Mesteri hatalom 26.

Sanyi tenyerébe temetett arccal ült.
- Nem tudom, hol keressem... már négy órája elment... ó, én hülye...
Yubal, Gyula, Zsigmond, Niki, Sanyi szülei és Kindesné aggódó pillantásokat váltottak.
- Ki tudja mit csinál! – nyögött fel Sanyi. – Ó, én hülye, úristen, mit tettem...
- Nincs tipped, hogy hova mehetett? – kérdezte Gyula.
Sanyi a fejét rázta.
- Tehát – szólalt meg Yubal. – Elmondtad neki, hogy mik a terveink vele kapcsolatban, és erre dührohamot kapott?
- Igen, azt mondta, mi nem vagyunk normálisak, semmi baja nincs, és azt hitte hazudok...
- Jaj istenem – sóhajtott fel Niki.
- Már rég besötétedett. Lehet, hogy mindjárt megérkezik – jegyezte meg Gyula reménykedve, de Yubal megrázta a fejét.
- Elég valószínű, hogy nem fog visszajönni. Ahogy Lawren szavaiból kiveszem, most mindannyiunkban óriásit csalódott. Ami azt jelenti, hogy meg kell keresni minél hamarabb, mielőtt kárt tesz magában. Máris szólok néhány dumnóinak. Lawren, te velem jössz.

- Mi is megyünk! – pattant fel Zsigmond.
Yubal vállat vont.
- Ahogy gondoljátok. Legfeljebb hamarabb rálelünk.
- Én nem... én nem tudok utánamenni – nyögte ki Sanyi. – Én... képtelen vagyok...
- Jössz! – Yubal ezzel felállt, és az ajtóhoz lépett. Lawrenné és Lawren úr a karjánál fogva felállították fiukat.
- Gyere, Sanyi.
- Nem megyek... nem megyek... nem tudok...
Tiltakozása ellenére hamarosan ő is egy zseblámpával felszerelkezve állt a hóban, és a láthatárt fürkészte.
- Lawren, te észak felé mégy, én nyugatnak, Dágos, Bálint és Dobra kelet felé, a többiek pedig mindenfelé. Nagyon fontos, hogy megtaláljuk.
Elindultak. Sanyi jó darabon át gyalogolt, de nem talált semmit. Teljesen átfagyva indult el nyugatnak, ahol összetalálkozott Gyuláékkal.
- Nem találtunk semmit, hát itt kezdtünk keresni...
- Én sem találtam rá – morogta Sanyi. Fújt a szél, és egyre nagyobb pelyhekben esett a hó.

Könny szökött a szemébe.
- Nyugi, Sanyi... majdcsak rálelünk! – tette a kezét a vállára Gyula.
Sanyi összeszorította a száját, és bólintott.
Hosszú órák múltán mindannyian visszatértek a házba. Yubal komor volt, és látszott rajta, hogy aggódik.
- Holnap folytatjuk a keresést – mondta.
Sanyi a hajába túrt.
- Aludj, Sanyi – motyogta Lawrenné, és az ágy felé terelte. Kindesné egy poharat szorongatott, és maga elé meredt.
- Várj – mondta Sanyi, és odament. – Kérem, ne haragudjon rám!
Az asszony felnézett, felsóhajtott, és nem válaszolt. Sanyi égő torokkal hajtotta le a fejét a párnájára, de nem tudott aludni. Dia miatta ment el, és eltűnt...
Miatta, az ő hibájából... talán soha többé nem akarja látni... ki tudja hová ment... most vége mindennek...

Diát másnap, sőt, harmadnap sem találták meg. A háború januárban véget ért, és mindenkit elkezdtek visszaszállítani Mardigóra. Sanyi addig halogatta az utazást, ameddig csak lehetett. Napközben a havas tereket rótta, abban reménykedve, hogy meglátja a lányt, de sose talált semmit. Esténként csüggedten tért vissza a szállásra.
Végül ő maga is felszállt az egyik űrhajóra, tele kétségekkel. Szégyellte magát amiatt, hogy visszatért, amikor Dia meg eltűnt, s azt se tudja, hová ment...
Megérkezve közös lakásukba, mindent ugyanúgy talált mint mikor elmentek. Kivette a cetlit a zsebéből, és visszarakta az asztalra.
- Dia? Dia, itt vagy?
Nem érkezett válasz. Dia tehát nem repült haza.
Hogy is repülne? Hisz utálja őt!
Ha egyáltalán még él...
Másnap újra dolgozni kezdett. A Jaelek visszamentek a bolygójukra, és minden ment tovább a rendes kerékvágásban. Csak Dia nem volt sehol. És nem ment haza egy héttel később sem.
Sanyi szabadségot vett ki, és visszament Dumnóra, megérdeklődte, van-e hír Dia felől, de nemleges választ kapott. Ezt megismételte februárban is, volt, hogy hajnalban utazott el, és sose lelt rá a mesterre.

Most már végképp kétségbe volt esve. Gyuláék szintén Dia keresésére indultak, nap mint nap bejárták Mardigót, Lagerfeltbe is szóltak, már az újság is lehozta a hírt.
Repült az idő. Már március volt. Diáról semmi hír. Sanyi naponta elsírta magát.
- Mit tegyek, Anya, mondd?! – kérdezte, mikor szülei ellátogattak hozzá egy hétvégén. – Egy hónap múlva születne meg a gyerekünk, és én azt se tudom, Dia hol van! Lehet, hogy belefojtotta magát egy folyóba vagy mit tudom én... És nem tudják hol van! Istenem, ha miattam megtette... lehet, hogy tényleg megtette?! Lehet, hogy már rég holtan hever a... a... – zokogásban tört ki.
- Csss, Sanyi! – suttogta Lawrenné. – Nyugodj meg. Dia elő fog kerülni előbb-utóbb.
- De már... de már három hónapja eltűnt... Anya, én nem tudom mit tegyek... mit csináljak... itt lakom egyedül a házunkban, itt minden rá emlékeztet... lehet hogy elköltözöm... igen, az jobb lenne...
- Fiam, akkor mi lenne a családoddal? – érdeklődött az apja. – Dia hazajönne holnap, és te meg már rég máshol laknál? Nem kéne inkább várni még?
- Mire, Apa?! Három hónap végképp elegendő arra, hogy életjelt adjon magáról...
- Nem hinném, hogy áprilisra se kerül meg. Csak egy kicsit legyünk türelemmel!
Sanyi egyre rosszabbul viselte a dolgot. Idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Éjjel-nappal dolgozott, hazaérve sírt, elszívott két cigarettát, és sört ivott sörrel. Rendszeres látogatója lett Mardigo egyik-másik híresebb ivójának. És Dia nem került elő. Április harmadika éjjelén azonban valaki türelmetlenül kopogni kezdett.
Sanyi felriadt.
- Ki az? – nyögött fel. Lerúgta magáról a takarót, magához vette a kardját, és kitámolygott az ajtóhoz. – Dia, te vagy?!
Nem Dia volt, hanem egy mardigói.
- Lawren Sándor?
Sanyi lelkesedése lelohadt. Megdörzsölte a szemét.
- Maga meg ki? Mit akar?! Tudja hány óra van?!

A mardigói egy levelet adott át neki.
- Mi ez? Bomba borítékban?
- Olvasni el. Viszlát.
Sanyi becsapta az ajtót, felkattintotta a villanyt, rárakta a kardját egy székre, és leült.
A feladó Mardigo Gyógyintézete volt. Rögtön ugrálni kezdett a gyomra. Remegő kézzel feltépte a borítékot. Sürgős volt.

Tisztelt Lawren Sándor!

Értesítjük, hogy Kindes Diána 2013. március 30-án önként jelentkezett az elmebajvizsgálatra, és az eredmény alapján azt a határozatot hoztuk, hogy benttartjuk abnormális magatartás, és a vizsgálat alapján megállapított mardigóiul elnevezett Fesdisztenciális elmezavar miatt.
Amennyiben kifogásolná, kérjük, személyesen beszélje meg a fent említett betegünk kezelőorvosával.

Tisztelettel: Mardigo Elme- és Ideggyógyintézet

Sanyi rámeredt a levélre, sokáig fel sem fogta, mit olvasott. Mikor rádöbbent, hogy Dia előkerült, azonban benttartják, hisztérikus zokogásban tört ki.
- Jaj istenem, jaj istenem! – jajgatott. Odatámolygott a fogashoz, leakasztotta a kabátját, felmarkolta a levelet, és kirohant az utcára. Elindult Nikiék felé, de eltévesztette egy utcával, s mire végre feleszmélt, merre jár, már el is felejtette, hol laknak. Minden összemosódott a szeme előtt. Bement a hajnali fél ötig nyitva tartó éjjeli ivóba, ahol megivott két üveg sört és négy mardigói narancsbort. Utána csak a szerencsén múlott, hogy jó helyre csöngetett be, de holt részegen.

Zsigmond nyitott ajtót, igencsak sokára.
- Sanyi? – nyögött fel, mikor meglátta. – Mit... úristen, de hisz te... te részeg vagy! – döbbenten hátrált egy lépést. Sanyi érthetetlen motyogás kíséretében betámolygott, de hasraesett a küszöbön. Zsigmond a hóna alá nyúlt, és nagy-nehezen talpra állította. Ekkorra már Niki is kijött, és együttes erővel bevonszolták az ittas férfit a nappaliba.
- Hozz egy pohár vizet – suttogta Zsigmond Nikinek. – Hátha attól észhez tér.
Lelocsolták Sanyit, aki erre felhorkant, és egy percre magához tért.
- Dia előkerült... – nyögte ki, össze-összeakadó nyelvvel. – Ésh... ge... gent... genttartyák a...
Remegő kézzel Zsigmond felé nyújtotta a levelet. Barátja ingerülten kiszedte a borítékból, és hangosan olvasni kezdte.
- ... Fesdisztenciális elmezavart... Úristen, már akkor értem, mi bajod van... Ez nem lehet igaz, egy elmebajos és kilenc hónapos terhes feleség és egy kikészült, részeg férj... hát ezt jól megcsináltátok... na jó, Niki, kérlek, ágyazz meg a vendégszobában ennek az istenverte fajzatnak, akinek még az esküvőnkre se volt ideje eljönni... de mindegy, Sanyi, majd megbeszéljük ha kijózanodtál...

Sanyi nemigen emlékezett rá, hogy került egy idegen ágyba. Mikor másnap reggel felébredt, rettenetes fejfájás kínozta.
- Hol vagyok? – kérdezte, mikor nyílt az ajtó. Zsigmond lépett be a szobába, farmerban, és kockás ingben.
- Na végre józan vagy, öregem... Hogy vagy?
- Hogy kerülök ide? Zsigmond? Mi...
A férfi leült az ágya szélére.
- Hajnalban állítottál be hozzánk tök részegen, egy levéllel, és ki tudja hány tonna szesszel a hasadban. Nem csoda hogy nem emlékszel.
Sanyi a fejét tapogatta. Ólomsúlyúnak érezte.
- Miféle levél? Miféle szesz?
Zsigmond erre a kezébe nyomta a Gyógyintézet írását. Sanyi elsápadt.
- Jaj ne... nem hiszem el... tudtam, hogy valami nem lesz rendben, megéreztem! És hol volt eddig?
A férfi vállat vont.
- Ki tudja. Mi is csak annyit tudunk ami ebben áll.
- Oké... akkor elmegyek Yubalhoz. – Sanyi kimászott az ágyból. – Kösz mindent...
- Tudsz róla, hogy pizsamában vagy?
- Mi?
Zsigmond elnevette magát.
- Na gyere, adok inget meg nyakkendőt hogy legalább kinézz valahogy.
Nem sokkal később Sanyi felhúzta Zsigmond ünneplőcipőjét, megigazította a nyakkendőjét, megfésülködött, és felhajtotta a kávét, amit Niki nyomott a kezébe.
- Kösz mindent... majd visszahozom a ruháid... sziasztok! – és már ott sem volt.
Yubal azonban nem tartózkodott az épületben, így Sanyi csüggedten hazakullogott. Nem is tudta utolérni 28-áig. Időközben többszöri részegsége miatt kirúgták az építkezésről,
munkanélkülivé vált. Egyetlen vigasza csak a Yuballal való találkozás volt.
- Lawren...
- Kérem, mondjon valamit... – nyögte a férfi. Meggörnyedve ült Yuballal szemben, karikás szemei és falfehér arca igencsak rémisztően hatott. – Mondjon valamit...
- Megszületett a fiad.
Sanyi felemelte a fejét, és rámeredt.
- Tessék?
- A fiad – ismételte az orvos. – Lawren Gunner Ruthel. Két napja.
Sanyi azt hitte, rosszul hall.

- Mi?! Istenem... ez csodálatos... – keserű szavai hallatán Yubal felvonta a szemöldökét. – Elmebeteg a feleségem, akit fél éve nem láttam, két napja a világon van a fiam, kirúgtak a munkahelyemről, és baromira elegem van. Hát ez csodás! – a tenyerébe temette az arcát. – Jézusom...
Yubal a homlokát ráncolta.
- Szó mi szó, nem nézel ki valami fényesen. Na... gyere, meglátogathatod őket. Dia kezelését csak Gunner születése után kezdtük el, nehogy baja essen a terhesség alatt.
Kiléptek az irodából, és elindultak fölfelé a lépcsőn.
- Mi baja van a feleségemnek? – kérdezte Sanyi. – Az a feizé kínaiul volt nekem.
Yubal felsóhajtott.
- Mikor márciusban beállított, véres volt az arca. Kiderült, hogy ő maga szurkálta össze magát. Össze-vissza beszélt, nem sokat értettünk belőle. A vizsgálat aztán kiderítette, hogy egy olyan elmebaj támadta meg, ami nagyon gyakori itt, főleg Lagerfeltes mestereknél, legjellemzőbb tünete a hallucinációk, önsanyargatások, és néha különböző hangok hallása, no meg öngyilkossági gondolatok. Na, azokból volt bőven, amikor megjött.

Sanyi behunyta a szemét borzalmában.
- Egyébként örülök, hogy megérkeztem, és eljöttél, ugyanis Gunnert nem tarthatjuk itt. Remélem, megérted. Hiába Dia az édesanyja... egy újszülöttnek semmi keresnivalója egy elmegyógyintézetben. Így is elég kínos, hogy itt született meg.
- Nem volt semmi probléma?
- Nem, hál’ istennek, de nem sok időt tölthet Diával. Azonnal felfogadtunk egy béranyát... Sajnálom – tette hozzá, mikor látta Sanyi döbbent arckifejezését. – Gunnernek szüksége volt az anyatejre... na, meg is érkeztünk. – megálltak egy ajtó előtt. – Szeretném, ha hazavinnéd Gunnert – tette hozzá, és kinyitotta az ajtót.
Dia új szobája teljesen fehér volt, még ablak se volt rajta. Csak egy ágy volt benne meg egy kisebb, Gunnernek. Dia az ágyán ült, és a fiát bámulta, aki nagy szemekkel nézett vissza rá.
- Dia – szólalt meg Yubal óvatosan. – Látogatód érkezett.

A lány egyszerű fehér fölsőt és nadrágot viselt, mint a betegek többsége. Borzalmasan nézett ki. Mikor Sanyira emelte ködös tekintetét, a férfi szíve szerint sírva fakadt volna.
- Tíz perc – mondta nyomatékosan Yubal, és kiment.
- Öhm... hát... szia.
Dia nem válaszolt, újra Gunnerre nézett. Sanyi tett egy lépést feléjük, aztán kérdőn Diára nézett.
- Meg... megnézhetem?
A lány most se szólt. Sanyi ezt igenlő válasznak vélte, és odalépett a fiához. Furcsa érzés volt. Gunner rögtön sírni kezdett, amint meglátta – Talán szörnyen festek – gondolta Sanyi.
Lehajolt, és felemelte. Még furcsább érzés lett rajta úrrá.
„Jesszusom, ő a fiam?” – töprengett, és nagyon igyekezett, hogy ne öntse el agyát a rémület. Gunner tovább sírt.
- Tedd vissza.

Sanyi összerándult Dia hangjára. A lány még mindig ugyanúgy ült.
Visszafektette Gunnert, és a szájába dugta a cumiját.
- Dia... tudod hogy ki vagyok? – kérdezte, és óvatosan leült a Lagerfeltes mester mellé.
Nem érkezett válasz.
- Sanyi vagyok – mondta Sanyi halkan. – Ha nem ismersz meg...
Dia most se felelt.
- ... akkor is szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek!
Sanyit bántotta Dia szótlansága. Mintha a falhoz beszélt volna.
- Kérlek, ha még haragszol rám, beszéljük meg... én nem... én nem...
- Igazad volt. Elégedett vagy?
Dia végre férje felé fordította az arcát.

- Miben? – kérdezte Sanyi, és elsírta magát. – Hogy nem normális dolog amiket csinálsz?
Dia pillantása elég volt válasznak.
- Kirúgtak az építkezésről – mondta Sanyi kétségbeesve. – Inni kezdtem... – végigcsorogtak a könnyei az arcán. – Hónapokig kerestelek... és te eltűntél... most pedig azt kérik, vigyem haza a fiunkat... hogy hagyjalak itt, ebben az elmegyógyintézetben... kérlek, mondd, hogy ez csak valami rémálom... vagy nélküled kell meghalnom?!
Dia most se felelt.
- Én nem tudom minek vagyunk itt... amikor te már egy másik világban élsz! Mondj már valamit! – kiáltott fel. – Beszélj már, hallod?! Beszélj már hozzám... bármit... akármit... hogy tudjam, hogy még létezel...

Hangja zokogásba fúlt. Rázkódott a válla. Dia pedig csak ült, és maga elé meredt. Úgy tűnt, nem is veszi észre a síró férjét.
- Hát itthagytál?! – nyögött fel Sanyi, el-elcsukló hangon. – Megszületett Gunner, hallod?! És itthagysz minket?! Miért?! Istenem, miért?!
A tenyerébe temette az arcát.
- Tehát tényleg vége... tényleg meghalt az, akit szerettem... tényleg elköltöztél egy másik világba... amit az őrültekének neveznek! – felállt, ingujjával megtörölte a szemét. – Nem vihetem el Gunt... én nem... én nem vagyok képes rá...
Idegesen babrálni kezdett a zárral. Egy ápoló állt az ajtó előtt, kinyitotta neki az ajtót. Sanyi letámolygott a lépcsőn, és nem ment vissza Yubalhoz. Csak arra vágyott, hogy minél messzebb legyen mindenkitől... igen... minél távolabb...
De a lelkében tátongó űrt nem tudta elfelejteni. Elment Nikiékhez, de ott is csak sírt, nem ivott egy korty üdítőt sem, amit felkínáltak neki. Gyulához indult, de végül nekivetette magát az egyik ház oldalának, és zokogva a tövébe kuporodott.
Naphosszat hevert az ágyán, mély letargiába zuhanva, és semmi sem zökkentette vissza a valóságba. Ha csöngettek, nem nyitott ajtót. Nemigen evett. Még inni sem ivott sokat.

Gunnert a mardigói kórházba vitték, ott ápolták, és viselték gondját. Közben folytatták Dia kezelését, és a hónapok teltek, teltek, mígnem Sanyi egy délutáni sétájakor idegösszeroppanást nem kapott.
Beszállították a Mardigói Gyógyintézetbe, nyugtatókat adtak neki. Dia, aki kezdett jobban lenni, már felfogta, hol van, a kezelés hatott, amit alkalmaztak. Rettentően ideges lett, mikor Yubal bement hozzá.
- Lawrent ma délután behozták idegösszeroppanással. Gondoltam, hátha érdekel.
Dia elsápadt.
- Micsoda?!
- Nyugtatókat adtunk neki, most alszik.
- Sanyi...! Uram isten...
- Ne aggódj, reméljük, hamar összeszedi magát. Ámbátor nem csodálkozom, hogy végül itt kötött ki. Valóban sok lehetett neki ami veletek történt.
Dia rettenetesen érezte magát. El sem tudta hinni, hogy férjét is ugyanabban az intézetben tartják, mint őt. Sanyi még ide is eljött érte...
2013. szeptemberében találkoztak újra, sajnálatos módon mindketten még mint kezeltek. Leültek a beszélgetéseknek fenntartott szobába, ahol asztalokat és székeket helyeztek el. Sanyi valóban megviseltnek látszott, feleakkora sem volt mint rég.

Mikor Dia megérkezett, és meglátta a férfit, sírva fakadt. Sanyi felállt, Dia pedig odarohant hozzá, és szorosan átölelte.
- Istenem... annyira hiányoztál!
- Te is – motyogta Sanyi. – Jobban... vagy?
A sok gyógyszertől és nyugtatótól kábult volt. Helyet foglaltak egymással szemben. Dia egy percre sem engedte el a kezét.
- Én igen... hat a kezelés... Jaj, Sanyi! Annyira megijedtem, mikor megtudtam... később az újság is lehozta.
- Igen? – Sanyi bárgyún elmosolyodott.
- Igen, igen... elég morbid cikk volt... itt is van, elhoztam, hogy megmutassam, nézd meg...

KINDES DIÁNA ELMEBETEG, A GYEREK KÓRHÓZBAN NEVELKEDIK, LAWREN IDEGÖSSZEROPPANÁST KAPOTT

Idegösszeroppanással szállították a Mardigói Ideg-és Elmegyógyintézetbe Lawren Sándort (21). A Lagerfeltes mester felesége, Kindes Diána csaknem egy éve lakója az intézménynek elmebaja miatt. Nemrég született kisfiukat, Lawren Gunner Ruthelt a mardigói kórházban tartják, és felmerült az ötlet, hogy nevelőszülőkhöz kerül.

Sanyi nem bírt tovább olvasni. Lecsapta az újságot.
- Szemét az egész... Kukába való...
- Sanyi, én... nem is tudom mit mondjak. Nézd, engem lehet, hogy hamarosan kiengednek. Mi történt veled, mondd?
Sanyi felsóhajtott.
- Nem tudom... úgy tűnik, nem bírtam sokáig azt, hogy egyedül vagyok. – vállat vont. – Legalább már kvittek vagyunk.
Dia azonban a fejét rázta.
- Ne beszélj hülyeségeket. Én őrült vagyok, te meg... jaj istenem... és Gunner is...
- Őrült? – mosolygott Sanyi. – Furcsán hangzik. Most nem látszol őrültnek. De legutóbb hozzám se szóltál...
- Elég szörnyű kezelést kapok, elektrosokkot... nagyon rossz... de pár napja abbahagyták, hála istennek. Most inkább gyógyszerek meg beszélgetések... de használ... láthatod...
Sanyi bólintott, aztán lehajtotta a fejét.
- Szép kis házasság... mindketten a Gyógyintézetben kuksolunk... a fiunkat meg nevelőszülőknek akarják adni...

Ekkor nyílt az ajtó. Gyula, Niki és Zsigmond lépett be a tágas szobába. Az ápoló, aki beengedte őket, rögtön visszacsukta az ajtót.
- Dia! Sanyi! – kiáltott fel Niki. – Ó, istenem!
Dia felállt, megölelte őket.
- Hogy vagy? – kérdezte Niki aggódva. – Szörnyű dolgokat hallottam...
- Én egész jól – mosolygott Dia. – Április óta kezelnek mindenfélével, hamarosan hazamehetek, ha minden jól megy.
- És Sanyi?! Veled meg mi történt, az istenért?! – Niki leült a férfivel szemben. – Amikor megláttam az újságot, azt hittem, elájulok... méghogy te a Gyógyintézetben... idegösszeroppanás... mikor is, július végén?! Most meg már szeptember van! Mikor engednek ki?!
- Nem tudom... – Sanyi megdörzsölte a homlokát. – Talán egy hét... nem tudom... azt hiszem, lefekszem... sziasztok...

Mikor Sanyit visszakísérték a szobájába, Gyuláék körbeülték az asztalt.
- Mit tudtok Gunről? – csapott le rájuk Dia. – Tényleg nevelőszülőkhöz akarják adni?!
- Igen, sajnos.
- Nem vennétek magatokhoz legalább arra az időre, amíg valamelyikőnk haza nem megy? Vagy nem vinnétek el Sanyi szüleihez? Esetleg anyához? Nem akarom, hogy idegenekhez kerüljön... képtelenség...
Niki és Zsigmond összenéztek. Gyula megvakarta a fejét.
- Nem is tudom... Tudod, Dia, mi még nem vagyunk szülők, nem tudjuk, hogy mit kell csinálni...
- Elmagyarázom, csak kérlek titeket, hogy vigyázzatok rá... amíg haza nem megyek én, vagy Sanyi... Kérlek, Niki! Nem tudok megnyugodni addig, ameddig tudom, hogy a fiam jövője bizonytalan. Hiszen még egy éves sincs!

Niki felsóhajtott, és habozva férjére nézett. Zsigmond vállat vont.
- Ha tényleg elmagyarázod, és nem évekről van szó, felőlem jöhet hozzánk Gunner. Semmi bajom nincs a kissráccal.
- Köszönöm! Nem is tudod, mekkora terhet veszel le a vállamról.
A férfi megpróbálkozott egy mosollyal.
- Dia – szólalt meg Gyula halkan.
- Igen?
- Ide figyelj... hol voltál amíg kerestünk? Nagyon sokban hozzájárultál ahhoz, hogy Sanyit behozzák ide.
- Igen, tudom... és szégyellem is magam miatta. Egyébként nem emlékszem.
- Tessék?
- Nem tudom hol voltam. – Dia nyugodtan nézett a Lagerfeltes mester szemébe. – Fogalmam sincs.
- Ugye most csak viccelsz?
- Nem, nem viccelek.

Niki döbbenten nézett barátnőjére.
- Egyébként hoztunk még látogatót – mondta Zsigmond gyorsan, hogy elterelje a figyelmet.
- Gunt? – kiáltott fel Dia.
- Nem, nem Gunnert... hanem a Lagerfelt tanárait. A tanítás ma szünetel, így hát eljöttek néhányan.
Gwedmir, Jrewalt és Saleena tanárnő lépett be az ajtón.
- Gwedmir mester! – kiáltott fel Dia boldogan.
- Szervusz, Dia – mosolygott a nő.
Mikor köszöntötték valamennyi felnőttet, újabb székeket hoztak, és letelepedtek.
- Sokkal jobban nézel ki – jegyezte meg Jrewalt.
- Hamarosan kiengednek, véleményem szerint – felelte a lány.
- És Sanyi? – kérdezte Saleena. Jól emlékezett még arra a fiúra, aki csaknem péppé verte Jukasi Lénárdot négy évvel ezelőtt. – Úgy tudom, idegösszeomlást kapott...
- Igen, azóta is itt van – bólintott Dia. – De már ő is gyógyulgat, Gunnerre pedig Nikiék fognak vigyázni, amíg haza nem engednek.
- Remek – mosolyodott el Gwedmir. – Örülök, hogy kezdtek rendbe jönni. Dia... azt is hallottuk, hogy eltűntél...
- Igen... öhm... mint mondtam az imént, nem emlékszem rá, hol voltam.
Dermedt csend telepedett rájuk.
- Reméljük, idővel eszedbe jut – dörmögte Jrewalt nyugtalanul.
- Ó, természetesen eszébe fog jutni – vágta rá Gyula. – Nemigaz, Dia?
Dia mosolyogva bólintott.

Ezután amolyan kényszeredett társalgás folyt le köztük, nem volt semmi tartalma. Mindenki úgy érezte, nincs mondanivalója Dia számára, amit a Lagerfeltes mester láthatólag nem vett zokon – belül azonban szörnyű szikla gördült a szívére, és a becsapottság érzése lett rajta úrrá. El akarják venni a fiát, mindenki kényszeredetten mosolyog rá, de mintha kínos lenne a jelenléte, jobb a háta mögött beszélni róla... ő tette tönkre Sanyit... mindenki ezt szajkózza, pedig ő nem akart semmi rosszat neki...

Pedig az állapota javult, és hamarosan Sanyival együtt hagyhatta el a Gyógyintézetet. Újra munka után néztek, próbálták újrakezdeni az életüket. Berendeztek Gunnernek egy gyerekszobát, s aztán Sanyi elindult, hogy hazahozza a fiúcskát Nikiéktől. Gunner igencsak megnőtt, amióta utoljára látták: arca és szeme mintha csak Diáé lett volna, nyoma sem volt Sanyi mélyzöld szemeinek. Mégis sok örömet okozott, hogy újra együtt lehetnek.
Esténként Sanyi megfürdette Gunnert, addig Dia megágyazott és elkészítette a vacsorát. Gunner imádott fürdeni, és legkedveltebb időtöltése az volt, hogy apja arcára locsolja a vizet. Sanyi rendszerint csuromvizes inggel lépett ki a fürdőből.

A férfi abbahagyta az ivást, és már nem cigarettázott annyit, mint rég. Végre boldogok voltak, volt munkájuk, néha küldetésekre is elmentek. Türelmesen tanítgatták a kisfiút. Fürdés után Dia egy mardigói mesekönyvvel a kezében lépett be Gunner szobájába, leült egy székre, és hangosan olvasni kezdett. Gunner a mese felénél elaludt.
- Imádom hallgatni, amikor mesét olvasol – jegyezte meg Sanyi, mikor Dia leült a konyhaasztalhoz.
- Igen? Miért? – Dia vizet töltött magának, és bevette a gyógyszerét. – Talán sikerül emeletes hülyét csinálnom magamból?
Sanyi elnevette magát.
- Ellenkezőleg. Biztosra veszem, hogy Gun rendkívűl élénk fantáziával fog rendelkezni a későbbiekben.
- Hm. Lehet, hogy igazad van – dünnyögte a lány.
Sanyi rámosolygott.
- Kérsz valamit enni?

Dia nem felelt; maga elé meredt. Amióta kiengedték, sokszor kalandozott el a figyelme, kicsit feledékenyebb is volt, de Sanyi már hozzászokott ehhez. Különben is, Yubal megnyugtatta, hogy ez természetes azok után, hogy majdnem egy évig kezelték a Fesdisztenciális elmebajjal.
- Kérsz valamit enni?
- Hm?
- Kérsz enni?
- Öh... nem, köszönöm... nincs étvágyam. Azt hiszem lefekszem.
Sanyi elgondolkozva figyelte.
- Ahogy gondolod.
Elnézte, ahogy Dia felállt, és a fürdőszobába megy. Szendvicset készített magának, majd ő maga is elment aludni felesége után. Mélyet sóhajtott, maga elé idézte az elmúlt boldogsággal bearanyozott napjaikat...
...és elmosolyodott.

Tavaszra Gunneren észrevehetők voltak apja vonásai. Dia gyakran szóvá tette, hogy fiuk ugyanolyan „szemtelenül” viselkedik.
- Még úgy is mosolyog! – fakadt ki, mikor Gunner két kisautóval versenyzett a konyhaasztalon, Sanyi pedig egy apró zászlót lengetett. Most felpillantott feleségére.
- Mit akarsz, tőled meg örökölte az arcát és a szemét! Igazán nem volna fair, ha jól viselkedne, nemigaz?
Dia elnevette magát, és a fejét csóválta. Két kezébe vette Gunner fejét, és megpuszilta.
- Na nekem mennem kell... jó versenyzést!
- Hová mész? – hökkent meg Sanyi.
- Öhm... sétálni – tért ki a válasz elől a lány. Odalépett Sanyihoz, és megcsókolta. – Te is jó légy!

Sanyi megragadta a kezét, és kutató pillantást vetett rá.
- Biztos, hogy minden rendben?
Dia arcáról leolvadt a mosoly.
- Ezt... miért kérdezed?
Sanyi megpróbálkozott egy mosollyal, s a vállát vonogatta.
- Csak egy kérdés volt.
Dia arcán árny suhant át. Gunner elsírta magát Sanyi ölében. Dia gyorsan a karjaiba vette, és játékosan megnyomkodta az arcát, ahol könnyeket látott.
- Hékás, Gun, mi ez, kérem? – kérdezte tréfálkozva. Gunner tovább sírt. És hirtelen Dia is elsírta magát. Leültette Gunnert az etetőszékbe, és a fogashoz sietetett. Sanyi felkelt a helyéről, csendre intette Gunt, és megfogta Dia karját.
- Hé – suttogta. – Mi baj?
- Majd később, rendben? – Dia megtörölte a szemét, és remegő kézzel a kabátjáért nyúlt. – Nemsokára jövök – ígérte, de nem nézett férje szemébe.
Sanyi értetlenül nézte.
- Mindjárt itt leszek! – ígérte Dia gyorsan, és kinyitotta az ajtót.
Mikor elment, Sanyi nem versenyzett tovább Gunnerral, hanem lefektette, s ő maga elgondolkozva leült az ágyra. Tekintete a szekrényre tévedt, s maga sem tudta miért, kinyitotta az egyik fiókot. Lehet, hogy Dia nem szedi be a gyógyszereit? Yubal azt mondta, ennek egyértelmű jelei lehetnek, mint például a váratlan sírógörcsök, néhol rosszkedv, és...
Nem mert erre gondolni. Eltakarta a szemét, és visszatolta a fiókot. Nem. Ez őrültség. Nem kutakodhat Dia után. Ha baja van, meg fogja mondani.

Dia csak este érkezett haza, de igen furán viselkedett. A kabátját a székre akarta akasztani, megbotlott a saját lábában, és még mindig remegett a keze. A kezeit dörzsölgetve nekiállt főzni.
- Mit csinálsz? – kérdezte Sanyi homlokráncolva, és az ajtófélfának dőlve figyelte.
- Jaj, te itt vagy? Hát... ebédet.
Sanyi a homlokát ráncolta. Ellökte magát az ajtófélfától, és beljebb lépett. – Este nyolc óra van.
- Tényleg?
- Már csináltam ebédet – folytatta Sanyi. – Ugyanis délelőtt mentél el. Gunnernek hiányoztál.
Dia nem mondott semmit. Elrakta az edényeket, és vizet töltött magának.
- Nem vetted be a gyógyszered – jegyezte meg Sanyi.
- Tényleg... idehoznád?
Sanyi karbafonta a kezét.
- Nem veszed be őket mostanában. Miért?
- Honnan veszed ezt? – Dia nem fordult meg. Inni kezdett, de a víz fele ráfolyt a ruhájára.
- Elég egyértelmű – válaszolta a férfi nyugodtan. – Az utóbbi napokban furákat művelsz. Nem néztem meg, hogy eldugdosod-e őket, mert úgy gondolom, felesleges volna kutakodnom. Úgyis elmondod, nem?
- De, hogyne.

Sanyi várt. Dia kiejtette a kezéből a poharat.
- Miért nem veszed be a gyógyszereidet, Dia?
- Mert azt mondják, nem kell.
- Kik?
Dia nem válaszolt. Lehajolt, hogy összeszedje a pohár maradványait.
- Nem tudom, kik – nyögte. Csaknem elsírta magát. – Vagyis tudom... nem érdekes.
Sanyi némán figyelte. A lány az ajkát harapdálta.
- Na és kik?
- A... a...
Sanyi nem bírta tovább. Odalépett Diához, talpra állította, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Megint a hangok? Mint amikor azt mondták neked, hogy öld meg magad?
A lány hallgatott, végül bólintott, és elfordult.
- Miért hallgatsz rájuk? – faggatózott Sanyi.
Dia megvonta a vállát.
- Erősödnek, ha nem teszem meg... egyébként is, a gyógyszerektől nem tudok aludni.
- Badarság!

Dia megint csak a vállát vonogatta.
- Őrült vagyok, hát mit törődjem én ezzel? Papírom is van róla, hogy elmebeteg vagyok.
- Ez nem mentség! – vitatkozott Sanyi. – Féken tudnád tartani a... hangjaidat, ha akarnád.
- Mondod te. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
- Már miért ne lenne az? – kérdezte Sanyi élesen. – Csak akarat kérdése.
Dia gúnyosan felnevetett, és a szemétbe szórta az üvegszilánkokat.
- Hát persze. Neked minden pofon egyszerű, igaz?
- Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy vedd be...
- Nem tudok aludni a gyógyszertől, nem érted?!
- Akkor irassunk föl másikat!
- Nekem nem kell gyógyszer!
- De szükséged van rá!
- Te mondtad, hogy akarat kérdése, akkor minek irassak másikat? Egyébként is elegem van ebből!
- Ha eleged van, ha nem, akkor is be kell venned! – Sanyi a hálószoba felé indult. – Mindjárt hozom...
- Állj! Nem veszem be!
- Akkor hallgatod inkább a hangokat?!
- Nem ártalmas, ha hallom őket. Mit zavar téged?
- Mi az hogy nem ártalmasak?! – ordított fel Sanyi magánkívűl. Az ajtóra mutatott: - Most elmenekültél, legutóbb meg akartad ölni magad! És még ezek ártalmatlanok?!

Gunner meghallva szülei veszekedését, felsírt. Dia nem törődött vele.
- Majd ha én úgy látom, hogy megéri virrasztanom, majd beszedem! Így is elég sokáig szedtem!
- Ez hülyeség! Azonnal szedd be!
- Mi az hogy azonnal?! Miért beszélsz így velem?!
- Mert nem hallgatsz rám!
- Jobb lenne ha holtfáradt lennék?
- Dia, te is tudod, hogy fontos az egészséged. – Sanyi felsóhajtott, összes dühe elpárolgott már.
- Hajaj!
- Aggódom érted! Kérlek... kérlek, szedd be. Utána íratunk másikat. De az érthetetlen sírógörcsöd is...
- Én dolgom! Nem vagyok már gyerek!
- Könyörgök, ne kiabálj... Gun is sír, hallod?
- Én is mindjárt sírok! – vágta rá Dia. – Azt hittem megértesz! Azt hittem... azt hittem nem fogsz úgy viselkedni velem mint egy tudatlan gyerekkel... hogy nem fogsz parancsolgatni...
- Én nem... hé, én nem parancsolgatok!
- Dehogynem! Rámordibáltál, hogy vegyem be... amikor nem akarom, és ezt már mondtam neked, mégsem érted meg...
- Én... Dia, én csak... Dia, kérlek, menjünk el Yubalhoz.
- Nem.
- Dia...
- Ne Diázzál már nekem! – csattant fel a lány. – Hagyjál békén!

Sanyi döbbenten nézett rá. Dia pár pillanatig még hallgatott, aztán megenyhült.
- Bocsáss meg. Nem úgy gondoltam.
Sanyi arcvonásai megkeményedtek.
- Tényleg bocsáss meg – ismételte a lány. – Tudod... csak... ideges vagyok, és félek... nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy én... hogy én... Én félek minden ilyen... érts meg engem, próbáld meg, Sanyi, kedvesem, kérlek, én nem akarok visszamenni oda...
Sanyi sértődöttségét elképedés váltotta fel.
- Dia! – kezdte. – Én... én csak jót akarok, az Isten áldjon meg!
- Tudom, de én NEM akarok visszamenni! Se Yuballal vagy más orvossal beszélni, mert ők nem látlak engem a valómban, ők csak az elmebajomat látják! Őket nem érdekli az, hogy én mit akarok és mit nem!
- De valamivel féken kell tartanod ezt a betegséget! Értsd meg, nem élhetünk így!
- Miért nem? – vágta rá Dia élesen. – Miért ne élhetnénk? Nincs szükségünk orvosra. Nincs szükségünk senkire. Már nem tart sokáig. Már hamarosan vége. Biztosan vége. Ne aggódj, Sanyi. Ígérem, hogy nemsokára véget vetek ennek.
- Mégis hogyan? – fakadt ki Sanyi. – A betegséged nem azon múlik, hogy te hogy döntesz!
- Nem, de más múlhat a döntésemen. Elmegyek pár napra. Meg fogok gyógyulni magamtól is.
- Hülyeség, felejtsd el. Itt csak orvos segíthet. Meg kell mondanod nekik, hogy megint hangokat hallasz.
- Nem mondok nekik semmit! Nekik én csak egy tárgy vagyok, amit nem tudnak megjavítani.
- Dehogyis! Ezt csak beképzeled magadnak!
- Ó, szóval már ezt is?! – Dia ökölbe szorította a kezét, majd vádlón a férfira mutatott. – Már te is?! Hát te is ellenem fordultál?!
- Mi...
- Igen! Ellenem fordultál, meg akarsz ölni!

Sanyi megrökönyödve figyelte, ahogy Dia felkap egy újabb poharat, vizet önt bele, és az egészet magára önti. Aztán egy zacskó sót vett elő, kinyitotta a száját, és elkezdte beleönteni.Sanyi odaugrott, hogy megakadályozza, Dia azonban ellökte magától, a pultra dobta a zacskót, s szájában a markonyi sóval, mosogatószerért nyúlt.
Sanyi felordított rémületében. Visszanyerte az egyensúlyát, és sikerült kivernie Dia kezéből a műanyag palackot. Dia izzó tekintettel nézett rá, és lenyelte a sót, amitől iszonyú köhögőroham jött rá. Rohant a fürdőszobába, és elkezdett a mosószerek között kutakodni.
- Hagyd abba! – nyögte Sanyi lihegve, egyik kezével az ajtófélfát markolva.
Dia ránézett; arcán eszelős mosoly ült.
- Megoldom a problémámat! Ha már mindenki holtan akar látni, gyorsan végzek magammal... nem, Sanyi, ne szólj közbe, úgyis hiába. Nem tudsz megállítani.
Sanyi odasietett hozzá, és magához szorította.
- Nem, nem!

Dia azonban mesteri hatalma révén, ellökte magától. Sanyi a mosdókagylónak tántorodott, és úgy beverte a fejét, hogy csaknem elvesztette az eszméletét. Fejét fogva, vakon tapogatózott a lány után.
- Ne... ne...
Dia megtalálta amit keresett. Sanyi a földre lökte őt, így a zacskó kiesett a lány kezéből.
- Hagyd abba! – nyögte Sanyi. Leszorította Diát a padlóra, teljes súlyával ránehezedett, kezével Dia fejét fogta. – Hagyd abba... hagyd abba!
Dia elsírta magát. Sanyi eleresztette, helyette szorosan a karjaiba zárta.
- Csss... nyugodj meg...
- Gyorsan vége! – zokogta Dia. – Gyorsan, gyorsan... vége a kínnak, nincs rám szükség...
- Dehogynincs! Na... jól van... maradj itt, kérlek... ne csinálj ostobaságot... nem érdemes.
- Nem érdemes élnem! – Dia feljajdult. – Tárgynak néznek, és azt hiszik, azt csinálnak velem amit akarnak!
- Nem, dehogyis... dehogyis... Dia, elmegyünk a Gyógyintézetbe, és ígérem, hogy meg fogsz gyógyulni...
- Már egy hét után hallottam a hangokat, a gyógyszer se használ... nem is vagyok rászorulva...
- Elmegyünk Yubalhoz, csss... minden rendben lesz, minden...
Dia átkarolta Sanyi nyakát, és a férfi vállába temette az arcát.
Sanyi ölbe vette, és lefektette a hálószobába, aztán megnézte Gunnert. Mivel a kisfiú mélyen aludt, újra ölébe vette feleségét, és halkan elhagyták a házat.

Sanyi kérésére Diát újra felvették a Gyógyintézetbe. A lány még rosszabb álapotba került mint előtte.
- Egyszerűen nem értem – esett kétségbe Yubal. – Azt a gyógyszert kapja, amit elvileg kapott otthonra, de...
- Azt mondta, az nem használ – felelte Sanyi. – És hogy nem tud tőle aludni.
- Igen, meg a hangoktól. – Yubal becsapta a mappáját, és felállt. – Azt mondja, most még elviselhetetlenebb, mint régebben. Megint a régi história... azt hiszi, meg akarjuk ölni, és a hangjai biztatják hogy ölje meg magát. A minap le kellett szíjaznunk, annyira megvadult. Érdekes rohamai vannak. Igazság szerint ezt az elmebajt mi magunk is alig ismerjük, de elég elterjedt.
- Alig ismerik? – ismételte Sanyi. – De hát...
- Nem zárja ki viszont, hogy gyógyítható – vágta rá a mardigói egy jeges pillantással. – Meg fogjuk gyógyítani. Csak időre van szükség...
- Időre?!
- Igen, időre.

Dia erről egész másképp vélekedett. Mikor öt percet beszélhetett a férjével, rettentően dühös volt.
- Azt mondtad, segítenek! És elhoztál ide... nem fognak kiengedni, és ez a te hibád! – sírt. – Igen, becsaptál... már te is...
Sanyi teljesen ledöbbent.
- Én miért csaptalak volna be?!
Dia keze remegni látszott.
- Igen, te vagy ezért a felelős... ezért bűnhődni fogsz...
- Ennyi elég lesz mára – nyitott be az egyik ápoló, s gyorsan kiterelte Sanyit a síró Dia szobájából. Sanyi nagyon elcsüggedt emiatt. Egyedül lakott Gunnerral, nem találta a helyét, s ő maga is bűnösnek érezte magát. Talán Diának igaza van, és tényleg rosszat tett ezzel? Talán...

Ugyan már, hisz Dia közveszélyes őrült, hogyan lehetne már neki igaza?! – dühöngött magában. Hülyeség az egész...
Erről sikerült meggyőznie magát. Leült a konyhában, megivott egy kávét, majd a dolga után nézett.


Folyt. köv.