Próbatánc a csodával

Előszó

Megpróbálok sosem gondolni arra, hogy „mi lett volna ha…”. Pedig sokszor lett volna rá okom. Életem rengeteg forduló ponttal volt tele. Felesleges a múlton rágódni. Ami történt, megtörtént és változtatni amúgy sem tudnék rajta. Harminckét éves vagyok. Van egy férjem és egy gyönyörű, 5 éves kislányom, akit mindennél jobban szeretek. Művészeti szerkesztőként dolgozom, az egyik legolvasottabb havi női magazinnál az Elle-nél. Szeretem a munkám, élvezem, amit csinálok. Kiegyensúlyozott az életem. Egy lakóparkban lakunk Budán, a Duna parton. Nincs okom panaszra. De azért néha mégis eltűnődöm a múlton… mi lett volna, ha apám nem hal meg? Mi lett volna, ha anyám nem kapja meg azt a remek állást Budapesten? Mi lett volna, ha nem költözünk el? És mi lett volna ha, nem a leges – legelső napomon nem néz rám az a hatalmas, gyönyörű, csillogó szürke szempár… valószínű ugyanazt az unalmas érettségi előtti életet éltem volna, mint a kortársaim nagy része. De így volt pár nagyszerű hónapom. És megismertem az igazi szerelmet. Ennél többet igazán nem kívánhatnék.

Megpróbálok sosem gondolni arra, hogy „mi lett volna ha…”. De ez ma mégis eszembe jutott, amikor a lányomért mentem balett órára. Meleg, őszi délután volt, a langyos, lágy szellő simogatott, és ahogy átvágtam a parkon, megláttam egy férfit. 30-35 év körüli, magas, barna hajú, vonzó pasas volt. Semmi különös nem lett volna benne, gyakran látni Budapest utcáin jóképű férfiakat… de ahogy az arcára néztem egy pillanatra megállt bennem az ütő és úgy éreztem magam, mint 15 évvel ezelőtt, azon az esős szeptemberi napon. A férfinak ugyanolyan gyönyörű, szürke szeme volt, mint amilyet csak egyszer láttam életemben. Kísértetiesen hasonlított Rá, az én első szerelmemre. Ahogy elhaladtunk egymás mellett rám nézett, és mintha az ő arcán is átsuhant egy árnyék. De mindez csak egy másodpercig tartott aztán már mind a ketten mentünk is tovább. A pillanat elszállt és folytattam a nap hátralevő részét. Hazavittem a lányom, főztem vacsorát, átnéztem a magazin szerkesztését, beszéltem telefonon a férjemmel, aki üzleti úton van. Lefektettem a kislányom aludni, majd én is lezuhanyoztam és bebújtam a takaró alá. Olvasgatni akartam még egy kicsit, de nem tudtam koncentrálni. Egyfolytában az a férfi járt a fejemben. Mi van, ha Ő volt? Ennyi év után visszajött Magyarországra? És ha tényleg így van mért nem keresett meg? Sok évnek kellett eltelnie mire felejteni tudtam valamennyire, most pedig újra felzaklat a gondolata. Eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha nem kell elmennie… együtt terveztük a jövőt, ami akár egy üveggolyót a pillanat műve tört darabokra. Minden eszembe jutott most… a költözés… az első napom a suliban, amikor megláttam. Megrohantak az emlékek és tudtam, hogy ezzel ajtót nyitottam a múltamnak. A múltamnak, amit már réges-rég lezártam magamban…


♦♦♦


A kocsink már a ház előtt állt, és a bátyám már a bőröndöket vitte ki a csomagtartóba. Én álltam az üres szobám közepén és némán folytak az arcomról a könnyek. Bele gondolni is szörnyű volt, hogy itt holnaptól már más embereknek fognak lakni. Anyám új állást kapott Budapesten és nem sokat kellett gondolkodnia ahhoz, hogy elfogadja. Apám meghalt, amikor én 5 éves voltam, nem éltek már a nagyszüleim sem. Nem voltak nagybátyáim, nagynénéim. Csak mi voltunk egymásnak hárman. Hiányozni fog Hajdúböszörmény. Hiányozni a fog az iskolám, az osztályom, a tanáraim és a barátaim. Nem valami könnyű gimnáziumot váltani pont akkor, amikor végzős lettem. Ha belegondolok abba, hogy hétfőn én leszek az új lány, a kis béna… már a gyomrom előre görcsbe rándul. Ekkor hallottam meg anyu hangját közvetlenül mögülem:
- Saci… ha készen vagy… akkor indulunk. – Ő is a könnyeivel küszködött. Robi, a bátyám az előszobában állt. Neki könnyű volt. 3 éve egyetemista Pesten. Ő csak örül annak, hogy többet nem az albérletben kell laknia, hanem mi is ott leszünk. Még utoljára körbenéztem a házunkban, az udvaron, aztán kiléptem a kapun és beszálltam az autóba. Ahogy anyu elindult, belőlem kitört a zokogás. Senki nem próbált meg csitítani. Nem emlékszem arra, hogy meddig sírtam, de azt tudom, hogy valahol Polgár környékén aludtam el…

Végigaludtam azt az időt, amíg felértünk Budapestre és csak akkor ébresztett fel, amikor az új otthonunkhoz értünk. Budán, egy új lakóparkban, 3 szobás lakás. A környék csodálatos és a házunk… hát be kell, valljam gyönyörű. Anyu egy lakberendezőre bízta a belső terek kialakítását és a nő mindent úgy csinált, ahogy mi szerettük volna. A szobám sajnos nem túl nagy, nem olyan, mint Böszörményben volt, de a saját ízlésem szerint volt berendezve. A fal nap sárga, és nem volt benne még két összeillő bútor sem. Ezt én akartam így. Az ágy rács barna, bordó ágyneművel, a gardrób piros, az íróasztalom halványbarna. De a kedvenc bútordarabom mégis az óriási könyvespolc volt. Rengeteg könyvem van és mindent elhoztam. Mindig is az olvasásba menekültem, bármilyen problémám volt… most azt hiszem nagy szükség lesz rájuk. Felhoztuk a bőröndöket, kipakoltunk, telefonálgattunk, hogy sikeresen megérkeztünk. Mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Ettünk valamit, lezuhanyoztunk aztán ki – ki a saját gondolataiba mélyedve elvonult a szobájába, lefeküdt és hosszú álomtalan álomba süllyedt.

♦♦♦

És eljött a hétfő reggel. Egy falatot sem bírtam lenyelni olyan görcs volt a gyomromban. Nem tudom, hogy fognak majd rám reagálni az új osztálytársak. Ők egy összeszokott társaság… és akkor odacsöppenek én közéjük. Én a vidéki kislány. Mi van, ha kiröhögnek? Vagy szokásomhoz híven az első pillanatban bénázok valamit? Kiközösítenek, megaláznak… gondolni sem akarok rá inkább. Hál’ istennek az évnyitón legalább nem kellett ott lennem, hiszen az pont a költözés napjára esett. Felvettem egy farmert és az egyik kedvenc felsőm. Bézs színű, kicsit bő, könyökig érő, kissé buggyos ujjal, apró hímzett mintákkal a nyak résznél. Beálltam a tükör elé, párszor átfésültem a hajam. Sosem gondoltam, hogy szép lennék, áltagosnak tartom magam. Alacsony vagyok, viszonylag arányos. Bőröm világosnak mondható, hajam hosszú, sötétbarna és hullámos, szemem zöld.

Fogalmam sem volt mit várnak itt tőlem, mit kell első nap magammal vinni. Ez az egyik legjobb iskola… az órarendem saját magamnak állítom össze, olyan órákat veszek, fel amilyeneket akarok. A lényeg, hogy 14 tantárgy szerepeljen a benne. Beraktam a táskámba egy könyvet, egy üveg zöld nestea-t és egy csomag Haribo-t… ezt a mai napot nem lehet máshogy túlélni. Anyu felajánlotta, hogy elvisz, de azt mondtam nem kell. Muszáj megtanulnom a tömegközlekedést. A suliba egy órát kellett utazni így már háromnegyed 7-kor elindultam… otthon gyalog 10 percre volt a gimnázium.

Kb. 1 óra múlva benyitottam egy nagy épület ajtaján. Rögtön az elején kiderült, hogy ez nem a jó öreg Bocskai. Itt elektromos beléptető rendszer van. Szerencsétlenkedtem egy ideig a diákigazolványommal, mire sikerült átjutnom. A portáról elvettem egy térképet és próbáltam kiigazodni, hogy merre találom a tanári szobát… bár lehet egyszerűbb lett volna megkérdezni valakit, mert nem kis időbe került, hogy megtaláljam. Bekopogtam, az ajtó kinyílt. Egy fiatal férfi nyitott ajtót. Arca hanyagul borotvált, borostás volt. Haja vállig érő és lófarokban összefogva. Az egész pasasban volt valami hippiszerű, nem is láttam még ilyen stílusú tanárt. Valószínű észrevette a meglepettségemet, mert furcsán elmosolyodott és várakozóan nézett rám. Ekkor jutott eszembe valójában mért is jöttem.
- Jó reggelt… én… őőő… Fenyő Gábor tanár urat keresem. – mondtam, és közben éreztem, hogy elvörösödöm. Utáltam az arcom. Minden érzelem kiült rá.
- Jó reggelt. Én lennék Fenyő Gábor. Te pedig bizonyára az új lány lennél, Sára.
- Saci. – mondtam és ismét elpirultam. – Csak Saci… azt jobban szeretem.
- Jól van Saci. Akkor várj meg itt kérlek. 10 perc és jövök. Addig mondjuk, ülj le oda. – A tanári előtt lévő kényelmes fotelek felé mutatott. – Tessék a válaszható tantárgyak. A többiek ezt már megkapták az évnyitón. Szeretném, ha eldöntenéd, hogy milyen órákra akarsz bejárni. Lehet elmondták, de 14 tantárgyat kell választani. Vannak kötelezőek. A matematika, a magyar nyelv és irodalom, a történelem és az angol. Ezek az érettségi tárgyak. Döntsd azt is, hogy melyikből szeretnél fakultációt kérni.
- Nekem angolból már van érettségim… akkor helyette választhatok mást? – és ő megdöbbenve nézett rám.
- Érettségid van angolból? Az nagyon jó. Itt nálunk általában a nyelvi előrehozott érettségiket nem nagyon pártolják, de örülök, hogy neked megvan. A nyelvi kurzusainkra mindig nagy a túljelentkezés. Akkor hát hamarosan jövök.
Ránéztem a papírra, amit elém rakott. Nagyjából tisztában voltam vele miket szeretnék választani. Humán tantárgyak: francia, etika, rajz, művészettörténelem, filozófia stb. Hamar megvoltam vele hátradőltem a fotelben és a diákokat figyeltem. Valahogy annyira mások voltak, mint otthon, a Bocskaiban… át kellene állítanom az agyam.

Az én otthonom már Budapest, de mégis annyira idegennek érzem. 3 napja vagyok itt, és lehet, még nem szoktam meg. De hozzá lehet ehhez egyáltalán szokni? Remélem sikerülni fog… és lesznek olyan emberek, akik könnyebbé teszik. Ekkor megszólalt a csengő és ezzel szinte teljesen egy időben megjelent az osztályfőnököm, Fenyő Gábor. Barátságosan intett.
- Gyere Saci, menjünk! – Barátságosan a vállamra tette a kezét és felfelé kormányzott a lépcsőn. – Úgy érzem, mintha izgulnál. Ne félj. Minden rendben lesz. Én is és a kollégáim is azon lesznek, hogy segítsünk neked beilleszkedni és az osztálytársaiddal is hamar megtalálod a közös hangot. – Úgy láttam rajta, hogy bármit megpróbál mondani, hogy megnyugtasson.
- Csak ideges vagyok… rengeteg olyan ember volt a régi osztályomban, akivel már általános iskolában is együtt jártunk, így akkor nem volt gond azzal, hogy új közegbe kerülök. – Biztatóan rám mosolygott és én már kezdtem volna fellégezni, amikor megállt egy osztályterem előtt.
- Nos, itt volnánk. Ne félj, minden rendben lesz! – Benyitott a terembe és az osztályban mindenki elcsendesedett. Miután meglátták, hogy nem egyedül érkezett rögtön elkezdtek sutyorogni. A hátul lévők nyújtogatták a nyakukat. Úgy éreztem magam, mint valami állatkerti látványosság.
- Jó reggelt és jó tanévet kívánok mindenkinek! Csendesebben, ha kérhetném – tette hozzá szigorúbban. – Remélem mindenkinek jól telt a szünet. Az élménybeszámolókat megoszthatjátok velem szünetben. De amint látjátok nem egyedül érkeztem. Ez a lány itt Déry Sára. Nemrég költöztek fel Budapestre és ebben az évben a mi osztályunkba fog járni. Szeretném, ha segítenétek neki beilleszkedni. – Pillantását végighordozta osztályán. Azt láttam, mintha kételkedne abban, hogy el tudnának engem fogadni. – Saci ott van egy szabad pad, egyelőre az lesz a te helyed. – A legutolsó padsor, leghátsó padja felé mutatott. Egyedül kellett ülnöm, és ahogy elhaladtam a padsorok között sok-sok szem tekintetét éreztem magamon. Fiúkét, lányokét vegyesen. Félek, hogy nem tudnak majd befogadni. Sosem volt túl sok barátom, de az előző iskolámban voltak emberek, akikhez nagyon közel kerültem. Leültem a padba és figyeltem Fenyő szavaira. A szokásos dolgok: a házirend, a tűzvédelmi papírok felolvasása, az új naplóba a címek bediktálása. Aztán beszedte a tantárgyválasztásainkat. Ekkor csengettek ki a második óráról.
- Az ebédszünet után majd behozom az órarendeket. Most szeretném, ha lemennétek a tornaterembe, Lóris igazgató úr szeretne 1-2 információt megosztani a végzősökkel. Szalagavató, ilyesmi. Majd lent találkozunk. – Még egy mosolyt megeresztett felénk majd kiment a teremből. Az osztálytársaim gyorsan összeszedték a holmiijaikat és mire észbe kaptam már azt vettem észre, hogy egyedül vagyok a teremben. Nagyszerű… ezek szerint senkinek sem jutott eszébe, hogy megvárja a lúzer új csajt, hogy esetleg elmondja neki, hogy jut el abba a nyavalyás tornaterembe. Minden erőmhöz és kitartásomhoz szükség volt, hogy ne sírjam el magam. Ott álltam a folyosó kellős közepén térképemmel a kezemben, mikor egy hangot hallottam.

- A tornatermet keresed? – Egy hang. Soha ilyen gyönyörű férfihangot még nem hallottam. Kellemes volt és nyugodt… olyan nyugodt, hogy hirtelen úgy éreztem minden bajom elszállt. Megfordultam és abban a pillanatban éreztem, hogy nekem annyi. Elvesztem. A legszebb fiú állt velem szemben, akit egész életemben láttam. Magas volt. Barna haja kissé megnövesztve. Hatalmas, csillogó, szürke szemekkel nézett le rám. – Én Kőrösi Csongor vagyok. Te pedig nyilván az új lány. Saci. Már hallottam rólad. – kíváncsian méregetett, de mosolygott és én ettől feszélyezve éreztem magam. – Honnan hallottál rólam? Az osztályomban úgy láttam senki nem tudta, hogy én jönni fogok. – tényleg őszintén meglepődtem. Úgy láttam rajta, mint aki szinte már várta, hogy találkozzunk. Elnevette magát.
- Tudod, megvannak a kapcsolataim. – fantasztikus volt a nevetése… gyönyörű, gyöngyöző. Másrészről már a két rövid szünetben bejárta az egész gimit a hír, hogy új lány van a 12/B-ben. Tehát nem ért nagy meglepetés. Na, gyere. Én is a tornaterembe megyek, mutatom az utat… és közben beszélgethetünk is, ha gondolod. – Hatalmas, szürke szemeivel tűnődve figyelt engem. Elindultunk lefelé a lépcsőn. Egy ideig némán ballagtuk, majd megkérdezte:
- Végül is, hogy kerülsz te ide? Sok mindent lehetett már hallani eltanácsolástól kezdve, az FBI tanúvédelmi programjáig… engem beavathatsz. Ne félj, nem mondom el senkinek. -cinkosan vigyorgott és én 3 napja először, szívből elnevettem magam.
- Semmi ilyenről nincs szó. Csupán anyámnak felajánlottak egy remek állást. Tudod… olyan visszautasíthatatlan ajánlat. Így hát otthagytuk a régi életünket és újat kezdtünk itt. Semmi izgalmas nincs benne. Kiábrándító a valóság, igaz?
- Mintha te annyira nem örülnél ennek az új életnek. Egy árnyalatnyi szomorúságot érzek a hangodban.
- Nem volt túl könnyű… 17 évet leéltél egy helyen. Ott voltak a barátaid stb. és most belecsöppeni egy összeszokott közegbe... nehéz. Nagyon nehéz. De nem sok minden kötött oda minket, hiszen anyunak nincsenek testvérei, és a nagyszüleim sem élnek már.
- És mi a helyzet apukáddal? Ő is új állást kapott itt?
- Apám meghalt, amikor 5 éves voltam. Már alig emlékszem rá. Tényleg semmi nem kötött oda minket. Csak az érettségi évében nehéz gimnáziumot váltani. Ennyi az egész… - Csongor hallgatott. Mikor a tornateremhez értünk, csak akkor szólalt meg:
- Az én édesapám sem él már. – nagy szürke szeme szomorúan csillogott. – Itt is vagyunk. – Megállt egy nagy ajtó előtt és hatalmas mosoly kíséretében szélesre tárta. – Hölgyem csak ön után. – Beléptünk az ajtón és tekintettem elkezdtem keresni az osztályfőnököm. A Fenyő a terem másik végéből hevesen integetett felém.
- Azt hiszem… nekem most oda kell mennem. Köszönöm szépen, hogy megmutattad nekem, hogy hova kell jönni. Egyedül biztos egy fél óráig kóboroltam volna még. – hálásan mosolyogtam rá.
- Igen… én is odaülök az osztályomhoz. Nagyon szívesen segítettem. És segítek is a későbbiek folyamán.
- Köszönöm, akkor még biztos, hogy találkozunk… hát, szia.
- Ó arról én gondoskodom. Szia. – búcsúzóul még kaptam tőle egy csábító félmosolyt.

Kábultan odavánszorogtam az osztályfőnökömhöz, aki rögtön letámadott.
- Hol voltál? Már aggódtam, hogy eltévedsz itt nekem. Miért nem segített valaki az osztályból? Vagy mért nem kértél meg te valakit, hogy segítsen?
- De segítettek… a másik osztályból egy fiú lekísért, ő is idejött. Csongor… azt hiszem így hívták. – természetesen pontosan emlékeztem a nevére, csak nem akartam, hogy Fenyőnek feltűnjön mekkora hatást gyakorolt rám.
- Ó persze Kőrösi Csongor. Tanítottam tavaly, remélhetőleg idén is fogom. Nagyon rendes fiú. Na, ott van még egy szabad szék, foglalj helyet. – Leültem. Közben az igazgató elkezdett beszélni. Köpcös kis ember volt, kopasz szemüveges. A szalagavatóról, az érettségiről és a ballagásról mondott dolgokat, de igazából nem nagyon érdekelt. Csak bámultam ki a fejemből, gondolkoztam. Hamarosan nagyon fura érzés kerített hatalmába. Mintha figyelnének. Jobbra fordítottam a fejem és egyenesen Kőrösi Csongor gyönyörű szürke szemei ragyogtak vissza rám. Engem nézett… pillantása égetett. Gyorsan elkaptam a fejem, de még percek múlva is magamon éreztem a tekintetét. Beleborzongtam abba a tudatba, hogy figyel. Vállam fölött hátrapillantottam, de csalódottan fordítottam vissza a fejem. Hát igen… naiv kislány. Az a Csongor, akinek szép szemei az előbb még rám ragyogtak, most a mellette ülő hosszú, vörös hajú tüneménynek simította meg az egyik hajtincsét. Egy kis időre belém nyilallt a féltékenység, aztán megszólalt az a kis hang a fejemben, hogy „hova is gondoltál, te kis buta, hogy ennek a csodálatos fiúnak majd pont te kellesz. Pont te, aki maga az egyszerűség, akiben sem különleges nincsen.” Az a lány annyira különleges volt. Egy ilyennel én fel sem vehetném a versenyt. Lóris közben befejezte a mondanivalóját és tömeg egyszerre indult meg a tornateremből kifelé. Ahogy ránéztem az órámra, láttam, hogy a 20 perces ebédszünet következik. Senki nem jött oda hozzám megkérdezni, hogy segítsen-e megkeresni az ebédlőt. De nem zavart. Csongor már gondolom elsők közt kiment a teremből a vörös hajú tüneménnyel. Én meg a kis térképemmel a kezemben róttam a mentem át az ajtókon, ki az udvarra, megkerültem a kispályát és így jutottam el a menzáig. Az ételekből többféle választék volt, vettem egy cézársalátát és leültem az egyik legtávolabbi saroki asztalhoz. Senki nem figyelt rám és nem törődött velem. Elővettem az olvasnivalót, amit hoztam. Paulo Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam c. könyvét kezdtem el olvasni – már legalább ötödszörre. Mindig lenyűgöz, ahogy ez az ember ír és ez a regény… mindig megnyugtat.

Közben az ipodomon is kapcsoltam be zenét. Quimby. Tökéletes időtöltés lett volna ez, ha épp a szobámban vagy a parkban ülök és nem pedig egy diákokkal teli menza közepén. Olvasás közben nem bírtam megállni, hogy néha-néha fel ne pillantsak… szép lett volna, azt képzelni, hogy Csongor ideül hozzám, de se őt sem a vörös hajú lány sehol sem láttam. Persze ők ilyenkor biztos valahol kettesben romantikáznak, nem vegyülnek. Az ilyen tökéletes fiúknak, mint ő mindig van barátnőjük. Lassan kiürült a terem és én is kezdtem összeszedni a dolgaimat. Épp beléptem a gimnázium épületébe, amikor bemondták, hogy a délutáni órák nem lesznek megtartva, mivel az első nap még úgy sincs tanítás és mindenki hazamehet. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, örültem, hogy nem kell tovább itt maradnom. Azt hiszem, ha máskor is csinálnak ilyeneket még a végén megkedvelem ezt a helyet. Kiléptem a kapun és hátra se nézve indultam a villamos felé. Mindegy hány embert lökök fel csak végre hazajussak....