Miki és Franciska

Hol volt, hol nem volt, valahol Magyarország területén élt, éldegélt egy szegény legény, akit Mikinek hívtak. A polgári neve… huhh… azt talán nem is tudom már, egytől egyig mindenki csak Mikinek szólította. Apja egy öreg bádogosember volt, elmúlt már hatvan is, amikor Miki megszületett, meg is halt rá három évre. Az anyja ezt a lelki terhet nem bírta elviselni, mert bár vagy harminc évvel is fiatalabb lehetett hitvesénél, bizony őszintén nagyon szerette őt. Kétévnyi gyászolás után végre ki is merészkedett néha a házból, aztán egyre többet és többet volt távol otthonától – és fiától. A rossz nyelvek szerint könnyűvérű nő vált belőle, magam ezt nem tudom elképzelni róla. Már csak azért sem, mert köztudottan nagy adósságokba keveredett, a mindennapi kenyérre alig futotta. Mit ne mondjak, az öreg életében sem éltek nagy lábon, de miután elhunyt, a falu legszegényebbjei közé tartoztak.

Mivel Mikinek távolabbi rokonai is csak kis számmal voltak, azok is igen messze tőle, és mint már említettem, anyja egyre gyakrabban maradozott ki otthonról, főhősünknek már kiskorában meg kellett küzdenie a szeretethiánnyal és az egyedülléttel, mindezt a legnagyobb nélkülözések közepette. Ezek után természetesnek hathat, hogy az iskolába sem iratták be. A legtöbb gyerek ilyen körülmények között az utca suhancává válna, lopásból élne és később mindenki rettegné a faluban – és valljuk be, valahol meg is lehetett volna érteni őt, ha erre az útra tért volna. Ám ennek az imádnivaló szőke fürtökkel rendelkező, kékszemű, aranyos arcú fiúcskának soha eszébe nem jutott ilyesmi, mindig csak szánalmat érzett, ha meglátta a falu „vagányait” gyengébbeket alázni, és inkább napokig éhezett, minthogy egyetlenegy almát is elemeljen a sarki zöldséges standjáról. Ehelyett Miki rengeteg sok szabadidejét olvasással töltötte. Megboldogult apjának is ez volt a legkedvesebb hobbija, így hát sok öreg könyv porosodott a polcokon, és miután a kisfiú önmagától megtanult olvasni, egyre inkább rákapott az ízére.

Először a meséket találta meg, aztán ahogy nőtt, cseperedett, folyamatosan kerültek kezei közé a komolyabb irodalmi alkotások is. Szinte mindegyik mű elnyerte a tetszését is, kedvence azonban Móricz Zsigmond volt. Nem volt olyan regénye, novellája az írónak, amit ne fújt volna kívülről. Irodalmi tudását a falu jól jegyzett iskolájának legjobb tanulója is megirigyelhette volna, de valljuk be, máshoz valóban egyáltalán nem értett. Közben az évek során az aranyos kisfiúból szemrevaló, daliás fiatal férfi lett, bizonyára sok lánynak megakadt volna rajta a szeme, ha nem nézte volna le mindenki falujában. A háta mögött csak kibeszélték, és ha meglátták az utcán (kevésszer történt ez meg), odamondogattak neki. És ez minduntalan még tovább rombolta az amúgy is semmivel egyenlő önbizalmát, amit csak fokozott a kóros szeretethiány, ami felhalmozódott benne az évek során. Amikor belenézett a tükörbe, legszívesebben arcon ütötte volna önmagát, a lányokra még csak gondolni sem mert, sokszor küzdött a halál gondolatával is, de nagy életereje és az olvasás iránti szenvedélyes vágya mindig átsegítette a holtponton.

Mindeközben a főváros nyüzsgő rengetegében élte hiánytalan életét egy lány. Egyidős volt Mikivel (azaz tizennyolchoz közelítettek), Franciskának hívták. A legtöbb tulajdonságában szöges ellentétben állt a falusi fiúval. A Rózsadombon élt, apja bankigazgatóként, anyja elismert menedzserként tevékenykedett mindennapjaiban. Reggel sofőr vitte iskolába, délután ugyanő hozta haza. Soha nem éhezett, ami csodás alakján egyáltalán nem látszott, bárki megirigyelhette (és tették is a háta mögött). Igaz, becsületesen sportolt is emellé, de a megfelelő gének nélkül aligha lehetett volna ennyire karcsú és szép. Ruhatára három ember öltözködéséhez is bőven elég volt, természetesen mindig a legdivatosabb darabokkal. Emellett kiválóan is tanult, így nem csoda, ha szerelmi ügyekben sem kellett szégyenkeznie, a fél iskola belé volt szerelmes, kedvére választhatott a számára legmegfelelőbb srácokból. Tizenöt évesen egy majdnem kétéves kapcsolata kezdődött, amelyben megismerte a szerelmet szőröstül-bőröstül, és emellett a fiú mellett lett nővé is.

Aztán kiderült, hogy szegény Franciskát végig csak kihasználták, bár ő nagyon szerelmes volt, párja soha nem volt az, bár alighanem színésznek kéne mennie, mert hihetetlen sokáig remekül játszotta a szőke herceget fehér lovon. Ám a végén egy olyan lánnyal csalta meg, akinek volt elég bátorsága leleplezni őt Franci előtt, és ekkor minden addigi disznóságára fény derült a „hősszerelmes”-nek. Ahogy az várható volt, menekülnie kellett még Budapestről is, hiszen főhősnőnk életében két hónap szörnyű lelki válság kezdődött, amit a szülei sem nézhettek tétlenül… Ez mindenképpen Franciska életének mélypontja volt, de végül a szerettei – a szülei és az igaz barátai – átsegítették a problémán, és utána már nem is gondolt régi szerelmére. Azon kívül egyébként előtte és utána is voltak apróbb kapcsolatai, de ezek nem érdemelnek ennél több említést. Nem volt könnyűvérű lány, de nem is tartozott a régimódi szemléletűek közé.

Hogy, hogy nem, az élet mindig merő véletlenek egybeesése, és kiszámíthatatlansága oly csodálatos, hogy sokszor értelmét végül ebben leljük. Miki az egyik nap éppen elmerészkedett otthonról egy kicsit kiszellőztetni a fejét. Néha csinált ilyet, ekkor elhagyta a falu határát pár kilométerre, és csak gondolkozott magában. Ezeket a sétákat általában hajnalban ejtette meg, és nagyon jól esett neki, de mint már mondtam, sokszor nem adódott rá példa, hisz alapjában véve otthonülő embernek számított. Ezen a napon egy kicsit tovább maradt el, és mikor visszaért falujába, már reggel volt és felkeltek az emberek. Természetesen nem kerülhette el, hogy ne kapjon hideget-meleget, újra csak ok nélkül. Ahogy növekedett a beszólások száma, úgy növekedett vele együtt lépteinek gyakorisága, szeretett volna minél előbb otthon lenni. Ahogy azonban szaporázta, megbotlott az út szélén, és elesett, egyenesen bele az árokba. Ha eddig csúfolták szegényt, képzelhetitek, ezek után mit kapott! Már körbeállták és kórusban énekelték a válogatott gúnyolódásokat. Hihetetlen, hogy az egyszerű embereknek ez okoz örömet!
Miki teljesen összetört, csak sírt és sírt, de úgy, hogy a többiek ne lássák, fejjel a földnek. És mikor már-már teljesen elkeseredett, valami különösre lett figyelmes. Az árok, ahova beleesett azon a helyen olyan volt, hogy nem messze tőle egy csatornanyílás kezdődött, amit bizony rendesen benőtt a gaz. Éppen ezt a nagy gazhalmot bámulta egykedvűen, amikor azt vette észre, hogy a nagyra nőtt sűrűségek közepette mintha lenne ott valami. Lekötötte, hogy mi lehet az, így már nem is figyelt annyira a többiekre, akik néhány perc után persze szétoszlottak, hisz mindenki ment dolgozni vagy az iskolába, ahova éppen útja vezetett.

Amikor már az utolsó ember is elhagyta környékét, közelebb ment a különös tárgyhoz. És igaza volt: a füvek között egy húszezres lapult! Nagy volt Miki meglepődése, soha életében nem látott még ekkora címletű bankót. Aztán elkezdett szétnézni a környéken, és még három darabot talált belőle. Azonnal észbe kapott: vajon kié lehet? Becsületszavamra mondom, visszaadta volna a pénzt jogos tulajdonosának, ha ismerte volna. De nem volt a környéken se pénztárca, se névjegykártya, semmi, ami alapján azonosíthatta volna az illetőt. A jó ég tudja, hogy került oda, már ott is lehetett egy ideje. Végül Miki is erre a következtetésre jutott, és jó szívvel zsebre rakta a nyolcvanezer forintot. Mindjárt nem gondolt már arra, hogy pár perce porig alázták. Joggal gondolhatta: ennek így kellett lennie, hisz különben nem adódott volna előtte élete lehetősége. Mert bizony ez az volt: nem lehetett kérdés, hogy elmegy otthonról. Édesanyjával már alig találkozott, nem is érdekelte őt, hogy mi lesz a fiával. Fogta az összes ruháját, legkedvesebb könyveit (sajnos messze nem mindet vihette el), éppen volt otthon egy kis étel, abból készített egy kevés útravalót, majd örökre hátat fordított szülőfalvának. A buszmegálló felé vette az irányt, és meg sem állt Budapestig.

Budapest, a nagy Budapest! Miki egészen bezsongott a gondolattól, hogy ami tegnap még legmerészebb álmaiban szerepelhetett csak, ma már valóság. Elzárt életébe azért egy dolog bizonyosan bejutott: a fővárosban nagyon más az élet. A lehetőségek kapuja, a csodás főváros, az a hely, amely egész Európának az eszébe jut hazánkról. Ez hát az ő gondolataiban Budapest, és ezt nemsokára maga is megízlelheti. Úgy gondolkodott, hogy ha nyolcvanezer forintját csak a legeslegfontosabb dolgokra költi, akkor még jó ideig kitarthat, aztán csak megáldja valami újabb lehetőséggel az ég, biztosan nem hiába kapott ekkora esélyt. Nem gondolt ő semmilyen lakásra, ételt is csak akkor fog venni, ha már nagyon muszáj és akkor is csak kenyeret, így szárnyaltak gondolatai a rozzant buszon. Egyvalamire bizonyára támaszkodhatott: könyveire és ebből fakadó tudására.

Mikor megérkezett, leszállt hát, és még nem volt fáradt, elemózsiája is maradt még, így nem állt le a pályaudvaron. Elkezdett sétálni, és elámult a tízemeletes házakon, a sok autón, a felgyorsult életen. Ezt valóban nem tudta előre elképzelni. Amikor ráesteledett, letelepedett oda, ahol éppen érte a sötétség, és ott töltötte az éjszakát. A Dunában viszonylag gyakran tudott mosakodni is. Így ment ez két hónapig, pénzét szerencsére jó helyre tette, így nem rabolták ki soha. Ám sajnos az összeg fogyni kezdett. De ami még ennél is nagyobb baj volt, az az, hogy egy szürke novemberi napon teljesen váratlanul beköszöntött a zord tél. Nagy mennyiségű hó esett le, repkedtek a mínuszok, de Miki kitartónak bizonyult. Küzdött, amíg tudott, de törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb megbetegszik. Ám hatalmas szerencséjére éppen a Rózsadombon járt, amikor ez megtörtént, közel Franciskáékhoz. Tulajdonképpen nem is tudta, hogy Budapest elitnegyedében tartózkodik, csak az tűnt fel neki, hogy a szokásosnál is jóval szebbek a házak.

Nem szaporítom tovább a szót, Miki csúnya tüdőgyulladást kapott. Érezte, hogy nagyon beteg, de nem tudott mit tenni. Egyik este már közel járt a végkimerüléshez. Átfutott az agyán, hogy lehet, hogy mégsem volt annyira jó megtalálni azt a pénzt. Vagy lehet, hogy az élet így vet véget kegyetlen sorsának? Tálcán nyújtja a halált pénz formájában, de előtte még világot láthatott? Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor elájult. Azonban épp kirakta a könyveit, mert mindig is azok jelentették neki a gyönyört, ezeket akarta az utolsó napjaiban is látni. Könyveire támaszkodva alélt hát el.
Éppen azon az estén Franciska sokáig elvolt otthonról. Meglátogatta egy barátnőjét, és aznap estig együtt tanultak a másnapi történelem-témazáróra. Már közel voltak a házukhoz, amikor a lassan haladó kocsiban megpillantotta Mikit ájultan. Talán fel sem tűnt volna neki, ha nem szúrja ki mellette a könyveket is.
- Hajléktalan könyvekkel a kezei alatt? De szokatlan látvány! – gondolta magában. – Elég rossz színben van… Aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet. Gábor! – szólította meg most már hangosan a sofőrt. Álljon meg itt, felvesszük ezt az embert!
- Na de kisasszony! – döbbent meg Gábor. Ezt meg…
- Ne ellenkezzen! Csinálja, amit mondtam!

Hazavitték hát Mikit. Otthon is általános meglepettség lett úrrá mindenkin, amikor meglátták a váratlan vendéget, de Franciska családja jószívű család volt, meg sem fordult hát a fejükben nem szobát adni a haldoklónak a hatalmas villában, főleg amikor ők is meglátták a meglehetősen furcsa látványt keltő könyveket mellette. Kihívták az orvost, aki megállapította, hogy nagy a baj, de van remény a túlélésre. Mikit megfürdették, gondos ápolásban részesítették. Talán ez volt az egyetlen esélye túlélni a betegséget. Ennek ellenére még napokig eszméletlen állapotban hevert. Mígnem egyik nap Franciska személyesen ment be a szobájába, nézegette, méregette a furcsa idegent, és valami elvarázsolta benne. Nem is tudta mi történik vele, hisz ez mégiscsak egy hajléktalan! Ez járt a fejében. Ekkor Miki kinyitotta a szemeit. Első gondolata az volt, hogy meghalt, és a mennyországban van.
- Hol vagyok? Mi történt velem? Meghaltam? Ki vagy te, gyönyörű leány? Az őrangyalom? – kérdezgette.
Franciskát szíven ütötték a fiú kedves szavai. Méginkább megerősödött benne a mélyről jövő vonzalom, ami hirtelen rabul ejtette.
- Nyugodj meg, élsz még, nagyon is élsz! – felelte Franci. Nagyon súlyos beteg lettél a hidegben, el is ájultál, valóban majdnem meghaltál. De csak majdnem. Megláttalak és elhoztalak a házamba. Most már meg fogsz gyógyulni!

Pár nap múlva valóban határozottan jobban lett, míg egy hétre rá már teljesen felépült Miki. Nem eseménytelenül telt azonban el ez az idő. Franciska minden nap bement a fiúhoz beszélgetni, aki már felébredése pillanatában első ránézésre beleszeretett a lányba. Nemegyszer több órát is egymásba feledkezve társalogtak. Közben elmesélték egymásnak életük történetét, amin Franci őszintén elsírta magát, de Mikit sem hagyta hidegen a lány volt szerelmének lélektelensége. Most már mindketten egyre biztosabbak voltak abban, hogy a másik többet jelent számukra egyszerű barátnál. Franciskában a napok múlásával rohamléptekkel tört előre a kezdeti varázs, és szép lassan átalakult szerelemmé, ami ellen már nem is akart védekezni, hisz már rég nem egy hajléktalannak, hanem egy hihetetlenül szerencsétlen sorsú, egyben nagyon kedves és helyes srácnak tekintette, és így volt ezzel a családja is. Különösen tisztelte benne a könyvek szeretetét. Mikit egészen elbűvölte a káprázatos környezet és a jóság, ami körülvette. Minden tekintetben új volt neki, amit tapasztalt, az lett volna hát az életszerűtlen csoda, ha nem szeret bele az egész új életébe, ezen belül a gyönyörű Franciskába.

Mikor Miki teljesen felépült, már szó sem lehetett arról, hogy elhagyja új otthonát. Ha hivatalosan nem is, de gyakorlatilag adoptálták őt, és innentől kezdve élete száznyolcvan fokos fordulatot vett. Csodaszép új ruhákat kapott, magántanuló lett és csak úgy falta a tudást egyéb területeken is az irodalmon kívül, és boldog párrá lettek Franciskával. Ahogy eddig egész életét a rosszakaróinak sem kívánta az ember, úgy most minden tökéletes volt. Legalábbis számukra. Senki nem tudta ugyanis, hogy a gazdag lánynak még egy titkos hódolója akadt. Ha a két évig tartó kapcsolat esetén nagyon jó színésznek minősítettem a fiút, hát itt ugyanezt megtehetem, mert nagyon régóta már-már fanatikusan szerelmes volt Franciskába, de ezt senki még csak nem is sejtette.
Ezt a srácot Tibinek hívták. Tibi félt Franci régi szerelmétől, nem mert vele ujjat húzni, és valahol mindig is tudta, hogy nem csinálhatja ezt sokáig, előbb-utóbb bele fog bukni, és akkor szabad lesz a pálya előtte. Ez meg is történt, de amikor megjelent Miki, akit mindenki csak „titokzatos idegen”-ként ismert Franci környezetében, Tibi agya teljesen elborult. Főként azért, mert semmit nem tudott Mikiről, és ugyanúgy nem volt így sem esélye, mint korábban két évig. Tibi alapvetően zavarosan viselkedett. Amikor „szerelme” mással járt, őrölhette, hergelhette magát belülről, de ha épp szabad volt, és előtte is szabad lett volna a pálya, nem mert lépni. Mégis teljesen kiborult, amikor megtudta a „titokzatos idegen” létezését, és itt már gonosz elméje nem állt le, kieszelt egy ördögi tervet.

Közeledett az érettségi, amely után a legjobban teljesítők külföldön folytathatták tanulmányaikat, méghozzá nem is olyan kevesen, ezt az iskola jó nemzetközi kapcsolatainak köszönhették a diákok. Mindenki előre biztosra vehette, hogy Franci benne lesz azok között, akik kiutazhatnak, de a lánynak persze esze ágában nem volt itthagyni mostani jó életét és a boldogságot, amit megtalált Miki őszinte szerelmében. Tibi azonban ezt szerette volna megakadályozni.
Két út állt előtte: vagy befeketíti Mikit Franciska előtt, erre azonban vajmi kevés esélye volt azért, mert nem tudott róla semmit, vagy mindenáron utazásra készteti a lányt. Ez utóbbit választotta. Úgy gondolkozott, hogy majd utánautazik a kinti egyetemre, és valahogy végül elcsábítja, ha pedig ez mégsem jön össze, legalább másé sem lesz a lány. Terve rettentő gonosz volt. Kifigyelte, hogy mikor van csak egy-két ember, vagy senki otthon Franciéknál, kieszelte, hogy lehet átjátszani a biztonsági rendszert. Ez persze többheti munkájába került délutánonként, de számára megérte. Végül úgy döntött, akkor hatol be a lakásba, amikor Mikin kívül csak egy vagy két cseléd van otthon, mert ilyenkor nem kell a riasztókkal foglalkoznia, őket meg ügyes útvonaltervezéssel ki lehet kerülni. Előre legépelt Miki nevében egy búcsúlevelet, amelynek lényege ez a két mondat volt: „Bár nagyon szerelmes vagyok beléd, belátom, hogy a tanulásod mindennél fontosabb. Mindent nagyon köszönök neked, amit tőled kaptam, de most el kell mennem, mert tudom, hogy ha maradnék, az további életed rovására menne.” Ezzel a levéllel tört be Mikihez, és mivel fegyver is volt nála, a fiúnak nem volt más választása, mint aláírni, és elmenni Tibivel. A búcsúsorokat hátrahagyva úgy nézett ki, Franciska és Miki sorsa megpecsételődött.

Tibi Mikit egy cinkostársánál rejtette el, ahol bilincsbe verve tartották fogva. Miki lelke majd belehalt a fájdalomba, és nem értette, miért történik mindez. Franciska nem tudta, mitévő legyen. Újra az összeomlás szélére került, de érezte, hogy itt merőben más a helyzet, mint egy éve, és valami visszatartotta attól a depressziótól, amelyből talán sohasem mászott volna már ki. Tudta, hogy még mindig szerelmes Mikibe, és a fiú maga is bevallotta, hogy ez fordítva is igaz, mégis cserbenhagyta, és itt bizony erősen érezte a furcsaságot. Belátta azonban, hogy nincs más választása, muszáj tanulnia, és a legjobban akkor jár, ha mégis kiutazik. Úgy gondolta, valószínűleg Miki úgyis jelentkezik majd, és megmenthető lesz minden. Megtartották az érettségiket, és Franci az osztályból a második legjobb eredménnyel zárt. Minden adott volt az utazásra Angliába.

Eközben Tibi már-már beteges indíttatásból minden részletről tájékoztatta Mikit. Így szép lassan kikristályosodott, hogy merről is fúj a szél. Egyúttal a zavart elméjű fiú itt követte el a legnagyobb hibát. Mivel már jó előre elmondta az utazás időpontját és végállomását, Miki agyában más sem járt, mint adott határidőre megszökni és utolérni szerelmét. Napokig csak erre koncentrált, de nem adódott lehetőség a szökésre. Mígnem elérkezett a nem várt nap. Miki látta, hogy egyre kevesebb az esély, de nem volt hajlandó feladni. És ekkor felcsillant előtte a lehetőség. Őrzője elaludt, és pulóvere alól kikandikáltak bilincsének kulcsai. Eddig nem üthette le őt, mert nem tudta, hol keresse a létfontosságú kulcsokat, az is elképzelhető volt, hogy nincsenek is a szobában. Karperecben viszont nem sok esélye volt szabadulni. Több se kellett neki, kikéredzkedett a mosdóba, és amikor őrzője a szobaajtóhoz ért, mögékerült és hátulról leütötte őt. Gyorsan kinyitotta csuklóján a zárat, majd kipróbálta, hogy ezen a csomón vannak-e az ajtó kulcsai is, de nem voltak. Biztosan meg tudta volna találni, de az ő fejében már csak a mielőbbi szabadulás gondolata járt, így első nekifutásra betörte a szobaajtót. Kiszabadult a házból, majd az első járókelő mobiljáról taxit hívott. Extázisban volt, hisz közben meglátta, hogy már fél négy van, a gép pedig négykor indul, fél órája van, hogy Ferihegyre érjen, és nincs túl közel.

Nehéz lett volna megszámolni, a taxis hány szabálytalanságot követett el, úgy száguldott végig a városon a beígért extra borravalóért (ugyanis Miki valóban olyan helyen tartotta a pénzét, hogy se az utcán nem tudták régebben kirabolni, de még Tibi sem talált meg bizonyos vésztartalékokat). Szerencsére szombat volt, így csekély forgalommal kellett szembenézni. Ennek ellenére Miki négy előtt három perccel szállt ki a kocsiból.
Franciska eközben gyötrődött. Nem hitte volna pár hete, hogy így fognak alakulni az események. Patakzó könnyek közepette elindult felszállni a gépre…

Miki, miután kiszállt a kocsiból futott, ahogyan csak bírt, hogy még idejében beérjen. Persze esélye sem volt már jegyet venni, átvágni a biztonsági berendezésen pedig lehetetlen volt, ezért egyből a teraszra vette az irányt. Abban reménykedett, hogy valaki még meghallja, hogy talán éppen Franci fog utoljára felszállni a gépre, és elég erősen tud kiabálni… Elég reménytelen helyzet volt. De még mielőtt bármi is történhetett volna, már csak azt látta, ahogy a gép elindul, kigurul a felszállópályára, és felszáll…

Vége. A gonosz nyert. Már nem tudja visszafordítani szerelmét. Legközelebb Angliában tud utánatelefonálni, ha még egyáltalán szóba áll vele, de hogy visszajönni nem fog, az egészen biztos… Ezekkel a gondolatokkal a fejében baktatott ki a reptérről. Egyszeriben úgy érezte magát, mint akkor, amikor az árokban feküdt, és mindenki őt gúnyolta. Végül mikor kiért, összeomlott. Ott, a bejárat előtt legörnyedt, és csak sírt, zokogott. Nem is tehetett mást, hisz tönkretették az életét. A világot már nem érzékelte, totális bizonytalanságba süllyedt. Majd ekkor megszólították:
- Miki! Ezt nem hiszem el!
- Ez a hang… Honnan olyan ismerős ez a hang? – mondta magában a fiú, miközben visszacsöppent gondolatban is a világra, majd felnézett.
- Franciska! Úristen! Hogy kerülsz te ide? Neked nem a gépen lenne a helyed? – tört ki magából, miközben most már tényleg nem tudta semmilyen érzelmét visszafojtani.
Percekig csak csókolgatták egymást, sírtak és nevettek, mire végre elkezdték megmagyarázni egymásnak a történteket.
- Egyszerűen nem bírtam ki a hiányodat. Nem tudom miért, de nem tudtam volna Angliában tanulni nélküled. Nem szálltam fel a gépre, a váróteremben visszafordultam. – mondta Franci. – De te meg miért írtál olyan butaságokat? Mi ütött beléd? Miért tűntél el? – váltott követelőző hangnemre.
- Nem tűntem én el, elraboltak! – kezdett hozzá, majd mindent szóról szóra elmesélt, úgy ahogy volt.

Franciska teljesen megdöbbent, hogy Tibiről kiderült az igazság. Persze ő nem úszhatta meg a börtönt. Többek között fegyveres emberrablásért hosszú időre lecsukták őt és a bűntársát is.
Otthon mindenki nagyon örült Miki visszatértének, és valahol lelkük legmélyén végig reménykedtek egy ilyen kimenetelben. Már semmi nem akadályozhatta meg a két fiatal szerelmét, amelyből később hosszú időn át tartó boldog házasság lett, gyerekekkel, unokákkal. Mindketten sikeres üzletemberekké váltak, és ágyban, párnák közt haltak meg, kipihenten, egy érdemes élet után.