Szeptember volt. Ilyenkor még nincs olyan hideg, még viszonylag kellemes az idő. A levelek szépen beterítik a járdaszegélyt. Egyre nagyobb a forgalom a városokban, falukban, hiszen vége a vakációnak, a fiatalok iskolába járnak, a szüleik dolgoznak, az idősebbek pedig otthon tartják a frontot. Minden normális családban így működnek a dolgok. Mi sem vagyunk kivételek, s mi is bekészülünk a télre úgy, ahogy azt a természet is teszi.
De nem vagyunk mi robotok, hogy egész álló nap csak azt csináljuk. Főleg ha az ember ráadásul szerelmes. Velem is így volt ez, és mint minden szerelmes, (vagyis hát a legtöbb) udvarolni kezdtem az áhított lánynak.
- Valószínűleg nem én voltam a szőke herceg fehér lovon, de alaposan kihasznált- hitegettem magamat. Valójában csak annyi volt, hogy karácsonyra megajándékoztam őt néhány dologgal, amit persze meg sem köszönt, legalábbis az nem volt megköszönés, hanem inkább egy "marha vagy" jelzőt akart burkolni a szavakba, amik elhagyták akkor a száját. Még mindig bánom, hogy valaha is szerettem őt. Addigra már rájöttem, hogy nem a külső a fontos, hanem mindig a belső értékek. Aztán folyamatosan jöttek a csalódások az élet területeiről és egy képzeletbeli világba menekülve próbáltam fájdalomcsillapítót szerezni a sebzett szívemre. Persze egy kicsit függő is lettem és ez tanulmányi eredményeim statisztikáját fordított arányosságban kezdte változtatni. Ahogy a magyar leromlott, feljavult a matek. Ahogy a valóságban nem voltam otthon, a virtuális világban egy kezdő zseni, ha lehetek ennyire egoista. Akkoriban kaptam új számítógépet is és kezdtem belemerülni ebbe az újfajta szórakozásba. Aztán kezdtem megszokni a lelki bántásokat és kezdtem a tanulmányaim helyén erősödni, persze a legerősebb a természettudományi tantárgyakban voltam, nah meg az informatika. Aztán jött egy mélypont az életemben. A vallásom megerősödött. Hittem Istenben, hittem, hogy elküldte értem az ő fiát Jézus Krisztust a keresztre azért, hogy megszabadulhassak az ördög fogságából. Sokan nem hisznek Istenben. Azok azt hiszik ez csak egy kitaláció. Ez szerint a nézet szerint két kitalációban hiszek: Istenben és a képzeletbeli világomban. A vallásom ellentmondott ennek fikciónak. A lelkem elutasította a menedékhelyet, a világot ahova menekült az élet keserűsége elől. Akkor még nem is sejtettem, mennyire veszélyes lesz.
Az egész rossz kezdete egy magyar órán kezdett kibontakozni. Fogalmazás volt és az volt a feladat, hogy próbáljunk meg megfogalmazni egy levelet. Nem voltak egyéb kikötések. Csak írjuk le annak a levélnek a tartalmát a füzetbe, amit esetleg elküldenénk másnak. Én persze szerettem a figyelem külső központi rétegében lenni. Nem teljesen a középpontban, nekem elég volt annyi, hogy emberszámba vesznek. Az ötlet az volt, hogy kiderítem, hol lakik a tanárom, és elküldöm neki postán a házi feladatot. A feladat adva volt, az nem volt megtiltva hogy ne is küldjük el. Szóval így történt. Ehhez még kitaláltam, hogy nem írom oda a nevemet, inkább rávezetem. A levél végére írtam, hogy az egyik órán mindig a kisujjammal fogok jelentkezni. Rögtön észrevettem, hogy a 6. és 8. évfolyamokban a tanárok minden órán feleltetnek. Azon gondolkoztam mi van, ha ez zaklatásnak minősül. Hülyeségnek hangzott, de nem volt kizárt a büntetésem, ha elkapnak. Inkább csendben meglapultam. A tanárok a 2. nap után kifogytak energiájukból így most már nem kellett aggódnom. Azonban a harmadik nap hirtelen bekérették minden diáktól a füzeteiket ellenőrzésre. Rögtön rájöttem, hogy a kézírás alapján próbálják meg kinyomozni a dolgot azonban a levélben sikerült egy kicsit lágyabb betűkkel írnom, valamint akkor nem a megszokott tollamat használtam. A füzeteket visszaosztották a következő napon. Nem tudtam miért csináltak ebből olyan problémát. Otthon aztán jött egy még borzasztóbb ötlet. Felvettem egy fekete kezeslábast és rá egy vastag bőrköpenyt. Úgy néztem ki mint a Mátrix c. filmben. Utána készítettem magamnak egy maszkot, hogy ne tudjanak felismerni, és ráillesztettem egy 5. 5 cm vastag a cipőm külsejére kivágott fagerendát. Ezt apum révén könnyűvolt kivitelezni, övé volt ugyanis a fatelep. Az illesztést bekentem fekete festékkel így kinézetre 5 cm-rel volt hosszabb lábam. Már csak a hajamra kellett szereznem parókát és indulhattam.
A tanárnő a város túlsó részén lakkot így a felszerelésemet egy nagy hátizsákba tettem, és félúton felvettem. Új táskát nem tudtam szerezni, hogy le ne bukjak, viszont nem nagyon akartam bárhova letenni lopás végett, ezért kevés kitérővel elmentem egyik haverom házához. Ott a lépcsők alatt volt egy ablak, amit látszólag kívülről nem lehetett kinyitni. Azonban a pincét kibérelte egy városi zenekar így mindenhova mágneszárat raktak. Itt elég volt a nyitószerkezetbe elektromosságot vezetni így az ablakot egy hidraulikus kar felemelte. Gyorsan beöltöztem ráakasztottam a hátizsákot közvetlenül az ablak alatt lévő kampóra, és lecsatlakoztattam az akkumulátort az ablakról.
Már a közelben jártam, amikor hirtelen megláttam őt. És hirtelen éreztem hogy nem tudom magamat irányítani, majd megszólalt egy hang a fejemben:
- Miért bánsz velem ilyen mostohán? Hát nem emlékszel a jó öreg Pylon- ra?
Amikor nagyon depressziós voltam az álomvilágomban elképzeltem, hogy tökéletes vagyok, de a realitásom visszarántott egy fokkal és így elképzeltem, hogy van egy testvérem, aki kiegészíti a hiányosságaimat.
- Most egy kicsit kezembe veszem az irányítást.
Akkor vett észre a tanárom. Hirtelen lelassult a mozgása. Majd mikor egymáshoz értünk mindketten megálltunk. A tanár rájött, hogy a levél küldőjével áll szemben. Hirtelen letérdelt a földre és sírva fakadt.
- Kérlek, ne tedd ezt velem, ne öld meg a lányomat.
Megölni a lányát? Nem értettem mi van, azonban nem tudtam megszólalni, az izmaim görcsben voltak. Majd Pylon felvilágosított.
- Hát nem emlékszel még mit művelt veled a kiscsaj? Majdnem öngyilkos lettél drága testvérem. De sebaj, most bizonyára megkapta azt, amit megérdemelt.
- Ez nem lehet, mit csináltál?
- Én? Fizikailag te raboltad el és rejtetted el abban a pincében. De nemkell féltened, rábíztam a bandára a kiscsajt, ők majd vigyáznak rá, és bizonyos, hogy nem unatkoznak. De persze egyszerűbb lett volna valami sráccal összetörni a szívét, de ez anyja is pontosan ugyan ilyen. Gondoltam egy kicsit megleckéztetem őket.
- Ezt nem értem, már rég el kellett volna kapniuk, ez hogy lehet?
- Megírtam a levélben hogyha értesíteni merik a rendőrséget a kiscsajnak annyi.
A nő hirtelen a lábamhoz borult és könyörögni kezdett.
- Kérlek, add vissza a lányomat, ígérem, megteszek bármit.
- Nem tanultál semmi tiszteletet. Fennhordod az orrodat, keresztülgázolsz mindenkin csak hogy jó legyen neked, nincs semmi együttérzés a lelkedben. Nem fogom visszaadni a lányod. Az egyetlen esélyed, ha rájössz, hogy ki vagyok én.
Rájöttem, hogy a lányt egy idő után meg fogja öletni velem. Azonban ha kiderül, hogy én vagyok az elkövető, engem elítélnek, az apámat lecsukják, aztán engem is. Ez volt a büntetésem azért, mert megpróbáltam megszökni az ördögtől. Aztán megfordultam és elkezdtem futni. Próbáltam valahogy ellenállni, de sajnos hasztalan volt. Visszafutottam a pincéhez. Ott voltak a bandatagok is. Leakasztottam a táskát a falról és odamentem a megkötözött lányhoz. Szegény nagyon rossz állapotban volt. Nagyon fájt, hogy nem tehettem semmit. Hirtelen Pylon megszólalt:
- Csak hogy biztosak legyünk a dolgunkban.
Ekkor leemeltem a maszkot a fejemről. Láttam, hogy a lány felismert. Elkezdett zokogni. Észrevettem, hogy enyhült a szorítás és a kisujjamat meg tudtam mozdítani.
Másnap már péntek volt. Tudtam, hogy még a héten meg fogja ölni a lányt, hiszen összeolvadt a tudatunk. Azonban ez vissza már nem működött, ő nem látott bele az én gondolataimba. Mikor elindultam, elhatároztam, hogy minden órán kinyújtott kisujjal fogok jelentkezni, hátha észreveszik. Elhatározásom kudarcba fulladt, amikor tudatosítottam, hogy ha Pylon meglátja, megint erősebbre veszi a szorítást. Ki kellett használnom, hogy ő a tanárok kedvence és ő olyan tipikus nyalizós típus. Második óra után odamentem a kémiatanárhoz megkérdezni valamit. Itt volt az alkalom, gyorsan felemeltem a kisujjam. A tanár rögtön kiszúrta, de ez Pylonnak fel sem tűnt. Ő azzal foglalkozott, hogy elvegye teljesen az önuralmamat.
- Nyomorult, majdnem lebuktunk!- mondta itt már keményebb hangon.
De mázlim volt, ugyanis a tanárom szerencsére megfigyelte szokatlanul merev mozgásomat. Azonnal értesítette a többi tanárt a dologról. Szombaton már nem a saját ágyamban ébredtem, hanem egy székhez kikötözve. Ott volt a tanárom és a lánya valamint egy hazugságvizsgáló és két termetes rendőrtiszt.
- Nos, kedves barátom, itt véget is érne a mi kis utunk.
Gyorsan elmondtam még egy imát, mert lehet, hogy ez az utolsó, amit elmondhatok ép elmével. És aztán megvilágosodtam. Hirtelen elengedett a szorítás. Pylonnak volt egy tulajdonsága, ami keresztülhúzza most a terveit. Nem számolt azzal, hogy én akaratomon kívül cselekszem, ezért amit mondani fogok az nem hazugság.
Pylon nem értett annyira az informatikához, mint én. Ő inkább nagyszerű logikával rendelkezett. Azonban ez csak egy másik oszlopot jelentett a statisztikában, és elfelejtett számolni a valósággal.
Ugyanúgy bűnös vagyok, mint Pylon. Hiába próbálnám elhitetni magammal, hogy nem önszántamból tettem, amit tettem, tudom, hogy ő belőlem van. És a társadalom hatására kihullott énemet, ő egészítette ki. Én is ezt tettem volna.
