Prológus

Dr. Ellen Jeffrey pszichiáter 2014. december tizedikén, délelőtt kilenc óra negyven perckor az egyik – talán jövendőbeli - páciensére várakozott. Csalódottan olvasgatta az anyagát, amit a helyi rendőrségről küldtek át neki. 32 éves, 184 cm magas, 78 kg, Fegyelmezetlen, hiperaktív, bosszúálló típus. Cukorbeteg. Letartóztatott, drogügyletek, kémkedés, többszörös beépülés, pénzjutalom, kitüntetés. Elég nagy nyomás alatt – gondolta – ajánlatos lenne beszélnie valakivel, mert ha magában tartja, azzal csak a szanatóriumba nyer egy belépőt. Ha valakinek, hát akkor neki biztos, hogy szüksége van egy pszichiáterre!
De valójában nem hitte, hogy bármikor is el fog jönni. Most már harmadszor kapott időpontot, de még egyszer sem jelent meg. Nem baj, majd megírom a diagnózist anélkül, hogy valaha is találkoznék vele - tervezte. Éppen azon volt, hogy eltegye a dokumentumot, és főzzön magának egy kávét. A következő betegét csak tizenegy órára várja. Kopogtak. 
-    Tessék! Nyitva van! – szólt, miközben az izgalomtól – vagy az ijedségtől - nagyot dobbant a szíve és felállt, hogy fogadni tudja vendégét. Egy eléggé szőrös férfi dugta be fejét az ajtón.
-     Elnézést! Ön Dr. Jeffrey? – kérdezte.
-     Természetesen. Mr. Maldoy?
-     Igen – bólintott a férfi félve, majd beljebb ment.
-     Üdvözlöm! Fáradjon be, és helyezze kényelembe magát - mosolyogva fogadta páciensét, és az előtte lévő székre mutatott.  
A szoba otthonosan volt berendezve. Egyáltalán nem hasonlított orvosi rendelőhöz. A falak mellett könyvespolcok sorakoztak, tele könyvvel. A sarokban cserepes virágok, az ablak előtt íróasztal. A férfi első gondolata az volt, miután gyorsan körbenézett a szobában:  Lefogadom, nem olvasta el az összes könyvet ami itt van. Ez csak dísz, hogy okosabbnak tűnjön. Felismerem a csalókat, én is az vagyok!
A férfi fáradtnak tűnt. Mintha már napok óta nem aludt volna. Az enyhén ferde szemei körül nem kék, hanem inkább fekete karikák szobroztak. Arca vékony volt és beesett. Öltözete, mint egy koldusé. Haja kócos, láthatóan több napja nem borotválkozott. Nem lehetett pontosan kivenni, hogy éppen szakállat növeszt, vagy csak lusta tisztálkodni.
Maldoynak egyáltalán nem volt ínyére, hogy egy agyturkásszal kell beszélnie, hiszen semmi baja. Ő nem bolond! Nem akarta, hogy így könyveljék el! Levette a kabátját, és leült a nővel szemben. Legyünk túl rajta minél hamarabb! Az egész nem lesz több 10 percnél! – gondolta a férfi.
-     Hát akkor el is kezdjük! Kérem meséljen saját magáról – mondta a doktornő és egy jegyzetfüzetet vett elő, majd egy tollat is.  
Pontosan ettől félt! Mert sajna már maga sem tudja, kicsoda. Hallgatott. Olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de egy hang nem jött ki a torkán. Gondolkodott. Hogy is hívnak valójában? David? John? Matt? Nem, Zackery asszem, de ezt a doki is tudja, már kimondta a nevem! Nem, mégsem! Nem így hívnak! – szidta magát, majd megkérdezte:     
-     Mire kíváncsi?
-    Bármire, amit megosztana valakivel.
-    Priuszos, gyilkos, hazug, drogdíler vagyok. Többszörösen is. 
-    Értem, – döbbent meg a Dr. Jeffrey  - folytassa, nyugodtan.
Ekkor gondolta főhősünk azt, hogy igaza volt. Egyáltalán nem kellett volna eljönnie ide. Csak az idejét pocsékolja. Itt van ez a cafka, azt hiszi, hogy valaki, mert ebben a mesterségesen berendezett szobácskában dolgozik. Úgy gondolja, hogy azzal, hogy meghallgatja mások problémáját, már orvosnak tekintik. Röhej! – grimaszolt.  
-    A probléma az az, hogy egy: egyáltalán nem jó dolog bárkit is megölni, kettő: nem kellene azokra a papírokra hagyatkoznia, amiket mások írtak, mert nem egészen egyezik a valósággal.
-    Akkor miért nem mondja el ön, hogy mit kell tudnom magáról.
-    Ez a harmadik probléma, hogy már eléggé megkopott a valódi énem.
-    Értem – mondta a doktornő, és elkezdett valamit írni a noteszébe. – Kezdje akkor az elején, mondjuk azzal, hogy megszületett.
Eltelt egy perc is azzal, hogy a kérdezett gondolkodott. Válaszoljon vagy hagyja a francba és menjen el.
-    Rendben, – adta be a derekát az ügynök – de figyelmeztetem, hosszú és iszonyúan gyomorforgató lesz!
-    Rendőrségi pszichiáter vagyok. Hozzá vagyok szokva az ilyesmikhez. Nyugodtan meséljen. 
Ekkor történt meg először, hogy a mások által Zackery Maldoynak nevezett, különleges ügynöknek megeredt a nyelve:
-    1982 április 7-én születtem Tokióban, Japánban. Horoszkópom szerint eredetileg kos. Ezt csak azért mondom, mert beépüléseim során a személyiségek felvétele után, ez is többször változott. Voltam már oroszlán vagy mérleg is.
-    Értem. Folytassa – mondta a doki, és szorgosan jegyzetelt a füzetébe.
-    Anyám egy idős bankár felesége volt akkoriban. Viszont volt néhány egyéjszakás kalandja, amelyeket titokba szeretett volna tartani. Én az egyik ilyen kalandnál fogantam. Állítólag egy amerikai katona az apám, de nem tudom sem a nevét, sem a beosztását, csak annyit, hogy hihetetlenül hasonlítok rá. Anyám mindig azt mondta, hogy ha hiányzik apu, akkor nézzek a tükörbe, ő néz vissza rám.
-    Akkor egyáltalán nem is tudja, ki az ön apja?
Nem. De most gondoljon bele! Ha én hat évesen belenéztem a tükörbe, akit láttam, az nem lehetett az apám, az csak egy hat éves fiú volt! Ez abszurd! De erre csak később jöttem rá. Gyerekként még érdekelt, hogy ki az apám, de aztán kinőttem belőle. Már egy jó ideje nem érdekel. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább egy röpke boldog pillanat voltam a számára, amíg...tudja.
-          Persze, értem.
-    Anyám sem volt az a racionálisan gondolkodó asszony! Többször hallottam, amikor a barátnőinek panaszolta, hogy „ha korábban rájön, hogy terhes, rögtön elvetette volna! Csak púp vagyok a nyakán! Miattam váltak el, stb.” Amikor a férje rájött, hogy teherbe esett, és mivel ő meddő volt - mármint a férje - egyértelmű volt, hogy megcsalta. Anyám pedig próbálta meggyőzni, hogy isteni csoda, de nem sikerült. Kitagadta vagyonából, és az utcán végezte. Két hónapra rá születtem meg. Valami sikátor féleségben vagy hol. Nem volt pénze, hogy kórházba menjen. Egy kurva segített neki.
-    Ez szörnyű! Az anyja ezt így meg is mondta önnek?
-    Nem nekem, a barátnőinek, de süketnek kellett volna lennem, hogy ne halljam. Olyan 4 éves lehettem, amikor átszöktünk az Egyesült Államokba. Los Angeles külvárosába kötöttünk ki. Mivel nem volt pénze, ezért az elején még az utcán laktunk. Azt mondogatta, hogy „Látod, fiam, megfogtuk az isten lábát, itt azért még sincs olyan hideg éjszakánként! Ki lehet bírni, igaz?” Később talált egy állást egy gyárban. Amíg ő dolgozott, addig rám az utca vigyázott. Megtanultam rejtőzködni, nem hogy valakinek feltűnik egy kisgyerek felügyelet nélkül, nem hogy elrabol valaki.
-    Kisgyerekként az utcán élt az anyjával?
-    Hát azt mondom! – szól felháborodottan, majd vett egy mély levegőt, és nyugodtan folytatta - Ilyen a szegények élete. Kukákból kajáltunk, és a szökőkutak vizét ittuk! Mondtam, hogy gyomorforgató lesz, és ez csak a kezdet.
-        Elnézést, folytassa nyugodtan.
-        Itt ragadt rám az olasz. Az a negyed, ahol „laktunk“ tele volt olasz családokkal. Miattuk ismerem egy kicsit ezt a nyelvet. Például vacsorát kérni: Dammi una cena, per favore  .
Ez nagyon szép! Látja, minden rosszban van valami jó.
-    Hát persze! A választ is könnyen megtanultam, amikor azt mondták: Noi non lo facciamo. Siamo in tanti. Cucinare per te!, hogy nem adnak, mert ők is sokan vannak, főzzek magamnak!
-    Szomorú.
-    Három év múlva, anyámnak már volt annyi pénze, hogy kivegyünk egy kis lakást. Akkor már hét éves voltam, és beíratott az iskolába. Rossz tanuló voltam, mivel anyámmal japánul, másokkal olaszul beszéltem, ezért angolul még nem nagyon tudtam akkor. Anyámnak pedig nem volt ideje engem tanítani, mert szerzett egy másik állást, hogy még több pénzünk legyen. Beállt prostinak.
-    Te jó ég! Habár egyáltalán nem meglepő.
-    Kurvának nézi a megboldogult anyámat? – kérdezte feldühödve Maldoy.
-    Dehogyis, elnézést. Én csak annyit mondtam, hogy ha szegény az ember, akkor tényleg mindent meg kell tennie, hogy eltartsa a fiát. Mikor hunyt el az édesanyja?
-    Ó, van már annak vagy 15 éve is! Ha jól tudom, akkor beteg lett, de nem tudom pontosan, hogy mi baja volt, nem voltam akkor otthon. Valami nemi baj: tripper, szifilisz, vagy AIDS. A lényeg, hogy nem tartott sokáig a szenvedése.
-    Hol volt ön, ez idő alatt, ha nem otthon?
-    Sitten. De az még messzebb van. Türelem.
-    Persze, meséljen.  
-    No, igen – nyugodott le végül - Akkor, hogy már volt két munkája több pénz tudott szerezni. Kibérelt egy szobát a közeli motelban, ahol éjszakánként a „vendégeit” várta. Mivel nappal a gyárban dolgozott, éjszaka pedig a motelban, én egyedül maradtam. Saját magamat kellett ellátnom.
-    Reggel elmentem iskolába, hazamentem, a szomszédok megetettek, megírtam a leckét, találkoztam anyámmal, ha hazajött, aludtam. Mindig is szerettem volna tartozni valakikhez.
Az utcán bandákba jártak a fiatalok, és elég sok pénzük is lehetett, mert tele voltak jobbnál jobb dolgokkal. Irigy voltam.
-    Ez érthető.
-    Tizenkét éves voltam, amikor anyámat kirúgták a gyárból, mert többször elaludt. Azt akarta nekem bemesélni, hogy: „Nem baj, fiam, az a munka úgyis kikészítette volna a hátam hát beadtam a felmondásom. Nem ők rúgtak ki, én jöttem el.” De nem hittem neki. Tudtam, milyen nehéz az élet az utcán. Arra gondoltam, hogy akkor nekem kellene dolgoznom, hogy meg tudjuk tartani azt a szintet, ahogy éltünk. Az egyetlen komolyabb dolog, amit az anyámtól tanultam az az, hogy „Meg kell ragadni minden lehetőséget pénzszerzés céljából”.

Maldoy több mint egy órán át beszélt. Tizenegy előtt, sajna a doktornő leállította, mert neki más betegei – elnézést – vendégei is vannak. Ezért megbeszéltek egy másik időpontot.
-    Legyen szíves pontosan jönni, ha kérhetem! – mondta búcsúzóul Dr. Jeffrey.
-    Persze – morogta gúnyosan Zack, majd elköszönt és elment. 

A következő megbeszélt alkalom egy hétre rá volt. Dr. Jeffrey valami áttörést vár az ügynök állapotával kapcsolatban. Két orvosságot írt fel neki: nyugtatót és altatót. Mert ahogy legutóbb találkoztak, azt mondta rosszul alszik, rémálmai vannak. Nem tudja kipihenni magát. Azok után amiken átment, ez nem csoda. Segíteni akar neki.
Maldoy - meglepetésszerűen - pontosan érkezett. Már tisztábbnak tűnt, és nem volt az a bizonyos alkohol szaga sem.
-    Kérem, mesélje el az egyik beépülését, hogy jobban el tudjam képzelni a foglalkozását. Csak őszintén, ha kérhetem. 
-    Persze – mondta Maldoy, majd gondolkodni kezdett: Melyiket válasszam? Ahol a maffiavezért kellet fülön csípni, vagy a pedofilt? Nem, Inkább nem. – Az utolsó bevetésem Bakersfielben volt. Egy drogbárót kellett elkapni, aki megvette az egyik bárt a városban, és onnan kezdte el csempészni a drogokat az embereknek. Bűnszövetkezetet alakított ki, amely drogkereskedéssel és gyártással foglalkozott, többszörös rendbeli rablás, prostitúció, emberek elrablása, szabadságjoguk korlátozása, kemény drog használata, terjesztése és miegymás. De nekem legelőször is be kellett épülnöm az egyik családhoz. Kertészként.