Sam /Az egyszerűség dicsérete./

Sam boldogan lépdelt hazafelé, lendületesen dobálva egymás elé kitaposott szandálja egyikét, majd másikát. Langymeleg szellő borzolt hajába, s már a nehéz zsák sem húzta úgy a vállát. Csillogó szemmel gondolt mai zsákmányára, a már szemétre dobott holmikból megszerzett kincseire, miközben a szokott úton fordult a szürke háztömbök közé. Napi rutin volt, hogy az esti műszak után, reggel nyolc óra tíz perckor haladt el a már játékra emberemlékezet óta nem használt telepi játszótér mellett, ahogy szintúgy rutin volt miként az ott bandázó kamaszok szidalmazták szórakozásból, s üres üvegekkel, illetve minden más kezük ügyébe kerülő, e nemes célra megfelelő alkalmatossággal hajigálták meg őt. Korábban lelkesebben igyekeztek megalázni hősünket, alkalmasint megütötték, meg is rugdosták, de a hetek, hónapok során csökkent érdeklődésük. Már csak a hintából fel sem emelve hátsó felüket repítettek felé pár otromba szót, pár követ, maguk sem tudván már, hogy miért is teszik ezt, s hogy miért nem okoz már nagyobb örömöt nekik a gyenge, különc, kótyagos kívülálló lealázásának kísérlete. Neki is jobban fájt korábban mindez, s próbálta kedves szavakkal bírni jobb kapcsolatra a fiatalokat, de már elfogytak szavai, s már csak csendesen mosolygott rájuk, ahogy kedves játszótársadra tennéd, kivel egy asztalnál ültök, de teljesen más játékszabályra emlékeztek.



Megnyomta a lift legfelső gombját, a tizediket, s míg nyikorogva utazott égi otthona felé, maga sem tudván miért, de le sem tudta venni szemét a sarokban bűzölgő vizelet tócsáról. Maga a szag nem volt rendkívüli, nem volt különböző a ház többi részétől, de valami nem e világi szépséget vélt felfedezni a félig száradt tócsában, ahogy meg-megrezzent a vén lift rázkódásától. Nem egyszerűen szeretett ebben a házban lakni, hanem ez volt mindene. Egy éve ment el Nagymamája, aki örökül hagyta rá ezt a lakást. Életét e mocskos, bűzlő lakás, és az asztalos üzem töltötte ki, ahol „Átvitel Technikai Managerként” dolgozott, legalábbis ahogy a nagyon röhögő munkatársai nevezték őt általában, ráragasztva e titulust. Sam pedig nap, mint nap, mosolyogva sugározva az elégedettség minden jelét, átvitt mindent, onnan, s oda, ahova csak, és amit csak mondtak neki. Szemetet szedett, söprögetett, kiment a boltba cigiért. Minimálbére mellett viszont volt egy megállapodása Főnökével. Bármit hazavihetett, amit szakmunkás társai már a kivitelezéseikre alkalmatlannak ítéltek, s vele az udvari szemetes konténerben helyeztettek el. S mivel ő megszállottan gyűjtögette innen kincseit, a cég vezetősége jelentős összeget spórolt, a szemét lényegesen ritkábban szükségessé váló ürítésével. Mondhatnánk, egy remekül működő szimbiózisban élt a hibbantnak titulált hősünk, s az őt kizsákmányoló vállalkozó.
Barátunk története rendkívül unalmasba is hajlana, az ő titka nélkül. Nagymamája temetésének másnapján szólt először az „Úr” hozzá. A sorsszerű, fájdalma csúcspontjára eső időzítés nyilván nagy befolyással volt a később történtekre, s megszállottsága kialakultára. Minden este, mielőtt dolgozni indult, szertartásosan elhelyezkedett a WC-n, s várta az ihletést. Az „Úr” pedig minden este ekkor hinté az igét. Sam könnyes szemmel hallgatta, keveset értvén e szavakból, de tudta, el nem mulaszthatja egy szavát sem. Elgondolkodni nem fáradt azon, hogy miért pont a WC-n szól hozzá a Mindenség Ura, de bizonyos volt benne, hogy a tizedik emeleten lakva, tán közelebb lehet az égi hanghoz, nagy-nagy szerencséjére. Azon a bizonyos első estén, gyászolván szeretett Nagymamáját, könnyes szemekkel ült az azóta hőn szeretett helyiségében, egészen más feladaton próbálván dolgozni, mikor megszólalt a hang. Az első rémület után, teljes figyelmét ennek szentelte. Az „Úr” tisztán, jól érthetően beszélt róla, hogy az ő családjában is fontos személyek dolgoztak a faiparban, mely információ hallatán a hideg futott végig Sam hátán. Beleborzongott a küldetés tudat lehetőségébe. Később az özönvízről, s egy bárka építéséről esett szó. Ezt követően napokig forgolódott, s nem tudott aludni, mígnem megszületett a terv.
Mivel éjszakás műszakban dolgozott munkahelyén, míg a szomszédok nappal voltak távol otthonuktól, így senkinek nem tűnt fel a zaj. Egy teljes éven keresztül hordta haza a faanyagot, maradék ragasztót, meggörbült szögeket, kiszakadt ponyvákat, törött szerszámokat, s nappal gigászi megszállottsággal dolgozott tervén. A nagyszoba lassan szűkösnek bizonyult, hát szintén ügyelve hogy ne csapjon nagy zajt, kibontva a közfalakat nyitotta egybe az ötvenkét négyzetmétert, s kizárólag azt a fennmaradó kb. egyet hagyta meg elszeparálva, ahol a kis, a nagy, s a még nagyobb dolgát végezni rendeltetett, ahol az „Úr” biztató szavát hallgatta, nap mint nap. Élete boldog és teljes volt. Az emberek kacagtak rajta, leköpték, gyakran megvető pillantásokkal illették elhanyagolt külsejét, a szemlélő számára érthetetlen, túlvilági zavart mosolyt tükröző tekintetét látván. Izgatott magába fordulásában, hite kiteljesedésében még kevésbé számított a külvilág, mint korábban. Átsiklott az apró, jelentéktelen dolgokon, mint az étkezés, a tisztálkodás, vagy az útját keresztező, sikítva fékező villamos. Ahogy nyilván a boldogságtól gyöngyöző szemétől nem vette észre, mikor egy megkésve kihelyezett tábla is hirdette, hogy a ház tizenegyedik emeletére a lift nem közlekedik, csak egy kis szűk lépcsőn lehet feljutni. Erre az emeletre egy mélyen vallásos idős pár költözött korábban, akik gyenge látásuk miatt, a tévézés helyett az egyházi rádiócsatornák hallgatását részesítették előnyben, mely az alsóbb szintekre a WC szagelszívóján keresztül kitűnő akusztikával hallatszott le. Minden egyes este.
Sam soha nem volt ilyen boldog. Még a faforgácsok tánca is lenyűgözte a seprűje előtt. Alkotottból alkotóvá lett, sodródóból maga lett a sodrás. Minden izgatott rezdülésében a számára gigászi és csodálatos alkotásán, az egész lakását kitöltő tákolmányon jártak gondolatai. Hazafelé sietett aznap, tervezvén hogy mit is csinosít még a világot majd megmentő, az „Úr” parancsára épített bárkáján, miközben az emberek veszett egerek módjára rohangáltak körülötte az utcán. Ő semmit sem hallott mindebből, nem érzékelt az emberek riadalmából. Mindenki időjárási anomáliákról, várható katasztrófákról, világvégéről beszélt.
Hatalmas mosollyal lépett ki a liftből, s lepődött meg az ott várakozó rendőrökön. Kiket a mégis a keltett zajjal megzavart szomszédok hívtak rá. Engedte be őket jóhiszeműsége teljességével, mutatva be csodás alkotását kéretlenül. Nézte értetlen a rendőrök zavartságát, miközben azok már a rádión valami egész másról üvöltöttek egymással. Simította végig szíve minden szeretetével a göcsörtös deszkákat… Majd eltávolodva a valóságtól, nem e világi örömmel arcán csapódott feje a betonfalnak, zuhant a mélybe a rémült, üvöltő rendőröstül, összetákolt bárkástul, unottan reccsenő, fáradt panelházastul, s merültek el, a mindent elsöprő özönvíz, végső ölelésében.