Mit keresek én itt? 1

Régóta ismerjük egymást, ismerjük - ez így hülyeség. Tudjuk egymásról azt, amit a másik tudni enged, amit elárulnak az izgalmas üzik a fórumon, a néha egy-két mondatos, néha oldalas mail-ek. Árulkodik a fénykép is, mely ott lapul a személyes mappa mélyén, elrejtve a kíváncsi szemek és saját lelkiismeretem elől. Sokat "beszélgettünk" arról, hogyan történhetne meg. Gondolatainkban többször átéltük már, amire most készülünk. Hideg fejjel számításba vettünk minden lehetőséget, győzködtük magunkat, hogy ha meg akarjuk tenni, akkor most kell, minél előbb. Bizonyos szempontból egyformák vagyunk. Mindkettőnk első kapcsolata „tökéletesre” sikerült. Otthon nem hiányzik semmi. Csupán kíváncsiak vagyunk. Ki akarjuk próbálni magunkat, egymást. Milyen lehet a szex szerelem nélkül? Meg tudjuk-e tenni? A múlt hétig minden mondatunk úgy kezdődött: Ha… Régóta a kettőnk közé képzelt határvonal közelében jártunk, de nem volt itt az idő és a lehetőség arra, hogy ezt a ki nem mondott határt átlépjük.
- A Szombat délelőttöt szabaddá tudom tenni – írtam egy üziben, mire néma csend volt a válasz. Ijesztően hosszú volt ez a csend, már-már a fejem vertem a falba, a kapkodásom miatt, mikor jött a válasz:
- Rendben, reggelizzünk együtt. Egy reggeli semmi más. :)

Bámulok kifelé a Meki ablakán, a reggeli nap sugarai lassan birtokukba veszik az utcát, álmos emberek sietnek a közeli piacra a hétvégi ebédhez valóért. Mit keresek én itt? Hazudtam. Kegyetlenül, számítóan. Azért, hogy itt lehessek, hogy eláruljam az elmúlt éveket. Furcsa volt az a válasz. Kíváncsi rám, ebben biztos vagyok, de nagyon óvatos, nem ígért semmit, még azt sem írta le, hogy itt lesz. Csak kérdezett: hol leszek, mikor. Tudja a reggeli menetrendemet, bármikor felbukkanhat. Csupán annyit kell tennem, hogy várok, és közben lassan elszáll minden elszántságom. Már nem vagyok biztos magamban, legszívesebben nem itt lennék és nem most…

Végzek a szendviccsel, a teával. És a gondolataimmal is. Fenébe az egésszel. El sem jön. Megijedt. Jobban, mint én. Az utolsó korty tea akad a torkomon, mikor belép az ajtón. Határozottan fordul felém, lehet már az utcáról látott. Vagy csak a szinte üres étteremben visszhangzó krákogásom kelti fel érdeklődését. Mire az asztalhoz ér, már kapok levegőt. Az első puszi kicsit bátortalan, esetlen. Bőre illata elvarázsol, csodálatos a pillanat. Hirtelen megszűnik a világ körülöttem, most ő és csak ő létezik.
- Éhes vagyok – zökkent ki az ámulatból. Fér még beléd valami? – mutat a reggelim maradványaira.
- Egy fagyi még lecsúszik. – válaszolom, mire indul a pult felé. Nem akarja, hogy én fizessek, de a Smart kártyámat lobogtatva meggyőzöm.
- Kellenek a pontok! – gyenge indok, belátom, de akkor nem jut jobb az eszembe. Enged az „erőszaknak”.

Nem sok szó esik, míg eszünk. Ő a nuggets-ekkel van elfoglalva, én a csoki öntetet terelgetem a fagyott vaniliakrémen. Lopott pillantásaink egyre gyakrabban találkoznak, már látom azt a cinkos kis szemvillanást, amit valaki már megörökített azon a fényképen. Hamar végez, az utolsó korty narancslé után szólal meg:
- Kérek abból a fagyiból! A kis kanalat megmerítem a masszában, nyújtom felé. Lassan nyitja a száját, ajkai puhán ölelik át a kanalat, ami tisztára varázsolva kerül elő.
– Még! Kérek szépen! - teszi hozzá. Úgy teszek, mintha engedelmesen nyújtanám a következő adagot, de mielőtt összezárhatná ajkait, kilopom a teli kanalat, s eltűntetem a számban. Nem voltam elég gyors, ajkain ott maradt némi fagyi.
– Gonosz… mondja nevetve, és tisztára nyalja ajkait. És ebben a mozdulatban benne van minden. Minden ki nem mondott gondolata, minden el nem hangzott ígérete.
- Ebédre az én vendégem vagy – mondja, mire az én számban áll meg a kanál.
- Nem eszem ám akármit! – válaszolom mosolyogva.
- Tudom mit szeretsz, meg leszel elégedve, nyugodj meg! – kacsint rám.

Nyugodjak meg, könnyű azt mondani. A torkomban a gombóc egyre nő, furcsa izgatottság kerít hatalmába. Ez nem én vagyok… Hol van a kimért nyugodtság, hol vannak a megfontolt gondolatok. Mit tett velem, hogy percek alatt elvesztem minden józan eszemet, és követem őt a „rózsaszín ködbe”. Mintha évek óta ismerném. Egyre gördülékenyebb a beszélgetésünk, ahogy indulunk a buszmegálló felé. Nem tudom hova megyünk, most éppen nem is érdekel. Mindegy. Nem hittem volna, hogy ennyi ember fel fér egy buszra. A piachoz legközelebbi megállóban összegyűlt tömeg szinte felsodor minket a piros hetvenhármasra. A forgóban sikerül megkapaszkodnunk. Próbálunk egymással szemben maradni, némi távolságot tartva, de ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Engedve a tömegnyomásnak közelebb lépek, várva a reakciót. A várakozással teli helyzetet a sofőr oldja meg: egy határozott gázadást követően a tömeg kileng, ő pedig a karomban leli meg elveszett egyensúlyát. Egyik kezemmel a hűvös vasat markolom, másikkal őt tartom.

Ránézek, tekintetemmel kérdem, rendben van-e így a dolog, ő csak mosolyog, s közben tenyerét a hátamon érzem. Igen, így rendben van minden. Zötykölődünk át Budán, a tömeg lassan kopik, de mi csak nem eresztjük egymást. Ahogy hozzám simul, érzem illatát, egyszer írta, hogy milyen parfümöt használ, de ez nem az… ez nem Joop – ez valami sokkal édesebb, vadítóbb. A város másik végén szállunk le, a lakótelep közepén. Kézen fogva vezet a tömbök között, pár perc séta után egy tízemeletes bejáratánál matat a kulcsai között. A liftre várva az én türelmem fogy el: Magam felé fordítom, arcát tenyeremben tartva lágyan megcsókolom. Kívánom őt. Kívánom az érintését, a simogatását, a szavait. Meg fog történni. Pár perc múlva valósággá válik minden álom, végleg a múlté lesz minden tépelődés, választ kapok végre a kérdésre: Meg tudom tenni?

Élvezek minden pillanatot. Nyelveink játéka egyre vadabb, ujjaim tarkóján játszanak, majd a hajába túrnak. Ez a meglepetése… Tudja jól, hogy tetszik, ha egy nőnek rövid a haja. Pár hete írta, hogy talán levágatja a haját, kipróbálja milyen röviden… aztán a tegnapi üziben valamilyen meglepetést emlegetett. Nem volt hajlandó semmit elárulni, nagyon titokzatosan fogalmazott. Meglepetten tapasztalom, hogy egyre szűkebb a farmer. Manapság egyre ritkább, hogy mindenféle kézi matatás nélkül teljes harckészültségbe kerüljek, most pedig szinte kiböki merevségem a zipzárt. Érzi ezt ő is, hiszen csípője apró mozdulataival simogatva ingerli ágyékomat. Tetszik a játék, kezem már indulna csípője felé, mikor hirtelen nyílik a liftajtó. Egy idős néni lép ki rajta, szemében a meglepetést, majd talán egy kis pajkos mosolyt látunk. Zavartan mosolygunk vissza, igyekszünk jól neveltnek és ártatlannak látszani, és gyorsan eltűnni a liftben.

Hátat fordít nekem, míg az emelet gombját keresi, én kapok az alkalmon, és esélyt sem adok arra, hogy szembe forduljon velem. Szorosan mögé állva magamhoz ölelem, kezeim feszes hasát simogatják, ajkaim a füle alatt kezdenek édes játékba. Kéjes sóhaj a jutalmam, mikor nyelvem érinti az érzékeny bőrt…
- Miért nem indulunk már ? – súgom a fülébe.
- Nem emlékszem hányadik emelet, kilencedik vagy nyolcadik…. – válaszol nevetve.
- Nem itt laksz.- állapítom meg bölcs elmével.
- Ühüm… a barátnőm lakása… konspiráció, ne kérdezz többet. – simogatja meg arcom, és megnyomja a kilencedik gombját. Esélyem sincs kérdezni. Félig felém fordulva ajkával állja útját minden további kérdésnek…

Ő már döntött. Ha rajta múlik, megtörténik, és mindent meg fog tenni azért, felejthetetlen legyen ez a délelőtt.