Mindenkiben...

Lámpalázzal indult a fellépésre. A szöveg beleivódott a bőrébe, az összes memória sejtje dalolta, mégis viszolygott kiállni a reflektorok pásztáiba.
Mikor a kulisszák mögött állt, soha nem ismételt, soha nem bújta a szövegkönyvet, legalábbis nem érezte szükségét. Annak a szükségét.
Kilesett a függöny mögül. Nem látott ismerőst és ennek inkább örült, kicsit csökkent a kishitűsége. Nem akart csalódást okozni. Tudta, hogy a vershez teljesen ünneplőbe öltöztek az emberek. Az első fellépő szereplése elfeledtette vele, hogy miért is gyűri a zsebkendőjét. De most hamarosan ö következik.

A decens, sötétkék ruha karcsúsította alakját, kihozta haja leomló mézszínű tincseit, a kis fehér gallér, pedig évekkel fiatalította. Még leheletnyi pirosítót tett az arcára, és szájfénnyel kente be ajkát. Ettől mintha kicsit megnőtt volna az önbizalma. Kezdett átlényegülni, kezdett ráérezni a vers tartalmára. Imádta ezt a verset. Valaki bedobta a postaládájába és azóta nem tudott szabadulni tőle.. Minden reggel és este elolvasta, mint valami zsoltárt. Valamiért nem tudott betelni vele.
Szinte érezte a költő akkori hangulatát. Becsukta a szemét és meditált egyet. Azt mondta egyszer, ez az egy, amihez ért. Teljesen átélni valamit, szinte transzba esni. Legyen szó munkáról, táncról vagy bármiről. Egy idő után, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba. Néha örült ennek a képességének, néha nem. Talán, mert bizonyos mértékig magányossá tette őt.
Még tisztán hallotta, hogy a nevét mondják és a vers címét. Elindult, de lépteit már csak tompán érzékelte, már csak félig volt önmaga. Kilépdelt a színpadra.

A nézőtér összeolvadt előtte, csak színeket látott összemosódva, de ragyogó színeket. Még megkésett halk, szinte bocsánatkérő köhögések hallatszottak. Érezte, hogy minden szem rátapad, de csak a bőrén érzékelte. Majd csend következett, áhítatos csend. Ő már másutt volt, lebegett, nyitott szemmel. Távolról hallotta a saját hangját és boldog volt, hogy eltalálta a színt, a magasságot. Ennyivel tartozott a költőnek, a publikumnak. Hatásszünetet tartott, majd mintegy belső énjéből előtörve, alázattal, de szenvedéllyel kezdte mondani a régi tollból kifolyt drága szavakat, amik vággyá voltak összegöngyölve. Egy nagy ember szívének legmélyéből, egy nagy ember beteljesületlen vágyának jajkiáltásait mondta, mezzoszopránban, de keményen hangsúlyozva. Nem kellett pátosztól tartania, már a második sornál szárnyalt, felkapta őt a szellem nagysága, felkapta őt a csoda. Zengővé változott a hangja. A láthatatlan szellem mindent elrendezett helyette, selyembe feszítette hangszálait, szájpadlásának, ajkának mozdulatait féltőn formázta. Arcára kislányos pírt festett, ruhája esését hullámmá varázsolta, cipőjét fényezte. Lágy szellő fújt le egy elszabadult hajszálat a válláról. A háttér fények lidércfényként, majd glóriaként vonták körbe sziluettjét. Érezte a titkot, érezte a messze fényt, érezte a körülötte matató láthatatlant, aki gondoskodott a tökéletesség illúziójáról.

Káprázat - futott át agyán a szó és hálát érzett. Már maguktól cikáztak a gyöngybetűk. Megelevenedtek és gurultak a lelkekbe. Lélegzet- visszafojtva egy emberként élt majd félig meghalt a nézőtér. Bűvkör tette ezt szavakból. Kisimította a ráncokat, csillagot varázsolt a szemekbe, balzsamozta lelküket. Furcsa lüktetésként vitte a szívekbe a ritmust és forrósodó véráramot kölcsönzött pár percre a költő, és egyszersmind északi fuvallatot lehelt borzongásul az őszinte szó az őszinte átadással. Az első sorokban ülők arcán már az elején harmat csillogott, aztán fokozatosan a többi sorokban jelenlévőkén.

Párás, ezüstös csillogás az összes jelen nem lévőn. A végén neki is megbicsaklott a hangja, az utolsó sort már fátyolos szálakkal szavalta, szökőkút homálya mögül. A végén hosszasan meghajolt. Adózott valakinek, majd eltűnt a függöny mögött. Mikor a folyosóra ért már félig önmaga volt. Az utcára kilépve a tennivalók véget nem érő listája pergett előtte, majd sejtelmesen mosolyogva elvegyült.

----

A nézőtéren senki nem tapsolt, az emberek teste bénultan süppedt az egyszerű karosszékekbe. Valahol másutt voltak. Mindenki másutt egy emberként, mint egy élőlánc. Felkapta őket a szellem és egy nagy körhintában, vigyázó kezek védelmében forogtak. Ki mosolyogva, ki fájdalommal, ki csak ráfeküdt a fuvallatra és hagyta sodorni magát a feltörő áramlattal. Az áramlattal, amihez nem volt fogható. Egy érzés volt, amit még nem magyarázott meg senki, csak körülrajzolták óvatosan, remegő kezekkel, lágyan, hogy el ne illanjon. Mert illékony volt és tüneményes. A széplélekség óvatos, szinte leheletnyi csókja volt, ami kellős közepébe indult bensőjükbe. Alig repkedő pillangó szárnyakon. Mert minden emberben benne van. Jól tudjuk.
Mindenkiben benne van.