Petőfi Sándor: A csaplárosné a betyárt szerette c.verséből készü

A hortobágyi kocsmában megint mulatozás volt. A helyi betyárok italoztak, nevetgéltek. A bort a csaplárosné adogatta nekik. Ma este nagyon rossz kedve volt. Máskor mindig együtt nevetgélt a vendégeivel, de most mogorva és hallgatag volt. Ahányszor bejött valaki az ajtón, várakozva nézett arra, mintha várt volna valakit.
Egyszercsak belépett az ajtón egy magas, feketehajú férfi. A csaplárosné kedvét mintha elfújták volna. Szeme ragyogott, arca piros lett, mintha újra 20éves lenne, pedig több volt az a 40-nél. A férfi leült társai mellé, mivel ő is betyár volt. A csaplárosné töltött a legjobb borából és sietve odavitte a vendége elé, bár az nem kérte. A férfi csodálkozva nézett fel rá, majd megköszönte az italt.
A csaplárosné megbűvölve állt az asztal mellett. Mikor Jóska, mert így hívták a férfit meglátta, hogy még mindig mellette áll, kihasználva az alkalmat közelebb hajolt a nőhöz.
- Később beszélnem kell magával - mondta, majd nagyokat kortyolt borából. A csaplárosné bólintva odébbállt hatalmas vigyorral arcán. Magában elképzelte, hogy fog a férfi szerelmet vallani neki, mivel ő évek óta szerette már Jóskát.
Később mikor a kocsma kezdett kiürülni, Jóska odasétált a pulthoz. A csaplárosné úgy tett mintha törölgetne, holott már minden pohár tiszta volt.
- Mondja Jóska, mi bántja? - kérdezte hamisan a csaplárosné.
- A szerelem - mondta a betyár a semmibe bámulva. A nő mosolyogva nézte őt.
- Na és ki a szerencsés lány, vagy talán asszony? - kérdezte reménykedve.
- Lány! A legszebb és legkedvesebb, akit valaha láttam! - mondta a férfi.
- Na és szereti magát? - kérdezte a csaplárosné már-már teljesen bizonytalanul.
- Igen, azt mondta, szeret! Már el is jegyeztem őt. Éppen ezért kérem, adja áldását rám és Ilonára. A csaplárosné olyan arcot vágott, mint akit pofonvágtak. Hogy a saját nevelt lánya üsse őt ki a nyeregből...

A betyár várakozó arca láttán elfutotta a méreg, és szó nélkül kidobta a férfit az utcára. Dühösen rohant fel az emeletre, ahol Ilona aludt. Odaállt az ágy mellé és undorral, vagy talán irigységgel nézte az alvó lányt.
- Ébredj te szégyentelen! - rángatta ki Ilonát az ágyból. A lány ijedten riadt fel.
- Mi történt? - kérdezte.
- Jegyesed a Jóska? - rivallt rá a nő. A lány arca megrándult és lesütötte szemeit.
- Igen - mondta. A csaplárosné dühösen felordított, majd leráncigálva lányát a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és kilökte a hóba.
- Többet ne lássalak! - mondta, majd becsapta az ajtót.

A lány kétségbeesetten nézett a zárt ajtóra. Nem értette mi lelte anyját, hisz úgy látta kedveli Jóskát. Csalódottan még kopogott egyet, kettőt, de látva sikertelenségét elindult mezítláb, egy szál hálóingben a nagyvilágba. Csak ment előre nem tudta merre. A hó egyre jobban esett és ő fázott és álmos volt. Leült egy kút tövébe. Még egy darabig gondolkozott. Szerelmére gondolt. De hozzá nem mehet, mert veszélybe sodorná. Ilyen gondolatok közt aludt el... örökre.

Reggelre már híre ment Ilona eltűnésének, majd miután megtalálták a holttestét megfagyva, halálának is. Jóska égtelen haragra gerjedt. Hát mikor megtudta, hogy mindezért a csaplárosné a felelős, meg sem állt a kocsmáig, ahol választ se várva lelőtte a nőt, aztán leült még egy utolsót inni kedvenc borából. Ott találta meg a rendőrség is. Másnap reggel felakasztották, de ő ezt cseppet sem bánta, mivel szerelme várta a halálban.