Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Fordítás …. Eredeti történet: THE COLD CASE OF THE PIERCED WOMAN .... Szerző: Ronde .... Literotica;...
A mostani történetem az erotikustól a fantasy-ig terjed, benne bdsm és egyéb elemekkel. Jó...
Korábbi két történetemmel párhuzamosan fut a történet.
Fordítás …. Eredeti történet: COLD CASES AND HOT NIGHTS …. Szerző: Ronde ... Literotica; 2023<br...
Ketten különleges születésnapi ajándékot kapnak. Egy showműsor felejthetetlen zárószámmal...
Friss hozzászólások
Gömec: Bocsánat, hogy itt szólalok fe...
2024-04-19 14:26
vulipugi: Igazán minőségi történet. Érze...
2024-04-17 17:56
laci78: engem az elején elvesztett azz...
2024-04-16 13:32
sentinel: Sentinel néven visszajöttem. M...
2024-04-16 07:39
sentinel: Sentinel néven visszajöttem. M...
2024-04-16 07:38
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Mystic - Egy Vándor Naplója I. - 2.

II. Az első lépések

Sötét derengés vett körbe. Halk dörmögést visszhangzott a meleg sötétben. Meghaltunk volna, és íme, mégis van túlvilág? Bár, ha ennyire sötét, akkor egészen biztos, hogy nem az isteneknél vagyok, hanem inkább valahol az alvilág egyik nagyon-nagyon sötét zugában szállásoltak el erre a hátralevő eléggé hosszú örökkévalóságban... De talán mégsem ott vagyok, legalábbis, nem hinném, hogy az alvilágba érkező utazókat pecsenye illattal fogadják. Kitágult orral szimatoltam körbe. Erre koppanó lépteket hallottam, megcsikordult a fém a fémen, és éles fény vágódott a szemembe. A feketeségben egy fényes nyílás ontotta be a meleg, levegővel teli fényét, majd egy alak bukkant fel, elmosódottan, körvonala körül isteni aura olvadt szét a fényben. Csodálkozva néztem fel, nem igazán hittem el, hogy ilyen szépség a földön is járhat. Közelebb lépett, még mindig hunyorogva néztem rá, a vakító világosság tűzként égette a szememet. Majd megszólalt, és hirtelen kihunyt a fényglória. Rekedtes öreg hang zengett felém, közel sem édes, bársonyos és elomló női hang, ahogy vártam volna... Hirtelen eszembe jutott egy név, felkiáltottam.

- Fornicius! Hát te vagy? De hogy kerülsz ide? Vagy mi hol vagyunk?
- Tessék, íme, a fiatalság! Csak tudnám, hogy miért engem sújt vele mind a hét isten? Békésen tengettem öregkoromat, erre itt van két zöldfülű, és rám várnak, hogy mindent elmondjak – Morgott magában az öreg mágus, majd hirtelen elnevette magát, leült az ágyam melletti zsámolyra. – Hát, fiam, jól elintéztétek magatoknak ezt a kis kényszerpihenőt, hadd gratuláljak. Kevés emberen láttam ennyi kék-zöld foltot, mint rajtatok. Ahogy láttam, csak a gyűrűm mentett meg titeket... Szerencsére a könyv is meg lett. A továbbiakat holnap majd meglátjuk, most pedig gyógyulnod, de mindenek előtt aludnod kell. Tessék, idd meg ezt. – A kezembe nyomott egy cserépkorsót, benne valami világító, fényeskék folyadékkal. Már a szagáról ráismertem. Altató ital volt, de a fényes részét nem értettem. Amit mi főztünk, az mindig sűrű, inkább ragacs, mint folyadék volt. Vagy nagyon erős volt, vagy pedig volt még benne valami. Hát, ha más választás nincs, és úgy nézem, hogy nincs. Amúgy is, megbízom az öreg mágusban. Behunytam a szememet, és egy húzásra lenyeltem.

Megborzongtam, éreztem, ahogy a hűvössége szétárad bennem. Illata, mint a tavasz áradt vissza leheletemből, éreztem, ahogy szétterül. Lágyan meglódult az ágy alattam, hintázva, elmélázva lengett, köröttem madárdal szólt. Fenn az égen ragyogtak a csillagok, a Hold lassan, mosolyogva járta végtelen útját fenn az ég mélykék bársonyán. Minden elcsendesült, csak a saját szívverésem hallottam, éreztem , ahogy minden porcikámban dübörögve áramlik vissza az élet. Aztán, halkan, majd egyre erősebben hallottam valami távoli, elfojtott, ritmikus dübörgést. Körülnéztem, és kinn álltam az óceán partján. Mögöttem, a homokpart mögött a fák levelei között dalolt, nevetett a lágy nyári szél. Lágyan törölte újra és újra a fövényt a tenger, lassan elcsitultak a hullámok, elbújt a felhők közül a nap. Nedves volt még a homok a sarum alatt, talpam belesüppedt a hűs partba. Előttem lábnyomok kígyóztak hosszan, el a messzeségbe, beleveszve a ködbe. Szaporán lépdeltem, mellettem a tenger elmosta a lábnyomaimat, mintha titkot őrizne, kicsapott, ahogy elemelkedtem a földtől, máris eltörölte őket. Csak azokat nem, amik előttem voltak, őket a tenger óvatosan körbefolyta, féltően, mintha az ő gyermeke lett volna az a sok-sok lábnyom, ami előttem húzódott. Lassan odaértem a ködhöz.
Hullámzott, mögüle hallatszott, hogy zúg a tenger. Egyik oldalon sütött rám a nap, szemben velem pedig a hideg ködfal fújt jeges nyirkos leheletet. Hangok zúgtak a túloldalon, mintha egy rég elfeledett emlék egy előző, egy másik életből szólt volna vissza. Vagy mintha egyenesen a jövőbe tekintettem volna. Előrenyújtottam a kezemet, elmerült a hideg ködben. Behunytam a szemem, nagy lélegzetet vettem, és beléptem a hideg semmibe.

Lassan kitisztult a kép. Egy táj derengett fel előttem. Ismerős, mintha láttam volna már, de ködfátylak úsztak a fák előtt, és néha, néha felvillant a kép, mintha nem is a saját szemmel látnék, hanem valaki máséval. Sejtelmes hideg úszott körbe, és mintha taszigált volna el a tengerpartról. Felnéztem az égre, de csak ködös szürkeség látszott, nem lehetett eldönteni, vajon nappal, vagy éjjel van. Halványan derengett ugyan valami, de a derengés áradt mindenből köröttem, a földből, a fákból, de még magából a tengerből is. Óvatosan lépdeltem, mögöttem a tengert is beburkolta a köd. Lágyan dobogott köröttem minden, tágult-szűkült a láthatár, néha felsejlett egy erdő, pár domb, majd hirtelen alig láttam pár lépésnyire. Haladtam, amerre a szél susogott, és egyre ismerősebb volt a táj, a lábam alatt pedig egy út kövei bukkantak fel, lépteim ismerősen koppantak rajta, egy távoli emlék... Hirtelen megdermedt a levegő.

Hideg lett, köröttem, mindenhol megritkult a köd. A fák mintha a föld felé hajolnának, néhányuk hangtalan reccsenéssel kettétört, a köd megremegett, körbeölelte, és a fa teteme eltűnt. Előttem megritkult a levegő, de keményebbé vált, mintha nem szeretné, hogy folytassam az utamat. Éreztem, a hátam mögül csábító meleg áradt, és félelem ömlött át a szívemen. De valahol a fejemben hallottam egy reszelős öreg hangot: „menned kell tovább, menned kell tovább...” és ismételte egyhangúan... Hát mentem. Minden lépés nehezebb lett, ellenséges lett köröttem a fa, alattam az út köve, fejem fölött a szürke köd. Évek suhantak el talán, nehezülő léptekkel. Szélroham támadt, szétkergette a ködöt egy pillanatra. Magam előtt láttam az iskolát, a mágus iskolát. Ajtaja tárva nyitva, elhagyatottan, a szürke köd szaladt csak ki, s be a kitört ablakokon. Beléptem az ajtón. Megremegtek a falak, borzalmas szélroham csapódott nekik, egy pillanatra mindent ellepett a köd. Lassan elenyészett, és én benn álltam a nagyteremben. Köröttem sötét alakok, nem tudtam kivenni se testük formáját, se az arcukat. Felnéztem és a fal mellett két fénylő alak állt. Egyik kezében hosszú tőr, lába mellett íj. Mellette egy apróbb alak, felemelt kezében megcsillant egy égszínkék kő. Ránéztem, és megdobbant a szívem. Mintha villám sújtott volna, felvillant egy emlék, a hajón, a lány, aki ott állt mellettem. Most is gyönyörű volt, de éreztem, nagy veszélyben van. A tőrős férfi, bárhányszor a lány közelébe jutott egy fekete alak, elé ugrott, láttam, ahogy a döfésre emelt kar lehanyatlik néha, de láttam, ahogy megcsúszik a mellényén, végigszalad rajta, hallottam, ahogy fém csúszik fémen... Feléjük rohantam, kezem már a kardom felé tapogatózott. Hirtelen megálltak, minden megmerevedett. A két ember felém nézett, arcok mintha a múltból nézett volna rám. Éreztem, rohanok, ahogy csak tudok, mégsem mozdulok. Szűkült a kör, egyre szűkült a köd világa köröttem. Lassan minden eltűnt, és én semmi mást nem láttam, csak a férfi és a lány arcát, a kő, és a tőr ezüst villanását... Végül egyedül álltam a fehér semmiben, csak a tenger zúgott egyre erősebben, elviselhetetlenül. Ragyogott a fehérség, és semmi más. Zúgott köröttem a semmi...

Verőfényes napra ébredtem. A ház deszkái között áttűzött az aranyló napfény, kintről sülő szalonna illatát hozta a szél. Kinyitottam a szemem, körbe néztem. Egyszerű kis szoba volt, egy ágy, fejem felett egy apró, gyalult deszkából polc, egy asztal. Rajta ott hevert a ruhám, körötte apró porszemek szálldostak. Ledobtam magamról a vékony pokrócot, nagyot nyújtóztam. Halkan reccsent egyet-egyet alattam az ágy. Felültem, a földön ott hevert a csizmám. Felkaptam, majd egy szál ingben és kackiás csizmában odabandukoltam az asztalhoz. És csodálkozva néztem. Ezek nem az én ruháim voltak! Szakadt bőrzekém helyett kékbársony ruha, olyan, mint az ünneplőm, amit otthagytam a faluban, de légiesen könnyű. De biztos az enyém... Nyakába belehímezve a monogramom: S.G.B. ez pedig én volnék... Felhúzom a nadrágot, majd felemelem a felsőt is. Oldalán fehér bársony anyag, körötte ismeretlen rúnák hímezve. Ahogy a fény felé tartottam, megcsillant az anyagban mindenféle színes fémfonál. Hirtelen megakadt valamin a szemem. Egy fényes mellény volt, olyan, mint a páncélingek. Leraktam a felsőt, és végigsimítottam rajta. Meleg volt, mintha nem rég vette volna le valaki. Nagyon apró szemek voltak rajta, és középen, a mellény nyak alatti részén egy fényes, ezüstös, fényeskék csillogású, homokóra alakúra csiszolt égkő. Ahogy fölé hajoltam, hirtelen kitágult a kő, és megjelent benne az ég, felhők szaladtak át rajta, villámok hasították a levegőt, sötét árnyak rohantak át rajta, végül lassan elhomályosult a kép, és megláttam magamat benne, mellemen melegen felvillant a kő. Tehát ez is az enyém, és a kő is nekem volt rendelve...

Levettem az ingemet, és óvatosan felemeltem a páncélinget. Lágyan körbefolyta szinte a kezem, légiesen könnyű volt. Magamra öltöttem, melegsége átjárta a testem. Éreztem, szinte örül a kő, hogy a bőrömhöz érhet, szinte eggyé vált velem. Felvettem a felsőmet is, és átsétáltam az asztal másik oldalára. Szeretettel simítottam végig a kardon, azon a kardon, amit a gyűrű varázsolt elő nekem, a kardon, melyik már annyi szellemet darabolt szét, és a kardon, melyiknek az életemet köszönhettem. Felcsatoltam, alig húzta már a derekamat. Mellette volt még egy apróság, egy, a mellénybe csiszolt kő testvérét a markolatában hordó rövid hajító tőr. Kihúztam, és csodálkozva néztem. Megforgattam, éreztem, tökéletesen ki van egyensúlyozva a penge és a markolat. Hihetetlenül kimunkált hajító fegyver, talán egyike a legtökéletesebbeknek. Na de van ember ezen a földön, aki egy ilyen tőrt elhajít? Éreztem, magával az alvilággal kéne szembe szállni, barátaim életét menteném csak meg vele, azzal, hogy elhajítom ezt a drágaságot a kezemből... Lehajoltam, és a combomra, a ruhán már előre kidolgozott tokba raktam. Ez is hibátlan volt, a tőr teljesen kitöltötte a rést, hiába ráztam a lábamat, sehogysem esett ki belőle, de szinte csak felé emeltem a kezemet, és máris a tenyeremben éreztem a kést. Visszaraktam a tokba, és kiléptem az ajtón.. Odakint lassan süllyedt le a nap, és az öreg mágus egy üst mellett állt, valamit elmélyülten kevergetett. Behajtottam az ajtót, erre mosolyogva hátra fordult.

- Hát sikerült felkelned? Remélhetőleg a barátod sem alszik már túl sokáig. Kicsit erős volt a varázsital, de ahogy elnéztem nagy szükség volt egy kis pihenésre, némi testi-lelki felépülésre. Bár ahogy elnézem, jót tett. – Mosolyogva nézett végig rajtam, láttam, ahogy szeme megállapodik a kardon, a combtokban a tőrön. – Látom sikerült mindent megtalálni, meg egy kis többletet is, nem gondolod?
- De hát, benne volt a monogramom, és nem volt sehol a régi ruhám, azt hittem, ez az enyém, de még szóhoz sem engedett jutni, hogy megköszönjem, vagy egyáltalán...
- Az istenekre, veled még sok gond lesz odaát, mégis, mit fogsz kezdeni te a kastélyokban? A ruha a tied, ahogy a barátod is majd ki fog sétálni azon az ajtón, Ő maga is megkapta a maga páncélját. Hogy én mennyit fényesítettem őket, el sem hiszitek, itt porosodnak már időtlen idők óta... Na de lássunk munka után. Te ugye értesz valamit a mágusfőzetekhez? Szükségem lenne egy kis segítségre, mert sosem lesz kész különben, és ma este még szükségem van rá. A receptet megtalálod azon a barna tölgyasztalon, minden hozzávaló ebben a kis házban itt. – Gyorsan körbe mutogatott mindent, aztán búcsút intett, és eltűnt az erdőben. Hirtelen csend borult a kis rétre, csak a tűz lobogott az üst alatt, halkan bugyogott. Felkaptam a pergamen lapot, és végignéztem a hozzávalókon. Egyszerű altató főzet volt ez is, de ahogy végignézem a hozzávalókat, a hold-gombát nem értettem. Egészen biztos, hogy az nem kell bele! De hát Fornicius azt mondta, hogy kövessem a receptet, tehát, követem a receptet. Biztosan jobban tudja...

Beléptem a kunyhóba, és megszédültem. Kívül apró kunyhócska belül hatalmas, majd egy parasztház méretű volt. Mindenhol polcok, asztalok, falon üveghegyek futottak végig, sok ismert, és megannyi teljesen ismeretlen folyadék, hozzávaló, sosem látott növény, faágak, ismeretlen állatkák horkoltak a földön, némelyik ketrecben, de a legtöbb szabadon, tálakban víz, étel. Kiugrottam a házból, de a kunyhó aprócska volt. Bedugtam a fejem, és ahol még a termet láttam, a kint tapogatózó kezem már a puszta levegőt markolta... Micsoda varázslat, álmélkodtam. Azért beléptem, lassan óvatosan, hátha csak illúzió volt. De nem. Odabent hatalmas hely, szépen sorban üvegcsék. Egy apró zöldes-kék szőrű, majom testű, tigris fejű állatka felmászott a lábszáramra, és egy pillanat múlva már fenn is ült a vállamon, sárga foltos, maszatos arcocskáján boldog vigyor terült el, elégedetten nézegetett körbe. Körbemászkált a vállamon, beleszuszogott a fülembe, mancsával benyúlt a zekém alá, ujjait végighúzta a drágakövön. Elégedetten szuszogott, végül körbe ölelte a nyakam, és hangosan horkolni kezdett. Nem hittem a füleimnek.

Belenéztem az egyik üvegbe. Elkerekedett a szemem, az állatka álmában is mosolyogva, boldogan durmolt. Az én nyakamba! Óvatosan megfogtam egyik mancsát, leszedtem az ujjait a galléromról. Bénán lógott le a mellső mancsa, és rengett a tető, úgy horkolt. Megfogtam a másik mancsát, azt is lefejtettem magamról. Óvatosan a hasa alá dugtam a kezemet, éreztem, finom puha bundáját. Lassan megemeltem, de egy pontnál tovább nem jött. És a tenyeremben is szuszogott, békésen, és hangosan. Megint megnéztem az üvegben a tükörképem. Ismét mind a négy mancsa a nyakamra tapadt, nem csak a két keze, hanem már a lábai is szorosan öleltek. Hát akkor maradj, gondoltam magamban, és nekiálltam hold-gomba után nézni. Valahogy kellemes volt a horkoló szőrcsomó a nyakamban, néha-néha beledörgölte arcát a nyakamba, és aludt tovább. Bóklásztam az üvegek között, olvasgattam a feliratokat. Mámorító illattal telt meg a levegő, ahogy kihúztam a „virágillat kivonat” feliratú üveg dugóját. Sűrű, sárga méz csordogált a „nyár-illat” üvegcsében, vakító világ csapott ki a „párolt napfény” feliratúból, hideg kékséget rejtett a „préselt tél”. És végül megleltem az én üvegemet. Fénylő, holdezüst színű folyadékban úszkáltak a gombák, öklömnyi kalapjukkal, csodálkoztam, hogy is férhetnek bele ebbe az üvegbe? Óvatosan belenyúltam a folyadékba, a kezem elmerült az éjszaka fényében. Ide-oda matattam az üvegben, végül megleltem, amit kerestem, egy méretes gombafejet. Kihúztam a kezem, az ezüst fény lassan lecsurgott róla. Körül néztem, épp az üveg mellett hevert egy tűrhetően tiszta rongy. Gyorsan megtöröltem a kezem, fogtam a gombát, és nyakamban a még mindig horkoló állatocskával, kimentem.

Odakinn a nap ragyogóan sütött, de se a lovag barátom, se az öreg Fornicius nem bukkantak fel. Igaz, a lovag versenyt horkolt, immáron Gilhának elkeresztelt, majom-macskosszal. Erre megvakartam a fejemet.
- Gilha? Hát, végül is, ha neked tetszik? – lesandítottam a bal vállamra, rám villantotta tengerkék szemét, szinte beleegyezően, és aludt is tovább. Visszamentem az asztal mellé. Békésen gőzölgött a főzet, pirosas gőzöket eregetve. Letettem a gomba fejet, és körbe néztem. Kés sehol, de benn a házban sem láttam. Nincs mit tenni. Lenyúltam a combomhoz, és a tőr a kezembe ugrott. Lágyan simult a kezembe, pengéjén megcsillant a fény. Megfogtam a hold-gombát, és gyorsan apró kockákra vágtam. Majd beleöntöttem a varázsfőzetbe. Hirtelen nagyot pukkant, és a piros pára helyett vastag ezüst füst ömlött fel az égre pár pillanatig. Majd újabb pukkanás, és az egész kékes fűzet elkezdett kavarogni, lassan fényes szürke, higany szín csíkok jelentek meg benne, majd az egész hold-színt öltött, csendben pattogtak szét a buborékok a tetején. Megnéztem a papírost, és az van ráírva, hogy a hold-gomba belerakása után hagyjam addig főni, míg sárga füst nem száll fel belőle. Csodálkozva néztem fel. Sárga? Volt ez már piros, most ezüst, legyen sárga? Furcsa egy főzet, az egyszer már biztos... Megfogtam a tőrömet, másik kezembe a rongyot, a hold-gomba ezüst leve belepte a pengéjét. Valahogy lassan eltűnt a hold-ezüst fénye... Közelebb hajoltam, és csodálkozva néztem, ahogy a penge beissza a gomba levet. Végül épp olyan fényes lett, mint eddig. Talán egy kicsit jobban is... Végighúztam az ujjam a pengén, de száraz volt. Teljesen elnyelte...Furcsa, de úgy tűnik, nem ártalmas.

Kisétáltam a fák közül. Vakítóan sütött rám a nap, meleg volt. Szellő sem rebbent. Folyt rólam a víz, de Gilha nem akart leszállni rólam. Ezért besétáltam a házba, és óvatosan megint meg próbáltam levenni a nyakamból. Erre felállt, nagyot nyújtózkodott, megmutatta szép hegyes fogait, rám vigyorgott, végigszaladt a karomon, majd lehuppant a földre. Körbe szimatolt, megrágcsálta az asztal lábát, megszagolta a lábamat, meseszép lila szemét rávillantotta, majd boldogan megcsócsálta a kardhüvelyemet is. Még a számat se tudtam kinyitni, máris fenn termett az asztalon. Leült, tágra nyílt szemmel körbe nézett, és boldogan vigyorgott. Igaza volt, végül is megmászta az asztalt. Én közbe lecsatoltam a kardom, a mellényt, zekét, felvettem a könnyű vászon ingemet, ami fura módon ott volt, a székre kikészítve. Mérget vettem volna rá, hogy ma reggel még nem volt ott. Mindegy, meleg van, hála az isteneknek. Csak a tőrt hagytam magamnál, úgyis könnyű volt, és sosem lehet ugye tudni...

Kiléptem a ház ajtaján, Gilha máris a nyomomba volt, békésen bandukolt mögöttem. Kiértem megint a tisztásra. Méla csend volt, halkan zümmögtek a bogarak. Álltam némán, Gilha mellettem. Béke volt, csend, és nyugalom. Halkan lépdeltem a magas fűben. Középen megálltam, felnéztem a ragyogó kék égre. Fenn, messze fenn, magasan, magasabban, ahol a sas repül, fehér felhők kergetőztek a széllel, boldogan repülve. A nap komoly arccal nézett szét a boldog világon, a világon, melyet ő teremtett, mely ő érte, miatta él. Meleg volt, szinte megállt a levegő. Méla mozdulatlanság volt. Álltam, csendben, néztem az eget. Valahogy a földre kívánkoztam, lassan lefeküdtem. Felhők kergették egymást, szikrázott a napsütés. Éreztem, lassan elálmosodom, Gilha a hasamon hevert, már halkan szuszogott. Aztán eszembe jutott a varázsital. Felnéztem, mögöttem láttam a szürkés füstfelhőt az égre szállni. Még nincs kész, még bőven ráérek. Fejem alá tettem a kezemet, behunyt szememen áttűzött a nap sugara. Éreztem, ahogy dübörög az élet az ereimben, éreztem, ahogy lassan, óvatosan telik el minden másodperc.

Egy pillanatra halk durranást hallottam a hátam mögül. Kinyitottam a szememet, felpattantam a földről. Gilha morogva vette tudomásul a hirtelen repülést, majd visszarohant, felszaladt kedvenc helyére, a nyakamba. Lágy felhőkben szállt a sárga füst az égre. Körbe néztem, és láttam, hogy a nap már rég túl van a négy órán is... Huh, jól elaludtam. Megráztam a fejem, és gyorsan az üsthöz futottam. A folyadék ezüst, ragyogó fénye eltűnt, mintha átlátszóvá vált volna inkább, és halvány sárga füst száll fel belőle. Fogtam a kancsót gyorsan a tűzre öntöttem a vizet. Mintha egy légy szárnya legyezte volna meg... Elkerekedett a szemem. Ráfújtam, semmi sem történt. Meg sem lebbentek a lángok. Csodálkozva nyújtottam ki a kezem. Teljesen hidegnek éreztem, hiába lobogtak majdnem az ujjam mellett a lángok. Gyorsan lefedtem teljes tenyeremmel a lángokat. Hirtelen visszarántottam a kezem, arra vártam, hogy meg lesz égve, fájni fog. Vagy legalább kormos lesz. De nem, ellenben a tűz elaludt. És a kezem sértetlen? Na ennyit erről a helyről, és a mágus tűzről. Csodálkozva néztem, mind a tüzet, mind a tenyerem. Ide, oda kapkodtam a szememet. De nem volt tévedés, a kezem nem fájt, a tűz nem égett. Nem értettem. Hirtelen léptek roppantak mögöttem. Hátra fordultam, és Fornicius állt az erdő szélén. Láttam, ahogy végig méri a sárga füstöt, az üst alatt a tűz helyét, a kormos lábast, a tőrt az asztalon. Vidám csillogott a szeme, mosolyogva nézett rám.

- Látom, egész jól sikerült a főzet. Kicsit talán túl jól is. Mennyit aludtál? – Erre elvörösödtem, hihetetlen, mennyit tud a mágus... De hogy honnan?
- Alig egy órácskát talán, némileg többet. Gilha is mélyen aludt, de mikor pukkant a főzet, eloltottam a tüzet. Elég érdekesen aludt el, az is igaz, csak.... Elaludt, ez a lényeg, ugye?
- Hát végül is. Na hadd nézzem a híres főzeted. – Odalépett, meglengette a kezét, és hirtelen a semmiből egy nagy fakanál jelent meg a kezében. Félig kiesett a szemem a helyéről. Megkavarta a főzetet, majd mert belőle egy kanállal. Lassan visszacsorgatta, és láttam, ahogy az ezüst főzet lassan, nagy, nehéz cseppekben folyt vissza az edénybe, közben megtörték a napfényt, és a szivárvány minden színében játszottak. Fornicius hátra fordult.
- Én sem csinálhattam volna sokkal jobban. Tökéletes főzet lett. Azt, hogy mire való, egyenlőre nem mondhatom meg, gyanítom gondolkodhattál rajta eleget. Meg látom, kifosztottad a raktáramat is. – Mosolygott az öreg mágus, és Gilhára bökött, aki fél szemét kinyitva ránézett, majd a nyakamba fúrta a fejét. Egy pillanat még el sem telt, máris horkolt.
- Hát, az túlzás némileg, hogy én fosztottam ki... Inkább ő rabolt el engem. Gilhának neveztem el, de hogy miért nem tudom, szinte ő súgta a fülembe. Remélem, azon kívül, hogy meleg, és lehet simogatni is, más haszna is lesz szegénynek. Egyelőre csak megrémíteni lehet vele az ellent, mert úgy horkol, hogy szívszélhűlésben meghal, aki meghallja...
- Hát, ahogy én elnézem, ő már eldöntötte, hogy ki a gazdája, én áldom frigyeteket, csak a szőrére vigyázz, nagyon értékes. Varázslóknak pedig különösen... Tehát vigyázz rá. És most gyere, heverj le még egy kicsit, a nap lassan lehanyatlik. Reggel néztem a barátodat, holnapra már ő is ébren lesz, sok seb borította testét, hiába a páncélja, hosszabb, és nehezebb utat tett meg, mint te... Én elintézek még egy két dolgot, te addig aludj, majd ha kész a vacsora, felébresztelek, és beszélünk is még. – Ahogy ezeket a szavakat kimondta, ahogy belenéztem a szinte szürkének tetsző szemekbe, máris elálmosodtam. Odaballagtam a tűz mellé, lehevertem. Fornicius felemelte a kezét, halk szavakat mormolt, és máris pattogott a tűz, a fa magától feldarabolódott, majd körbe is rakta a tűzet. Magával. Csodálkoztam is volna, de addigra már leragadt a szemem. Éreztem, elalszom, elnyelt a sötétség. Csend van, csak a Gilha fűrészelt egyre, és a tűz pattogott mellettem.

Finom sült illatra ébredtem fel. Már egészen sötét volt, csak a Hold világított lágyan, és a csillagok szikráztak a sötétbársony égen. Fornicius arcát megvilágította a tűz. Felültem, megvakartam a fejemet. Gilha ott ült mellettem, hallottam, ahogy a száját nyalogatja.
- Tényleg, Fornicius, mond, milyen állat is ez? Mit eszik, hol él, hogy kell vele bánni?
- Sohtának hívják a faját, és amennyire én tudom, bármit megeszik. Hogy honnan származik? Ezt szinte senki sem tudja. Vannak, akik szerint még az óriások hozták be őket, egy másik, messzi kontinensről, megint mások szerint ők a magas hegyek gyermekei, találtak barlangokat, ahol az ilyen csontok, mint amik benne is vannak, hevertek. Csak nagyobbak, sokkal nagyobbak. Bár, senki sem tudja, hogy meg nőnek-e. Kevesen tudnak úgy vigyázni egyre, hogy náluk maradjanak. Azokat szeretik, akikben megvan az emberség, a tiszta, ősi emberség.

Sokan kereskednek is velük, de a gazdájuktól elszöknek, vagy a ketrecekben halnak meg. Bár, van bennük mágikus erő is biztosan, mert sokszor kiderült a halott állatkáról, hogy élt és virult, csak megszökni akart. Furcsa lények. De a szőrük is értékes, nagyon értékes. Ha egy szál hosszabb lesz legalább tízujjnyinál, akkor aranyszínűvé válik, és bármilyen varázsitalba rakva hihetetlenül felerősíti a hatását. A gyógyító italok akár az életet is visszaadják, az altatók pedig hosszú, évtizedes álmot bocsátanak bárkire, akik megisszák... De hihetetlen sok mindenre jó még. Állítólag láthatatlanná varázsol, örökké égő tüzet lobbant, vagy hidat teremt a semmiből, vizet fakaszt a sziklából. De ezek csak regék, mert úgy tűnik, a sohta szőre csak akkor nő, ha az állat is úgy akarja. És nagyon ritkán akarja úgy... Vigyázz rá. Téged választott, remélheted, még segíteni is fog. Azonkívül éles a foga, és körmei is vannak, szintén jó élesek. Nem kívánom senkinek, hogy egy sohta támadjon rá. – Fornicius elnémult, és nézte a tüzet. Én is csendben ültem, lassan pirult a kacsa a tűz fölött, lassan, mintha keringőt járna, forgott körbe-körbe. Gilha felállt, megszimatolta a bal kezem. Lassan felmeredt a szőr a hátán, és morogva hátrált. Csodálkozva néztem rá. Fornicius kérdő tekintettel nézett Gilhára, majd rám. Láttam, ahogy elkomorul, majd megszólal:

- Emeld csak fel a kezedet. A balt. Szépen, lassan, a tűz elé, hadd lássam, mitől ideges Gilha. – É is csodálkozva néztem, lassan felemeltem. Felkiáltottam a döbbenettől. Mintha a hold fényéből állna csak a bal kezem. Egyszerűen, elmosódva, láttam mögötte a tűz fényét, a sülő pecsenyét. Behajlítottam az ujjaimat, és épp úgy működtek, mintha még húsból lennének. Csak épp tiszta hold-fény alkotta azt, ami eddig hús, bőr, és csont volt. Felpattantam, letéptem magamról az inget. Csuklóig tiszta, átlátszó fény volt csak a karom.
- Ne! A hold-gomba leve! Kézzel nyúltam az üvegbe! – Nyögtem. Fornicius felpattant. Láttam, ahogy elsápad, majd megnyugszik szép lassan.
- Nyújtsd csak ki a kezed. – Megfogta, éreztem a bőre melegét, éreztem a tapintást. Láttam, ahogy ott csillog, valami, ami az én karom volt, de most már csak tiszta hold-fény. Nem hittem el... Gyors mozdulattal belenyúltam a tűzbe. Éreztem a melegét, de nem égetett. Csak meleg volt. Eszembe villant, így tudtam eloltani a mágus tűzet! Tehát, akkor az egyszerű tűz volt. Csak már a kezem kezdett fénnyé válni.
- Fornicius, most mi lesz a karommal? Mi lesz nappal? A hold-fény éjszakai, nappal nem létezik.
- Nem tudom. – Válaszolt az öreg mágus. – Nem történt ilyen még szinte senkivel, a hold-gomba leve legtöbbször biztonságos. Úgy tűnik, tényleg csak legtöbbször. De mond, érzel vele? Nem fogja a tűz, de tudsz vele tapintani... Ki tudja, talán hasznos lesz egy ilyen szellem bal-kéz... Bár, szegény Gilha... Halálra rémült. De azt hiszem nincs egyedül. De mond, mivel vágtad fel a gombát? A Tőröddel? Azt is meg kéne nézni..

- Ohó – csúszott ki a számom. Élesen láttam, ahogy a penge beissza a gomba levet... – Azt hiszem, van egy szellem tőröm is... – Lassan kihúztam a nadrág hüvelyéből. És igaz. A tőr is fényes, áttetsző volt, mint a karom. Meglendítettem, belevágtam a tuskóba alattam. Mint kés a vajon szaladt át rajta, gond nélkül.
- Úgy tűnik, ez is megtartotta anyagi valóját. – Megfogtam a pengét a jobb kezembe. És a kés lassan átcsúszott a bőrömön. Nem elvágta, csak mintha kísértet lenne, a föld felé zuhant. Közben a drágakövek, faragások mind elhomályosultak a markolaton, tejfehérré vált. Bal kézzel utána kaptam, és még a levegőben elmarkoltam. – Szellem tőr a szellem kézbe. Haláli vicces... Elhúztam magam előtt a kezem. Halvány foszlányok szakadtak le róla, mintha az őszi ködöt bolygatná a szél. Láttam, Fornicius vizsgálódva nézi az arcomat, majd a karomat. Gilha felmászott a nyakamba, és rettegve fúrta a fejét a hajamba. Csodálkozva néztem a karomat. Hideg szél szaladt végig a tisztáson, néma csend szállt ránk. Nem hittem továbbra sem, hogy az én karom volna. Tudtam vele markolni, éreztem a tapintást. És mégis, halovány volt a karom, mintha nem az enyém lenne. Egyre csak a kísértetek jártak a fejemben a tisztásról. Talán én is azzá válok? A tőr teljes valójában köddé lett. Igaz, nem esik ki a hüvelyből, bármibe bele tudom állítani, de ahogy elengedem, máris átesik a fán, a kövön. De a földön szerencsére megáll. Legalábbis, nem esik tovább. Kellemetlen lenne, ha egyszer csak egy mély barlangban találnám a tőrömet, mindörökre elvágva a fénytől. Felnéztem, az égre, a hold félsarlója derűsen mosolygott rám fél-arcával. Felemeltem a kezemet, és a két fény lágyan simult egymásba. A Hold tisztán, teljesen tisztán látszódott. A kezemen át.... Fornicius felnézett, és megszólalt:
- A mágus tanács mondta, hogy fog még itt történni valami, ami talán segítségedre, talán ellenedre lesz az úton. Nem is sejtettem, hogy egy egyszerű főzet elkészítése miatt fog ez megtörténni. A hold-gomba az igazi erejét teleholdkor fejti ki. Nem tudhatjuk mi történik veled, de a telehold több mint egy hét. Akkor majd kiderül minden. Szeretném, ha addig itt maradhatnátok, de sajnos, már régóta útnak kellett volna indultok, így is késésben vagytok, és még egy hét beláthatatlan következményekkel járna. Tudom, nem tarthatlak itt titeket, két nap, és úton lesztek. Addig mind téged, mind a barátodat fel akarom készíteni amennyire csak lehet, mind arra, ami a testedben történik, mind azokra a veszélyekre, amik az úton leskelődnek rád. Bármi is lészen az.

- Tudom, Fornicius. Nem könnyű a gondolat. Érzem a karomat is. Könnyű, tiszta fényből áll mégis, pedig érzem, hogy lüktet benne az élet. Nem tudom, hogy történt, hiszen, amit a hold gombáról tudok, nem ez. Értem már hozzá sokszor, használtuk mi is, leve nem ártott sosem nekem. És mégis. Nem értem. Mindegy. Jártam az Elefántcsont-toronyban, beszéltem ott a mágussal, elmondta, hogy mennem kell, hogy dolgom, illetve dolgunk van. Nekem, a Mágusnak, a Lovagnak, az Íjásznak, és a Gyógyítónak. Lassan homály fedi be az én álmomat is, de éjjel is, olyan tájakat láttam, egy másik helyet, furcsán ismerőset, és mégis, mégsem tudom hol volt. Láttam a Gyógyítót, az Íjászt, láttam, halálos veszélyben vannak, én pedig itt ülök a hegyen, a Lovag alszik, mint a bunda. Gilha gazdájának választott, bár nem tudom, miért tette. Egyszerűen kiszimatolt, nyakamban landolt, mintha ismerne évek óta. Én ülök a hegyen, a hegyen, ahol ember sosem járt. Te mégis itt vagy. Én is itt vagyok. És holnap lenyugvó nap legközelebb már a lankákon lel minket, engem, és a Lovagot, útban a tenger felé. Ma kedd van, holnap szerda. Szombaton megy a hajó egy másik, apró szigetre, ahonnan eljutunk a kontinensre. Ott hegyeken át, ahol a szobám falán a térképen milliószor megnéztem, átvágunk. Akad jó pár város, ország is kettő, majd egy hónap. Rengeteg idő, menni az ismeretlenbe. Közben ott van a híres Elefántcsont torony, ahol várnak, ahol mindent elmondanak. Meglátjuk. Megkaptuk tőled a csodás ruhát, páncélinget, kardot. És a szellem tőrt, ami szintén nem ok nélkül lett Holdfény pengéjű. Talán az istenek akarták így, talán maga a tőr. Ki tudja? Szép hosszú monológokat mesélünk, nem igaz? Ellenben, aludni kéne, a Hold már lassan túljutott a zeniten, lassan a nap is felkell. Nekem pedig aludnom kell, te magad mondtad. – Felálltam, megropogtattam a csontjaimat. Gilha ásított, és aludt is tovább.
– De Fornicius, nem kell izgulni a holnap miatt, amíg még előttünk áll egy hosszú nap. Elsőnek ezt éljük meg, éljük túl. Holnap majd aggódunk az akkori máért. Fölösleges, bár, mondom ezt én neked mind a húsz hosszú megélt évemmel. Ironikus, nemde? – Fornicius szürke szeme az enyémbe mélyedt. Homloka lassan kisimult, végül felnevetett.

- Hát, ki tudja. Talán tényleg az ifjúság tanítja meg, nekünk, öregeknek, hogy is éljük tovább ezt a hátralevő pár száz évet. – Vidáman rámhunyorgott, majd visszarévedt a tekintete a tűzbe. Biccentettem felé, majd Gilhával a nyakamban bebújtam a házba. Lágy félhomály vett körbe, óvatosan kitapogattam az asztalt. Gilha leugrott a nyakamból, hallottam ahogy halkan földet ér, aztán óvatos lépteit el is nyelte az éjszaka. Levetkőztem, ruhámat ledobáltam az asztalra. Bőrömön hideg ujjakkal szaladt végig az Éj, megborzongtam. Óvatosan megkerültem az asztalt, és reménykedtem, jól emlékszem, hogy ott van az ágyam. Hirtelen valami tompán zengett, a lábujjamba beleállt a fájás. Aha, az ágy lesz, gondoltam. Lehajoltam, kitapintottam a párnát. És a párnán valami meleget, szőröset, ami halkan szuszogott.
- Gilha! – Suttogtam rá halkan. – Engedj engem is lefeküdni, én is fázom, hideg van itt! – Éreztem, ahogy lomhán arrébb gurul, behevertem az ágyba. Magamra húztam a pokrócot. Bármilyen fáradtnak is éreztem magam, mégsem tudtam elaludni. Tágra nyílt szemmel néztem a sötétbe, végigfutott szemeim előtt ez a nap, és az elmúlt napok hosszú, hosszú sora. A hajó út, a falu... A hegy, a szellemek... A főzet, Gilha, aki az oldalamon hevert, halkan horkolva, összegömbölyödve melegített. Végül a karom, és a szellem tőr... Magam elé emeltem, talán képzeltem, talán fénylett, halványan az egyre mélyülő sötétben. Csodálkozva néztem. Leengedtem a karomat. Csend volt, már a tűz sem pattogott, csak Gilha és az én lélegzetem visszhangzott. A pokróc lágyan melegített, és béke ölelt körbe. Egy kép villant az eszembe, kavargóan. Az iskolában a szobám, a kandalló, az ablak előtte az illatozó rózsabokor, mögötte az erdő, halk hangjaival. Lágyan, észrevétlenül belopódzott az álom. Lecsukódott a szemem, csend lett. Már Gilha hangját is elnyomta az álom.

Halványan csillant meg a nap a dézsában a vízen. Megcsúszott rajta, és a szemembe nevetett. Álmosan hunyorogtam, behunytam a fejem. Halkan zúgott a fülem, még éreztem az álmom illatát, hangulatát, varázsát. Csend volt, csak odakint hallottam, ahogy valaki óvatosan mosdik, csobogott a víz. Csukott szemmel feküdtem a meleg ágyban. Arra gondoltam, talán fel kéne kelni. De még reggel volt, még éreztem az orromban a tegnap esti tábortűz füstjét. Gilha halkan mozgolódott, a fülembe fújt. Erre kinyílt a szemem. Felnéztem. Még mindig a plafon volt fölöttem, a szobában feküdtem. Eszembe jutott a tegnap... Eszembe jutott minden, amit beszéltem az öreg mágussal. A hold... Hirtelen felpattantam. A kezem! Éreztem, hogy megvan még, de nem tudtam, mire számíthatok. Behunytam a szememet, és felemeltem a bal kezemet. Félve, lassan kinyitottam a szemem. Nagyot sóhajtottam. Még mindig köd szerű volt, alig-alig csillant meg rajta néhány aranyszál, amit a nap lehelt rá.

Még mindig néma csend ölelt körbe. Meglengettem a kezemet, néztem ahogy elenyészik belőle az eleven köd. Nem igazán értettem, hiszen, a karom már az éjszaka része kéne hogy legyen. De még mindig megvan, és még mindig csak a könyökömig terjed a köd. Felálltam, az asztalhoz sétáltam. Lassan felöltöztem, felhúztam az inget, a nadrágomat. Kihúztam a tokból a tőrt, végigsimítottam a pengén. Éreztem a fém jeges hidegét, pedig csak foszlányokat láttam az egész tőrből, ködfátylon át csillant felém a drágakő a nyelében, a nap óvatosan csúszott át rajta, éppen hogy meg nem kerülte, féltő gondoskodással ölelte. Óvatosan visszacsúszattam a tőrt, majd körbe néztem. Az asztalon ott hevert egy bársonyos kesztyű. Pont a bal kezemre való. Végigfutott rajta a fény, megcsillantak benne az arany szálak. Szinte maga volt a fény… Óvatosan fogtam meg. De semmi kétség, ez bizony az enyém. Ezen is ott a monogramomon. Óvatosan felhúztam a kezemre, és vártam, hogy egyszerűen, mint a lágy szél, lehull a földre, de nem. Megmozgattam az ujjaimat, kellemes nyári meleg játszott rajtuk. Eszembe jutott a „nyár illat” kivonat a konyhából, aranyló, sűrű mézcseppjei, napsárga színe. Meg voltam győződve, hogy abból szőtte, talán maga az öreg Fornicius? Vagy a Nap, talán a Hold küldte bánata jeléül? Nem tudtam, de igaziból nem is kötött le. Gilha felpattant szokott helyére, én pedig kiléptem a fénybe.

Szinte buzogányként sújtott le rám a reggeli nap ragyogó fénye. Hunyorogva álltam a napfényben. Csak a tisztás fáinak körvonalát láttam, minden más elveszett a ragyogásban. Lassan újra láttam. Messze, a tisztás túl végén egy ember állt, és épp magára öntött egy vödör vizet. Csodálkozva néztem. Nálam nem sokkal magasabb izmos alakját. Megfordult, felém nézett. Ránézett, majd biccentett, elfordult. Előkapott egy vászonlepedőt, leitatta magáról a vizet, és felvette a vékony nadrágját. Majd gyors léptekkel felém indult. Kicsit félve néztem rá, élesen élt bennem kardjának emléke, no nem is beszélve pár száz szellem csapásairól. Nem tudtam, mit várhatok, de éreztem, félelemre nincs okom. Gilha békésen szuszogott, bár, szerintem már rég aludt…A lovag megállt előttem, ezüstös kék szeme végigsiklott az arcomon. Szinte éreztem, ahogy tapogatózva kutat a gondolataim után. És egyre jobban, kutató tekintettel meregetett. Hirtelen hátrébb léptem, bal kezem önkétlenül is a tőröm felé nyúlt. Megállítottam a mozdulatot, láttam, a lovag elmosolyodik.

- Látom, Mágus, kicsit hirtelen kezű vagy. De nem baj, elvégre nem tudhatod ki vagyok. Bár én kicsit többet tudok rólad, főképp már most, mint azt te egyáltalán hinnéd. – felnevetett. – De talán illő lennék, hogy bemutatkozzam. Sir Alungnor vagyok, a szépapám még a Nagy Herceggel harcolt egy oldalon, tőle kapta családom a nemesi címet, sok-sok évvel ezelőtt. És benned kit tisztelhetek, Mágus?
Kissé félszegen néztem rá, egy nemes, igazi, nem csak felvett nevű nemes… Furcsa volt, de ahogy végignéztem, érződött benne a nemesi erő, tiszteletet parancsoló hang, daliás termet…
- Hát, én csak sokak számára egyszerűen a Mágus vagyok, legalábbis szülő falumban így szólítottak. De becsületes nevem Gabriel Butcher, igaz, a Sir nevet én is hordom, a keresztapám hagyományozta rám. Mikor meghalt, azt mondta, keresztfiára szálljon a nemesi cím, és a helytartó beleegyezett. Családomról nem tudok sokat mondani apám egyszerű kovácsmester, anyám pedig parasztlány. Egész életükben ezen a szigeten éltek…
- Szigeten? – vágott közbe a lovag – Mégis milyen szigeten? Én semmiféle szigeten nem voltam, én egész életemben a kontinensen éltem.
- Pedig de, - bizonygattam – szigeten, ha szerzek egy térképet, akkor magad is láthatod. Víz öleli körbe, és ha jó szél van, akkor is egy hónap, mire kiérünk a szárazföldre, hajóval. Más út nincs, csak a lég, de azon csak a madarak, és az istenek utaznak. Más út pedig nincs, talán még a mágusok számára sincs. – Megcsóválta a fejét, és hitetlenkedve nézett körül. Sziget, dünnyögte halkan magában. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, vagy csak nem akar hinni nekem. Gilha leugorott a nyakamból, megszaglászta a Lovag csizmáját. Lehajolt, megsimogatta a bundáját. Megnyugodtam. Ha Gilha megbízik benne, akkor nem lesz semmi baj.
- De ha megbocsátasz, felkapnék valami ruhát, némileg kényelmetlen póz ez így, egy szál semmiben bemutatkozni. – Szabadkozott, majd gyors léptekkel eltűnt az én ajtóm melletti házban.
- Furcsa ember, nem, Gilha? Azért, azt hiszem, bízhatunk benne. Vagyis, te biztos vagy benne, mi? –Vakartam meg a füle tövét. Odaballagtam a tábortűz maradványai mellé, és lehevertem a fűbe. Talán csak pár perc telt el, talán egy örökkévalóságig ragyogott rám a nap, mikor halkan megroppant egy ág. Hátrafordultam, és láttam, ahogy Alugnor közeledik, vékony nadrágban, és egy szellős ingben. Csendben ránéztem, ő felém bólintott, és leült a tűzhely másik oldalára. Lustán végigtekintett az előtte elterülő tájon, a fasoron, mögöttem a házakon. Majd hátradőlt, behunyta a szemét, és csendben elhevert. Én ülve maradtam, mert Gilha kényelmesen elfészkelődött az ölemben, és halkan szuszogott.

Csend volt. Fenn szikrázó kék ég, a Nap bőkezűen szórta a fényét a tájra. Pár madárka halkan, szinte félve szólal meg, majd gyorsan el is hallgat. Meleg van. Mindent átjár a forró föld lágy illata, a fűszálak között hallgató szél nem moccan. Fekszem kinn, a tábortűz mellett, és köröttem mozdulatlan némaságba burkolózott a világ. Megszűnt az Idő, kitágult a Tér, végtelenbe nyúlt minden. Megdermedt a pillanat is. Magam is felhőn szállok, lenn mélyben megcsillan az óceán kékje, hegyek sapkája fehéren szórja a nap sugarát, zöldellő ligetek, ezüst-hideg tavak. És megégett földek, fekete, rettenetes erődök, félelmetes, könnyekből, és vérből emelt falak, vér-mocsok, korom, hamu, és töméntelen, cél nélküli pusztítás. Kopár, kietlen táj, emberkéz pusztította síkság. Örök sebei a tájnak. Örök sebei a szíveknek, melyek nem gyógyulnak. De máshol megint szép volt, virágok nyíltak, az emberek éltek, boldogan nevettek. Lassan szálltam, előttem szürke köd emelkedett. Alattam, a ködbe vesző tájon, felgyűrődött a megkínzott talaj, furcsa, elmosódott éjalakok másztak. Nehéz fenyegetést éreztem, sötét csík szökött fel az égre. Elfogyott köröttem a levegő, a fekteség felém száguldott. Nehéz lett minden tagom, a föld hívogatva magához ragadott, nem tartott a légben immáron semmisem…

Hirtelen felültem. Gilha riadt tekintettel nézett rám, tengerkék szemében aranyosan csillant meg a napfény. Fáradtan hajtottam hátra a fejemet, behunytam a szemem. Szívem görcsösen dobogott, éreztem a zuhanást, a sötét, szorító marok erejét… Megráztam a fejem. A nap melegen sütött rám, Gilha is megnyugodott. „Csak álom volt, vagy talán maga a valóság?” merengtem el, tekintetem megpihent a zöldellő fákon. Alugnor békésen hevert, messze jártak a gondolatai. Csendben felálltam, mikor megszólalt:
- Érdekel, hogy ki vagyok, nem igaz? Fornicius szavaiból azt vettem ki, hogy előttünk még hosszú út áll, míg végre megpihenhetünk. – Felült a fűben, és kutató tekintettel nézett rám. Visszanéztem, és bólintottam, majd leültem a fűbe. És mesélni kezdett.
- Hosszú története van a családomnak, de nem untatlak vele, hiszen annyira nem tartozik hozzám. Anyámat nem ismertem, fiatal voltam, mikor meghalt. Apámat is ritkán láttam, kastélyunk messzebb esett egy kicsit a Herceg kastélyától, így hát ritkán volt otthon. Engem a dadám nevelt, aztán az egész cselédnépség is, de a természet vette ki a legnagyobb részét ebből. Alig öt éves lehettem, mikor megkaptam az első kardomat, és megkezdődött a lovagi oktatásom. Főnemesi családban éltem, hát nem kellett elmennem apródnak, apám mestere tanított engem. Gyorsan ment a tanulás, különleges érzékkel voltam megáldva, legalábbis azt mondták.

Alig voltam tizenöt éves, mikor legyőztem a nagymestert párbajban, kiütöttem a kardot a kezéből. Láttam, őszintén gratulál, és nagyon büszke volt a tanítványára. Apám is elégedetten simogatta őszbe vegyülő szakállát a hírre, majd intett hogy kövessem. Kint felnyergelve két ló várt ránk. Némán mentünk, apám nem szólt, én nem mertem kérdezni, hova megyünk. Aztán beszélgettünk, de apám még csak homályosan sem utalt rá, merre is megyünk. Két nap múlva megérkeztünk egy kis kunyhóba. Ott egy őszülő ember fogadott minket, mély hajbókolással kísért be minket a házába. Ott apám és ő valamilyen idegen, sosem hallott nyelven beszélni kezdtek. Egyetlen szavukat sem értettem, de lenyűgözött a zeneisége, szépsége. A szavak játékosan folytak körbe mindenhol. Azonban lassan beleuntam, nézelődtem. A falak mentén könyvek sokasága, mindenféle főzet. Gyanítottam, egy mágusnál lehetetünk, de hogy kinél, még csak nem is sejtettem, és máig nem tudom. Sosem fedte fel a kilétét, és apám sem mesélt arról, ki is lehetett ő. Leszállt az este, és végül, úgy tűnt, mindent megbeszéltek. Apám kijött, és mondta, nem érdekes az éjszaka, máris indulnunk kell vissza a várba. Nem értettem, hiszen sosem szeretett éjszaka lovagolni, inkább a meleg ágyban hevert éjszaka, mint a lovon… A mágus is velünk jött, és megkezdődött életem legfurcsább szakasza. Csak éjszaka tanított, mindenféle, furcsa mágiákra. Megtanultam valamilyen szinten gondolatot olvasni, - itt rám nézett, és elmosolyodott – altatni, és tudok néhány átkot is. Igen, feketemágus volt, erre magam is gyorsan rájöttem, de láttam, hogy az apámat nagyon tiszteli, így hát nem féltem tőle. Persze, megpróbáltam megtudni róla valamit, de mikor gyakoroltuk a gondolatolvasást, nem hagyta, hogy beférkőzzek a gondolataiba. Sötét ajtók, és bezárt ablakok fogadtak mindig, ha megpróbálkoztam. Aztán egyszer csak szó nélkül elment. Kérdeztem apámat, de láttam rajta, nincs ínyére a válaszolgatás, nem tudtam meg semmit. Aztán, egy napon öcsémmel vadásztunk a környező erdőkben. Éppen vissza akartunk fordulni, mikor a távolban porfelhő emelkedett az ég felé.
- Ott valakik harcolnak! – Kiáltottam az öcsém felé, megsarkantyúzva a lovamat. Egy ember láttam a földön, alig volt benne élet. Letérdeltem. Nem tudtam mit szólni. Apám több sebből is vérzett, mellette két holtest, és több vércsík is mutatta, nem adta könnyen az életét. Fogtuk apám kezét, és tehetetlenül néztem, ahogy lassan szivárog el öreg testéből az élet. Nem tudom mennyi idő telt el, de hirtelen lódobogást hallottam. Felpattantam, és hátrapillantottam. Legalább harminc lovas, pajzsuk megcsillant a lemenő nap fényében, és vadul vágtattak felénk. Megráztam az öcsém vállát. A siránkozás ideje véget ért, vagy a családunk írmagja is porba veszik. Kardot rántottunk. A lovasok körbe vettek minket, és soraikból felharsant a röhögés. Leszálltak a lovaikról, körbeálltak minket. Én és az öcsém egymásnak vetettük a hátunkat. Mindhalálig, suttogtam, és megindult a roham. Nem engedtük, hogy bárki is apánk hullájához férjen. Minden irányból kardpenge zuhant ránk, csattant a páncélingen, a bőrzekén. De ők is derekasan küzdöttek, és sokan voltak. Hirtelen éreztem, hogy öcsém megremeg, hörögve összeesik. Felkiáltottam, kinyújtottam a kardom, körbelengettem. Vörös köd szállt a szememre. Nem érdekelt már semmi. Előbb az apám, majd az öcsém, és most már én jövök.

Hirtelen egy lándzsát láttam a szemem sarkában felbukkanni. Egy pillanat, és öcsém szeretett testén hevertem. Részeges röhögés volt erre a válasz. Körbeálltak. Undorító, ember, félork arcok néztek le rám. Elfordítottam a fejem, köröttem minden hang elenyészett, akár a tengerzúgás, elhallgatott. Egyetlen hang parancsolt csupán: „Fogd meg a gyűrűt! Fogd meg, vagy nyomorultul elpusztulsz te is!” Kinyújtottam a kezemet, éreztem a hideg arany tapintását. Nem tudom, hogy került a kezembe. Kék köd ereszkedett a szemem elé, majd a világ elsötétült. Aztán a barlangban találtam magam, kezemben, fényes, csodálatos kardal. Guardian… Ez van a pengére vésve. Rajtam fényes páncél, köröttem undorító sötétség. Csak a gyűrű derengett kékes fénnyel. A többit tudod te is Találkoztunk, aztán a Démonok Ura. – Összeborzongott az emléktől, ahogy kimondta ezeket a szavakat. – És egy hosszú, mély alvás. Most pedig nem maradt más, csak a keserű fájdalom, messze az otthonomtól. Szeretteim temetetlenül fekszenek a homokban, az aranygyűrű, apám utolsó emléke is eltűnt. Én maradtam, a családom utolsó fia, nekem kell továbbvinnem a nevet. És ki tudja, milyen küldetés vár ránk…

Megdöbbentem hallgattam. Egyszerűen nem tudtam mit válaszolni. De a lovagra nézve, nem is kellett semmit válaszolnom. Csendben elmerengett, láttam a szemén, messze jár. Lassan visszatért a valóságba, és ismét rám nézett.
- És te? Hogy kerültél ide? – Végig gondoltam, mit is mondhatnék. Gondolatok cikáztak át a fejemben. Sóhajtottam, és mesélni kezdtem.
- Én mindig is itt éltem, ezen a szigeten. A családom történetét ismered már. A szigeten a pap fedezte fel bennem a varázserőt, és rávette a szüleimet, hogy küldjenek el a mágus iskolába. A falunkban mindenki félte a varázslás tudományát, hát a szüleim is nehezen egyeztek bele, hogy elengedjenek. Tíz éves lehettem, mikor megkezdtem a tanulást. Egy teljesen új, szinte álomszerű korszak kezdődött. Az első varázslatok olyan messzinek tűnnek néha, mégis szinte érzem a félelmet a komor tanár előtt. Aztán repültek az évek. Nyolc év elszaladt, barátokkal, kemény edzésekkel, és tanulással… Végül sikeresen le is vizsgáztam, azt mondtál, mágus vagyok, és eljött a perc, amiről annyit álmodtam. Hazatértem, hogy újra útnak indulhassak. Félt tőlem mindenki, a családom, a falu. Végül eljutottam ide, a hegyre fel. Aztán pedig alig pár perc múlva, a barlangban voltam. Némileg majdnem meghaltam, és végül visszatértem ide. Furcsa ez is némileg, bár, hozzád hasonlítva, semmi.

Csendben néztem a délutáni napot. Csendben fújt a szél, felkapta a gondolatokat, eljátszott velük, megforgatta a fák lombjai között, fenyő illatot lopott közéjük, játékosan magasba emelte, majd mint tollpihét dobta le, újra felkapta, felhők között ezüst esőben megmártotta. Elégedetten kuncogva szaladt, szertő szórta őket az erdőben, az erdő zúgva köszönte, majd elnyelte, minden lomb, kéreg s gyökér kíváncsian tapogatta. Lehullottak, régi leveleken elpihentek, melléjük feküdt a szél is, elcsitulva hallgatott a táj, rágódva a régmúlton. Pedig milyen fölösleges is volt már az…!

Hallgattunk, néztük az eget. Halk lépteket hallottam, és felbukkant Fornicius. A Lovag felé néztem, de nem mozdult, rezzenéstelen szemmel nézte a lassan úszó felhőket. Gilha a lábamon hevert, ő is átérezte az estét talán, vagy csak furcsállotta a csöndet, nem tudom, de hallgatott, némám feküdt. Az öreg mágus kérdőn nézett felénk, én megrántottam a vállam. Halkan mormolt valamit, és a tűz megint megrakta magát, szinte lábujjhegyen, lángra is lobbant, alig pár pillanat alatt. Teltek a percek, órákká híztak, a nap az égen lassan ballagott. Egyre nagyobbá nőttek az árnyak, beesteledett. Gondolatban megint messze szálltam, de most csak üres, várakozó sötétség fogadott, se kép, se hang, Csend, oly békés némaság, mint kinn a valóságban. Aztán meghallottam Alugnor mély hangját.
- Mond, Fornicius, mi lesz a feladatunk? – Az öreg mágus mélyet sóhajtott, majd megszólalt
- Nehezet kívánsz tőlem, szinte a lehetetlent. Még a Mágus Tanács sem tudja megmondani, mi vár rátok az utatokon. Amiben tudnak, segítenek, de sötét árny fedi már be a kontinenst, lassan minden összeköttetés megszakad. Még számunkra, mágusok számára is. Régi, hatalmas királyok trónja dől a porba, helyukre olyanok ülnek, akik puszta létének célja a pusztítás, a nyomor, és persze a hatalom, mindenek felett. Megadunk mindent, amit még tudunk, amiről úgy gondoljuk segíthet, utatokon, bárhogy is próbáltuk kideríteni, az ismeretlenbe. Nem ezen a földön székel a Gonosz. Neki neve sincs, maga az őselem. Mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy négy embert, a Kiválasztottakat, elküldjük hozzá, és reménykedjünk, teljesítik a feladatukat. Évezredeken át újra és újra a hatalomra tört, és az ember újra és újra legyőzte. Hogy minden alkalommal erősebb legyen.

De most történt valami. A krónikák a régmúlt meséit leírták, a mágusok messze látnak, de valahogy, azt az időt, mikor el kellett volna ismét jönnie a Sötétségnek, elnyelte a semmi. Nincs hír. Előtte eltelt évekről tudunk, arról is, ami mostanáig történt. Arról nem. Talán erőt gyűjtött, talán. De hiába minden próbálkozás, nem tudjuk, hogy is győzték le. Hatalmas idő áll mögöttünk, és még minden kutatás ellenére, a népünk egyre jobban szétszóródik, minden faj a maga útját járja, a Nagy Tanács sem tud semmit tenni, az óriások, az ősi tanítók pedig nincsenek, régen eltűntek. Az istenek sem segíthetnek, nem hallgatják meg imáinkat. Egyesek azt feltételezik, eddig segítették a régiek harcát, de talán valamit hibáztunk. Ha ez történt, irtózatos tévedés lehetett. Talán a Démont maga az ember idézte meg a földre? Ha igen, érthető, miért maradtunk magunk, és hova tűntek a krónikák.

Új korszak kezdődött, az istenek már csak a templomokban élnek, és minden faj emlékezetében. Tehát már rájuk sem igazán számíthatunk. Meg küldtük a levelet minden faj vezérének, hogy segítsenek titeket, de mindezidáig nem érkezett válasz, sem a hegyekből, a törpöktől, sem a havasokból, az ork hordáktól, az erdők is némán hallgatnak, kerestük a gyíkokat a barlangokban. Jóformán mind eltűntek, tehát ránk, emberekre hárul a feladat. Mint mondtam sokan meghaltak, hogy olyan információt szerezzünk, ami értékes lehet ebben az emberek által vívott, embertelen küzdelemben. Az biztos, hogy még nem tudott átjönni ebbe a világba, még ott raboskodik a Pokolban, ahová a Teremtés istenei küldték, alig valamivel az Istenek Háborúja után, ahogy azt az óriások regéi mesélik. Megkaptok holnap mindent, amire csak szükségeteket lesz. Én ugyan akartam nektek tanítani egy s mást, de hát nincs rá idő sehogysem. Oh, igen, még valami. Van még két társatok, akik szintén hozzátok csatlakoznak. De már nem sikerült őket ide juttatni, tehát rátok hárul ez a feladat is, hogy megtaláljátok őket. – Fornicius néma csendbe burkolózott, csak a tűz pattogott halkan, szemérmetesen, mint aki bánja, hogy szétszakítja a csönd finom szövetét, és szánakozik, hogy nem tehet mást.

- De mond, hogy érjük el a kontinenst, ha a mágusok már nem varázsolhatnak? Bár azt sem értem, miért nem? Hisz én magam is varázsoltam, és élek, nem történt semmi. Sőt, annak köszönhetem, hogy élek. És merre találjuk a két másik Megjelöltet? Az Íjászt, és a Gyógyítót? Rengeteg sziget van elszórva a zafír tengerben, és a kontinens hatalmas. Sosem találjuk meg őket, hacsak nem tudjuk, merre vannak, hol vannak?
- Hát, hogy elsőnek második kérdésedre válaszoljak, a dolog egyszerű. A mágusok félnek, és majd minden tag a Mágus Tanácsból félti az életét. Sokan eltűntek már, és hiába minden varázserő, hiába a legpusztítóbb átok, ha nem tudod, hogy ki is támad rád… Ez a sziget messze van, igaz, de pont ezért biztonságos. Kevesen is élnek itt, körötte a tenger, ritkán tévednek ide, és a földje, főképp itt a hegyekben, ismeretlen. És nem mindenkit fogadnak a szellemek olyan békésen, mint téged – Mosolygott rám az öreg varázsló – Van, akiket szívesen fogadnak soraikba. Sajnos nem tudjuk, mit csinálnak ők itt, igaz, hallani a gondolataikat, de annyira messzi, távoli hang, hogy élő ember nem érti. Egyesek szerint a Sötétség áldozatai, mások szerint azok lelkei, akik még nem végezték be a küldetésüket, sorsukat ebben a világban. Magam részéről osztom mind a két nézetet. Igaz, egyszerűbb lenne titeket téren és időn át elküldeni Felirinához, és Tuamféhez, mert így hívják őket, de azon a földön, ahol sűrűsödik már a homály, nem hat a mágiánk. Ez minden, amit tudok mondani, minden más rajtatok múlik. Most viszont aludnotok kell, mert holnap, mire a madarak megszólalnak, már úton kell lennetek. Szép álmokat, és remélem, az elmondottak ellenére meglesz.

Megbabonázva engedelmeskedtünk a szónak, pedig nem parancs, csupán kérés volt. Elköszöntünk, majd halkan szóltam Gilhának. Szinte a semmiből bukkant elő, kényelmesen, maszatos arcán szokásos vigyorral bandukolt. Alugnor eltűnt a szobájában, én is az enyémben. A hold halván csíkokat vetett a deszkákra, ezüstös fénnyel ragyogva be mindent. Levetkőztem, Gilhát szokás szerint lehajtottam az ágyról, majd lefeküdtem. Behunytam a szemem, de csak képek árasztották el a gondolataimat. Zavaros, hullámzó áradat, lüktetve törölt minden képet, félelmet, rettegést árasztott. Csak most kezdtem megérteni, ez nem az a diákos álmok, ez már nem egy diák vágyálma. Ez valóság, és itt nem lehet egyszerűen kinyitni a szemem, ha véget akarok vetni mindennek. És immáron nem csak én vagyok a tét, már az egész világ ezen múlik talán. Egy apró kis senki, egy mágustanoncot, egy lovagot, egy lányt, és egy íjászt elküldenek, hogy végezzen el valami olyat, amivel a nagyhatalmak, és maga a Mágus Tanács sem bír el. Nem igazán hittem el, és valljuk be, féltem. Féltem a holnaptól, az ismeretlentől. Majd hirtelen minden elcsendesült, és mély álom lepett meg.
Végre.
Hasonló történetek
3705
- Mit tudsz a Pusztítás Torkáról? Halljam! - még az ajtónállók is összerezzentek a dühödt parancsra.
- Hatalmas varázsszer. - suttogta porszáraz torokkal a fogoly. Aki karjára húzza, képessé válik megnyitni valamiféle kaput, amin keresztül minden világok valamennyi fájdalma elpusztítja azt a lélekkel rendelkező lényt, aki a haszáló parancsol. De ennek a hatalomnak is ára van..
3686
Mephalának tényleg kapaszkodnia kellett, mert olyan gyorsan indult el a sárkány, hogy a szél majdnem levitte. Az íját ki is vitte a kezéből. Mephala a sárkány nyakán ült, és érezte, ahogy a tűz a lábai között járkál. Az két küklopsznak esélye sem volt a két sárkány ellen, szénné égették a őket...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: