Megvilágosodás

Elképzeltem. Talán túl sokszor is. Eleinte csak néha-néha ötlött fel bennem elvetendő gondolatként egy-egy gyors villanás. Később aztán egyre gyakrabban foglalkoztatott a szórakozás e formája, s pestisként fertőzte a gondolat minden sejtemet, míg végül teljesen átitatódtam vele; s bár hiába kértek, könyörögtek, hideg elutasítással válaszoltam. Pedig már minden porcikám azon fáradozott, hogy végre lángoljak úgy, ahogyan szeretnék, vágyaim ne ütközzenek konzervatív, erkölcsös elmémbe. Agyam tudta, egyszer ennek is eljön az ideje, de annak érkezését próbálta minél későbbre tolni. Mennyire vágytam rá! Mennyire vártam már ezt az önfeledten, vadul lángoló pillanatot, ahogyan minden gát átszakad az egyre erőteljesebben ostromló vágyaknak engedelmeskedve! És végre ez a pillanat eljött. A falak, pajzsok, gátak egy, szinte fájdalmas nyögés kíséretében leomlottak és végleg elhagyták testemet, szabadjára engedve az őrületet, ami évtizede nőtt bennem aljasul, gonoszul.
Elengedtem hát, persze csak mértékkel, hiszen nem akartam túl nagy ijedtséget okozni magamnak. Utólag beláttam: ha akartam volna se tudtam volna megijeszteni sem magamat, sem Őket megrémiszteni ezzel az új lénnyel, aki én vagyok. Én lettem, mert elmém is így akarta; ha csak egyetlen eldugott, beporosodott idegpályával is, de vágyott rá. És most együtt szívtuk magunkba ezt az új erőt, az energiát, amit a megnyílt világ nyújtott felém. Ez energia mást sodor felém, mint az eddig megismert világdarabka: illatokat, fenségeseket, elképzelhetetlen ízeket, más időbe torkolló varázslatokat. Ahogy a vérillatú napfény végigsöpörte tekintetünket s halálos lassúsággal a Csuklyás Bűn csontos, fakó keze végigsimította verejtékező homlokunkat, már mindhárman tudtuk: áldottak vagyunk, Csuklyás hozzánk ért s mi az övéi lettünk, mikor egymás karjaiban, szétszórt szikracsillagok alatt próbáltunk visszatérni az Életbe, abba a mindenki által megszokott sémába, melyet csak Erkölcsnek hívnak. Áldottak vagyunk, hogy e vágyak eggyé kovácsolódtak, eggyé, akárcsak mi; ezen áldás pedig két dolgot vonszol maga után: örökös, csillapíthatatlan éhséget ezen eggyé vált Bűnre és emlékeket; bűnös, kínzón kellemes pillanatok lenyomatát égette valóságtól fulladozó szívünkbe.
Vágyunk közös, hiszen egy lény vagyunk, háromfelé tépve a Véreskezű Végzet akaratából, de újra és újra eggyé válunk;ha csak rövid, egy-két szívdobbanásnyi időre is, de három lélek összeolvad, kilép testeiből és fölöttük lebegve néz le a pillanatnyi halottakra. Éhezik ő is, hát meg kell haljon, szét kell szakadjon, hogy újra magába olvadjon befogadja a Csuklyás Bűnt, ezen szűk körben felemelkedett istenséget.
Csuklyás fojtott hangokat és halált kíván. Haljunk hát meg a kedvéért, újra és újra! Csak neki! Csak mi hárman...


(először hármasban)