet nélküle játszottak a közönség állva elénekelte Portugálul… az első gól, melyet a csapat lőtt felajánlották tiszteletére. Ők, idegenek nagyobb részvéttel fogadták halálát, mint mi Magyarok. Ők még most is, halála évfordulóján emlékeztek rá, és tisztelték, bár nem volt egy nagy kaliberű játékos…

De most vége. Néha rátör a fájdalom, egy ismeretlen lepel, és nem, vagy csak alig tudok belőle szabadulni. Néha, egyre gyakrabban. De élek még, és még vannak álmaim. És míg álmodok, addig remélek, addig vagyok. És míg vagyok, igyekszem reményt adni másoknak is. Reményt, egy szebb életről, egy más világról, ahol nem az egyén érdeke a legfontosabb, ahol a mindenki egy olyan világban él, ami neki a legjobb, még akkor is, ha csak az ő képzeletében van az a világ.

Én még remélek, nekem még vannak álmaim. Van egy álmom, hogy egyszer meghalok, és az unokám felemet fejjel, büszkén mondja, hogy az én nagyapám Láng Csaba volt. Van egy álmom, hogy barátaim este gyereküknek arról mesélnek, hogy volt egy fiú, egy kis szőke gyerek, aki kicsit más volt, mint a többi… hogy miben? Abban, hogy bár mosoly ritkán volt arcán, és főleg a jövőt hirdette, de voltak álmai. Álmodok arról, hogy egyszer meglelem azt a lányt, aki elfogad, aki szeret, és aki miatt megéri majd nekem is mosolyognom, élnem, gondolnom, éreznem. Miatta megéri majd talán, hogy legyen nevem is. Álmodok arról, hogy a következő nemzedék nem ismeri meg azokat a megaláztatásokat, amiket én tapasztaltam. Álmodok arról, hogy egyszer minden barátom boldog lesz, és évek múltán, amikor megyek hozzá látogatóba, vagy csak összefutunk egy sörre a kocsmában boldogságtól, csillog a szeme, és boldog az élete. Álmodok arról is, hogy vagyok valaki. Hogy nem azért születtem, hogy meghaljak, hanem azért, hogy éljek, hogy tegyek valamit Barátaimért, Családomért, Magyarországért, Európáért, az emberiségért. És még sok mindenről szólnak gondolataim, ábrándjaim, és sajnos nem tudom, melyik teljesül, és melyik nem. Remélem mind, és bízok benne, de akár csak ha egy is teljesül, már megérte élnem, lélegeznem, gondolnom.

Szeretném, ha az emberek ugyanazt éreznék, amikor egy napfelkeltét, naplementét látnak, mint amit én. Életet, reményt, büszkeséget, csodálatot. És szeretném, ha sokszor köszöntene rám még ez a misztikus tünemény, mely lecsap rám, és mely mindig ámulatba ejt, bár sokszor láttam már.
De… de van egy másik álmom is. Ez sötét, és mindig beleborzongok, mindig rosszul leszek tőle. Álmomban sétálok az utcán, a helyszín mindig más. Sétálok, és jön a halál, piros szeme már messziről látszik, majd lassan egész teste, köpenye, kaszája előbontakozik a ködből, a napfényből. Odajön hozzám, megérinti vállamat, és int, hogy mennyek. És nekem nincs erőm nemet mondani, nincs erőm szemébe nevetni, mint egykor, hogy nem megyek, mert te egy senki vagy, és én döntöm el, hogy mikor megyek. Most már némán, lehajtott fejjel követem, és csak a köpenyét látom. Szemébe se merek már nézni. Eddig mertem… eddig belenevettem az arcába, félrelöktem utamból, szemébe néztem. Akkor még neki látszódott félelem, és zavartság a szemében. De ez régvolt. Manapság már az én szememben van zavartság, és feladás…

És beteg vagyok. Élek, de betegen. Várom már a tavaszt. Várom az első hóvirágot, várom a zöld füvet, a rügyező fákat, a levélzuhatagot, az első tavaszi záport, a tavasz illatát, és azt az érzést, mely ilyenkor mindig át ját. Ez az érzés furcsa, és nem tudom mi ez. De talán remény, egy kis üdeséggel elegyítve. Hisz ilyenkor tudom: ha ez a föld, ez a vén föld fel tud éledni újra, ki bírja heverni a tél súlyos csapásait, a havat, a hideget, a sót, melyet mi emberek hintünk rá, akkor én miért ne tudnék szintén újjászületni? Én fiatal vagyok! Alig 20 éves… ha ez a több millió évet megélt föld feléled, akkor én miért ne?
És én is újjáfogok. Ezen a földön fog újra taposni cipőm, és élvezni fogom az életet, az illatokat, a madarak csiripelését, a harmatot, a zöldellő, virágban pompázó tájat. De ez még soká van. Talán nagyon…

2005-03-09