Polipológia: A béke bolygója

Matilde a parancsnoki székben hátradőlve, az összes létező előírást megszegve, lábát a műszerfalra dobva hátravetette magát és szundizott, amikor a fedélzeti számítógép pittyegni kezdett. Mivel jól ismertem, milyen kedves tud lenni, ha felébresztik az álmából, gyorsan ráklikkeltem az előugró ablakra, hogy hallgasson el a gép, majd megpróbáltam visszaaludni: végtére is mi a fene érdekes történhet húsz fényévnyire a legközelebbi naprendszertől? Alig hunytam le a szememet, amikor a gép újra felpittyent, de erre már Matilde is felriadt:
- Mi a fra... – de nem tudta befejezni a mondatot a csodálkozástól. Megértettem: a monitoron hercig kis piros nyíl mutatott a sötétség közepére. Mint szolgálati társa, készségesen válaszoltam csonka kérdésére:
- Egy életjel a semmi közepéből. Úgy látszik a cég a galaktikus térképen akart spórolni, nem a legrészletesebbet vették meg. Még jó, hogy nem repültünk bele egy feketelyuk közepébe. Hagyjuk.
Matilde szemében felcsillant a pénz iránti tiszta szerelem fénye:
- És ha egy új bolygó van ott? Gondolj bele! Ha van ott valami értékes, a percentekből még az unokáink is dúsgazdagok lennének.
Bár nem voltam biztos abban, hogy egy térképen nem jelölt bolygón bármi értékes is lenne, megkérdeztem:
- Tápláljam be a koordinátákat a számítógépbe és irányítsam oda a hajót?
- Dehogyis! Ha kiderül, hogy nincs ott semmi, a cég a naftát még levonná a bérünkből! Bevágjuk magunkat az egyik kompba és megskubizzuk! Közben a hajó megy a maga útján, mi meg kényelmesen utolérjük.
- Az öreget felzargasuk? – intettem a hibernátor felé.
- A fenét! – mondta ki Matilde végre kedvenc szavát. – Még a végén neki is járna a jutalékból. Különben is, ha felébresztjük, ugrik az ébrenléti pótlékunk, márpedig arról senki kedvéért nem mondanék le! Most gyömöszöld be a feneked a szkafanderbe és öt perc múlva a zsilipnél találkozunk. Addig beizzítom a robotfőnököt. Ha nem térnénk vissza két napon belül, úgyis felébreszti a frizsiderből.
Elismeréssel néztem a nőt. Nagyon bírom, nem tudom miért, de biztos nem a cizellált stílusáért.
Pár óra múlva már a hivatalosan nem létező nap körül keringtünk.
- Nézd! – mutatott a képernyőre Matilde. – Nagyon otthonosnak tűnik, leszállunk. De vigyázz! Valami nem kóser. A radar nem hozza be, csak az optikai érzékelők, kivételesen magadba bízz, ne a robotban! Keress valamit, ami leadhatta az életjelet.
Kétszer repültem rá a bolygóra, mire találtam valami említésre méltót. Egy városszerűség volt egy tó körül, ennek a közelében értünk földet. A fegyvereket kibiztosítottuk, sohasem lehet tudni, hogy az őslakók hogy reagálnak a hívatlan vendégekre. Az analizátor azt mondta, a levegő emberi fogyasztásra alkalmas, így a sisakomat felpattintottam s kiléptem a felszínre.
Kellemes illatú volt a levegő, a gyermekkoromat juttatta eszembe, üdítő volt a hajó gépízű oxigénje után. A hátamra kaptam a hátizsákot a felszereléssel, s útnak indultunk a település felé. Olyan volt, mint a Föld, csak sokkal szebb. Az ég kékes, a tó vize tiszta, a fű zöld...
- Ha lenne egy kocsma, itt tölteném az évi rendes szabadságomat – fakadt ki belőlem.
- Feltéve, hogy kivennéd. De ha jól tudom, mióta a cégnél vagy, mindig sajnáltad a túlórapénzt – józanított ki Matilde.
- A pénz mindig kellett. – magyarázkodtam.
- Persze, hogy legyen pénzed a kikötés után a piára.
- Hagyjuk! Mintha te tudtál volna egy napnál többet pihenni! – próbáltam visszavágni, csekély sikerrel.
- Egy-egy. De nézd inkább a házakat! Látszik, hogy laknak bennük, de sehol senki. Tűzkészenlét! Te jobbra, én balra.
Némán haladtunk a földúton a dombok között. Kegyetlenül tűzött a nap, legszívesebben ledobtam volna a szkafandert, de a szabály az szabály, feltételezett ellenség közelében magunkon kell hagyni a védőruhát. A tó partjára értünk, de még mindig sehol senki.
- Nézd! – kiáltott fel Matilde és a vízre mutatott. A közepén egy kis sziget volt, s mintha valami mozgott volna rajta. Előkaptam a kukkert és a szigetre irányítottam. A legnagyobb nagyításra állítottam és...
Pár perc múlva Matilde hangja ébresztett fel az álmodozásból:
- Elég a nyálcsorgatásból! Add ide!
Magamban vigyorogva adtam oda neki a távcsövet és kíváncsian vártam a hatást. És a nagyszájú kolleganőm álla leesett. Finom mozdulattal hozzá értem és feltoltam. Matilde csak ennyit bírt mondani:
- Ezek...
Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy szexuális felvilágosításban részesítsem.
- Igen, ezek a lények, amik ilyen távolról embernek néznek ki, ráadásul pucérok, azaz legalább humanoidok, éppen azt a tevékenységet űzik, amit mi már hónapok óta nem csináltunk, azaz a szaporodás fizikai megvalósítását...
- Tévedsz... Szerintem ilyet még soha nem csináltam...
- Főnök, most mit csináljunk?
A beosztásunk szerint, Matilde volt fagyasztott főnök helyettese, én meg a pilóta. Mivel most valóban fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjünk, tényleg örültem volna egy jó ötletnek.
- Várunk. Leülünk a partra és várjuk, hogy valami történjen. Majd csak megunják. És ha jól nézem, ide kell kijönniük – mutatott a lábnyomokra a homokban: egy kisebb és egy nagyobb, egészen a vízig. Leültünk a fövenyre és felváltva stíröltük a párocskát. Nagyjából félóra múlva a vízbe vetették magukat, és ahogy Matilde megjósolta, elkezdtek felénk úszni.
Alig tettek meg néhány hosszt, amikor az egyikük énekelni kezdett. Tudom, hogy a víz jól vezeti a hangot, mégis, kísérteties érzés volt, mintha mellettem dalolt volna. A szavakat nem értettem, mély női hang volt, földi fogalmak szerint iskolázott, mély orgánummal. Nem vagyok romantikus alkat, de megérintett a dallam, akár ránk is törhettek volna a kannibálok, csak erre figyeltem. Pár méterre voltak a parttól, amikor abbahagyta. Lassan kiemelkedtek a vízből: nem csak humanoidok voltak, hanem emberek. A nő életteli szépség, csupasz csokoládébarna bőrrel, mégis, ami a legjobban megragadott benne, az a mosolya volt. Mintha még a napnál is jobban sugárzott volna. Furcsamód, erre figyeltem, nem pedig arra, hogy anyaszült meztelen, pedig már hónapok óta nem volt részem hasonló látványban, azonban ruhátlanságát olyan méltósággal viselte, hogy én éreztem magamat nevetségesnek páncélzatszerű szkafanderemben. Szemem sarkából láttam, hogy Matilde a férfiről állapítja meg ugyanezt.
A nő ránk mosolyogott:
- Sziasztok! Már vártunk titeket.
- Minket? – kérdeztünk vissza egyszerre.
- Igen, azért küldtünk az életjelet. Remélem, nem ijesztett el a fogadtatás! Szerettük volna, ha nem rettentek meg, hanem lassan kóstolgattok minket, hogy otthon éreznétek magatokat. Nem akarjátok kényelembe helyezni magatokat? – érintette meg Matilde szkafanderét.
Éreztem a főnöknőmön, hogy legszívesebben mindent ledobna és a vízbe vetné magát, de határozatlanul nemet intett. Az ismeretlen nő nem jött zavarba:
- Nem baj, még van másfél napunk, hogy meggyőzzünk titeket.
- Miről? – kérdezett vissza Matilde. Nem is csodálkozott azon, hogy az ismeretlen nő tudta, hogy másfél napunk van visszatérni a hajóra, utána már a komp hatósugarán kívülre kerül.
- Hogy maradjatok.
- Itt?
- Igen. Itt boldogok lehettek. Csak egy dolgot kell megtennetek: vetkőzzetek le mindent. A ruháitokat, a munkátokat, az állandó hajtást és szabadok legyetek. És akkor betölt titeket a harmónia és a béke.
- Miért fontos nektek a boldogságunk? – kérdeztem vissza.
A férfi a szemembe nézett, ismerős volt a pillantása. Érthetetlen módon én voltam ruhában és ő meztelen, mégis ő volt magabiztos és én éreztem magamat megsemmisülve.
- Majd megértitek. Ha képtelenek lennétek megérteni, nem jöttetek volna ide…
Matilde intett, hogy ideje visszaindulnunk.
Negyedóra múlva Matilde-dal már a komp biztonságos fedezékében ültünk. A szolgálati szabályzat ebédet és pihenőt írt elő nekünk. Egykedvűen vettem elő a dobozból az ellátmányt:
- Pirosat vagy sárgát kérsz?
- Jó lesz a piros.
Odadobtam neki egy piros zacskót, egykedvűen letépte a végét és kanalazni kezdte.
- Megnézted azt a nőt?
- Igen. Jobban, mint a férfit – válaszoltam.
- Milyen szemérmetlenül pucérak voltak. Az a nő… Ilyen alakkal nem kellene mutogatnia magát.
- Hát nem tudom… - vakartam meg a fejem. – Itt ezek a szokások. És… - ostoba módon egy olyan mondatba kezdtem, amit nőnek sohasem szabad mondani.
- És? – csapott le rá.
- Szerintem nagyjából olyan alakja volt, mint neked. Ránézésre.
- Hm. Azt hiszem, nem fogsz örülni az új szolgálati rendnek. De azért a pasi is hasonlított rád, eltekintve attól, hogy sokkal jóképűbb volt.
Túlélési ösztönöm megakadályozta, hogy erre a mondatra reagáljak, inkább nekiálltam kifeszíteni a függőágyakat. Hát, a Kereskedelmi Flotta kompjai nem a Grand Hotel kényelmét nyújtják… Ebbéli foglalatosságomban kopogás zavart meg: a komp létráján a férfi állt, mögötte a nő, valamit tartva a kezében. Matilde intett a fejével, hogy kimegyünk hozzájuk. A pár a földön ülve várt ránk, az asszony a valamiket lerakta a földre, ízlésesen elrendezve.
- Gondoltuk, hogy az ízetlen űrjáró ételek mellé adunk egy kis ízt is.
- Mi ez a piros valami? – Kérdezte Matilde.
- Alma. Régen a földiek nem azt mondták, hogy piros vagy sárga, hanem azt, hogy alma, citrom, szilva, cseresznye… Akkor a táplálékok még nem voltak tele mesterséges aromákkal, természetesek voltak az ételek, nem gyárban készültek.
Beleharaptam az „almába”. Kesernyés íze volt, teljesen más, mint amit mi pirosként ismertünk, az ínyemnek furcsa volt, hogy nem egyenletes volt az állaga, hanem más a héja, más a húsa, de egyáltalán nem kellemetlen. Régi emlékképek ugrottak be, meg is kérdeztem:
- A Biblia szerint Éva nem almát adott Ádámnak a paradicsomban?
Az asszony hátravetette a fejét úgy nevetett, még a mellei is finoman hullámoztak a kacagásában:
- Úgy szokták ábrázolni! De ne félj, én nem akarlak bűnre csábítani, hacsak a friss gyümölcs nem számít annak.
- Akkor mire akarsz csábítani? – kérdeztem vissza.
- Hogy merjél önmagad lenni. Hogy vedd le a napi gondokat. Hogy kóstold meg a boldogságot.
- Miért fontos ez neked?
Az asszonynak címeztem a kérdést, de a férfi válaszolt:
- Nem jöttél még rá? Nézz ránk és magatokra!
Ránéztem, igaza volt Matilde-nak, nagyon hasonlított rám. Csak a bőre volt barnább és ránctalanabb az arca. És a nő is kísértetiesen hasonlított Matilde-ra. Egy őrült gondolat fogalmazódott meg bennem:
- Ti… Mi vagytok?
- Majdnem – válaszolta a férfi –, akik lehetnétek.
- Ha itt maradnánk a bolygón, akkor mi történne?
- Akkor eggyé válnánk. Én veled, a párom Matilde-dal. És akkor itt maradunk.
- Egy boldog élet? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Matilde.
- Egy boldog, szabad élet – válaszolta mosolyogva az asszony.
- Hagyjunk el mindent, ami az eddigi életünk volt? – értetlenkedett a társam.
- Mit veszítenétek? A mű ízű ételeket? Az űrhajó kabinjának a sötétségét? A berendezések állandó zúgását? Nem ér többet ez a csend?
Láttam Matilde kicsit elbizonytalanodott, s mint ilyenkor mindig határozottnak akart látszani.
- Köszönjük a gyümölcsöket, de vissza kell mennünk a kompra. Még találkozunk! – és a pillantása nem sok jót árult el.
Kicsivel később a kompban feküdtünk, Matilde volt a felső ágyon, nem láttam az arcát, csak a hangját hallottam.
- Mit gondolsz? – Kérdezte.
- Őszintén szólva, tetszik az életük… Szívem szerint…
- De nem! A kötelesség az első, a szolgálat. Ez egy veszélyes bolygó. Mi lenne, ha mindenki idejönne? Leállna a termelés, a kereskedelem, az igazgatás, minden, amit civilizációnak nevezünk.
- Igazad van.
- Ezt a bolygót el kellene pusztítani – hideg eltökéltség volt a hangjában.
- Iderendelnél egy rombolót, hogy bombázzon szét mindent?
- Nem, nem hinné el senki sem. Nekünk kell intézkedni.
- Értem, hogy veszélyesek, de most odamennél és főbe lőnéd őket?
- Igen. Végtére is ők nem emberek, csak egy párhuzamos, képzelt világot képviselnek.
- Képes lennél rá? Hidegvérrel?
- Te megtennéd, ha parancsolnám?
- Nem. Tudom, hogy igazad van, de képtelen lennék rá.
- Akkor megint nekem, a nőnek kell kézbe vennem a dolgokat. Ennyit a férfiakról… – felállt és magára csatolta a szolgálati fegyverét. – Legkésőbb 10 óra múlva kell visszaindulni a hajóra. Ha nem érnék vissza és nem jeleznék, vidd vissza a kompot és tégy jelentést.
- Képes lennél elpusztítani a boldogság lehetőségét is?
- Ez a bolygó nagyobb veszélyt jelent az emberiségre, mint a polipok bármikor… Meg kell szabadulnunk tőlük. Ronda dolog, de ezt kell tennünk.
Matilde még a sisakot is felcsatolta, így olyan lett, mint egy robot. Egy gyilkológép. A komp ajtaja hangosan csukódott, magamra maradtam a kétségeimmel. Mert hiába tudtam, hogy igaza van, minden idegszálam tiltakozott ellene.
Keservesen lassúsággal ballagott az idő. Állandóan küzdöttem magammal és Matilde emlékével. Egyetértettem vele abban, hogy ez a bolygó olyan kísértést jelent az emberiségnek, ami a ma ismert civilizáció végzetét okozhatja. Furcsamód, az, hogy a férfi és a nő meghaljanak, elfogadható gondolat volt: aki a világűrt járja, a halál ezer arcával találkozik, eggyel több, vagy kevesebb hulla már nem számít. Ráadásul az atompisztoly lövése nem is a legrosszabb halálnem, láttam már sokkal rosszabbakat is. Egyszer mindenki meghal, legalább nekik szép életük volt előtte.
De egy gondolat nem hagyott nyugodni: az rendben van, hogy én pár órán belül felizzítom a hajtóműveket és elmegyek, de mi lesz a reménnyel? Hogy valahol, egy térkép nem jelölte csillag körül kering egy bolygó, ahol béke van, ahol még van íze az ételnek és csodálatos illata van a levegőnek? Ezt a reményt nem szabad elpusztítanunk…
Közben az eső csendesen kopogott a komp falán. Kinéztem az ablakon: a hajó lábától egy szivárvány indult el, messze a városkáig…
Még öt óra volt hátra a Matilde által megszabott határidő leteltéig, nem bírtam tovább várni. Tudtam, meg kell állítanom. A tárolóból kivettem egy kábító pisztolyt, ha kell, elaltatom, és a komphoz vonszolom, még ha bele szakadok is. Kevés az idő, de valamit tennem kell. Csak ne legyen késő. A fejemet legszívesebben a falba vertem volna, hogy nem előbb kezdtem hozzá.
Idegesen rohantam a földúton, szerencsére itt nem esett az eső, a porban jól látszottak Matilde lábnyomai. Talán még nem késő. Ismertem Matilde-ot, tudtam, nem rossz ember, de ha valamit a fejébe vesz, nehéz kiverni onnan. A nyomok lassan elfogytak, már csak a megérzésemet követtem. A csend fojtogatott, csak a saját zihálásomat hallottam. Végtelennek tűnő idő után láttam meg a tópartot, és a két meztelen testet. Éltek. Térdre rogytam és nevetni kezdtem, tiszta szívből. Az asszony és a férfi kint napoztak lustán a parton, és ÉLTEK.
Mikor már kiörültem magamat, feltápászkodtam és odamentem hozzájuk:
- Sziasztok! Úgy örülök, hogy látlak titeket.
- Mi is - válaszolta a férfi
- Nem láttátok…
- De igen – válaszolta és a szemével a tó felé intett. Csak ebben a pillanatban vettem észre, hogy a parton hever üresen Matilde szkafandere. És mintegy végszóra megnyílt a víz és kiemelkedett belőle az az ember, aki pár órája még a Kereskedelmi Flotta büszke parancsnok-helyettese volt. Meztelen, vizes-hófehér bőrén táncolt a napsugár. Egymás szemébe néztünk. Meg kellett állapítanom, hogy gyönyörűen nézett ki. Nem a testi ruhátlansága volt rám ilyen hatással, bár a hosszú hónapokig tartó űrutazás után ez is indokolt lett volna, sokkal inkább az a harmónia, ami belőle áradt.
- Szia! – köszönt rám, zavartan lesütve a szemét.
- Örülök, hogy nem tetted meg.
- Én is. Pedig akartam, hidd el!
- Mi történt? – faggattam.
- Amikor ideértem, rájuk fogtam a fegyvert, de nem volt erőm elsütni. Pár percig álltam, velük szemben, ők csak mosolyogtak, mint akik biztosak abban, hogy nem lesz semmi rossz. Aztán vissza akartam indulni, de azt mondták, legalább egy órára próbáljam ki ezt az életet. csak aztán menjek el. Gondoltam, ennyi nyaralás nekem is jár.
- És jó volt?
- Igen.
- Már csak két óránk van az indítási ablakból, tudod?
- Tudom.
- Akkor felöltözöl?
- Nem. Úgy döntöttem, maradok.
Egy percre megült közöttünk a csend.
- Azt hiszem, értelek – válaszoltam.
Matilde védekezve folytatta:
- Nézd, idáig az egész életem a rohanásról szólt, arról, hogy valakinek megfeleljek, olyan távoli célokról, amikről igazából nem is tudtam, hogy érdemes-e. Itt végre önmagam lehetek. Nem kell senkinek sem megfelelnem.
- És ez neked elég?
- Igen – nézett a szemembe.
- Örökre itt akarsz maradni?
- Örökre. És te?
Elgondolkoztam.
- Azt teszem, amit kell.
- És tudod, mi a helyes?
- Igen. Pilóta vagyok, én felelek azért, hogy a komp visszakerüljön a hajóra.
- Te tudod. Isten áldjon!
Nem volt már idő arra, hogy elmagyarázzam neki, mire gondolok, így búcsúzás nélkül otthagytam. Mire a komphoz értem, már csak fél óra volt az indítási ablakból. Másnak egy órába is beletelik, hogy beprogramozzon mindent, beizzítsa a hajtóműveket, az ellenőrzési listákat végigfuttassa, de nekem, húztam ki magam, elég lesz ennyi is. Főleg, hogy nincs itt Matilde, hogy az állandó akadékoskodásával lassítson.
Igyekeztem csak a műszerekre koncentrálni, de akaratlanul is vissza-visszatértek hozzá a gondolataim. Évek óta ismertük egymást, soha nem volt köztünk férfi-nő viszony, de valami, hol kellemes, hol kellemetlen feszültség mindig vibrált közöttünk. Mégis, csak ma jöttem rá, amikor megláttam meztelenül kiemelkedni a vízből, hogy szeretem és kívánom. Nem „durr bele” módon, hanem úgy, hogy azt akartam, hogy teljesen eggyé legyen az életünk. De most ki kellett zárnom a tudatomból, ha nem akartam hibázni.
Jó voltam, öt perccel korábban végeztem, mint a végső határidő. Beszíjaztam magam, tudtam, ami most jön, kemény menet lesz.
- Indulj, vén csataló! – suttogtam és megnyomtam a start gombot. A túlterhelés vagy hat g-vel passzírozott az ülésbe, minden erőmre szükségem volt, hogy a karomat felemeljem és meghúzzam a fejem fölötti kart. Hirtelen minden elsötétedett, már nem éreztem, ahogy a piropatronok felrobbannak…
Amikor magamhoz tértem, a hevedereken lógtam, ég és föld között. Felfele néztem, láttam a komp lángcsóváját, amint a robotpilóta hazafelé repíti. Behunytam a szemem és mélyet lélegeztem. Ízlett az új otthonom levegője.
Kép: Gab-Ica