Non je ne regrette rien 3. fejezet

3.

Hiába hatalmas az emlékezet palotám, hiába van uralmam az elmém és a testem felett nappal, az álmaimat akkor sem tudom kontrollálni. A rossz emlékeket várbörtön őrzi, éjszakánként, mint a mérgező gázok, kiszivárognak és belepik az elmém.

Álmomban újra 1977. októbere van, Litvániában vagyok, és a fővárosba utaztunk, Vilniusba. Ha tudtuk volna mi fog történni, soha nem indulunk útnak. Tizenkét éves voltam, Mischa még csak négy. A tanárommal mentünk, neki be kellet menni az egyetemre, Mischának új cipőre és kabátra volt szüksége, nekem új könyvekre, a tanulásomhoz.

Otthon a származásunk miatt nem kaphattunk semmit. Mr. Jakov zsidó származású, mi pedig előkelő családnak számítottunk, ami miatt a párt nem nézett ránk jó szemmel. A helyzetet csak tovább fokozta apánk kommunista ellenes megnyilvánulásai. A húgom pár hónapos volt, amikor a KGB emberei érte jöttek. Apánk nem bírta magát türtőztetni, tudta jól, mi vár rá. Nekiesett a tiszteknek, akik ott helyben lelőtték, mint egy kutyát. A párt innentől kezdve mindig árgus szemekkel tekintett ránk. A több száz éve birtokunkban lévő kastélyt állami tulajdonná akarták tenni, és mindent elkövettek azért, hogy ez megtörténjen. Anyánk oroszlánként védelmezte a kastélyt, amikor elmentünk.

Sűrű, nagy pelyhekben esett a hó, vihar közelgett. Mischával az egyetem előtt vártunk, amikor megjelent a tömeg. Az emberek folyamatosan tüntettek és lázadtak a Szovjetunió ellen, de úgy tűnt, ez pont ma csúcsosodott ki igazán. Többezres tömeg vonult felénk az utcákon, mindegyik kiabált, kántált valamit. A KGB emberei álruhában beépültek a tüntetők közé, jegyzeteket készítettek, nagy megtorlás várt mindazokra, akik itt voltak. Transzparens a kezükben, miközben lovas rendőrök próbálták a csőcseléket féken tartani. Mischa imádta a lovakat. Szorosan fogtam a kezét, mégis a tömeg elsodort minket. Apró keze kicsúszott az ujjaim közül, a tömeg félrelökött, és láttam még az arany fürtjeit eltűnni a tömegben. Elszaladt a lovak után. Félrelökdöstem az embereket és indultam, hogy megkeressem. Két férfi fogta közre. Amikor megláttam őket, megfagyott az ereimben a vér. Hiába voltak civil ruhába öltözve, ezer közül is felismertem ezt a két arcot. Apánkat ez a két KGB-s tiszt lőtte le. Azóta is folyamatosan fel-feltűntek a birtok körül, tudták, micsoda értékeket rejt a kastély. A kezénél fogva ráncigáltam volna el tőlük, amikor megéreztem, hogy Mihail Petrov egy fegyvert szegez az oldalamhoz.
– Velünk jöttök váltságdíjért cserébe. Nincs kiabálás, vagy itt helyben megölünk mindkettőtöket.
Gleb Szidorov a karjában fogta Mischát, az ujjai úgy tekeredtek a nyakára, mint a kígyó. Nem volt mit tennem. Hagytam, hogy elrángassanak minket a kocsiig és betuszkoljanak az autóba.

A hóesésből hatalmas vihar keletkezett, nem lehetett látni az utat. Mischa elől ült Gleb mellett, én hátul Mihaillal. Hiába beszéltek litvánul, az akcentusuk elárulta orosz származásukat.
– Anyátok értetek biztos, hogy megadja végre magát. Az összes ékszert, pénzt, festményt lefoglaljuk, magunknak aztán megszökünk. Nem fogjuk az államnak átadni. Miután megkaptuk, amit akartunk, felgyújtjuk a kastélyt, ti pedig mehettek Isten hírével.
Az utakat és a tömegközlekedést lezárták, nehogy a tüntetésből forradalom legyen. Eltévedtünk. Riese mellett haladtunk el a mellékúton, a hó mindent vastagon beterített. A sötétben egyszer csak egy szarvas ugrott az autó elé. Gleb a csúszós, jeges úton megcsúszott, bele egyenesen a folyóba. Gyorsan kikaptak minket, de az autót már nem lehetett kihúzni. Gyalog kellett tovább mennünk. Kétnapi járásra volt a kastély, mégse jutottunk el odáig mindannyian.

Mischát a karomban vittem, pufók kis ujjai a nyakamat szorongatták. Nagyon lassan haladtunk, a térdünkig ért a hó. Muszáj volt megszállnunk éjszakára, nem mehettünk tovább.
Az erdőben találtunk egy tanyát. Mihail bekopogott, majd amikor a házigazda kinyitotta az ajtót, fejbe lőtte. Átlépett a hulláján, majd körbenézett a házban. Az öreg egyedül lakott, csak állatai voltak. Kidobták a holtestet az udvarra, minket pedig elzavartak aludni. Nem tudtunk volna elszökni, még ha akartunk volna, akkor se. Amikor a folyóba estünk a ruhánk teljesen átázott. Mischa új ruhája nálam volt, az övét ki tudtam cserélni, de az enyém teljesen vizes maradt.
Másnap reggelre a hó eltorlaszolta házat. A hőmérő mínusz 30 fokot mutatott. Feldaraboltuk és elégettük az öreg összes bútorát, könyvét, mindent, amiből csak tüzelőt lehetett csinálni. Semmink nem maradt. Három hét alatt feléltük az összes élelmet, ami a házban volt, és a tüzelőt. A hó még mindig nem olvadt el. A ház fogságában voltunk a semmi közepén.
Az egész csak úgy él bennem, mint egy lázálom. Nagyon beteg voltam. Csak arra emlékszem, hogy az élelmünk elfogyott, Gleb pedig próbált utat vágni a házból kifelé. A hó úgy betemetett minket, hogy az ajtót se lehetett kinyitni. Az ujjai lassan elfagytak a hidegtől, ahogy próbált kiutat ásni. Az időjárás nem kedvezett nekünk. A hóvihart újabb és újabb havazás követte. Úgy tűnt, nincs remény.
A negyedik héten Gleb és Mihail sokáig beszélgettek, majd odajöttek hozzánk. A testem égett a láztól, de legalább ezzel is tudtam melegíteni Mischa testét. Mihail kirángatta a kezemből. Küzdöttem, ahogy csak tudtam, de a láz és egy erős ütés leterítettek. Soha többé nem láttam a húgom…
Öt hét telt el, amikor végre sikerült Glebnek utat vágnia a házból kifelé. A karámban megfagyott állatok húsát ettük, addig, amíg nem tudtunk útnak indulni.

Hat hét után egy kötelet raktak a nyakamba, a kezemet összekötötték és úgy ráncigáltak haza. A KGB emberei megelőztek bennünket. A hivatalos jelentés szerint anyánk leesett a lépcsőn, az igazság viszont az volt, hogy halálra verték. A kastélyt teljesen kifosztották, bár nem sok mindent találtak. Anyám előrelátó volt. Minden értékünket elrejtett több helyen, a házban csak annyi pénzt tartott, ami a mindennapi megélhetéshez volt szükséges. Mischa halála nagyon megviselt, megnémultam. Az otthonomból Állami Szállást csináltak a magamfajtáknak, ahogy ők nevezték. Politikai foglyok gyerekeivel lett tele a kastély.
Gleb még utoljára odasúgta nekem búcsúzóul: – Ízlett a húgod?

Izzadva ébredtem. Így kezdődött minden. Az emberevés, a gyilkosságok. El tudom mindezt törölni? Tényleg képes ez a lényem meghalni, ahogy Willé is meghalt, amikor leugrottunk? Gleb halott, őt öltem meg elsőnek. Mihail is halott most már, hála Chiyonak és Willnek. Legalább élete végéig szenvedett, ahogyan én is fogok. Megbocsájtok Mischának. Gyerek volt még, és ki tudja, lehet, hogy ha nem ott lettünk volna, hanem máshol, akkor is ugyanez történt volna velünk.

***

Mindig is elfoghatatlannak hittem magamat, mégis az FBI legjobb személyprofilozójával éltem együtt. Will Graham tökéletes társ volt a számomra, nem is tudnék jobbat elképzelni. Egy átlagember soha nem értené meg azt, ami köztünk van, de mi soha sem voltunk átlagosak. A kölcsönös tisztelet a másik iránt átalakult lassan szerelemmé. Soha nem mondtuk ki még a másiknak, hogy szeretlek, de a csókunkkal mindig kifejeztük. Tudom, hogy az életem örökké megváltozott mellette. De én ezt nem bántam. A szerelme mindent elsöpört, ami eddig én voltam. Jobb ember leszek általa.

Ha nem utasított volna vissza korábban, nem kellene ezen a hajón vesztegelnünk, élhetnénk azt az életet, amit először megálmodtam magunknak. Abban az életben Abigail is szerepelt, körbejárhattuk volna a világot szabadon. Jack Crawfordnak senki nem hitt volna bizonyítékok híján, Will eltűnésével az utolsó nyom is eltűnt volna. Szomorúan megcsóváltam a fejem. Átkoztam azt a napot minden egyes nap. Tudom jól, a múltat nem lehet megváltoztatni, bármennyire is próbáltam.
Abigal halott, Mischa hallott. Az a teáscsésze soha nem fog újra összeállni. Megígértem Willnek, hogy előtte nem beszélek a múltról és ezt betartom.
Ahányszor átkötöztem a hasán a sebét, mindig szembesültem a múlt tetteivel. Mindazt, amit elkövetettem, most végtelen szerelemmel és gyengédséggel akarom kárpótolni. Minden egyes alkalommal kicsit meglepődött, ahányszor gyengéden bántam vele. Szívem szerint kitörölném az emlékeit, hogy soha ne kelljen azokat a fájdalmakat újra átélnie.
Nem beszélt a múltról, elégedettnek tűnt, nem voltak rémálmai. Még mindig nagyon gyenge volt, nem akartam, hogy felkeljen. Ápoltam a testét, lelkét, egyaránt. Nem csak neki volt erre szüksége, nekem is jólesett a törődés. Hosszú idők óta nem éreztem magam ilyen jól.

Egy hete utaztunk a hajón, elsősorban a nemzetközi vizeken. Csak éjjel haladtunk, nappal mindig kerestünk egy öblöt, ahol kiköthettünk. Radarral figyeltük a környéket, mielőtt bárki is észrevehetett volna minket, továbbálltunk. Anno, amikor összekészítettük a hajó felszerelését, nem gondoltam volna, hogy Ő is velünk tart.

Will a hálószobánkban állt és bűntudatosan nézett rám. Nagyon gyenge még, le akartam korholni, amiért felkelt.
– Hannibal, nem gondoltam át ezt eléggé. Amikor leugrottam veled a szikláról, nem volt semmi tervem, most pedig össze vagy zárva velem egy hajón, és én nem tudom, hogy legyen tovább.
A tekintetem ellágyult, és megsimogattam az arcát.
– Drága Williamem, nekem már évek óta megvan a tervem az ilyen esetekre.
– Miért nem csodálkozom… – Behunyta a szemét és elfordult tőlem. – Ha nem ugrunk le, akkor is megszöktél volna, igaz?
– Csak akkor, ha te azt mondod, soha többet nem jössz hozzám, és ezt tettekkel is bizonyítod. Azt akartam, hogy tudd, engem mindig megtalálsz. Egyek vagyunk.
Hátulról átöleltem és gyengéden hozzábújtam, hogy enyhítsem a mérgét. Az orrom beletemettem a vállgödrébe és beszívtam az illatát.
– Alaszka megfelel? Anchorage mellett, a lakott területtől távolabb vettem egy házat évekkel ezelőtt. Nem sokkal azután, hogy Amerikába költöztem és kialakítottam a praxisom.
– Nem félsz attól, hogy ránk találnak?
– Chiyo nevén van minden. A ház, a hajó, az autó. Neki nincs priusza, és ha velem történne valami, ennyivel tartozom neki. Az egész tervem Őrá építettem. Ő a királynő a sakktáblámon.
–  A legértékesebb figura, aki szinte minden lépésre képes. Valahogy illik rá.
– Anyámtól megtanultam, hogy mindig legyen egy másik tervem. Számtalan helyen rejtettem el pénzt, iratokat. A házat én terveztem, mindent én választottam. Ezt a hajót is én vettem, amikor megvásároltam a nyaralót, és megláttam a barlangot. Amikor az orvosit elvégeztem, Chiyot megtanítottam mindenre, ami vészhelyzet esetén szükséges. Lelkes és készséges diáknak bizonyult. Megtanítottam a sebészet alapjaira, gyógyszertanra, vénázni és epidurális érzéstelenítőt beadni. Mikor feladtam magam, megígérte, hogy várni fog rám. Nem én kértem. Ameddig én az intézetben voltam, addig Ő Anchorage-ban élt. Ismeri a környéket, megtervezte az utat, mindent elintézett. Ha ő azt mondta volna, hogy nem vár meg, nem tudom, hogy szöktünk volna meg. Az FBI nem nézte a szex hirdetéseket a Tatlerben, de még ha ellenőrizték is volna, akkor sem tűnt volna fel nekik, hogy Chiyonak üzentem benne. Amikor eljöttél, hogy segítsek a Vörös Sárkányt elkapni, megüzentem neki a pontos adatokat. Mindent előre megtervezett. Hol köt ki, kit kell keresni, és hogy jutunk haza. Rád nem számított, beismerem. De én sem. Mégis ne hidd, hogy nem vagyok végtelenül boldog, hogy velem vagy.
Végre megfordult a karomban és megcsókolt. Erősen magához ölelt, és én nem engedem el.
– Szóval Alaszka?
– Igen. Tetszeni fog neked. Van egy folyó is, tudsz horgászni, ha csak a medvék másként nem gondolják. – Felnevettem, ő pedig komolyan nézett rám.
– Feküdj le végre, kérlek.
– Hannibal, állandóan csak fekszem. Haszontalannak érzem magam. Inkább meséld el, hogy akarsz eljutni Alaszkába?
– Ha lefekszel, mindent elmesélek.
Megadóan felsóhajt, majd ágyba bújt végre.
– Jó fiú.
Odafeküdtem mellé, hogy ne érezze magát annyira rosszul. Olyan volt az ágyban, mint egy elárvult kutyakölyök.

– Hogy akarsz mindenen keresztülmenni? Mi a keleti parton vagyunk, Anchorage pedig a nyugatin van. Nem hiszem, hogy ezzel a hajóval eljutnánk odáig.
– Nem, ebben igazad van. Kanadában, Halifax-ban kikötünk, onnan repülővel Seattle-be, Seattle-ből pedig Anchorage-ba utazunk.
Láttam, mennyire sokkolta a tervem.
– Képes vagy repülőre szállni? Pláne Seattle-ben? Mindenütt köröznek. Egyből letartóztatnak minket.
– Nem, ha jó az álcánk, és van egy remek okirat hamisítónk.
– Csak azt ne mondd, hogy Chiyo ért az okirat hamisításhoz.
– Nem, de ismer egy nagyon jót. Még egyszer sem bukott le.
– Rendben, de milyen álcánk lesz?
– A lehető legjobb, nyugodj meg. Nem lesz gond. Bízd magad rám ez ügyben.
– Mikor akarsz repülőre szállni?
– Egy hét múlva, július negyedikén.
– Nagyon nagy lesz a tömeg, rengetegen lesznek.
– Igen. Sok ember, egyenlő fáradtabb dolgozók. Csökken a koncentrációjuk.
– Félek, hogy ez kevés lesz.
– Ne aggódj! Minden rendben lesz, megígérem. Biztonság esetére lesz egy B terv is.
– Rendben. Viszont, ha már úgy is az ágyhoz láncolsz, akkor hadd dolgozzam ki a karaktereket. Biztonság kedvéért kell egy háttér sztori. A papírok mikor lesznek készen?
– Ha szükséges, akkor holnap éjjel kikötünk az egyik kikötőben, és Chiyo elmegy az iratokért. Viszont előtte fényképet kell csinálni, és el kell maszkírozni magunkat.
– Ráérünk még ezzel, csak nagyjából meséld el, amit tudnom kell, egyelőre név nélkül felvázolom, és utána majd egyeztetünk.
– Rendben.
Mindent elmeséltem neki, ő pedig némán bólintott. Papírt és tollat kért, majd heves munkába kezdett. Nem akartam zavarni, így hagytam hagy dolgozzon. Estére már készen volt a vázlattal.

Gyorsan eltelt a maradék kis időnk. Július másodika. Eljött a nap, amikor el kellett maszkírozzuk magunkat, megcsinálni a fényképeket és a papírokat. Willnek nem mondtam, de igyekeztem minden egyes másodpercet kiélvezni vele, nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy az út után is együtt leszünk még.
Ez alatt a két hét alatt amennyire lehetett, megnövesztettem a szakállam. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, de kénytelen voltam. Lassan felszívtam az injekciós tűbe a szilikont, és az arccsontomba fecskendeztem. Utána a szám és az orrom következett. Nem szerettem, nagyon kellemetlen érzés volt, és egy erősebb nyomástól elmozdulhat, de az álcáért mindent. Befestettem fekete kimosható festékkel a hajamat, majd betettem egy fekete kontaktlencsét. Innentől Chiyora bíztam magamat. Jóval öregebbnek sminkelt a koromnál, ez még rosszabbul esett. Végül felvettem a szemüvegem. A drága, jó minőségű öltönyt le kellet cserélnem olcsó, de azért minőséginek látszó darabokra.
Nem láttam, Chiyo mit tett Willel. Nem akarta, hogy meglássuk egymást, amíg nem készült el.
Amikor végre kiengedte a kabinból, először nem ismertem rá. Szerencsétlent, teljesen átalakította. Minden érzékem berzenkedett attól, hogy még egyszer így, ilyen ruhában lássam, de nem volt mit tenni, muszáj volt.
Levágta az én imádott göndör fürtjeimet, az arcáról rengeteg smink segítségével eltüntette a hegeket, és sokkal, de sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál. Mint aki épp most lett nagykorú. Ráadásul ez a ruha… Lógó farmer, valami feliratos, rikító színű póló és kapucnis pulóver. Ezt a férfit a legfinomabb selymekbe kellene öltöztetni, nem ilyen szakadt, koszos ruhákba. Willel perceken keresztül csak néztük egymást, a másikat keresve az álarcaink alatt. Szinte biztos, hogy senki nem fog minket felismerni. Ahogy Chiyo látta az elképedést és talán az undort az arcomon, elégedetten mosolygott. Ez volt a célja. Lefotózott minket, majd elment a papírokért.

Amikor elment, Will a számára legfontosabb dolgokat utoljára leegyeztette velem.
– Hannibal, van néhány nagyon fontos dolog. Le kell mondanod a luxus élvezetéről. Tudom, mennyire fontos a számodra, de legutoljára is így találtak rád. Két ember van a világon, aki teljesen jól ismer. Az egyik ellened van, ne feledd!
– Nem hiszem, hogy Alana még egyszer segítene bárkinek is engem újra elfogni. Jobban félti ő annál az életét. Bedelia számolja a napokat, amit meghagytam neki, amíg az asztalomra nem kerül. Jack Crawford pedig kiöregedett vadászkutya.
– Kiöregedett, de erős és okos. Ezt soha ne felejtsd el! Elég egy rossz lépés és lebukunk. És kérlek, legalább addig, amíg nyomoznak utánad, ne ölj meg senkit. Vagy ha nagyon muszáj, ne különleges módon hagyd hátra a hulláját. Hagyd egyben, fojtsd meg, de ne csonkítsd meg az ehető részeit.
– Mindent megpróbálok, de lemondani a luxuscikkekről nagyon nagy kérés, amikor most is a világ legdrágább emberével vagyok.
Kivételesen elpirult, majd elmosolyodott. A szégyenlőssége a legszebb dolog volt a világon.
– Tudod, hogy, hogy értem…
– Tudom. Ígérem, mindent megteszek.

Will, ahogy meglátta az új papírokat, felnevetett a nevemen.: Dr. Thomas Williams.
– Átlagos név kellett. – Próbáltam mentegetőzni.
Nem mutattam ki, hogy mégis mennyire jól esett Chiyo figyelmessége, hogy ezt választotta. Így ha nem is tudatosan, de hozzá tartozom.
Számomra az Ő neve volt mulatságos: Christopher Lamb. Hiába hívják báránynak. Én tudom, hogy belül oroszlán. A legveszélyesebb a világon.

Will, amikor megkapta a papírokat Chiyotól, még egyszer átolvasta a vázlatait, hibát keresve.
Az én karakterem sebész volt, a frissen vett, romos háza felújítása közben beszakadt a padló és lezuhant. Összetörte a csípőjét, mindkét lábát több helyen, a gerince is megsérült. Évek óta tartató rehabilitáción vesz részt, hogy újra járni tudjon. Addig tolószékkel közlekedik, és feladta sebészi karrierjét a kezelések miatt. Művészettörténet könyvet ír, ezzel pótolva hiányzó bevételét. Tud járni, de még csak pár lépést. Rendszeres ellátásra és terápiára szorul. Az orvosok beleegyeztek abba, hogy „vidéken” kezelje magát. Természetesen megvan minden orvosi engedély, szükség esetére. Ragaszkodtam ahhoz, hogy megtartsam a doktori címet. Ha ne adja Isten, bármi történik Willel, hivatalos keretek között is megmentem az életét, ha kell.

Chiyo az ápolónőm, ezért viszünk magunkkal ennyi gyógyszert és felszerelést. Csak is olyat, amivel nem akadunk fenn a vámon. Vészhelyzet esetén megvannak a papírok, nem lehet gond.
Will karaktere pedig az én régi barátom. Az apjával együtt szolgáltam a seregben, Irakban. Miután az apja meghalt, én vettem át az apaszerepet jelképesen. Motorcsónak szereléssel foglakozott, de a munkáját Thomas miatt otthagyta, és most csak vele foglalkozik.
– Hannibal, biztos, hogy ragaszkodsz a tolószékhez? –  Will aggódott, nehogy emiatt akadjunk fent az ellenőrzésen.
– Az emberek kellemetlenül érzik magukat a fogyatékos személyek mellett. Gyorsabb lesz az ügyintézés. Remélhetőleg így nem fognak sokat vacakolni a papírokkal.
Az utóbbi egy hétben rengeteget gyakoroltunk a tolókocsival. Nem fog feltűnni senkinek, hogy csak egy hete csináljuk.

Este lefekvéskor, amikor megcsókoltam muszáj volt neki elmondanom a legfontosabbat.
– Will ha engem elkapnak, te mondd azt, hogy én kényszerítettelek, hogy velem gyere. Megértetted? Semmi hősködés. Nincs értelme annak, hogy téged is börtönbe zárjanak…
Láttam a szemén, hogy nem érdeklik a szavaim. Csak némán bólintott, de tudtam, belül mást érez. Kész volt meghalni értem. Ő is tudta, hogy ha elkapnak, ott helyben megölnek. Akkor ő pedig a golyó elé veti magát. Nem ezt a sorsot szántam neki. Azt szeretném, ha boldog lenne, és nem akarom, hogy szomorkodjon miattam. Az életemnél jobban szeretem, és mindent megadnék azért, hogy ő tovább éljen.

***

Seattle, nemzetközi reptér, Július negyedikei hétvége.

Will és Hannibal beálltak becsekkolni. Chiyo külön sorban állt. Hannibal azt akarta eredetileg, hogy mindenki külön sorba álljon, ha baj van, ne rántsa magával a többieket. Will nem bírta őt ott hagyni.
Rengeteg ember gyűlt össze, mindenki az ünnepre való tekintettel utazott. Sikerült beállniuk a sorba, egy turistacsoport, és egy sokgyerekes család közé. Will végig nagyon feszült volt. Nem beszélgettek sokat, nem akartak feltűnést kelteni. A check pointnál a hölgy végtelenül fáradtnak tűnt. Gond nélkül keresztüljutottak mindenen. Will fellélegzett, mihelyst befordultak a repülő felé vezető folyosóra.

Hirtelen becsukódott mögöttük az ajtó és hátulról lefogták őt. A kanyarban megjelent Jack Crawford és egy csapat állig felfegyverzett FBI-os. Will hiába próbált szabadulni, üvöltött, harapott, rúgott, de már késő volt. Jack lelőtte Hannibalt. Will torkaszakadtából üvöltött és ömlöttek a könnyei.