Sötét változások

014. január 10., péntek

1. fejezet

Emma
A nevem Emma Brix. Az én történetem 17 éves koromban kezdődött. Úgy döntöttem elmesélem nektek kalandjaimat, amelyekbe az évek során kerültem. Az eddig történtekről is bőven van mit mesélnem, de ha úgy tartja kedvem az elkövetkezendő éveimről is beszámolok majd. De ez még a jövő zenéje. Most lássuk mi történt velem eddig.

Sok évvel ezelőtt:
Épp két barátnőmmel mentem szórakozni.
Barátnőim Claire Corbet (Kler Korbet) és Sophie Corbet (Szofi Korbet). Ők ketten testvérek voltak. Claire volt a legjobb barátnőm. Közép hosszú barna hajával, tengerkék szemeivel és sokat mondó tekintetével még ma is elevenül él emlékezetemben. Imádtam vele lenni, az idő megállt, ha számomra, ha együtt voltunk. Kitárgyaltunk mindent és mindenkit, órákon keresztül tudtunk beszélgetni. A szó szerint közös dolgozatírások, az ott alvós bulik és a közös séták. Nagyszerű volt. Ez a 'volt' szó, ha rá gondolok, karóként döfi át a szívem.
Sophie már nem állt hozzám olyan közel, de őt is nagyon szerettem. Ennek talán az lehet az oka, hogy idősebb is volt és már elköltözött a szülői házból.
Neki szintén közép hosszú, gesztenye barna haja volt, de a szeme az zöld. Tekintetével képes volt lyukat égetni az ember lelkébe. Ne akarja senki magára haragítani a Corbet nővéreket Bár nem voltunk mindig teljes összhangban, számíthattunk egymásra. Kár, hogy ez mind már csak múlt idő…

A szórakozóhelyen, ahová vittek összefutottak egyik ismerősükkel, Tylerrel (Tájler). Még ma is emlékszem, amikor először megláttam. Szőkés barna haját lazán fújta a gyenge szellő és a mosolya.. Az a féloldalas mosoly, amit akkor villantott rám mikor bemutatkozott, elbűvölt. A nap megcsillant végtelen zöld íriszében. Sosem láttam még ilyen gyönyörű szemeket. Nem találok rá szavakat. Leírhatatlan. Teljesen elvesztem tekintetében..
A bemutatkozás jól ment, de Tyler hallgatag volt, akárcsak én. Helyesbítek, nem vagyok az, de akkor mégis alig beszéltem.
Nem ismertem, de úgy láttam, hogy valami nincs rendben. Zöld szemei erről árulkodtak. Akármennyire is volt furcsa magával ragadott, mintha a szeme egy labirintus lenne, amiből nincs kiút, fogságba ejtett. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Biztos észrevette, de nem úgy tűnt, mint akit ez zavarna. Csak meredt maga elé, mint akit gondolatai kötnek le és nem akar visszatérni a valóságba. Néha hozzászólt a beszélgetéshez, vagy bólogatott. Titokzatos volt számomra és ez felkeltette az érdeklődésem. Úgy döntöttem szeretem a kihívásokat, ezért megfejtem a zöld szemek titkát.
Sajnos barátnőim sem ismerték túl jól, ahogy senki. Claire mesélt róla, de ő sem tud sokat. A helyzetem nem volt túl rózsás. A bemutatkozáson kívül nem sokat beszéltünk. Ha kérdeztem vagy éppen egy szavas választ adott, vagy tőmondatban válaszolt.
Én viszont végig zavarban voltam, nem tudtam mi az oka. Gondolatmenetem megszakadt, mikor Tyler felállt az asztaltól és elköszönt. Távolodik. Vetettem rá egy utolsó pillantást, de ő nem nézett vissza, nem viszonozta. Úgy éreztem egy világ omlott össze bennem. Nem értettem magam. Valami megragadott benne, ami megmagyarázhatatlan. Mint egy mágnes, úgy vonzott magához engem. Vajon barátnőim is érzik? Vagy minden nő ezt érzi a közelében? Mi ez? Ezen kattogott az agyam egész végig. Tekintetemmel követtem, figyeltem, ahogy távolodik. Eltűnt. Befordult a sarkon és eltűnt. Reccs! Valami eltört bennem. Látnom kell, mert ha nem belehalok. Miért? Utáltam ezt a kérdést, főleg akkor, ha nem tudom rá a választ.
Mikor elbúcsúztam Sophie-tól már elég késő volt. Sophie még ment valahová, nem tudom hová, mert nem figyeltem, gondolataimba temetkeztem. Claire-rel még egy darabig együtt mentünk. Az út nagyobb része csendben telt.
- Valami baj van? - kérdezte Claire komolyan.
- Nincs semmi.
- Biztos?!                    
- Persze. - erőltettem egy mosolyt.
- Na, és mit szólsz Tylerhez? Mondtam, hogy jól néz ki. - izgatottság és kíváncsiság volt a hangjában.
- Nem is tudom, de abban igazad volt, hogy jól néz ki.
- Bővebben? - erőltette továbbra is a témát.
- Nem sikerült megismernem. Nem nagyon beszélt. Lerázott egy szavas válaszokkal, ha kérdeztem. - a hangomban sértődöttség és talán kicsi düh volt.
- De... - mielőtt belekezdett volna be is fejezte. Tudta, hogy nem akarok róla beszélni. Claire hazáért. Köszöntem és tovább indultam.
Siettem. Megígértem, időben otthon leszek. Már teljesen sötét van, csak a közvilágítás adott fényt. Ismerős környék.

A "félelmetes kereszteződéshez" értem. Innen a négy útból kettő vitt haza. Az egyik nyüzsgős - még ilyenkor is-, hosszú és világos, míg a másik kihalt és sötét, de rövid. Ez győzött. Minden porcikám ellenkezett, de elindultam. Be az ismeretlen sötétségbe. Csak a lábaim vittek előre. Egyre kevesebb lett a fény, kevesebb és még kevesebb. Eltűnt. A fény legkisebb foszlányai is szertefoszlottak. Felemésztett mindent a sötétség. Nem volt más csak én és a sötét. Nem bírom! Vissza kell fordulnom, de ha már idáig eljöttem?! Gyorsan előkaptam a telefonom és azzal világítottam. Kicsit megnyugodtam, de akkor egy váratlan pillanatban valami kiütötte a mobilt a kezemből, súrolta a testem. Erős volt, nagyon. Érdekes melegség öntötte el a testem, a szívem zakatolt. Annyira, hogy talán az a valami is hallotta. Ledermedtem. Villámcsapásként ért az éles fájdalom a kezemben, ahol nekem jött. Mit sem törődve a fájdalommal elkezdtem rohanni. Nem tudtam hová, merre csak futottam. Elragadott. Úgy szorított, hogy mozdulni sem tudtam. Éreztem a nyakamon a lélegzetét. Lassan és mélyen vette a levegőt. Úgy tűnt nyugodt, velem ellentétben. Rossz érzés tört rám, hogy innen már nincs kiút.
Következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, már nem láthatom többé. Nem fejthetem meg a zöld szempár titkát. Kizökkentett, hogy kis időre világosság törte át magát a sötétségen. Egy röpke pillanat volt, de pont elég ahhoz, hogy meglássam támadóm arcát, vagyis inkább csak szemét. Láttam a meglepett, rémült zöld szemeket. Tudtam ki az, de az nem lehet. Vagy mégis? Nem tudtam elhinni. Tyler?! Mit keres itt? Miért tette ezt? Biztos, hogy ő és az is biztos, hogy megismert. Tudta ki vagyok. Elengedett. Nem tudtam ott van-e még, mert semmit nem láttam. Hirtelen elhomályosult minden, a térdem remeg, összeesek. Azt hiszem elájultam...
Következő emlékem, hogy valaki ölében vagyok és átlag feletti gyorsasággal fut velem. A külvilágot nem érzékeltem. Csak őt. Szólt hozzám, de szerintem nem tudta, hogy hallom.
- Ne aggódj! Nem lesz semmi baj! - mondta nagyot sóhajtva - Sajnálom! - folytatta sokkal halkabban. Megismertem a hangját. Tyler. Más nem lehet. Erőm nem volt beszélni, szólni, hogy hallok mindent, jól vagyok és biztonságban érzem magam karjaiban annak ellenére is, hogy tudtam mi történt. A mellkasához bújtam még jobban.
Utolsó emlékem, hogy ismét éles fájdalom nyilallt bele a karomba. Felkiáltottam. Fogalmam sincs, hogy jött-e ki hang a torkomon, vagy csak a fejemben történt meg mindez...



Tyler
Az elmúlt napokban nem történt túl sok minden. Éltem mindennapi, unalmas életem. Ám azonban ez a nap más volt. Eseményekben gazdag. Olyan dolgok történtek, amikről nem is álmodnék. Találkoztam két ismerősömmel, Sophie-val és Claire-rel. Volt velük még valaki. Egy hosszú szőke hajú, sárgászöld szemű (ami nekem nagyon tetszik) lány. Magas, vagyis a másik két lányhoz képest, hozzám hasonlítva ő is pici, és csinos. Bemutatták. Emma Brix, de csak Emmnek kell hívni. Tetszett a neve, illett hozzá. Nem tudtam megismerni, mert csendes volt, mint én. Persze ha van kivel és az a valaki jó beszélgető társ tudok én is beszélni. Nem kell félteni. De kanyarodjunk vissza Emmhez! Az arca szép, és amit értékeltem, hogy nem volt agyon sminkelve. Csak kevés volt rajta, de megjegyezném, hogy erre sem lenne szüksége.
Feltűnt, hogy valami zavarja. Legalábbis úgy viselkedett. Nem is tudom...
Megemlíteném, hogy végig engem nézett. Nem zavart, sőt inkább örültem neki, de nem értettem. Nem néztem vissza, csak néha találkozott pillantásunk. Szerény véleményem szerint tudta, hogy tudom, hogy néz.
Valami megfogott ebben a lányban. Nem a szépsége, nem a külseje, hanem valami, ami belül van neki. Lehet ez a valami nem is létezik. Lehet, csak az én fantáziámban van, de nagyon remélem, ez nem így van. Talán csak a saját vágyaimat vetítem ki rá, ki tudja?! Ilyen érzések kavarognak bennem. Kezdett sötétedni. Úgy döntöttem indulok. A lány köszönésében volt egy "Miért mész el?"kérdés. Ahogy távolodtam éreztem magamon a tekintetét. Nagy erőfeszítésembe került nem rá nézni. A sarkon, ahol befordultam alig láthatóan, a szemem sarkából loptam egy pillantást és ebből már biztosan tudtam, hogy ő más.
Ez volt a kezdet. A java még most jött. Mentem vadászni, hogy enyhítsem vámpír éhségem. Bolyongtam a városban szokás szerint. Az este sötétjében megláttam egy embert. Nem néztem meg, hisz ez csak egy áldozat, a préda. Követtem. Nem vett észre. Szerencsére kitanultam az évek alatt a követés csínját-bínját. Bement egy sötét kis utcába. Nem tudtam miért arra ment, de nem is érdekelt. Megkönnyíti a dolgom. Addig mentem utána, míg a fény utolsó árnyalatai is eltűntek. Találékony volt és előkapta a telefonját és azzal világított. Ez most kevés, már nem segít rajtad. Itt az idő. Támadásba lendültem. Elszaladtam mellette és kilöktem a kezéből. Élveztem ezt a macska-egér játékot. A lökés erőteljesebb volt, mint kellett volna. Fájt neki, de nem sokáig lesznek ilyen gondjai. Rohanni kezdett, de én gyorsabb voltam. Elé kerültem és egyenesen a karjaimba szaladt. Megragadtam, szorításomból már nem szabadul ki. Éreztem, hogy remeg a félelemtől, a szíve őrült sebességgel vert. A nyakához hajoltam, éreztem a vér illatát. A szemfogaim kihegyesedtek. Már csak néhány milliméter választott el a számomra életet jelentő folyadéktól. De akkor egy kocsi fényszórói kevés fénnyel árasztotta el az utcát. Akkor olyat láttam, ami szíven ütött. Megláttam az áldozatom arcát. Ő pedig az enyémet. Emm. Ez hogy lehetséges?! Hogy történhetett? Biztos megismert. Az a sárgászöld szempár, ami rémülten néz a szemembe örökre beleégette magát emlékezetembe. Zavaromban elengedtem. Még ebben a sötétben is láttam, ahogy bizonytalan lépésekkel hátrál tőlem, de megingott. Pár másodperccel később a lány összeesni készült. Oda rohantam és a karjaimba omlott. Olyan gyenge és könnyű. Törékeny akár egy porcelánbaba. Vigyáznom kell rá! Vigyáznom kell az én macskaszemű, szőke hajú porcelánbabámra!