Pokolba a szerelemmel!

Ez a keserédes érzés mely úgy fáj, és mégis oly boldogító... Miért kell szerelmesnek lennünk? Miért ne élhetnénk érzések, gondolatok nélkül? Miért kell fájnia mindennek? Miért fáj a szerelem? Ezek a kérdések biztos sok ember fejében megfordultak már. Amikor arra a bizonyos személyre gondolnak, és a szerelem mellett megannyi más érzés is felszínre tör... Szomorúság, amiért nem lehet itt velünk, boldogság, amiért szerethetjük, kétségbeesés, hogy viszont szeret-e... És még sok más érzés és gondolat. A szerelem talán minden érzés közül a legfájdalmasabb. Számomra az... Miért kell olyan emberbe beleszeretnünk, aki valami oknál fogva nem lehet a miénk? Miért van az, hogy ha szerelmes az ember, egyszerre tudna boldogságában és fájdalmában ordítani? Olyan furcsa dolog a szerelem... Amikor elképzeljük, milyen lenne, ha megölelne, forró ajkai a miénkre tapadnának, és a legősibb, legmélyebb érzés érződne bennük: a szerelem... Milyen lenne, csak ülni, és nézni a csillagokat egy balzsamos levegőjű nyári éjen, elsuttogott szerelmes szavakkal, és gyengéd érintésekkel... Csak összeölelkezve állni a szoba közepén, amikor nem létezik a világ, csak Te meg Én... Amikor a szemembe nézel, és látom benne a tüzet; akarlak, kívánlak, szeretlek... Oly fájdalmas a szerelem. Amikor összeveszünk, és érzem a fájdalmat, érzem, hogy szenvedsz, és akarsz, csak megölelni, csak a karjaidban tartani hosszú percekig, mozdulatlanul... Csak mélyen a szemembe nézni, és látni, mennyi érzés kavarog bennem, amikor Veled vagyok...

Szeretlek. Örökké szeretni foglak, amíg élek. Melletted leszek, ha betegen fekszel az ágyban, ha örülsz, mert a munkában sikereid lesznek. Én mindig a legjobb barátod leszek... Mindig itt leszek, és várok Rád. Szeretlek. Szeretem a borzas hajadat. a zöld szemeidet. Azt, ahogy rámnézel, mielőtt megcsókolsz. A hangodat, amely oly édesen simogat... Szeretlek... Légy velem örökké, kérlek... Ne hagyj el soha... Szeretlek...