„Egy ötperces csata olyan legendákat szül, amelyek évezredekig élnek.”
Stephen King
Párbaj
A vonat lassan zakatol dél felé, fülemben halkan szól a zene, gondolataimban már a célállomáson járok; kíváncsi vagyok, a szóbeszéd igaz-e róla. Néha az órámra pillantok, gondosan ügyelek arra, hogy időben elkezdjek összepakolni; az épp leszálló utasoktól érdeklődöm, ott vagyunk-e már.
Pislogásom egyre hosszabbra nyúlik, a Nap vöröse világítja át szemhéjam, üvegen keresztül bámulom, ahogy felperzseli a hajnali tájat. Némán szökken a magasba a hőmérséklet, körülöttem álmos arcok forgatják fejüket magukban gondolkozva, hol vagyunk?
Lassan sétálok a peronon, biztos pontot keresek, ami bizonyítja, jó helyen járok; egy mosolygós arc fogad a messzeségből, azt sugallva, ideértem.
Gyengéden rugaszkodom el a földtől, ő tükörképként vetíti mozgásom, szárnyaink egyszerre bontakoznak ki, majd kezdik meg lenyűgöző táncukat. Forgásaink pontos, kimért mozdulatokból állnak, egymás körül keringve érjük el utunk főbb állomásait. A város néma közönségként kíséri figyelemmel produkciónkat, fentről villámok hada kergeti az emberek felett párbajozó párost.
Bukfencet hányunk, kecsesen lebegünk a felhők között, magasból tekintünk le a vasút hosszú sínpárjaira; gond nélkül tájékozódom ismeretlen tájak között.
Halk zene szól a távolból, ismerős szempárokat fedezek fel a tapsoló tömegben, némán szurkolnak, némán irigykednek.
- Szálljatok, gyorsabban, magasabbra!
A tömeg egyhangúan buzdít, mind többet akarnak, nem elégszenek meg a csodával, amit eléjük tárunk.
Bájos mozdulatokkal kergetjük egymást, lágy dallamok kísérik szárnycsapásainkat, tekintetünk folyamatosan a másikét fürkészi; sosem volt még ennyire méltó ellenfelünk.
Mozdulataink tökéletesen kiegészítik egymást, egyikünk gondolata a másik folytatásaként hat; próbáljuk túlszárnyalni egymást.
Egyenlő felekként küzdünk, egyenlő felekként végezzük be a harcot, heves zápor kíséri csalódott landolásunkat; a tömeg halkan morajlik fel a sokkból.
Hangos dörrenés kíséri az ég villámló dühét, a sűrű pára kapocsként fűzi össze lelkünk. Az emberek mit sem sejtve indulnak haza, boldogtalan arcukat védik haszontalan kezeikkel; azt hiszik, így nem áznak meg. Szótlanul pillantunk egymásra tengernyi kilométeren keresztül, néma dobbanások közvetítik a gyönyörű képeket, melyekkel kommunikálunk.
A nedves égen félénken ragyog fel a Nap, apró holdsugárral a horizont túloldalán, díszes szín kavalkádot húzva a két ellenfél közé; azt mondják, lábainál kincset találni.
Hatalmas pókként mászik tekintetünk a dombokon keresztül, begubózva minden infót, ami a későbbiekben hasznos lehet; odafentről háborút hirdetnek; mit érhet egy Isten egy hitetlen lélekkel szemben?
Perzselő napfény égeti retinánkat, heves hózápor fagyasztja el szárnyainkat, lábunk a mélyülő lápba süllyed, hangunkat erős szélvihar porlasztja el, csak a végtelen űr az, amin keresztül kapcsolatban maradunk. Éteri nyugalomban részesülünk elménk mélyén, érzékszerveink messze túlszárnyalják embertársainkét; démonnak titulálnak minket, szemükben boszorkányok vagyunk; eggyé válnak gonosz Istenükkel.
Erősen koncentrálunk, agyunkat közös célra fókuszáljuk, lábunk alatt megnyílik a talaj, gyors szárnycsapásaink elsöprik az utunkat keresztező hegyeket, épületeket; természeti katasztrófát uszítunk a természeti katasztrófák ellen. Isteni erővel harcolunk valódi Istenek ellen.
Lágy mozdulataink beragyogják a halványuló tájat, mozgásunk újult erőt ad kihunyni készülő csillagunknak, felesleges holdunk lassan a forróságba vész.
Vigyázó fénybe borul a nemzet, az emberek halkan pusmognak, furcsa szóbeszéd jár körbe az országban…
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
brtAnna:
Sajnos nem találtam hozzád más...
2025-07-08 00:01
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Beküldte: Anonymous ,
2004-06-05 00:00:00
|
Novella
Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam...
Csöngettek!
Kinéztem az ablakon és látom, hogy a fényes nyúlványokkal érkező ismerősöm ott ácsorog az ajtó előtt gúnyos mosollyal a szája szegletén. Mit tehetnék, beengedem és hagyom, hogy megtegye, amiért jött. Az ajtó kinyílik és belép rajta Ő...
Kinéztem az ablakon és látom, hogy a fényes nyúlványokkal érkező ismerősöm ott ácsorog az ajtó előtt gúnyos mosollyal a szája szegletén. Mit tehetnék, beengedem és hagyom, hogy megtegye, amiért jött. Az ajtó kinyílik és belép rajta Ő...
Hozzászólások