Soha nem késő - Légy a sorsod kovácsa

Három évvel ezelőtt kezdődött egy forró júniusi napon, ha jól tudom. Már egyikük sem volt fiatal, mindketten túl voltak az ötvenen, és mindkettejüknek az volt a legnagyobb öröm, ha beszélgethettek egymással. Az első percben kialakult közöttük egy felbonthatatlan, megmásíthatatlan kötelék, de a korral jár, hogy az emberek szinte beletörődnek a magányba. Láttam, éreztem, hogy jó társai lennének egymásnak hátralevő életükben - ők mégis rosszul döntöttek. Soha nem találkoztak, bár tudat alatt vágytak egymás fizikai társaságára.

El sem tudom képzelni, hogyan lehetett számukra kielégítő néhány hosszabb telefonbeszélgetés. Én személy szerint szeretek annak az illetőnek a szemébe nézni, akivel beszélgetek. Szellemileg biztosan kielégítő volt számukra, de egy kávé mellett ők ketten lettek volna a legboldogabbak, ha beszélgethetnek mindenféléről. Sokáig tartottam magamban egy titkot, hiszen annyira irracionálisnak hatott a szívemben az az érzés, hogy az anyámnak jó társa lehetett volna az a férfi. Igaz, volt más férfi is, de miután kiderült, hogy az illető nem viselte volna el, hogy én ott vagyok tizenhat évesen, és anyámnak engem még fel kell nevelnie, rövid úton kiiktattam anyám életéből, megóvva egy óriási csalódástól. Mégis milyen ember az, aki azt mondja egy nőnek, hogy hé, én úgyis szebb vagyok nálad, minek legyek veled? Undorító egy féreg volt. Megérdemelte, hogy teljesen lepusztítsam az értelmi szintjét. Lehet, hogy a munkájában isten, de hétköznapokban csak egy giliszta. Azoknak nincs gerince.

Nos, visszatérve az eredeti témához, az a férfi, akivel néha órákat beszélt az anyám, egyszerűen megfogott. Félárván nőttem fel, és soha nem tudtam volna elképzelni, hogy az apámat valaki megpróbálja helyettesíteni, senkire sem tudtam volna apaként tekinteni, még kicsi koromban sem. De ez a férfi...Ő valahogy más, mint a többiek. Őt el tudtam volna képzelni az anyám párjának, és tudom, hogy a tenyerén hordozta volna ezt a sovány, bánatos özvegyasszonyt. Én hamarosan kirepülök úgyis, csak egymásra kellett volna figyelniük, és igyekezve boldogan leélni az életüket egymás mellett. De haragszom is erre a férfira, még akkor is, ha talán jogom sincs hozzá. Hiszen érzem, tudom, hogy megszerette az anyámat, és mégis úgy döntött, hogy nem találkozik vele. Láttam anyámon, hogy fájt neki, én pedig mindennap reménykedtem, hogy talán máshogy alakul az egész, és felnőttkoromra anyámból egy boldog, gondtalan asszony lesz. Ha el is olvassa majd ezt egyszer az illető, talán semmit sem reagál majd, vagy éppenséggel leül, hogy végiggondolja ennek a három évnek az eseményeit. Boldog lettem volna, ha anyám is boldog. Tíz éven keresztül nyomon követni, hogyan pusztítja valakinek a lelkét a magány...

Borzalmas. Én sem vagyok sem szent, sem lelkileg ép, csak erős. Erősebb, mint az anyám, mert megerősített a hitem. A hit, hogy mind a saját sorsunk kovácsai vagyunk, és bár egy pillanat alatt megváltozhat minden, ez a helyzet, ami megihletett az írásra, amerikai szerelmes filmekbe illő. Adott egy nő, és egy férfi, akik sosem találkoztak, mégis valamiféle felsőbbrendű érzelmet táplálnak egymás iránt, aztán valaki egyszer csak ír egy novellát a történetükből, amit kiadnak, és ez összehozza őket. Kevés vagyok ehhez. Nagyon is. Talán ezzel a novellával az a célom, hogy elgondolkodtassam mindkettőjüket, nem kenyerem a beszéd. Pláne nem az érzelmekről. Kurt Vonnegut teljesen felesleges dolognak tartotta a szerelmet, sőt, talán még meg is vetette. Pedig a szerelem csodálatos. Erőt ad, boldogságot, és egy szerelmes asszonynál nincs gyönyörűbb. Lehet, hogy nem feleslegesen írok, lehet, hogy egyszer majd mindketten elolvassák, és a férfi felhívja a nőt, aki az én anyám, hogy találkozzanak. Bárcsak jobban megismernék egymást! Hiszen annyira közel állnak egymáshoz, hiába választja el őket száznál több kilométer.

Szerintem, ha valaki elég erősen kíván valamit, akkor az teljesül. Én csak annyit kívánok, hogy az anyám boldog legyen, és legyen mellette egy kitartó, gondoskodó társ. Talán annak a férfinak megjelent már egy másik nő az életében, de... Mi történik, ha nem? Miért nem küzdenek? Miért nem próbálkoznak? Talán túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem, de sok mindent láttam már. Sok mindent éltem át. Csak annyit mondhatok, én, a "tapasztalatlan" tizennyolc éves, hogy soha nem késő. Mind a saját sorsunk kovácsai vagyunk. A boldogság nem elérhetetlen; csak hagyni kell, hogy ránk találjon.