Mélyen elrejtve

„Mmm-mm… mmm-mm…” rezgett a mantra a nyirkos levegőben halkan, lágyan, megnyugtatóan, miközben Alhena Farat lassú léptekkel haladt az utcán. A kántálás segített neki, nyugtatóan hatott. Ősi módszer ez, még őseitől tanulta, s ha ideges, hasznosnak bizonyul. Ki tudja zárni a világot, ki tudja zárni a saját gondolatait, melyekre nem szeretne emlékezni.
- Sajnálom, de millió dolgunk van - válaszolt a rendőr olyan arccal, mint aki tényleg sajnálja a dolgot.
- Most nem tudunk a gyermekkel nagy erőkkel foglalkozni. Ígérem, megteszünk mindent, amit lehet, de nem sok jóval kecsegtethetem, így hogy... - szavait széttört üveg hangja, majd szirénázás hangjai szakították félbe, mintegy megerősítendő: valóban sok a tennivalójuk. Farah asszony néhány másodpercig szótlanul állt, majd szeméhez kapott, elmorzsolva néhány könnycseppet.
Szipogott egyet, beletörődve hátat fordított, és elviharzott.
Férjét néhány napja csukták le, ő drogcsempészetből próbálta fenntartani a család jólétét. Ezek után az asszony összeomlott, néha ki is esett neki némi idő, akadt, hogy el is ájult. Valamikor ekkortájt tűnt el a kisfia, Bayrat is. Egy viskóban laktak a Karasu külvárosban egy folyóparton, mely a tengerbe torkollott. A fiúnak egyke lévén meg volt a saját szobája, s egyik nap nem volt ott. "Csak elment valahová, szórakozni" - gondolta Farah asszony, ám mikor éjjelre sem ért vissza, már komolyan aggódni kezdett. Az ő fia nem olyan, mint a többiek, nem marad csak úgy el. Valami történt.
- Üdvözölöm, Bayrat édesanyja vagyok, a napokban sajnos nem tud bemenni az iskolába, mert… beteg.
- Semmi baj, köszönjük, hogy értesített. Várhatóan mikor tud legközelebb jönni?
- Hát… még nem tudjuk… reméljük mihamarabb.
- Értem, még egyszer köszönöm, hogy hívott, és jobbulást kívánok neki a többi oktató nevében is, viszonthallásra!
- Viszhall – Alhena Farah elgondolkodva tette le a kagylót, azon töprengett, vajon miért hazudott az imént? De végül is nem fontos, az a fő, hogy megkerüljön, és akkor minden ilyen értelmetlen apróság értelmét veszti. Kisétált a konyhába, hogy keressen magának valami ehetőt, amit elmajszolgathat, addig sem gondol arra, miféle szörnyűségek történhetnek…
„Mmm-mm… mmm-mm…” Bayratnak is megtanította, remélte, akárhol is van, legalább kicsit meg tudja magát nyugtatni vele.
A házban két szoba volt, egyik a kisfiúé, másik a szülőké, a hitvesi ágyban, melynek egyik fele most hűvös volt, mint Karasu legkeményebb telei. Alhena remélte, férjét hamarosan elengedik, vagy legalábbis nem kap hosszú börtönbüntetést, elvégre nem árult nagyon komoly szereket, a legrosszabb esetben is egy-két hónapot lesz csak távol… addig pedig valahogy kibírják ketten, Bayrattal. Az asszony még csak félig fogta fel, hogy már a fia sincs itt, s így ő teljesen egyedül van a dohos házban. Néha, egy-egy röpke másodpercre úgy képzelte, még kettesben vannak, de aztán magához tért.
A viskó zörgött, mikor megérkezett az északi szél, mely teljes erővel csapott neki Törökország északi partvidékének, ahol Karasu is volt. Ilyenkor ijesztő volt a sok recsegés-ropogás, melyet a bádogból összetákolt építmény ontott, de mindig volt ott valaki, akivel biztonságban érezhette magát… ám most nincs senki.
„Mmm-mm… mmm-mm…” töltötte be a szobát Alhena tiszta torokhangja. „Le kellene menni a pincébe” – gondolta. Bár az még zordabb volt, mint idefent, de legalább nincsenek ezek a rémisztő hangok. Gyorsan elhessegette azonban az ötletet: egyetlen egyszer volt még csak odalent, akkor is csak azért, mert a férje, Samir megkérte rá. Úgy rémlett, mintha még egyszer lent lett volna valamikor, de rég lehetett. Valójában ez csak egy járatféle volt a házuk alatt, a kemény, terméketlen földbe vájva, inkább csak amolyan menedékhelyként szolgált, jó erős ajtóval, s lakattal, végszükség esetére. Alhena remélte, ez még nem a végszükség esete, fent maradt hát, s fia ágyába feküdt, abban reménykedve, hogy nyugtalan álmaiból majd ő ébreszti fel azzal, hogy ez az ő helye. Ad majd egy gyöngéd pofont ugyan a szemtelenségéért, de nagyon fog örülni.
Másnap reggel azonban ugyanúgy volt minden, mint azelőtt: a szobában a tárgyak elmozdítatlanul hevertek szerteszéjjel, – emlékeztetni is kell Bayratot, amint megkerül, hogy gyorsan teremtsen itt valami rend félét – az ajtó pedig ugyanúgy résnyire nyitva, ahogyan azt hagyta. Már késő délelőtt lehetett, a nap hétágra sütött, mintha tudomást sem akart volna venni arról, hogy ebben a házban mennyi gond, s nyugtalanság van.
„Mmm-mm… mmm-mm…” Ekkor Alhenának hirtelen eszébe jutott, hogy űzhetné el a rettegő gondolatait: áthív néhány vendéget. Igaz, nincs sok ételük itthon, de valamit majd vesz a közeli boltban, és néhány barátnőjét áthívja. Azok úgysem fogják felhívni a figyelmét a vendéglátás pontatlanságaira, hisz most férj és gyermek nélkül áll, összetörten.
* * *
- És a rendőrök keresik már? Úgy hallottam, nagyon hanyagul bánnak az ilyen eltűnéses esetekkel, annyi van belőlük… szörnyű, hogy Isztambulból idáig eljutott a bűnözés, ki tudja, hová süllyedünk még, prostitúció, gyilkosság, én mondom, minden csak egyre rosszabb…
- Hé, Fatima!
- Mi van?
- Szerinted? Most tűnt el a gyereke, te meg gyilkosságokról beszélsz…
- Ó, bocsi, Layla. És te is bocsáss meg, Alhena. De tudod, milyen vagyok, ami a szívemen, az a számon… - s olyan tekintettel nézett Farah asszonyra, mint aki elvárja, hogy megbocsássa gondatlanul elejtett szavait. Szerencsére ő csak legyintett, bár lelkében kisebb kavarodás támadt. Fatima mindenesetre megnyugodott, hogy nem okozott mondandójával komolyabb kellemetlenségeket, és a helyi pletykákra terelte a szót, melyekben ő aztán igazán jártas volt. A tehetségkutatóról beszélgettek, ami a tévében ment, és mindenki elmondta a véleményét a döntőbe jutottakról, hogy szerintük ki fog nyerni. Aztán Layla bonyolult szerelmi élete került megbeszélésre, addig diskurálgattak elmélyülve, míg Alhena egyszer csak észrevette, hogy besötétedett, be kellene menni a teraszról, mert jönnek az északi szél első fuvallatai. A többiek egyetértettek, s követték a ház asszonyát a roskadozó kalyibában, melyben a korábbról elfogyasztott ételek maradékainak illata terjengett, elnyomva a szokásos dohos szagot.
„Mmm-mm… mm…” ekkor ráébredt, hogy nincs egyedül, barátnői kissé furcsálló tekinteteik kereszttüzében állt. Elengedett egy erőltetett, zavart mosolyt, mire ők elnézően bólintottak, mutatván, mennyire átérzik a helyzetet.
- Megbocsájtotok pár percre? Rakok egy kis rendet a konyhában, addig foglaljatok helyet a kanapén, mindjárt jövök. – azzal választ nem várva magukra a hagyta két aggódó asszonyt, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Biztos csak egyedül akar maradni kicsit, megértem… szólalt meg pár pillanat múlva Layla.
- Bizonyára – bólogatott Fatima – hallottad az előbb? Néha úgy érzem, mintha nem is volna magánál… ha már mantrát dúdol az ember társaságban is, akkor nagy a gond. Meg hallottam, hogy az iskolának azt mondta, csak beteg. Szerintem kezdi elveszteni az eszét… hallgasd csak, Layla:
„Mmm-mm… mmm-mm…” hallatszott egészen elmosódottan, a hangok közt hosszú szünetekkel az egy hangú dúdolás, mintha sosem akarna véget érni. Alig hallhatóan, s közben a kántálás ütemére halk dobogások szűrődtek át a vékony falakon. A két asszony sajnálkozva összenéztek, és a fejüket csóválták. Szóljanak egy orvosnak, pszichiáternek? Vagy várjanak még? Hátha csak ideiglenes ez az egész, hátha hamarosan magához tér, megkerül a fia, és hazaengedik a férjét. Nem mertek beszélni vele erről, mint ahogy általában az emberek meghátrálnak, ha komoly lelki traumával találják szembe magukat, nem tudják, mit tegyenek, végül általában annyiban hagyják a dolgot. Néha helyesen, néha nem, ezt csak az idő dönti majd el.
„Mmm-mm… mmm-mm…” – kántálta Alhena, miközben a boltba ment hajnalban, friss kenyérért. A reggeli pára jól vezette a tengerről jövő hangokat, a kürtszót, a nyikorgásokat, mikor a hajók a mólókhoz csapódnak a hullámzás miatt, és maguknak a hullámoknak a robaját, de mindezekről tudomást sem véve csak ment, ment úti célja felé. Nem létezett más, csak ő, és dúdolt imája Allahhoz, hogy segítsen szerettein.
Este egyedül fogyasztotta el szegényes vacsoráját, habár két főre terített. Férje, Samir pár hét múlva otthon lesz, ez a realitás, ezt hajlandó volt felfogni, de a fia bármelyik percben betoppanhat, tudta. Érezte a jelenlétét. Samir kemény férfi volt, fiát is keményen, tisztességre nevelte, így Bayrat sokat kibír, könnyen tűr, könnyen nyel. Akárhol is van, előbb-utóbb előkerül, túléli. Zörgött a fedél a feje felett, s mikor néha csend lett, távoli kolompok csöngése törte azt meg. És halk dobogás, furcsa hangok odalentről. Úgy látszik, a gerendákból hányavetien összetákolt padlózat sem bírja már soká, oda is beférkőzött a könyörtelen pusztulás.
„Mmm-mm… mmm-mm…” Farah asszony kizárt mindent immár, ami ebben a házban zavarja. Nem hall meg semmit, amit nem akar. Az őrület kissé tovaszállt, kántálása tudatos volt, irányítani akarta az agyát, hogy lelkébe minél kevesebb keserűség költözzön. Ez irányú próbálkozása több-kevesebb sikerrel járt, a külvilágból egyre kevesebbet érzékelt, csak olyankor tért vissza a jelenbe, ha vásárolni ment, napi fontos teendőit intézte, vagy ismerőseinél tett látogatást.
Két hét eltelt így, mikor Layla és Fatima kopogtattak be hozzá. Ajtót nyitott, beinvitálta őket, majd elnézést kért a rumliért, nem számított az érkezésükre. Ők természetesen csak legyintettek, és beljebb kerültek.
- Tudod, Alhena… - kezdte Fatima, olyan arccal, mint mikor valami olyasmit készül mondani, ami sem neki, sem a másiknak nem lesz kellemes – Laylával arra gondoltunk, hogy… hogy…
- Hogy segítséget kellene kérned – fejezte be barátnője helyett Layla.
- Segítséget? – kerekedett ki Farah asszony szeme – mégis, miért?
- Mert… nem akarod elfogadni a valóságot… hogy a fiad… eltűnt. És szerintem…
- Ebbe belerokkanhatsz – segítette ki Layla újfent barátnőjét.
- Ne aggódjatok, megedzettek már az évek, kibírom. De mindezt miből gondoljátok? – kérdezte Alhena, arra gondolva, kántálással csak akkor lép ki a valóságból, mikor ők nincsenek jelen.
- Tudod, mikor a múltkor itt voltunk… úgy egy hete lehetett… hallottunk téged.
- Mikor? – kérdezte meglepetten Alhena, hisz határozottan emlékezett, hogy nem sok jelét adta elkeseredésének, és nem is dúdolgatott.
- Mikor a konyhába mentél, és itt hagytál minket néhány percre.
- Mi volt akkor?
- Dúdoltál. „Kántáltál”.
Farah asszonynak elkerekedett a szeme. Határozottan emlékezett, hogy csak lepakolta az asztalt, és már ment is vissza.
- De hát én meg sem szólaltam… biztos, hogy hallottátok?
Layla szánakozva nézett rá:
- Biztos.
- Igen, igen, én is hallottam – erősítette meg Fatima.
- Márpedig nem én voltam, ebben biztos vagyok…
- Épp ez a baj… hogy biztos vagy benne, holott mi mindketten hallottuk. És hallottunk már az utcán is, mikor csak a távolba révedezel, és ugyanezt csinálod. Megmutatnád nekünk?
- Hát… jó – miközben arra gondolt, a mantra a lélek megnyugtatására való, nem pedig felzaklatni azt, főképp nem parancsra teljesíteni, de végül is nem látott semmi kivetnivalót benne. Megköszörülte a torkát, mintha valamiféle előadás lenne, majd elkezdte:
- Mmm-mm… mmm-mm… mmm-mm… mmm-mm… - a szoba zengett a kristálytiszta hangtól.
- Na, ez volt az? – kérdezte végül, mikor elhallgatott.
- Azt hiszem… ugyanilyen volt, csak kicsit… tompább és…
- Erőtlenebb – erősítette meg Fatima Layla véleményét.
- Tompább, erőtlenebb? Emlékszem, épp vacsoráztunk, egész jól éreztük magunkat, mitől lettem volna erőtlen?
- Talán csak rossz kedved volt, és kissé rád erőltettük a társaságunk, neked pedig elment az energiád a tettetett nevetésre. Sajnálom, csak jót akartunk.
- Nem, semmi ilyesmi nem volt – intette le Alhena – hmm… talán tényleg így volt, csak elfelejtettem.
- Na, a probléma beismerése az első lépés – örvendezett Layla – biztos nem kell segítség? Ne hívjunk orvost? Az édesapám gyógyító, ingyen eljönne és…
- Köszönöm, nem kell – torkollta le Farah asszony. Ekkor hirtelen bevillant neki valami. Valami, ami olyan ijedséggel töltötte el, hogy beleszédült, le is kellett ülnie a komódra. Érezte, ahogy a gyomra összezsugorodik, s végtagjai lebénulnak.
- Azt mondtátok, tompa, és erőtlen volt? De hát a konyha fala vékony, szinte nem vesz el semmit a hangerőből… akkor, ha valóban hallottátok, nem lehetett más, mint… - felpattant. A dobogás lentről, amit ő is hallott… az idő, ami néha kiesett neki néha pár hete… lenn, a mélyben, a pince…
* * *
Lent, a pincében Bayrat teste már kihűlt, s merev lett. Mikor anyja szó nélkül leráncigálta, nem értette, mi történik, de tisztességes, jól nevelt ifjúként tűrte. Gyermeki agyával még nem ismerte az agy ismeretlen viselkedését, a pszichiátriai kórokról pedig még csak nem is hallott, ez nem olyasmi, amit a helyi iskolában tanítanak. Az első napokon csak azt hitte, vezekelnie kell valamiért – pár napja ellopott néhány narancsot a szomszédból, anyja valahogy megtudhatta. Aztán ráébredt, hogy valami más rejtőzik az események mögött. Hogy mi, azt nem, de egészen mélyen sejtette, hogy baj van. Az édesanyjától tanult mantrával nyugtatgatta magát, néha kopogott, dobogott, hátha meghallják, de nem jött senki. Eleinte mardosta az éhség, és a szomjúság, majd mindkettő alábbhagyott. Egyre hosszabban aludt, egyre kevesebbet érzett a külvilágból, s egy nap már nem tudott felkelni, csak feküdt ott, próbálta megérteni, mi, és miért történik mindez… de nem értette. Anyjára nem tudott haragudni, így hát biztosan Allah akarta így. Az ő akarata pedig szent, bele kell hát törődnie… talán az ellopott narancsok miatt alakult így. Néhány nappal a megtalálása előtt pedig összezuhant a keringése, s megállt a szíve.
* * *
Alhena egy fehér ágyon ült, a külvilágból már szinte semmit nem értett, de nem is akart. Gondolatai kuszák voltak, a köpenyes emberek alakjai egybemosódtak a szemei előtt, minden imbolygott, mintha egy süllyedő hajó fedélzetén lett volna, ahol senki nem látja a nyilvánvalót, hogy süllyed, csak ő.       „Mmm-mm… mmm-mm… mmm-mm… mmm-mm…”
Maga elé révedt, és soha többé nem szólt egy értelmes szót sem, ám hangja mindig tisztán rezgett a levegőben, mindig ugyanolyan nyugodtan, ugyanolyan békésen, mint azelőtt.