Pál, a kocsmáros

Nyúl Pál egy kétgyermekes családapa, aki a feleségével minden luxust és csillogást mellőzve élik mindennapjaikat. Nem szoktak hétvégenként étterembe járni, hiszen Nyúlné úgy is remekül főz. Pál foglalkozása vendéglátó-ipari vállalkozó, avagy ahogy azt ő nevezi, a falu kocsmása. Pál, mint minden reggel, most is fél hatkor kelt fel, hogy korán elvégezhesse teendőit a munkahelyén, ami a lakása földszintjén volt. Tele engedte a felmosó vödröt vízzel, tett bele egy kis tisztítószert, majd elkezdett felmosni az asztalok körül.

Miközben mosta fel a padlót, azok a viccek jártak az eszében, amiket az előző este hallott a vendégeitől. Mosolygott magában a bajusza alatt és néha-néha még fel is kacagott a kora reggeli magányában. Hat órára végzett a padlóval, jöhettek az asztalok. Annak ellenére, hogy napközben is szokta őket tisztítani minden este záróra után, koszos marad az asztaloknak legalább a fele. Törli az egyik asztalt Pál és kuncog magában. Egy újabb vicc. Ezt még Én is tudom. Ott voltam, amikor Gipsz Jakab, akit sokan ismernek, elmondta a viccét. Ő mellesleg rendőrként dolgozik a faluban.

Szóval, így volt az eset: Bejött Jakab és látta, hogy a szokásoshoz híven megint ki van függesztve a kocsma bejárati ajtajára a tábla. No nem az, hogy „Tilos a dohányzás” vagy, hogy „1sör 120Ft”, nem. Pál olyan táblát akasztott ki, amelyen az olvasható, hogy „A vicceket saját és mások testi épsége érdekében csak a saját neveddel, kinézeteddel és munkáddal kapcsolatosan mondhatod fel!”. Tehát ott tartottam, hogy bejött Jakab, látta a táblát és mivel rendőrként dolgozott a faluban el kezdett gondolkodni egy jó rendőr-viccen. Majd mikor megvolt vele, összecsapta a tenyerét, megdörzsölte és elkezdte a mondókáját.

- Melyik rendőr tud messzebb pisilni? – kérdezte Jakab a pultnál miután rendelt egy hosszú lépést. A többiek jó vicchallgatók módjára csak annyit kérdeztek, hogy melyik?
- Hát az, amelyik lehúzza a sliccét! – mondta Jakab, mire a kocsma egésze hangosan kacagott.
Pál, a kocsmáros olykor-olykor már erősen aggódott amiatt, hogy a hosszú vicceket nem igazán érti meg mindenki. Pál pedig sajnos pont olyan volt, aki csak a hosszú vicceket szerette mesélni a kocsmáros fajtákból. Habár volt egy rövid kedvence is, amit minden új kuncsaftnak el szokott mondani, hogy a vendégnek is megjöjjön a kedve a viccmeséléshez. Emlékszem rá, nekem is elmondta annak idején úgy négy-öt évvel ezelőtt. Beléptem, a haverommal, (mert hát a kocsmába senki se szeret egyedül menni,) majd egyből feltűnt a kis tábla a hosszú felirattal, amit általában csak befelé menet lehet elolvasni (mert aki kifelé megy, annak meg kell fordulnia, hogy elolvashassa, no meg aki kifele megy az már nem igazán szokott tudni olvasni).

Magyarán szólva, elolvastam a kis táblát, bementem, leültem Józseffel (a haverommal) az egyik asztalhoz majd intettem Pálnak. Pál jött tálcával a kezében, amit jó kocsmáros módjára maga elé tartott, amikor megkérdezte a vendégektől, hogy mit hozhat. Én mondtam, hogy egy sört kérnék, de jól behűtöttet, mert tikkasztóan meleg volt akkor, hiszen július 4-e volt. Emlékszem rá, mert valami filmből tudom, ami a tévében volt, hogy azon a napon van a függetlenség napja. Nem vagyok valami tanult ember, de szerintem, ez azt jelenti, hogy senki sem függhet kötélen anélkül, hogy annak életbevágó következménye ne lenne. Erre viszont nem kérdezek rá senkitől, mert biztosan ostoba embernek tartanának, hogy ilyesmit nem tudok. Véleményem szerint, viszont meg van a magamnak való eszem. Na, de nem én vagyok, a mű címe. Miután rendeltem, József barátommal együtt, Pál kihozta jó kocsmáros módjára az italunkat pohár alátéttel, nem túl habosan, és körülbelül három Celsius fokosan. Letette az italokat, majd rágyújtott a viccére:

- Azt ismerik-e, hogy bemegy a kocsmába egy apáca, egy rabbi, egy rendőr, Móricka és Pistike. Mire a kocsmáros megszólal a díszes társaság felé: „Mi ez itt? Talán egy vicc?”
Mi persze (József barátom és Én) jót nevettünk Pál viccén (még a habot is sikerült lefújnunk a sörről). A kocsmáros elégedett mosollyal a bajusza alatt egészségünkre kívánta az italokat majd továbbment letisztítani az egyik asztalt, ahonnan épp most távoznak a fiatalok, akik minden valószínűség szerint átutazóban lévő egyetemisták voltak.

Azóta nem telik el úgy nap, hogy hangos vihogást ne lehetne hallaniuk azoknak, akik a kocsma mellett, vagy legalábbis a közelében laknak. Gyakoriak a rendőr viccek, a szegény emberes viccek, „a horgász, aki kifogta az aranyhalat”–viccek és a „doktor uras”–viccek is. De szőke nős viccet például csak egyszer lehetett hallani. Legalábbis azóta, mióta Én ide járok torkot nedvesíteni. Az eset úgy történt, ha jól emlékszem, hogy Pál vígasztalt, egy szegény férfit a pultnál. A feleségével veszett össze a férfi, és ha jól emlékszem Istvánnak hívták. István elmesélte Pálnak, hogy Ő nagyon szereti a feleségét és soha egy rossz szót nem szólt hozzá. Mindig kedveskedett neki, virágot adott neki, bonbonnal ajándékozta meg, elvitte egy három faluval odábbi étterembe a Simsonján.

Ám ahogy azt a férfi mesélte, egyszer mikor bonbont adott a kedvesének, a nő azzal jött, hogy miért bonbont ad neki, hiszen úgy is olyan kövér már. A férj persze mondogatta, hogy nem is kövér, de a nő nem tágított, és amikor a férfi azt találta mondani, hogy „Ő akkor is szereti, ha kövér”, a nő egyenesen a férfi orrához vágta a bonbont. Ezután vezetett a férfi útja egyenesen a kocsmához, ahol is Páltól és a rövidektől várta a magyarázatot a történtekre. Pál nem merte mondani, hogy lehet, hogy a nőnek csak egy indok kellene, hogy elválhasson a férfitől, miszerint biztosan valaki mást szeret.

Végül a kocsmáros, és nem a rövidek segítették előrébb Istvánt, miszerint azonnal bocsánatot kellene kérnie a nejétől és valami ajándékkal kedveskedni neki, ami lehetőleg ne bonbon legyen, hanem valami szokatlan. István tudta mit kell tennie. Elmondta, hogy gyorsan elrobog a legközelebbi ékszerészhez és vesz egy pár fülbevalót az Ő egyetlenének. Ám ahogy indult volna kifelé István, (miután ezrest és egy köszönömöt hagyott Pálnak) az ajtóban megjelent egy szőke, hullámos hajú elég fiatalnak, (huszonévesnek) tűnő égi tünemény. Pál, azonnal rájött, hogy miért látja el minden jóval a hölgyet István. A lányt minden bizonnyal féltette más udvarlók csábításaitól, nem akarta, hogy másé legyen ez a kincs. A nő azonban abszolút nem tűnt kövérnek, sőt még talán alultáplált is volt. A hölgy látta a bejárati ajtón a kifüggesztett táblát, elolvasta majd mikor belépett, elkezdte a mondanivalóját.

- Hol van a férjem, István? – kérdezte, mire többen is jelentkeztek, hogy Ők szívesen bevállalják az Istvánságot. Ám a nőt ez teljesen hidegen hagyta, és meg akarta még egyszer kérdezni, mire észrevette a férjét. Közelebb lépett Istvánhoz, megfogta a kezét és belekezdett a mondandójába, miszerint bocsánatot kért a viselkedéséért, meg hogy meg tudja-e bocsátani az ostobaságát és hasonlók. A férj úgy tett, mintha töprengene a válaszon, majd megkönnyebbülve azt mondta, hogy:
- Semmi gond, de ilyet még egyszer ne tegyél. – és mire a mondat végére ért István, a szőke ciklon megcsókolta Őt. A kocsma vendégei elkeseredve, de mégis boldogan tapsolták meg a jelenetet. A pár elindult egymás derekát fogva ki a kocsmából és az ajtóból visszaszólt a lány:
- Na, mondok Én is egyet. A szőke, a barna és a fekete hajú nő kizuhannak egy repülőgépből. Megjelenik nekik a Jótündér, aki felajánlja, hogy mindannyijukat átváltoztatja egy-egy olyan madárrá amilyenek, szeretnének lenni. A fekete azt mondja: - Én sas akarok lenni, mert az olyan tiszteletteljes! A barna is eldönti: - Én cinke szeretnék lenni, mert az olyan szép madár! Majd a szőke nő is kíván: - Én pingvinné akarok változni, mert az olyan aranyos!

Ez tehát az egyetlen szőke nős vicc, amire emlékszem, hogy elhangzott eme kicsiny, ám igen jól idealizált szórakozóhelyen. De szerintem Pál sem tud többről. Viszont emlékszem az első saját viccemre. Ha jól emlékszem a harmadik alkalommal jöttem be ebbe a kocsmába Józseffel, és nagyon feldobott kedvemben voltam, mert előléptettek a munkahelyemen. Átlagemberes viccet viszont nem sokat tudok. Mikor leültem az asztalomhoz, eszembe jutott egy. Habár sejtettem előre, hogy nem fogja mindenki érteni, eldöntöttem, hogy elmondom, hadd okozzak már másoknak is valami kis vidámságot azon az estén. Ám amikor már végleg eldöntöttem, hogy elmondom, nem tudtam, hogy mégis hogyan szokás viccelni. Odahívtam Pált az asztalomhoz és megkérdeztem tőle, hogy mégis, „hogyan szokás a vicceket az egész kocsmának elmondani?”. Pál elmosolyodott, majd csak annyit felelt, hogy:

- Csak álljon fel, hogy mindenki jól lássa, hogy viccet mesélne, és amikor látja, hogy figyelik magát, kezdjen bele. Ne aggódjon, ha esetleg nem a legjobb fajtából való a vicce, mert az első alkalommal mesélő viccén mindig nevet mindenki. – ezekkel, a szavakkal bátorított akkoriban Pál. Azóta már rájöttem, hogy miért kell nevetni az első viccét mesélőn. Ha nem lenne nevetés, akkor nem hallanánk több viccet attól a mesélőtől, amik talán még jobbak is lehetnének, mint az első, hiszen nem lenne több önbizalma viccet mondani. Felálltam, majd mikor úgy gondoltam, hogy a csend Énmiattam jött létre elmondtam:
- Megkérdeznek egy átlag embert és egy informatikust a virtuális szexről. Az átlag ember így kérdez vissza: - A milyen szexről? Az informatikus pedig így: - A virtuális miről? – az informatikus válaszánál megakadtam egy pillanatra, és azt hittem, hogy már lemaradt a társaság java része, de nem. Ráadásul az emberek többségén azt láttam, hogy értették a viccet, és tényleg azon nevetnek, nem csak a sajnálat vezérli a rekeszizmukat. Pál, az arcizmait fájlalva odajött hozzám, majd elmondta, hogy tényleg sok viccet hallott már, de ez akkor is nagyon tetszett neki.

Egyszer, volt bátorságom megkérdezni a kocsmárost, hogy mégis minek köszönhető, hogy kikerült az ajtóra az a vésett tábla, mely szerint csak olyan viccet szabad mondanunk, amiben olyan személy van, mint amilyenek Mi magunk vagyunk. Pál el kezdett mondani egy történetet, amit a mai napig úgy hiszem, hogy igaz történet:
- Egyszer betért egy vak öregember az Őt vezető kutyájával és a fehér botjával ide. Segítettem leülni szegénynek egy asztalhoz, amit megköszönt, és kért egy pohár fél-száraz bort. Én mondtam neki, hogy minőségi borral nem tudok szolgálni, csak háztájival. Azt mondta, hogy jó lesz neki az is. Ó, és kért még a kutyájának is vizet, amit Én egy tányérban szolgáltam fel. Miután adtam neki a kannás boromból és a kutyája is elkezdte lefetyelni a vizet, magához hívott és elmondta, hogy leány unokája borász és Ő biztosan dicsérné ezt a bort. Megkérdezte, hogy sokan vannak-e a kocsmában éppen. Én mondtam, hogy vannak egy páran, mire felállt és el kezdte mondani a magáét. „No aztán aztat tudják-é, hogy miért vannak a szőke nőnek a küldökje körű’ kék-zöld fótok?” Itt Én gyorsan óva intettem, hogy ismerem már ezt a viccet, és sok volt akkor éppen a kisportolt alkatú szőke férfi a kocsmában. Ám Ő nem tágított és befejezte, mivel a kocsma vendégei megkérdezték, hogy mégis miért vannak kék-zöld foltok a szőke nő köldöke körül: „Hát azé’, mer’ vannak ám szőke férfiak is!”.

A hatás váratlan volt. Mindenki nevetett, engem kivéve. Én csak ott álltam és vártam, hogy a szőke sportemberek megindulnak-e a vakember felé, de nem tettek semmit. Mint később kiderült németek voltak a szőke férfiak. Ezt onnan tudtam, hogy italrendelés közben mindig csak az egyik rendelte az italokat és németül kérdezte a barátait, gondolom arról, hogy mit innának. Ekkor már rákérdeztem Én is, hogy külföldiek-e, mire a magyarul értő férfi igennel válaszolt és elmondta, hogy artisták egy német cirkuszban, ami átutazóba van errefelé, de itt is fellépnek majd a közelben. Nos, ekkor gondoltam úgy, hogy ki rakok egy ilyen táblát az ajtóra, aminek a betartásával nem fog kitörni semmilyen kocsmai verekedés sem, remélhetőleg.

Erre én megkérdeztem, hogy „nem is volt sohase verekedés ebben a kocsmában?”. Ő azzal felelt, hogy „egyszer volt, de az még nagyon régen történt”. Elnézést kért, hogy akkor nem tudta folytatni a társalgást és csak egy másik alkalommal mesélte el, de akkor egyből azzal kezdte.
- Még akkor történt a dolog, amikor kezdő kocsmáros voltam. – kezdte a mondanivalóját Pál - Nem tudom, tudja-e, de lassan már több mint hat éve ez a munkám. Szóval, még anno a kétezer-kettes választások idején történt az eset. Mindegyik párt szavazói képviseltették magukat a kocsmámban, még azok is eljöttek a szavazás után, akik még csak nem is mentek el szavazni. Nagy volt a forgalom és senki se akart igazán viccelődni. Még a teraszon lévő asztalok is tele voltak vendégekkel.

Mindenki nagyon komoly tekintettel iszogatott. De azért látni lehetett az egyes szavazók közti különbségeket. Voltak, akik kissé megkönnyebbültek voltak, és voltak, akik nagyon mogorván kortyolgatták italuk. No, de akik nem szavaztak azokat volt a legkönnyebb felismerni. Ők nem idegeskedtek, és még csak nem is aggódtak semmi miatt se. Legfeljebb amiatt problémáztak magukban, hogy lehet, kevés a pénzük az elfogyasztott sörök kifizetésére. Egyszer csak valaki, aki már meglehetősen felöntött a garatra elordította magát, hogy „még négy év és nem lesz, prob-lé-ma” majd elkezdett salla-lallázni. Ekkor néhányan elkezdtek hangosan kacagni az öregemberen, mások tapsoltak, és amikor észrevették egymást a tapsolók és a kacagók, mindkét oldalról nekiugrott egy-egy polgár a másik oldal polgárának. Szörnyű látvány volt, ahogy összetörik a székeimet, a poharakat, no persze ez csak vicc. Az volt a legszörnyűbb, hogy még akkor sem akarták abbahagyni, amikor Gipsz Jakab főtörzs és a kollégái kiértek. Végül is nagy nehezen, a gumibotjukat használva sikerült megfékezni az indulatok további elkanászodását a rend őreinek. Azóta soha nem is volt nagyobb verekedés. No, persze vannak olyanok, akik egymásnak ugranak, mondjuk egymás női miatt, vagy a feleségeik miatt, de hamar megakadályozzuk a további kártevést a többi vendég segítségével, már ha eljutnak odáig, és nem fagyasztja le az indulataikat egy jókor elhangzó vicc. – ezzel fejezte be a kocsmáros.

Azóta sok mindenre rájöttem. Tudom, hogy tanulás nélkül nem ér semmit sem az élet, vagy legalábbis kevesebbet, mint tanulással. Tudom, hogy a külső nem minden. Tudom, hogy a rántotta kissé nyersen készítve a legjobb. De a legfontosabb, amit megtanultam, mióta eljárok kocsmázni, az az, hogy egy jó vicc mindig a legjobbat hozhatja ki az emberből és, hogy felszabadulva egy nagyot kacagni a legjobb dolog a világon.