Puszták-hegyek királya (1. rész)

Puszták-hegyek királya

1. A szép, szőke rableány

Egyszer régen, nagyon régen élt egy igen-igen szegény család. Annyira rosszul ment soruk, hogy középső lányukat kénytelenek voltak eladni egy kereskedőnek. Szegény öreg édesapja nem szólt semmit, arcára mély barázdák ékelődtek, mert ő nem mutatta ki azt, amit az anyai szív megtehetett. A lánya után úgy zokogott az édesanyja, hogy ha a temetése lett volna sem sirathatta volna jobban. A lány ekkor 14 éves volt. A nővére és a bátya az apjukkal együtt a mezőn dolgozott, kis húga és öccse szinte még karon ülő gyermekek voltak. Így hát ő volt nélkülözhető a családban.

De hát tehet ő erről, hogy épp középre született? Miért mégis neki kell menni? Az család nélküli élethez - és hogy megvédje magát - még túl fiatal. Miért nem dolgozhat ő is az apjával és az idősebb testvéreivel. Annyiszor kérlelte apját, de az hajlíthatatlan maradt. Pedig, hej, de szerette volna, ha szeretett lánya velük maradhatna. Azt azonban csak ő és az asszony tudta, hogy az úr zsarolta őket. Elő kellett teremteniük rögvest azt, ami az úrnak „jár”, különben mindannyiukat megöleti.

Mit volt mit tenni, a lánynak mennie kellett. Az apja vitte ki a szekérrel a piacra, ahol őt és az egyik tehenet is kénytelen volt eladnia, mert a lányáért nem kapott annyi pénzt, ami kifutotta volna a tartozást. A lányból rabszolga lett, és a kereskedő tulajdona immár. Az rögtön haza is vitte a lányt, tudta, hogy igen jó vásárt csinált vele. A háznál odabízta az egyik szolgálónőre, aki nem bánt éppen kesztyűskézzel vele. Megmosdatták hidegvízben és adtak neki egy öltözet ruhát. Egy szürke rabruha volt az, de a rabnő legnagyobb irigységére még ebben a csúf gúnyában is igen csinos volt a lányka. Szőke haja volt, és szép nagy, bánatos kék szemei. A kereskedőnek még az is megfordult a fejében, hogy elveszi feleségül a lányt, annyira szemrevaló volt.

Ijesztgette is vele jó párszor a lányt, míg tizenhat éves nem lett, de akkor aztán komolyra fordult a „lánykérés”. A kereskedő fel akarta szabadítani a lányt, de ő inkább maradt volna szolga, minthogy hozzámenjen a csúf és gonosz, és nem utolsó sorban vén kereskedőhöz. Így egy este végső elkeseredésében megszökött a kereskedőtől. Abba bele sem gondolt, hogy a családját két év után is felelősségre vonhatják-e az ő szökése miatt, de talán ha belegondolt volna sem tett volna másként.

A lány a szürke rabruhájában, üres kézzel gyalogosan indult útnak. Semmije nem volt, éhezett és fázott is. Ahogy a városkapu felé közeledett, látta, hogy ott bizony katonák tanyáznak. Nagyon megijedt, mert így nem fog tudni kijutni a városból és akkor őt megkeresik és visszaviszik, a rabnő pedig szörnyen megbünteti. Kétségbeesetten nézett szét, mit is tehetne most, de semmi sem adott lehetőséget a szökésre. A lány útjára azonban vigyázott fenn valaki, mert ekkor a katonákhoz egy férfi szaladt. Azt kiabálta neki, hogy kirabolták a házát, és ő a tetteseket el is fogta, jöjjenek, és vigyék el őket. A katonák mind elrohantak, s a lány odalopózott a kapuhoz. Az azonban zárva volt és egy ilyen hatalmas kaput ő egyedül nem tud megmozdítani. Nincs mese, valahogy át kell mászni rajta. Felmászott hát az egyik ló hátára, amelyik oda volt kötözve, s így elérte a városfal tetejét. S bár igen magas volt a fal, a lány kockáztatott és leugrott. Nagyon sötét volt a városon kívül, de ő csak szaladt, egyenesen előre, azt sem tudta, hova viszi majd az útja. Nem sokára elért egy erdőbe. Abba azonban nem merészkedett be mélyen, mert félt, hogy eltéved, és persze a vadállatoktól. Ahogy az erdőszélen bóklászott a sötétben, megpillantott egy messzi pislákoló fényt. Nagyon megörült a lány, pedig akár tolvajok is lehettek volna, de ez az ő fejében meg sem fordult, és ismét szerencséje volt. Egy kis házikó állt az erdőszélen. A város urának erdeje volt ez, s az öreg az erdőre felügyelt egy ifjú segítségével. Az öregembernek volt egy felesége és egy lánya. Az ifjún kívül pedig tartottak egy szolgálólányt is. Szegény szökött leányka hozzájuk menekült.

Bekopogtatott az ajtón, és az öregember nyitott ajtót. Az öreg néni pedig kíváncsian lesett ki az ablakon, vajon ki lehet az ilyenkor. Betessékelték a lánykát, aki pedig bent elmondta, mi történt vele azóta, hogy az apja eladta a kereskedőnek. Ahogy ezt mind végigmondta, dübögtek az ajtón. A katonák voltak azok és követelték, hogy nyissák ki a bent levők az ajtót.
- Leányom, nyisd ki nekik az ajtót –mondta az öregember. –Te csak ne szólj egy szót sem, majd én beszélek.
A lány szót fogadott és ajtót nyitott a katonáknak.
- Öreg! Egy szökött rabszolgát keresünk. Épp olyan forma leány, mint ez itt! Mikor került ez hozzád?
- Jó katonák, ő bizony nem régóta áll a szolgálatomban. Épp egy hete vettem a piacon, de egy mihaszna teremtés. Egyszer már megpróbált elszökni, úgy kellett előkeresni. Az volt a szerencse, hogy az erdőben nem ismerte ki magát.
- Más van veled a szobában levőkön kívül? – kérdezte az egyik katona.
- Van, bizony. A segédem. Azt sem tudom, hogy hol kujtorog. Látják, katona urak? Egy ilyen öregemberrel már a szolgák is packázhatnak. Hogy tudnék én bárkit is bújtatni, mondják? Te pedig meg se mukkanj, te! –fenyegette a szökött leánykát az öreg. Micsoda színész volt a bácsi! Ilyen alakítást bárki megirigyelhetne. A katonák azt mondták, hogy hisznek neki, de azért szétnéznek, mert hátha a segéd legény rejtegeti a lányt. Különösen, ha ennyire nem lehet a körmére nézni annak a legénynek. S mit ad Isten, hát az öreg valódi szolgálólánya épp ott hempergett a legénnyel. Nosza, fel is kapták a katonák a leányt, s vitték be a városba. A kereskedő szeme rendesen elkerekedett, amikor meglátta azt a másik lányt. De ez még inkább kedvére valónak tűnt, mint az igazi szökött lány, így hát azt mondta a katonáknak, hogy őt kereste, és „hálásan” megfizette a katonákat.

A bácsi azonban szolgáló nélkül maradt. Ámbár ő sem járt rosszul, mert az a lány inkább terhére volt, mint segítségére.
- Kedves bácsi! Hogyan hálálhatnám meg a segítségét? Hiszen egy vasam sincs –mondta a lányka.
- Kedveském, én csupán annyit kérek tőled, hogy maradj itt addig, amíg a vásárban egy hozzád hasonló kedves leányt nem találunk.
- Köszönöm szépen mindannyiuknak, hogy segítettek nekem! Ígérem, nem leszek hálátlan –fogadkozott a lány. Az öreg pedig a segédlegényt alaposan megijesztette, mert kijelentette, hogy ha csak egy ujjal is megpróbál ehhez az új kislányhoz hozzányúlni, szíjat hasít a hátából. A legény tudta, hogy nem viccel az öregember, noha még sosem bántott senkit a cselédek közül, csakhogy számtalanszor, amikor az erdőt védte, bebizonyította, hogy keményfából faragták, és még mindig igen erős. Jobbnak látta hát, ha tartja magát az ígéretéhez.

Fél évvel később, amikor az öregember hazatért a vásárból egy tizenhárom éves kislányt hozott haza. Csodák csodája, még külsőleg is hasonlított a szép, szőke, szökött rableányra. Épp olyan kék szemei voltak, mint neki, csak az ő haja barna volt.
- Leányom, gyere ide! –szólt a bácsi a rableányhoz, akit nagyon megszeretett az egy hónap alatt, akár saját lányát. – Mond csak, szeretnél még elmenni? Nem maradsz velünk mégis? Van itt elegendő hely mindőnknek! Veszélyes az utazás egy ilyen fiatal leánykának, mint te! Maradj inkább itt!

A lány lehajtotta a fejét, s az öreg tudta, hogy a lány már döntött. Adott hát neki az útra mindent, amit csak tudott. Adott neki egy lovat és kardot meg egy íjat, hogy meg tudja védeni magát. A lány ügyetlen volt mindhez, amikor megérkezett, de egy fél év alatt az öregember mindenre elég jól megtanította. Bár a karddal kissé még mindig ügyetlenül bánt, az íjászatot remekül megtanulta. Az öregasszony pedig átfonta a lány haját, úgy, ahogy a legények hordják, mert hát lányruhában, lányhajjal nem indulhat útnak. Kapott hát egy öltözet ruhát is. Kapott bőröket és néhány aranyat útravalónak. A leány el sem tudta mondani, mennyire hálás volt mindezért az öregembernek. Ő is megszerette, akár az apját. Így indult útnak a szökött rableány immár felszabadítva, örömmel és hálával a szívében, felvértezve mindennel. A lány neve Delin volt addig, de az útra újat kapott, férfinevet: Illász, utalva arra, mennyire jó íjász. Arra indult, amerre a Nap felkel. Ő ebben érezte a reményt.