Igen csak örvendezett Heródes, amikor szolgái jelentették neki, hogy Jánost elfogták és gúzsba kötve a tömlöcbe zárták Azonnal magaelé idéztette. A szolgák felcipelték a cédrusfarúdra kötözött, gúzsba kötött prófétát és vállaikon tartva a rúd két végét, megálltak az uralkodó előtt. Az megrökönyödve ezen az eljáráson, így feddte őket.
– Úgy cipeltétek ide ezt az embert, mint egy megkötözött dúvadat? Veszélyes vadkan tán, hogy gúzsba kötöttétek?
– Annál is veszélyesebb uram! Lázító, hitszónok, kommunista! Óvakodj a szájától uram, mert ami onnan kijön, az istenkáromlással felér! – intette a királyt főpapja Malackiás rabbi. Heródes összevonta szemöldökét és intett, hogy oldozzák le a rúdról Jánost. A hordozók ledobták a földre rudastól és elkezdték kibogozni. János a pince sötétjéből a fényre jutva sűrű, vaksi pislogással hunyorogva nézett széjjel és feltápászkodva, zsibbadt lábain rugózva, szembenézett az uralkodóval.
– Te vagy hát élet és halál ura? Mit kívánsz tőlem, a porszemnél is kisebb féregtől, ó, nagyúr?
– Na, nem vagy te olyan ártatlan kis féreg! – igazította helyre Malackiás főpap. – jobb lesz, ha megrázod magad és felhagysz a hazudozással. Úgy hallom, már prófétának hirdeted magad, sőt egyesek a messiás, jelzőt aggatták rád elvakultságukban. Mit szólsz ehhez?
– Isten báránya vagyok, miként ti is. Istennel van csak elszámolni valóm – mondta a király és a papok szemeibe nézve. A főpap megrándult.
– Csakhogy nem egy akolból származunk te bibas! Ne akard te a nálad hatalmasabbakat veled egy akolba terelni! Ne kényszeríts minket, hogy egy tálból cseresznyézzünk a csőcselékkel! Mert bizony mondom neked, hogy az egyenlőség, amit hirdetsz, az, lázítás és a teremtés rendje ellen szól. – ordította kiveresedve a főpap. De János máris letromfolta.
– Az úr előtt minden ember egyenlő. Hiszen mindannyian az ő gyermekei vagyunk. Egyformán ontja ránk szeretetét: gazdagra és szegényre válogatás nélkül.
– Csakhogy az egyenlők között is vannak egyenlőbbek és az egyenlőbbek között a király a legegyenlőbb! Ne felejtsd el!
– A király csak isten után az első – igazította ki János. Erre már Heródes is bekapcsolódott a párbeszédbe.
– Azért azt el kell ismerned, hogy van egy hierarchia. És ennek csúcsán mindig a király áll. Mit válaszolsz erre?
– Az áll a nép fölött, akit isten kiválasztott és felkent! És az nem te vagy Heródes! – A király agyát elöntötte egy pillanatra a vér, de türtőztetve magát, rákérdezett.
– Tudsz-e nálamnál nagyobbat, érdemesebbet Izrael trónjára?
– Tudok.
– Csak nem önmagadat képzeled helyembe, féreg?
– Nem uram. Itt van már, közöttünk jár az Isten Fia. Ő lesz hamarosan Izrael és a zsidók királya. Elhozza közénk a mennyországot és megteremti isten országát e földön.
– Kiről beszél ez a habókos? – zúgták a főrendek, és türelmetlenül faggatni kezdték.
– Hé, próféta! Miket jövendölgetsz te itt nekünk? Nevezd nevén, ki az? Ki lesz a zsidók királya? Halljuk!
– Elárulom nektek a nevét: Jézus az, ő a messiás, aki elhozza nekünk a szent lelket és lerombolja a templomot. Felépíti helyette isten oltárát. Meglátjátok, ő lesz az: a zsidók királya!
– Jézus? Újabb önjelölt próféta! – Hörögte, vérbeforgó szemeit meresztve Heródes. János szelíden így szólt az egybegyűltekhez.
– A saruszíját sem oldhatjátok meg neki. A bocskora talpáig sem értek fel! Ő az egy igaz istennek fia: Jézus, a megváltó.
Ez már sok volt a főrendeknek. A próféta azonnali likvidálását követelték Heródestől. Heródes élvezte az ellenséges és már-már tettlegességé fajuló légkört, majd róka mosollyal az asztalhoz invitálta és hellyel kínálta Jánost. Hízelkedve mondta neki:
– Nézzed és halljad: a véredet kívánják mind! Senki sem áll ki melletted próféta. Én az életet, a hatalmat és a dicsőséget kínálom neked. Megteszlek Jeruzsálemben főpapnak. Kineveztetlek Kajafással Annás helyébe. Szónoki képességeddel Izrael istenét szolgálhatod. Csak azt tanítod, ami a Tórában áll. Felhagysz a kommunista eszmék hirdetésével. Együttműködést kínálok neked az életedért cserébe. Dicsőség vagy halál? Válassz! Úgy akarsz-e élni jólétben és dicsőségben, mint mi, az elit? Ez tulajdonképpen megillet téged, tudós tanítót is. Ne feledd el, nem szégyen az államot szolgálni!
János azonban így válaszolt neki: — Köszönöm nagyúr a felajánlott rangot és gazdagságot, de kollaborálni nem fogok veled soha. Elveimet nem adom el egy tál lencséért. Én megmaradok hitemben és a messiásvárásban. Hiszem, hogy eljő az Úr Fia Jézus közénk és kitakarítja Izraelt a gazoktól. Nem akarom megtagadni, amit eddig hirdettem. Ha az életem árán is, de megmaradok hitemben. Heródes meginogni látszott egy pillanatra, már-már azon gondolkodott, hogy útjára engedi ezt a megátalkodott vakbuzgó embert. Így szólt tanácsosaihoz.
– Hagyjuk futni, hisz habókos ez, össze-vissza beszél! Nem árt a légynek sem. Csak azt hirdeti, ami a Tórában áll.
A tanács tagjai azonban a helyzet magaslatán állva, követelték, hogy örökre zárassa be.
– Uram, leghatalmasabb királyunk, ne légy egy lázító cinkosa. Ne hagyd futni őt, mert a rend ellen tör. Meglásd uram, bajt hoz Izraelre.
– Jól van, nem bánom, de ha tömlöcbe záratjuk, nem csinál-e belőle a csőcselék hőst? És nem lázítanak-e nevében, s küzdenek kiszabadításáért. Ürügy lenne ez a további lázadásokra. Még tán a zelóták is melléje állnának. Zászlójukra tűznék a nevét...
– Igazatok van. Sem kivégezni, sem rabságban tartani nem tanácsos. Mert, ha kivégeznénk, akkor meg mártírt csinálnánk belőle. És ez egyre megy. Aludjunk rá egy pár napot, aztán majd döntünk a sorsáról. Addig is estére várlak benneteket asztalomnál egy jó vigasságra! – invitálta Heródes tanácsosait és feloszlatta a Szanhedrint. Jánost visszavitték cellájába.
Heródes most már elszánta rá magát, hogy nevelt lányát: Salomét, történjék bármi, magáévá teszi. Megszerzi bármi áron! Ez motoszkált a fejében. Igen ám, csakhogy a feleségét, a leány anyját, valahogy semlegesíteni kellene, mert árgus szemekkel őrködik a lánya fedhetetlenségén. És főleg tőle félti a gyenge szűz testét. Így hát arra az elhatározásra jutott, hogy hű szolgájával, a félszemű Joáchimmal megfelelő mennyiségű altatót kevertet az asszony mandulalikőrjébe. Amint elnyomja az álom, beviteti szobájába, ő pedig megkaparintja Salomét. Így is történt.
Az este nagyon jól kezdődött. Az udvarmester kerített valahonnan egy keleti mágust, amolyan bűvész félét. Az kápráztatta el a társaságot bűvésztrükkjeivel. Utána a vacsora alatt megszólaltak a vak zenészek hangszerei és belecsapva a húrokba vad, sejtelmes erotikus zene töltötte be a termet. Aztán fiatal, herélt fiúk kara kápráztatta el lágy éneklésével a vendégeket. Heródes azzal a nemes céllal szúratta ki a zenészek szemét, hogy ez által belső látásuk megnő, és jobban tudnak a zenére koncentrálni. A fiúkat pedig kiheréltette, hogy a se, férfi se női énekhangjuk megmaradjon. Így örökre szűziesen csodálatos hangjukkal okozzák az örömöket a felajzott hallgatóságnak.
A herélés következtében, mivel nemi hormonképződésük is lecsökkent, arcukat nem fedte szőrzet, sőt testükön is csak puha szőrpihék alakultak ki. A nőiesen fiús izgató testek a férfiak libidóját felkorbácsolva, egyenesen paradicsomi élvezetet és gyönyört kínáltak azoknak. A tetemes, elfogyasztott bárány és kecskesült, a fácán és más apró madarak mézzel kandírozott és karamellával pörkölt ropogós húsa mennyei ízekkel töltötte meg a vendégek mohó gyomrát
Aztán következett a kifogyhatatlan mámorba kergető fügebor, mézser, árpapálinka és más egyéb ajzó italok. Később beözönlöttek a hetérák, hogy csábtáncukkal felajzzák, és az őrületig felfokozzák a férfiak nemi vágyát. A vacsora végeztével a királynő szokás szerint felhajtotta mandulatejnek nevezett mandulalikőrjét. Amitől aztán perceken belül mély álomba zuhant. A szolgák elvitték szobájába és rázárták a nehéz cédrusfa ajtót. Most már szabad volt az út a hódításra.
Szinte végszóra libbent be Salomé hét fátylával lefátyolozva és egyenesen Heródes ölébe ült, elkezdte annak szakállát birizgálni, arcát és ajkait cirógatni. A királyban egyre jobban kezdett ágaskodni a szerelem kígyója, és amikor már tótágast állt benne a szerelem, Salomé lefogta kutató kezeit. Hiába duruzsolt a fülébe Heródes, nem engedett neki.
– Mindent megadok, amit kérsz! Csak vesd le fátylaidat és jöjj kerevetemre! – kérlelte a felajzott király. Salomé azonban felugrott öléből és középre perdülve táncolni kezdett. Egymás után dobálta le fátylait. Már csak egy fátyol volt rajta, amikor Heródes elé lebbent és így szólt hozzá incselkedve:
– Azt mondtad, mindent?
– Igen! Jól hallottad kedvesem. Kérhetsz bármit, megkapod, csakhogy bíborlándzsámat beléd helyezhessem! Siess, mert már ágaskodik bennem a férfierő! – dürrögte, mit egy szerelmes fajdkakas.
Salomé a füléhez hajolva elsuttogta kérését.
– Jánost akarom, a prófétát...
A király megzavarodott egy pillanatra, majd nagy gerjedelmében így válaszolt.
– Parancsolj, máris a tiéd: azt teszel vele, amit akarsz! – mondta.
– Igen, tehát az enyém? – fordult hozzá Salome.
– A tied kedvesem, és most már jöjj, dőlj bele felajzott bíborlándzsámba!
– Rögvest uram, csak még hátra van az utolsó fátyol eltáncolása. Kérem a kelléket.
– Mi légyen a’ bülbülvirágom?
– János fejét kérem ezüsttálcán...
A király egyből kijózanodott, kétségbeesetten kérdezte.
– Jól hallottam: a próféta fejét kéred cserébe szerelmedért? Azt ne, csak azt ne!
– De nekem adtad, azt tehetek vele, amit akarok? – kérlelte Salomé.
– Igaz, könnyelmű voltam. Belátom, neked ígértem, de élve!
– Nekem csak a feje kell! A nyitott szájába egy aranypénzt fogok tenni, és feltálalom neked uram.
– Kegyetlen vagy kedvesem – suttogta a király megadóan – de mondd, miért teszed bele a szájába az aranypénzt?
– Hát azért, hogy ha életében nem tudtuk megvesztegetni, a halálában ezzel az aranypénzzel örökre megvásároljuk a hallgatását...
– Értelek. Megadom magamat – mondta a libidómérgezést kapott király, és kiadta testőrének a parancsot, hogy azonnal tálalják fel János fejét. Salomé belekezdett végtelen hosszú végzetes táncába. Nem gondolt arra, hogy ezzel a tettével mítoszt teremtve, felmagasztosítja a prófétát, és messiási rangra emeli.
Így történt, hogy egy fehérnép szeszélyéből mítosz született. Pár perc elteltével harsonák szólaltak meg, és a szolga ezüsttálon fehér kendővel letakarva, behozta János levágott fejét. Salomé kezébe adta a tálcát. Salomé pedig a letakart fejjel eljárta a végzetes fátyoltáncot. Mikor az utolsó is lehullt, megállt, lerántotta az ezüsttálcáról a leplet, és farkasszemet nézett az ünnepi közönséggel a próféta levágott fejéből kidülledő szeme. Heródes odalépett Saloméhoz, kivette kezéből a tálcát, az asztal közepére helyezte és egy aranypénzt dugott nyitott ajkai közé. A vendégsereg egy pillanatra döbbent csendben meredt az asztalfőn ezüsttálcán felszolgált próféta levágott fejére, majd napirendre térve a dolog felett vad, végetnemérő mulatozásba kezdtek.
Olyan fergeteges mámorban ropták a vitustáncot, hogy azt hitte a szemlélő, menten rájuk szakad az ég. Nem törődtek a jelen valójával, nem törődtek bűnös tettük következményeivel. Csak az asztalfőre kihelyezett próféta szemei néztek vádlón rájuk. Miután kitombolták magukat sorra, egymásután mentek ki a szabadba pávatollal megcsiklandozván nyelőcsövüket meghányatni magukat, hogy kiadva gyomruk bűzös tartalmát, legyen hely az újabb tetemes mennyiségű ételnek és italnak. Éjfélkor fejeződött be a lakoma. Mindenkit hazafuvarozott szolgáinak hada. Csak a fej maradt ott egyedül, árván az asztalfőn, a feltámadásra várva.
