Premier

Az első dolgok mindig megmaradnak az emberben. Amikor először kapsz pofont apádtól, amikor először ítélnek meg, vagy el igazságtalanul, amikor először csalódsz valakiben… és amikor először leszel szerelmes.
A csodálatos érzés felrepít a felhők közé, még annál is feljebb, egészen a mennyországig. Aztán az esetek többségében vissza is esünk.
Egész általános iskolás koromban szerelmes voltam. Szerelmes voltam a legeslegrosszabb fiúba. A lányokat és a fiúkat állandóan megverte, bunkó volt és rossz tanuló.
Én meg csak szerettem…
Amikor nagyobbak lettünk, megkérdezte, hogy járnék e vele. Nagyon jó érzés volt, kézenfogva hazasétálni, együtt hülyéskedni… Kétszer is összejöttünk, iszonyatosan szerelmesek voltunk.
Aztán ballagáskor végülis szakítás nélkül búcsúztunk. De vége volt, tudtuk mindketten. Nagyon sokat gondoltam rá, még akkor is.
Nem nagyon találkoztunk miután nem egy suliban tanultunk tovább, maximum az utcán futottunk össze, néha köszönés nélkül mentünk el egymás mellett. Rosszul esett, de nem különösebben foglalkoztam a dologgal.

Viszont egyszer történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni.
Éppen a belvárosból jöttem haza busszal. Már az én megállóm következett, csak egy útkereszteződés volt hátra.
A sofőr hirtelen fékezett.
Mindenki nagyon megijedt. Többen el is estek, olyan gyorsan történt az egész. Mindenki elkezdett kérdezősködni, hogy mi történt. Én kinéztem az ablakon… és rögtön láttam.
Az én régi szerelmem esett a busz elé. Mikor a hátsó ablakon visszanéztem, láttam hogy sántít, és amúgy se tud normálisan menni.
Rögtön leugrottam a buszról.
Amikor odafutottam hozzá, megdöbbentő látványban volt részem.
Az arca beesett volt. Könnyezett a szeme, nyáladzott, és folyt az orra.
Megfogtam a pulcsijánál, hogy ne tudjon tovább menni.
Ránéztem, és szólni se tudtam hirtelen. Csak hápogtam. Egyszerűen sokkoló volt.
Mikor végre összeszedtem magam, és megkérdeztem, hogy jól érzi-e magát. Nem válaszolt. Ordibálva kérdeztem tőle, hogy mit tett magával. Hogy mit vett be. Vagy mit szívott.
Egyszerűen nem voltam magamnál, magamból kikelve tudakoltam tőle, kértem hogy szólaljon meg. Nézett rám bambán. Mikor mégegyszer megkérdeztem tőle, annyit mondott:
- Hagyjál már… - kirántotta magát a kezeim közül, és elsietett. Nem volt erőm utánamenni.
Nem bírtam mozdulni. Álltam. És álltam. Aztán térdre estem.
Zokogtam. Az emberek néztek. Nem érdekelt.
Körülbelül fél óra múlva tudtam magam összeszedni, és hazamenni.

Senkinek nem kívánom, hogy egy jó barátját lássa ilyen állapotban. Aki pedig ki akar próbálni bármit is, az először gondolja végig, hogy esne az édesanyjának. Hogy esne a barátainak.
Hogy esne a szerelmének.