Ómen

Csendes volt az éjszaka a sivatag felett. Az égen tisztán látszottak a csillagképek, hűvös fényük viszolyogva ragyogta körül a homokban vánszorgó alakot. Léptei nem kavartak port, a finom szemcsék gondosan eltakarták ottjártának nyomát. Szégyenfolt volt a világ méltóságán, kitaszított, kit mindenki tagadni, s elrejteni igyekezett. Magányos volt, s a kezdetek óta örök magányra ítéltetett. Szomorú lélek, hálátlan sorssal és feladattal. Nem ő választotta; rá szabták.
Egy gyenge fuvallat lesodorta fejéről csuklyáját, megcibálta fekete haját, s durván az arcába vágott, metsző tekintetű, sárga szemei közé. Gúnyos mosolyra húzta színtelen ajkait, s varázsának fogságába ejtette a menekülő szelet. Ujjaival addig alakította, míg tükröt nem formált belőle. Rövid ideig undorral szemlélte magát, majd ismét csuklyájának takarásába rejtőzött.

Számtalan neve volt, melyeket a Félelem, az Undor és a Gyűlölet aggattak rá. Voltak, akik Jeges Hercegnőnek nevezték, mások az Élőholtak futáraként ismerték, de a legtöbben csak Halálhozóként emlegették. Az idők kezdete óta ismerik történetét, a legendát, mely sosem fakult mesévé.

Sorsa már születésekor megpecsételődött, életének ára az anyja halála volt. Mindvégig tudta, ő okozta a tragédiát, s ezt környezete nem mulasztotta el a mindössze néhány hónapos csecsemő agyába oltani. Ahogy cseperedett, gyűlölete és szomorúsága egyre csak nőtt, s ez mindenkiben félelmet keltett. Bármerre járt, a Halál kúszott nyomában. Akárhányszor próbálta kioltani tulajdon életét, valami mindig megmentette, de cserébe mindannyiszor valaki más életét követelte.
Az istenek háborúja alatt vált Halálhozóvá. A földeken vérzivatar pusztított, az embereket szörnyek tizedelték, a világ elpusztulni látszott. Hiába kereste az elmúlást, mindent túlélt.

Aztán valaki egy lehetőséget ajánlott. A lány tudta, hogy elátkozott, hogy sosem kaphat második esélyt. Feladatot kapott, kivételes lelkeket kellett szállítani Neki. Ahol ő ezután felbukkant, a Halál is felütötte fejét.
Rettegtek tőle, de egyben gyűlölték is, és féltek róla beszélni. Ómenként emlegették, a pusztulás jelképeként, szívüket összeszorította a sajnálat ha a Halálhozó megjelent közöttük. Fiatal, de mégis kortalan lány volt, valaha szép arcát eltorzította a hosszú szolgálat. Bőre sápadt, szinte fehér, szemei villogva szórják a fájdalmat.
És egyedül volt. A sivatagban. Messze apró tüzek égtek, az utazó karaván tábora. Köpenye szélét most egy erősebb fuvallat kezdte tépni, sietségre ösztönözve. Kirángatta ruháját a levegő vasmarkából és elindult.

A táborozók hamar észrevették, de eszeveszett menekülésről szó sem lehetett. Tudták, a Halálhozó elől nem futhatnak el. A lány, nem törődve a szitkokkal, átkokkal, rémült sikolyokkal, némán lépkedett az emberek között. Az a néhány tűzrakás, ami mellett elhaladt, nyomban kialudt. Belépett a legtávolabbi sátorba. Síró anya ölelte magához kisfiát, s könyörgött a Halálhozónak. A lány érdes hangon felkacagott, de inkább keserűen, mint kegyetlen örömében. Félrelökte az asszonyt és gyengéden megfogta az ártatlan gyermek kezét. Hívta. A kisfiú barna szemeiben könnycsepp jelent meg. Ahogy felállt, lelke elszakadt beteg testétől, s szürkés ködalakként állt a Halálhozó mellett. Lassan távolodtak az éjszakázó karavántól, előttük a vezércsillag, hátuk mögött az emberek fájdalma. A Halálhozó tudta már, a gyermek azonban most kezdte sejteni: rövid útjuk szenvedéstől szenvedésig tart majd.