Nyár volt

Nyár volt, így az este kicsivel melegebb volt a kelleténél. A tábor nyugodt volt, egy hang sem hallatszott, csak a természet neszei, apró rágcsálók, madarak, a fák suhogása, olyasmi, amire az ember fel sem figyelne, de mégis furcsa melankóliát sugároztak, és bánatot. A sátrakban gyertyák égtek, a sátrak bejáratán lévő falikarokban elhelyezett fáklyák a tábor területén nyújtottak némi fényt, hogy az arra járónak ne kelljen a vaksötét sikátorszerű közlekedőkön tapogatóznia. Az ég tiszta volt, így a csillagok valahogy természetellenes fénnyel ragyogták be az éjszakát. A holdat szinte meg lehetett volna érinteni, minden annyira éles volt, hogy szinte az égitestek körvonalait is látni lehetett. A lovakat nem kötötték ki, hagyták őket szabadon futni az esti szellővel. Tudták, hogy nem kóborolnak el, a törzs ugyanis azt vallja, hogy a ló és lovasa lelke egybefonódik, és ettől kezdve elválaszthatatlanok. Általában egy kisebb szertartás keretein belül ezt vérrel szentesítették. Sokszor volt olyan egy csata után, hogy a ló lovasa nélkül tért vissza a csatatérről, és ezt követően, mivel nem volt hajlandó enni, éhen halt, és követte lovasát. Ezért az lett a szokás, hogy a lovat lovasával együtt temetik, halálát megkönnyítve.

Minerva a sátra közepén állt, egy vén társaságában. Meztelen lábát egy puha szőnyeg kényeztette, nem volt rajta más, csak egy lazán ráomló selyemköntös, haját felcsavarták, és két pálcával éppenhogy rögzítették, hogy ne zavarja az idős asszonyt a felkészítésében. A vén nyugodt tekintete, és mélykék szeme kicsit megnyugtatta, de még mindig feszült volt a várakozás miatt. Az ősöreg asszony szemmel láthatóan nem volt ideges, ráncos bőre szinte rászáradt a csontjaira, külső szemlélőnek talán úgy tetszhetett volna, hogy csoda, hogy mozogni tud, de ez természetesen korántsem volt igaz. Nagy tiszteletnek örvendtek a vének a törzs tagjai közt, hiszen ők voltak minden ősi tudás birtokosai, és őrzői. Tanították a fiatalokat, hogy évszázados tudásuk el ne vesszen. A vének irányították népük életét, nem egy nem kettő közülük igazi vérmágus volt, többek között ő is. A maga 148 évével ő volt a legidősebb legtapasztaltabb közöttük. Ezért is volt az ő feladata felkészíteni Minervát arra, ami előtt áll.

Az ő feladata ezt a két fiatalt, mégis két ősöreg lelket újra egymáshoz vezetni. Ő talált rá a lelkek lenyomatára, és ettől kezdve küldetésének tekintette, szent feladatának, hogy újra eggyé tegye, ami szétszakadt, és végre visszakapja a népe régi dicsőségét. Most, hogy már csak az utolsó előkészületek voltak hátra elégedettséget érzett, és végre újra megtalálta a reményt, hiszen ezen a két emberen múlik a népük sorsa, és ha minden rendben megy, akkor a tudás, aminek a birtokában van, végre biztonságba kerül. Megtalálta az utódját, és Minerva is tudta, milyen szerepet szánnak neki a vének. Nem ágált ellene, felvállalta a feladatot, és mivel hamar rájött, hogy benne is ugyan olyan erő lakozik, mint az asszonyban, már nem csak feladatnak tekintette, elhivatottan vezette népét, tudva, hogy ezek az emberek tőle függnek. Érezte a súlyát, és a felelősséget, megpróbált megfelelni neki. Eddig sikerrel járt, bár nem kis áldozatokat követelt. Ő, a Védelmező, eddig a törzs szerint nem vallott kudarcot, de minden elvesztett ember életéért magát okolta, és ezen a közhangulat semmit sem változtatott. Tisztelték és szerették őt, mert anyai gondoskodással viseltetett irántuk, de a lelkén éktelenkedő sebek nem feledtették vele azoknak az arcát, akik odavesztek.

Végül ugyan sikerrel járt, és ezt még ő is elismerte, de az árat túlságosan magasnak tartotta. Az vigasztalta, hogy mostantól talán minden más lesz, jobb, könnyebb, mint eddig. Most talán már lesz annyi ereje, hogy ne folyjék tovább népe vére. Eljött az idő. Élete egyik legfontosabb pillanata volt ez, őt mégis kétségek és félelmek gyötörték, emlékezete még nem volt tiszta, ködös emlékfoszlányok törtek rá, nem egy közülük szörnyű érzéseket és halált idézett. De tudta, hogy most kívül kell rekesztenie ezt az érzést, és helyébe megnyugvást kell ültetnie, hiszen ma este nincs mitől tartani, a perc, amire egész életében várt most végre elérkezett. Tehát becsukta a szemét, és megpróbált a füstölők illatára összpontosítani, amik az óta betöltötték a sátrat kellemes, kissé édeskés virágillatukkal. Háta mögött gyertyák sora égett, ettől sötétbe burkolózott az arca, és csak a sziluettje volt kivehető. A füstölők amúgy is homályba burkolták a helyiséget. A légzése lelassult, tudata megnyugodott, és távoli, hófödte vidékre kalauzolta. Réginek tűnt. Ismerősnek, bár tudta, még soha nem járt ezen a földrészen. „Ebben az életében” – gondolta. Furcsa ez, és számára kissé érthetetlen dolog, hogy lehet valami egyszerre ismerős, mégis ködös, és idegen. Miért nem fedi fel saját maga előtt minden titkát? Miért rejti el maga előtt előző életei múltját? „Talán rossz ember voltam, talán olyasmit tettem, amit ha megtudnék, megőrjítene… vagy csak egyszerűen nem vagyok képes rá? Akkor honnan fogom tudni, hogy tényleg ő az? Vagy ez talán olyan mély emlék, hogy nem törli ki az idő…” Halk neszezés zökkentette ki a gondolataiból, és a vénasszony nézett rá kérdő tekintettel. – Kezdhetem drágám? Vagy szükséged van még némi időre, míg megszokod a gondolatot, hogy többé nem kell egyedül szembenézned népünk terheivel?

- Tedd, amit tenned kell Mira. De ígérd meg, hogy körültekintően jársz el. Nem akarom, hogy valami félresikerüljön. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Ez nekem… fontos.
Mira megnyugtató tekintettel bólintott, majd hozzátette: - Ahogy lelked kívánja, cseppet sem másképp, most pedig lazulj el, és nekilátunk.

Ezután előhúzta színarany áldozókését, míg Minerva újra behunyta a szemét, és felidézte lelkének emlékét a megnyugtató hófödte domboldalról, és hegycsúcsokról. Eközben Mira lassan levágta róla a selyemköntöst, a ruhadarab lágyan végigsimította Minerva bőrét, amibe beleborzongott, szerette a selyem érintését, és így teste meztelen valójában feltárulkozott. Gyönyörű nő volt, örökölte a vénekre jellemző rikítóan kék, ritkábban szürke szemeket, nem lehetett magasabb százhetven centinél, barna, göndör haja csillogott az olajtól, barnás bőre itt-ott visszaverte a gyertyák fényét, amitől úgy tetszhetett, hogy alakja bronzból kiöntött remekmű. Kecsesen ívelt, izmos teste most remegett kicsit, annak ellenére, hogy nem fázott. Gömbölyű szabályos mellei megkeményedtek, lapos, kecses hasán a pihék meredeztek, libabőrös lett. – Szégyellem magam. – mondta halkan. Mire a vén lassan végigsimított az arcán, és azt mondta: - Nincs miért kedvesem, hisz mind így jövünk a világra. Minden nő ugyan azt az alkatot kapja kedvesem, egy templom, amely képes új életet létrehozni. Ünnepelt dolog a női test, és büszkén kell viselned, tartással. Ha a ruha nem is, lányom, a magabiztosságod, és a belőled áradó erő majd öltöztet, és hidd el, nincs miért szégyenkezned, mert benned nagy erő lakozik, és bár azt hiszed, ruha nélkül védtelen vagy, én mégis erősnek látlak. Hiszen úgy állsz előttem, mint egy vezető. Nemes és tiszta a vér, ami ezt az akaratot bírja, mi sem bizonyítja, mint, hogy ellenálltál a késztetésnek, hogy eltakard magad.

Minerva reszketése elmúlt. – Bölcs szavaid mindig olyan érzésekkel töltenek el, amik kényeztetik a lelkem. Mi lenne velem nélküled Mira! Olyan sokat köszönhetek neked, és oly kevéssel hálálhatom meg mindezt. Úgy tekintek rád, mintha anyám volnál, és olyan szeretettel is gondolok személyedre. Tanácsaid a legelkeserítőbb helyzetekből is kihúztak, és gyakran mentették meg az elmém a káosztól. Remélem, eljön az idő, amikor majd beigazolhatom hozzám fűzött reményeidet.

Az asszony szája mosolyra húzódott, és így kivillant fogatlan ínye az aszott szájából. – Mi vének bár vezetünk, tulajdonképpen titeket szolgálunk, a fontosak Ti vagytok, nem mi. De Te vagy a legjobb tanítványom, és ahogy látom, olyasmi van benned, ami a többiekben nincs meg. Alázattal vagy képes a hatalmat elviselni, amelyhez én vezettelek el. Képes leszel olyan dolgokra, amikre más nem, a legjobb tanítvány, a legjobb, legszeretőbb gyermek. Büszke vagyok rád! – majd szorgos kis aszott keze folytatta a munkát. Két tarajos gyík koponyából készült edényt vett elő, majd egy agyarból készült ivókürtöt, kis gyógyfüvekkel teli erszényt, vizet, és olajjal töltött cserépedényt. Ezután az áldozókéssel megszúrta az ujjbegyét, és a kiserkenő vérét a középen lévő tűzrakóhelyen előkészített fára csöpögtette, majd mormogott valamit, ami után szikrázni kezdett a fa, nagyot lobbanva lángra kapott, ezután visszafogottan, lassan és folyamatosan égett. Mira felmelegítette a vizet, a gyógyfüveket pedig leforrázta. Az így nyert tea illata betöltötte a szobát, majd egy másik erszényből fűszereket vett elő, és meghintette vele a teát. Fennhangon felkiáltott, szemei szürkébe fordultak: - A test épségéért, és a lélek gyógyulásáért!- majd egy pár másodpercnyi halk alig érzékelhető izzás, és sercegés után az ivókürtöt a lánynak adta, majd hozzátette: - Erre szükséged lesz, idd meg, jót fog tenni, és rendbe hoz.

Minerva engedelmeskedett, a tea kissé csípős volt, forró, és enyhén keserű, de nem fogyaszthatatlan, bár tagadhatatlanul érezte, hogy megégett a nyelve, pár pillanat után nem érzett fájdalmat, és enyhe bódulat szállta meg. Mira figyelmeztette, hogy a köd hamarosan felszáll, és mindent úgy fog érzékelni, ahogy eddig, a kábasága csak átmeneti. A vén tűket vett elő, különböző színű festékeket, és a tűz fölött előkészítette a kellékeket. Minerva még mindig meztelen volt, és tudta, hogy most mi következik. Forró, égető fájdalmat érzett a bőrén, ahogy az asszony elkezdte a testére vésni a rúnákat. Ahogy az egyikkel elkészült, az felizzott, iszonyatos fájdalmat okozva, hogy a lánynak koncentrálnia kellett, hogy ép eszénél maradjon, majd gyorsan el is tűnt, a seb percek alatt összehúzódott, és meggyógyult, a fájdalom az utolsó seb eltűnése után rögtön el is múlt.

Az asszony tovább folytatta, újabb rúna, újabb árnyalattal felvésve, újabb kínokat okozva, majd az is eltűnt. Így írta tele a testét számára érthetetlen jelekkel a vén, miközben a fájdalom újra és újra végigsöpört rajta. A rúnák az egész testét borították. A homlokát, a vállait, a két arcát, az állát, a hátát, mindenütt. Mire a vén a végére ért a rúnák felírásának, Minerva teljesen leizzadt, a bőre gyöngyözött a gyertyafényben, de a testét egyetlen heg sem borította, mintha Mira semmit nem tett volna vele azon kívül, hogy valami számára ismeretlen módon megkínozta. A vén is fáradtnak, kórószerűnek tűnt, de tartotta magát, a mozgása is csak alig árulta el, hogy az összpontosítás mennyire igénybe vette az erejét. Majd alig hallhatóan, szinte suttogva megszólalt:

- Ez készen is volna, mostantól elfoglalhatod a helyed a seregeink élén. Több mint kétezer éve nincs olyan tagja a törzsünknek, akire fel mertük volna vésni e jeleket. Mostantól Te vagy népünk lesújtó ökle, leányom. A penge, amely átdöfi ellenségeink szívét. Mostantól erda vagy, a bosszúálló. Népünk jogos haragja. Felruháztalak a gondolatmágia rúnáival, és néhány védővarázslattal is. De pár dologra figyelmeztetnem kell téged. Az egyik, hogy ha nem néped érdekében használod fel a képességeidet, amiket most szereztél, akkor a földünk szellemei bosszút állnak vándorló lelkeden, és örök szenvedésre ítéltetsz. Előlük nincs menekvés, hiszen a föld ott van mindenütt. Olyan harag ez, ami rosszabb a halálnál is, és bár nem feltételezem, hogy önös érdekek vezérelnének, ha úgy oltasz ki életet, hogy annak jogosságát a föld szellemei megkérdőjelezik, akkor nem menekülhetsz haragjuk elől. A tudás tőlük származik, a döntésembe, hogy neked adom, és felruházlak vele, beleegyeztek, de figyelni fognak. Meglehet, olyan helyzetbe kerülsz, ahol választanod kell az erkölcs, és a halálod között, ezért újra figyelmeztetlek, ha a föld szellemei megharagszanak rád, az rosszabb a halálnál is.

A javaslatom, hogy ha ilyesmi történne, és a nyomodra bukkannak, vess véget az életednek. Ha nem teszed, akkor azt a kínokkal töltött végtelen idő során bánni fogod. A másik, hogy észre fogod venni, hogy lett egy-két új képességed. Igyekezz jól kiismerni őket. Csak pár a sok közül, hogy élesebben látsz, mint eddig, és a sötétség ezt a képességed nem befolyásolja. Ha a kardodra gondolsz, az ott terem a kezedben. Képes lehetsz rövid ideig lebegni, nem hatnak rád a mérgek, és a bőröd is ellenállóbb lett. Láthatatlanná tudsz válni, de erre csak egyszer leszel képes, többé soha, és erősebb ruganyosabb lettél. Persze mindennek ára van, mint tudod, a nagy része ennek a tudásnak a vérmágia elemeit használja. Fájdalommal és vérveszteséggel jár majd, tehát az erőd, és varázslataim ereje nem végtelen, mint ahogy a tűrőképességed, és a tested korlátai sem azok. Most pedig felkészítelek egy egész más feladatra is.- ezzel felemelte a két koponya edényt, és olajt öntött bele.

Az áldozókésért nyúlt, lassan felemelte, miközben a Minerva által ismert nyelven kántálni kezdett, majd megvágta a lány karját, amiből vér serkent szép lassan lefolyt a karján, miközben Minerva sziszegett a fájdalomtól, le a kezein, az ujjai végéig, bele az olajjal teli csontedénybe. Először az egyikbe, majd a másikba. A sebe hamar begyógyult, a fájdalom is hamar elmúlt. Mira meggyújtotta az olajat az edényben, és az lassan égni kezdett. Minerva úgy érezte, mintha lángolna, forrna benne a vér, megint folyt róla a víz, de ez nem volt kellemetlen a számára, hanem épp ellenkezőleg. A vén egy borotvaéles pengét vett elő, és szép lassan kezdte megszabadítani Minervát a testén lévő szőrszálaktól, míg a lány bőre teljesen sima, és szőrtelen lett mindenütt, kivéve az arcát, és a haját. Mira más fűszereket kevert egy kis edényben, majd olajat öntött rá, és azt is összekeverte, míg már egy átlátszó, enyhén illatozó esszenciát kapott, ezzel módszeresen kezdte bedörzsölni a lány bőrét. Ahogy a lány bőréhez ért az olaj, és szétdörzsölték rajta a fűszerkeveréket,

Minerva ismerős illatokat kezdett érezni, vadvirágok illatát, a rét illatát, az otthona illatát. „Itt távol, hogy lehetséges ez?” – gondolta, majd sírni kezdett, kitört rajta a vándorlással töltött évek fájdalma és fáradtsága. Még csak tizenhét éves, de már csatákat vívott, háborúkban döntött, ki éljen, és ki haljon meg, mert gyenge, és nem képes megvédeni őket. Sírt, míg a vén nem végzett a teljes teste bedörzsölésével, majd a vén megfordult, és szótlanul távozott volna, de Minerva utána szólt: - Köszönöm neked, köszönöm ezt az emléket, és mindent, amit értem teszel. Olyan furcsa ez, már várok rá évek óta, de most mégis úgy érzem, félek. Az eszem tudja, hogy ismerem, tudja, hogy ő a mindenem, vele lehetek újra egész, de a testemnek mégis idegen.
- Tudom, gyermekem. Még szűz vagy, ennyi az egész. Most beteljesülhet, amire vágytál, ne habozz hát.- Majd sarkon fordult, de mielőtt kimehetett volna a lány utána szólt: - Nem csak erről van szó! Nem láttam már kétszáz éve, kóborló lelke elszakadt tőlem, és most, bár minden porcikám tudja, hogy ki ő, tudja, hogy ismerem, és kívánja, mégis idegen nekem, és azon aggódom, talán már nem az, akinek megismertem.

Az asszony nagyot sóhajtott. – Félelmeid alaptalanok, hiszen én voltam, aki rátalált, ha nem ő lenne, és nem olyan lenne, amilyen volt, nem találtam volna meg a kóborló lelkek sokaságában. Bízz hát, és reménykedj, és ha más nem, szeméből kiolvashatod az ártó szándékot, ha megváltozott volna. Most eltávozom, és magatokra hagylak, mert ez a pillanat csak a tiétek, élvezzétek ki, míg lehet, mert nemsokára sötét idők köszöntenek a törzsre, és akkor nem lesz időtök magatokra sem, nemhogy egymásra. Az őrzők a tábor körül tartózkodnak, és tudják, hogy ez számodra fontos pillanat, ezért vigyáznak rátok. Ma este biztonságos, és mindenki nyugodtan alhat, ha valaki a tábor felé közelít, ők értesítenek majd. – ezzel sarkon fordult, és kiment. Léptei olyan hangtalanok voltak, mintha nem is lenne súlya.

Minerva a sátor közepén maradt, most döbbent rá, hogy meztelen, és egyből elpirult, mert tudta, már nincs ideje rendbe szedni magát. A sátor ajtaját takaró állatszőrök egyike fellibbent, és egy magas, számára ismeretlen külsejű férfi lépett be rajta. Megállt az ajtóban, és nagy szürke szemeit a lányon nyugtatta. Majd öt hosszú percen át szó nélkül nézte a lány alakját. Csak a kék szemei ragyogását látta, és a lány körvonalait, a többi árnyékban maradt, de így is látszottak kecses domborulatai, és ívelt teste. Furcsa volt a számára, hogy a férfi, csak áll, és ismerős szürke szemeivel fürkészi őt. Tartott attól, mit fog mondani neki, de rájött, hogy nem kellenek szavak. Tudja ki ő, ismeri, a tekintete mindent elárul, ez az ő szeme, az ő lelke, és a testet bár nem ismerte, azért az is tetszett neki, vonzotta, mintha mindig is ismerte volna. A férfi, ahogy belépett megcsapta a kellemes virágillat, és valami más. „Varázslat!” Eszmélt rá, de már talán késő volt.

A vére egy perc alatt fellángolt az ereiben, érezte, hogy hevesebben ver a szíve, érezte a lány szívverését a mellkasában, mintha valahogy eggyé váltak volna… csak állt ott, és azon morfondírozott, hogy küzdenie kéne a varázslat ellen, és aztán megölhetné a boszorkányt, aki ezt tette, de ahogy érezte, nem volt a mágiában semmi ártó szándék, így hagyta, hagy sodorja az ár. Ismerős a szempár. Mintha mindig magával hordozta volna ezt a képet a rengeteg év során. Nem tudta a lány mennyire emlékszik a múltjából, ő minden eltöltött kóbor évre emlékezett, arra is, hogy ők ketten régen egyek voltak, és mindenre, ami miatt el kellett, hogy váljon az útjuk.

Várt rá, hogy találkozhassanak, miatta kóborolt ennyi évig, őt kereste. Vajon a lány is kereste, amíg távol volt? Vagy csak a boszorkány szorgossága mindez? Nem számított, mert most végre itt állt vele szemben, és hála a vénséges öregasszonynak, úgy lángolt benne a szerelem és a vágy, mint annak előtte. Már lassan öt teljes perce nézte, egy szó nélkül, egy mozdulat nélkül, de nem bírt betelni a látványával. „Ez ő, ez egész biztos, ennyi év után!” – gondolta, majd lassan elindult felé. Nem tudta, mi lelte, könnyek gördültek le az arcán. Megérdemli, hogy vele lehessen. Nem tudja, mi várhat rá még, de nem is érdekli, most ebben a percben csak ő és a lány létezik, és a vágy, ami több mint kétszáz évet várt a beteljesülésre. Közelebb érve látta Minerva gyönyörű testét, és az arcát fürkészte. Csinos, lágy vonások, ugyan az a gyengédség, amire emlékezett. Látta a könnyeket leperegni az arcán, ami mind sűrűbben folyt le, minél közelebb ért. „Hát ő is várt! Várt, és most boldog! Rám várt!”- gondolta, majd lassan végigsimította az arcát. Minerva nem bírta tovább, minden ereje elhagyta, átölelte a férfit zokogva, a teste rázkódott a sírástól!

- Ry, annyira vártalak! Én már azt hittem soha nem akadunk a nyomodra. Annyi szörnyűséget láttam, annyi hibámból kellett tanulnom, és olyan sok embert láttam meghalni, hogy már majdnem feladtam a harcot.- zokogott, és Ryandell nem tehetett mást, átölelte, és megsimogatta a haját. Jó egy fejjel magasabb volt Minervánál, a lány fejét a mellkasán nyugtatta. Csak annyit tudott kinyögni a meghatottságtól: - Már nem kell többé egyedül harcolnod.

Addigra a lány már megnyugodott, a varázslattól elbódulva elvesztette a fejét, és Ry sem volt teljesen magánál, a nő illata és a vérszínnel lobogó olaj teljesen a vágy őrületébe hajtotta. Minerva elvesztette a fejét, mintha egy örvénybe került volna, forgott vele minden, és lüktetett a teste, megfogta a férfi felső ruháit, és egy mozdulattal letépte. Ezután felizzott a testén egy sárga jel felhasadt a bőre, vér fröccsent a sátor falára, majd amilyen gyorsan történt, olyan gyorsan véget is ért, és be is gyógyult a seb. A férfi alig eszmélt fel.

- Hát ez… erda rúnái! Vigyáznod kell ezzel az erővel! – mondta kissé megrémülve Ry, de a lány nem is hallotta, megszabadította a férfit a ruháitól, majd a hátára fektette. Ry már majdnem önkívületi állapotában szinte fel sem fogta, mi történik vele, mikor a nő máris magába fogadta. A kéj felrobbant mindkettejük testében, úgy zúdult végig a tagjaikon, mint a lavina, és magával vitt minden fájdalmat és szenvedést. Sok év után újra együtt! Minerva hullámzó teste Ryandell kéjtől mámoros sóhajai ütemében mozgott. Az olajtól síkos testén simított végig újra meg újra, gömbölyű melleit lágyan a markába szorított, érezte a lány vérének ízét a szájában, amikor egy vágytól vad csók során az ajkába harapott. Ettől csak még vadabbul kívánta szeretni őt. Egyre jobban zilált, Minerva pedig egyre vadabbul lovagolta, míg egy pillanatban, ami teljesen lelassult, szinte megállt az idő, az univerzum teljes valóságában megnyílt a számukra, és beengedték az összes gyönyört, amit a szervezetük elviselni képes volt.

Mindketten úgy lüktettek, olyan ritmusban, ahogy a másik szíve vert. Egymás sóhajait hallgatták. A gyönyörtől könnyes szemmel ölelték egymást, és lágy csókokkal halmozták el a másikat. Ezután Minerva lassan lecsúszott szerelméről, mellékuporodott, átölelte, fejét a mellkasára hajtotta, majd hallgatta a dobogó szívét. Ryandell átölelte, a hajában turkált, aztán a hátát kezdte lassan simogatni, míg végül a kimerültségtől mind a ketten mély, sötét álomba nem zuhantak. De már egyikük sem félt a sötétségtől, már mind a ketten szembe mertek volna szállni vele, de mindketten tudták, ez a sötét nem azért jött, hogy kárt okozzon nekik, hanem, hogy mindkettejüket álomtalan, pihentető alvásba ringassa.