Nyílt vizeken

Nyolcadikosan, tizennégy évesen az ember nem sokat tud csinálni, sodródik az árral, enged a hullámoknak, talán még fel is ül rájuk. Elbúcsúzik a saját kis védett szigetétől, az otthonos, pálmafák övezte világától és nekilát valami újnak, még addig nem látott és tapasztalt újnak. Reményekkel és ambíciókkal telve indulnak útnak, a végeláthatatlan tengernek, még ha tudják is, hogy nincs már vissza, evezni kell mindaddig, amíg szükséges, amíg kell.
A szélirány a legelső és a legfontosabb tényezők egyike. Merre induljon? Merre lát a célba? Persze semerre, mégis megnyugtató és nagyban segítő a tudat, hogy „én azt akarom, én oda megyek, én azt szeretném csinálni”.

Úgy emlékszek a beiratkozás napjára, mintha csak tegnap történt volna, mondom én, mint a nagy öregek, vén tengerészek, akik már több évtizedet megéltek, tömérdek tapasztalattal vagy legalábbis sok élménnyel gazdagodva révbe értek. Pedig ez nagyon nem így van.
Tehát visszatérve, jól emlékszem mi történt aznap, miért is ne emlékeznék, hiszen nem olyan rég volt. Természetesen, szokás szerint késve érkeztem, de ezt szinte bármikor, bármivel kapcsolatban elmondhatom. Körülnéztem, de amit láttam, szinte fel se fogtam. Ők lennének az osztálytársaim? Pontosítva az új osztálytársaim? Az új iskolámban?
Igen, be kellett vallanom magamnak, az életem új fejezetében minden új volt, még a régi is, önmagam.

Kezdetben úgy éreztem magam, mint egy hering a sok közül, akiknek muszáj most egymás mellett lennie, még akkor is, ha teljesen idegen egyik a másiknak, ha esetleg az egyik hering nem kedveli a másik heringet és ezáltal hering-belviszály alakul ki, teljesen mindegy. A nyílt tengeren valószínűleg elkerültük volna egymást, méghozzá jó messzire, nem is pillantva a másikra. De a „dobozban” más volt a helyzet. Tetszik, nem tetszik, nincs apelláta!
Az ismerkedés gördülékenyebben ment, mint gondoltam. Voltaképp még büszke is voltam magamra, hogy milyen ügyesen átvettem a hering-nyelvet. Viszont, ha valaki megkérdezné, hogy meddig tartott az egymással való ismerkedésünk, nem tudnék kimerítő választ adni. Talán egy hét, egy hónap, egy év és akad olyan is, akivel még most is ismerkedek.

Elsőben még nem igazán volt olyan, akihez erősebb szálak kötöttek volna a többieknél. Másodikban ez módosulni látszott. Mellékesen megjegyezve, a négy év közül nekem ez tetszett a legjobban. Talán mert addigra kiismertük egymást annyira, amennyire szükségesnek éreztük, nem kellett figyelnünk arra, hogy kinek mire mi a reakciója, és akkor már azonnal ítélkezni, hogy na, akkor ez ilyen ember, az pedig amolyan.
Úszkáltunk egymás mellett verőfényes napsütésben és harmóniában, a kék ég alatt, gondtalanul.
A harmadik év ennél már egy kicsit kesze-kuszábbnak bizonyult. Éles váltás következett és viharfelhők gyülekeztek a mindidáig ragyogó égbolton, eltakarva a napot. Ilyenkor egy valamirevaló hering bátran néz szembe a viharral, az orkán erejű széllel és az égen cikázva futkosó villámokkal. Égzöngés és földindulás, több méter magas hullámok, morajlás és az eső. Még a vihar közben néhányan átugrottak egy másik dobozba, néhányan egyenesen a tengerbe vetették magukat, de a nagy küzdelem közepette még a csobbanásukat se lehetett hallani…

Idő teltével az eső elállt, a szél csillapodni látszott, a viharfelhők elúsztak. Negyedikesek lettünk. Nagyok, komolyak, céltudatosak, belénk nevelt felelősségtudattal és szilárd elhatározásokkal. Na persze, vannak ilyenek is, habár a legtöbb negyedikest nem ezek jellemzik, lássuk be, de már valamennyien, akik el is kószáltak, úton haladnak feléjük.
Egy negyedikes emberre sokkal több vár, mint amennyit el tud képzelni vagy fel tud dolgozni. Minden nappal egyre közeledik az érettségi mumusa, akitől körülbelül úgy tartok, mint négy évesen a szekrényben lakó unokatestvérétől.
És mindennek tetejében még naponta belémnyilall a felismerés, hogy végzős vagyok. Úgy repült el ez a kezdetben hosszúnak tűnő idő, hogy szinte észre se vettem. Pedig négy évig azért keltem fel minden reggel álmosan, fáradtan és egyáltalán nem kialudva magam, hogy a dobozban, tudásszomjasan töltsem a napom. Ki gondolta volna, hogy egyszer túlnőjük a dobozt…
Nehéz elhinnem, hogy azok, akikkel mondhatni együtt lettem az, aki, akik formáltak, alakítottak és együtt úszkáltak velem, most visszaülnek ki-ki a maga csónakjába.
Útnak indít az ár, megint, pont mint négy éve, bár sok minden változott, sok mindent változtattak. És mégis megnyugtat a tudat, hogy ez így fog folytatódni, amíg a fű zöld, az ég kék, amíg süt a nap és esik az eső, amíg bízunk és remélünk, amíg a nyílt tengeren evezünk és összeakadunk medúzákkal, homárokkal, kagylókkal, cápákkal és vitorláshalakkal.
De ami biztos, most már végérvényesen, életreszólóan és másíthatatlanul a heringek a kedvenceim.


az F-nek, saját tollból