My Story

Hol is kezdjem a történetemet. Talán ott, hogy mindig is vágytam arra, érezzem, kellek valakinek, elfogad, így ahogy vagyok, szeret, és nem ver át. Szinte mindenki erre vágyakozik, de az élete során, rengeteg pofont kapunk, így valamennyi álmunkat feladjuk.  Vágyunk arra, hogy megleljük, párunkat sok mindenre ösztönöz minket. Eljárunk társkereső klubokba, regisztrálunk külön, az erre a célra létrehozott honlapokra, és próbálkozunk. De, eljön az idő, amikor már nem látjuk értelmét, és már feladunk minden reményt. És, általában, ilyenkor történik meg az, amit addig vártunk, azt kapjuk, amiért futottunk. Ránk talál a szerelem. Velem is így történt…

Május. Szép május, amikor a természet kinyílik, és szabadjára engedi valamennyi élőlény az ösztöneit, a vágyait, és kitárja a szívét. Én is így jártam. Volt valaki, akivel már egy ideje leveleztem, de a találkozó mindig váratott magára.  Azonban, a kiszámíthatatlanok összjátéka eredményeként, úgy alakult, hogy tudtunk találkozni. A buszállomásra beszéltük meg a randevút. Úgy mentem el, hogy egy óra, és lerázom, le is szerveztem már a találkozót az egyik barátommal, hogy elüssük a délután hátralévő részét. Késett a busza, türelmetlenkedtem, majd, percekkel később, az autóbusz megérkezett, és az utasok elkezdtek leszállni róla. És ott volt ő. Első pillanatra megragadott, nem tudtam levenni róla a tekintetem. Nem a legszebb volt a világon, de valami olyan látványt nyújtott, valamint az erőteljes kisugárzásának köszönhetően, megfogta a szívemet. Sétáltunk a városban, leültünk egy parkban, a barátommal a találkozót is lemondtam, és együtt néztük, ahogy az egész napos felhős idő után, kitisztul az ég, és a nap, lebukik a távoli dombok között. Egymást karolva néztük ezt. Azonban, ez az idill nem tarthatott sokáig, elárulta, el kell utaznia, a munkája miatt, és sajnos, ez így marad, ennyiben. Azonban, ha gondolom, mehetnék vele. Egész úton hazafelé azon rágódtam. Azonban, a döntés megszületett, így este tudattam családommal elköltözöm. Napokon belül közöltem a munkahelyemen, felmondok, és kérem, mondjanak le a felmondási időről. nehéz szívvel, de egy hetes felmondási idővel elengedtek. Eközben, minden egyes nap találkoztunk, sétáltunk, és a holdfényben egymás karjába borultunk. Sokan mondták, hiba elmennem, de nem törődtem velük, csak egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, és az Ő volt.  Eljött a nap. Itthon, a búcsú fájdalmával megtelt könnyekkel búcsúztunk, majd elindultam, az úti célom felé. Út közben többször beszéltünk telefonon, hogy ő is oda ér, mire én. Elérkeztem a nagyvárosba, Budapestre, ahol minden és mindenki idegen volt, de nem érdekelt, mert tudtam, vele lehetek. Hamarosan át is vehettük az albérletünket, és meg is kezdhettük a kipakolást, amit magamra vállaltam, mivel szegény éjszakás műszak után volt.        Az elkövetkező napokban a legboldogabb voltam. Együtt sétáltunk a Duna parton, közösen főztünk, fürödtünk, megosztottuk egymással a minden napjainkat. Ő eljárt dolgozni, én pedig minden egyes nap a várost jártam, hogy munkát találjak. Hazaérve, mindig frissen főtt étellel vártam, megbeszéltük a napi dolgokat, megfürödtünk, majd lefeküdtünk és összebújva filmeket néztünk. Minden szépen ment egy ideig. Azonban, gyülekezni kezdtek a sötét fellegek. Kimaradások, kolléganőivel eljárt szórakozni, a budapesti barátaival találkozgatott, és én mindeközben, otthon vártam, türelmesen. Azonban, ez csak a látszat volt. Belül mardosott a kétely, mi történhetett vele, miért nem jött még haza, merre lehet, mi történhetett, és mindig megkönnyebbültem, amikor hazaért. Minden kételyem tovaszállt, és együtt töltöttük az esténket, mint azelőtt.
Elérkezett a július. A névnapom hónapja. Mondtam neki, egyet kérek tőle, azon a napon legyen velem. Messze vagyok a családomtól, a szeretteimtől, a barátaimtól, és csak ő van ott velem, akkor. Ő ezt megígérte. Teltek a napok. Azonban, egyre gyűltek a sötét fellegek, amiket akkor még elhessegettem. Az után elérkezett a névnapom előtti nap. Megbeszéltük, reggel elmegyünk bevásárolni, mert a hűtőnk kifogyóban volt. Azonban, hiába ébresztettem, keltegettem, ő inkább az ágyban maradt. A számítógép előtt ültem, és az otthon maradt barátaimmal beszélgetek, amikor dél körül kijött, megnézte mit beszélgetek. Ekkor kivonult a szobából, bezárkózott a másikba. Mentem utána, mi a gond, de csak könnyezve annyit mondott, hagyj békén! Kérdeztem, mit csináltam, erre a válasza: „Miért beszélgetsz velük, nem vagyok neked én elég!” Hirtelen, nem tudtam, mit tegyek. Fogtam magam, és elindultam a városba. A Városliget pár percnyi sétára volt tőlünk. Délután volt, mire hazaértem, de ő nem volt sehol.  Este 10 óra volt, és még mindig nem jelentkezett. Már lefeküdtem, amikor megjött, és bevonult a másik szobába. Reggel, megint nem szólt hozzám, így én elmentem a városba. Délután, mikor hazaértem, ő ott feküdt az ágyban, és a számítógépen beszélgetett valakivel. Nem rejtegette előlem, és bele néztem. Hirtelen, nem tudtam, mi történik. Egy másikkal beszélt, hogy milyen jól érezték magukat az előző nap, és alig várják az estét, hogy ismét együtt legyenek. Rám nézett, és közölte, erről te tehetsz.  Átmentem a másik szobában, és lefeküdtem. Ő bejött, vitatkoztunk, igazat adott nekem, de nem érdekelte semmi, menni akart, és el is ment. Este nem tudtam aludni, kiterveltem, másnap ajándékkal várom. Az utolsó pénzemen virágot vettem, bevásároltam, egész nap sütöttem főztem. Telefonon beszéltünk, és megígérte, amint végez, hazajön hozzám. Kétfogásos vacsora, habfürdő, zene, füstölő, virágszirmok az ágyon. Ez várt rá. Kimentem a buszállomásra, és vártam, aztán megjött a busza, de ő sehol sem volt. Ekkor jöttem rá, hogy becsapott. Hamarabb jött haza, és ahhoz a másikhoz rohant. Szétfeszített az ideg, de türtőztettem magam. Haza értem, összecsomagoltam, hívtam, de nem vette fel. Az után fél 9-kor megcsörgetett, hogy mindjárt itthon van. Kimentem elé, miközben a főbérlővel beszéltem, és felmondtam az albérletet a részemről. Rövid vita következett, aminek az eredményeként, a megtervezett estéből semmi se lett, és a másokhoz rohant. Másnap hazajöttem. Az úton többször hívtam, sms-ket küldtem, de nem reagált. Ekkor tudatosult bennem az, amit a többiek mondtak. Te csak arra kellesz neki, hogy feljusson Pestre, és ott élhessen.
Igaz a mondás, az igaz barát, a bajban is velünk van. Támogattak, amikor hazaértem. Össze voltam törve. Most kezdek magamhoz térni, és olyan lenni, mint régen, de ugyanolyan már sose leszek. Mi a tanúság? A vágyaink sokszor elvakítanak, és elfelejtünk gondolkodni, illetve az ész érvekkel foglalkozni. Megtanultam, hogy soha többet ilyen felelőtlen lépést nem teszek, akár kiről is legyen szó...