Megszegett szerződés 1. rész

1.fejezet

Nuach tündöklő tornyai messze ellátszódtak a Birodalomban, talán még a határt jelző fehér, óriás hegyek csipkézett vonulatain túl is. Ha mást nem is, a jégkastélyról visszaverődő vakító napfényt biztosan látta az utazó, azt hihette, egy újabb Nap kelt fel, vetekedve az Egyetlennel, bár nem mintha egy idegen meg merte volna, akár csak közelíteni Jégbirodalmat. A benne lakó fehérek ugyanis nem voltak szívélyes vendéglátók, ahogy semelyik más nagybirodalom se a hat közül, talán az embereket kivéve.
Jégbirodalomban örök tél uralkodott. Amerre a szem ellátott hó fedett mindent, hiába bombázta a városokat a Nap éltető sugaraival, nem tudta megolvasztani a fehér takarót. A birodalom szigorú hierarchiáját jól mutatta a települések elrendeződése. A Határ-hegyek lábainál a kereskedők egyszerű vityillói álltak, ők láttál el a fehérek népét más országokból hozatott élelmiszerekkel, hiszen a fagyott földben semmi élet nem maradt meg.
Őket a polgárok jobb módú házai követték, majd a nemesek cifrázott kastélyai törték meg az egyhangúságot. S végül, mindennek a közepén állott Nuach, a királyi főváros, melyet egyetlen, monumentális jégpalota alkotott. Tornyai büszkén meredtek az ég felé, messze hirdetve a királyi család hatalmát. Legmagasabb pontjaiból az egész birodalmat belátta a bámészkodó. A palota csarnokaiban gyémántszépségű, aprólékos jégcsillárok függtek, magas oszlopain jégvirágok tekeregtek, árkádjaiban üvegtisztaságú jégszobrok mutatták a fehérek népének dicső tetteit. Több száz szobáját, rejtett átjáróit, s titkos földalatti járatait ezernyi varázslat és rejtély övezte. Talán még maga Jogor király sem tudott mindenről, ami a kastélyában folyt.
Jégbirodalomban éjjel és nappal is nagy volt a sürgés-forgás, a kereskedők folyamatosan szállították a külföldről jött portékáikat a palotába, a várospolgárok és nemesek pedig gyakran szerveztek ünnepélyeket, melyeken hálát adtak az örökös télnek, s dicsőítették az éppen hatalmon lévő Jégsárkányt, ki biztosította a fehérek és isteneik közötti békét. Innen is látszik, hogy az itt élő népet mennyire nem zavarták a folyamatos mínuszok, sőt kifejezetten kedvelték azt, mintha a tél is a maga mintájára teremtette volna őket: bőrük és hajuk, kortól függetlenül, fehér volt akár a hó, szemeik rideg kékje nem árulkodott barátságos jellemről. Köszönik szépen meg vannak ők a saját világukban a saját közösségükkel, nincs szükségük másra, csak saját népükre, ki nem állhatták az idegeneket.
De persze mindenhol akadnak kivételek.
Demetra egy vaskos könyvvel a kezében járkált fel s alá hercegnői lakosztályában. Bár apja, a király, már többször is hívatta, képtelen volt letenni érdekfeszítő olvasmányát. Főleg most, amikor a történet cselekménye a tetőfokára hágott. Igaz, már vagy ezerszer olvasta ezt a könyvet, mégsem tudta megunni, főszereplőjének, ki nemben és korban is megegyezett vele, sikerült elérnie Demetra álmát: világot láthatott. Mintha a történet csak róla szólt volna.
Demetrának mindene megvolt, akármit megkaphatott, amire csak vágyott, hiszen a király lánya volt... egy dolgot kivéve, a szabadságot. A lány unta már a kastély cifra csarnokait, az örökké fehér házakat, s különösképpen gyűlölte a birodalmuk határát jelentő hegyeket, melyek eltakarták előle a külső világokat. Persze már régóta tervezgette a "Nagy Szökés"-t, de nem igazán tudta, hova is mehetne. A hat nagybirodalom között honoló békének egyetlen feltétele volt, hogy egyik nép sem léphette át a másik határait. Ha bárki megtenné, akkor kirobbanna a háború a hat világ között, mely csak káoszt és pusztulást hozna mindegyik félnek.
Demetra bármennyire is elvágyódott, szerette népét, így nem kockáztathatott. A birodalmak gyűrűjében lévő barbár törzsektől is félt. De akármennyire is kilátástalannak látszott a helyzet, s igen veszélyesnek, a lányt mégis vonzotta, valami rejtélyes erő a külső világok felé.
Demetra ilyesfajta álmodozásai miatt sokan csodabogárnak, talán még őrültnek is tartották, képtelenek voltak elhinni, hogy lehet jobb és csodálatosabb, mint az örök tél birodalma. Azonban, mivel ő volt a hercegnő senki sem merte megmondani neki az őszinte véleményét. De Demetra látott mindent a fehérek tekintetében. Szemeinek kékje tizennyolc éve tanulmányozta figyelmesen népének különböző jellemű tagjait, hiszen királyi léte miatt meg kellett tanulnia átlátnia a hazugságokon. De Demetrát nem érdekelte mások véleménye, hitt benne, hogy egyszer látni fogja a hat birodalom mindegyikét.
- Demetra kérlek! - zökkentette ki egy hang – Ha nem jössz az apád engem fog leszidni.
Leia hangja már-már kétségbeesetten csengett. Demetra nagy nehezen leemelte szemét a szövegről, majd becsukta könyvét, nem akarta, hogy szolgálója az ő szenvtelenségéért kapjon ki.
- Köszönöm Leia, távozhatsz! Az öltözködéssel egyedül is boldogulok – utasította a lányt, majd miután felhúzott magára egy tisztességesebb göncöt, mint hálóruhája, kelletlenül kilépett az ajtón.
Végigvonult a fehér folyosókon, melyek a szivárvány színeiben pompáztak a rájuk vetülő napfénytől. Egy pillanatra megállt az egyik ablaknál, de miután nem látott tovább csak a hófödte oromzatokig, bosszúsan folytatta útját. Szeme káprázott már a temérdeknyi fehértől és kéktől, mely tizennyolc éve vette őt körül. Színeket akart látni, zöldet, pirosat, barnát. Ó, mit meg nem adott volna, ha talpát a könyvekben olvasott, selymes fű cirógatja.
De most ott állt a hatalmas, faragott jégkapu előtt, mely apja szobájába vezetett. Demetra sosem félt a királytól, aki bár sokszor megrótta őt kisebb csínytevéseiért, szerette őt, ahogy egy igazán jó szülőnek illik. Annál jobban tartott azonban anyjától, ki bátyjait részesítette előnyben, és bár sosem kiabált vele, rideg, éles hangja mögött sokszor megvetés bujkált. Demetra nem tudta ezt minek tulajdonítani, talán anyja nem tolerálta gyermeteg viselkedését, azt hogy tizennyolc éves kora ellenére, még mindig szereti a meséket. Sokszor példálódzott előtte Ryzennel, legidősebb fivérével, ki nem tűrte az ellentmondást, s kit féltek a fehérek keménykezűsége miatt. Olyan volt, mint maga a birodalom, gyönyörű, de kegyetlen, anyjuk, Delha királynő szerint, ő lesz majd Jégbirodalom legnagyobb uralkodója.
Demetra illedelmesen kopogtatott apja ajtaján, majd belépett a tágas terembe. A szoba tele volt könyvszekrényekkel, a lány biztosra vette, hogy apjától örökölte könyvimádatát. Az idős férfi asztala mögött ült egy jégkeretű, fehér, bársonyszékben. Feje búbja erősen kopaszodott már, maradék haja egyenesen omlott le vállaira. Fehér szemöldöke, olyan hosszú volt, hogy csaknem összeért méretes bajszával. Barázdált arcán újabb ráncok jelentek meg, mikor megpillantotta lányát belépni az ajtón. Most nem mosolygott. Túlságosan is szerette gyermekét, ahhoz, hogy örüljön mondanivalójának.
- Demetra – állt fel a király, hogy üdvözölje.
Jogor alig volt valamivel magasabb Demetránál, pedig a lány egészen alacsony teremtés volt.  Azonban ő mindig is tiszteletreméltónak tartotta apját, túl sok bölcsességről árulkodott az arca, ahhoz, hogy az ember lenézze termete miatt.
- Apám – hajolt meg a lány. Hosszú, göndörödő haja előre hullott a mozdulattól, így egymáshoz súrlódtak a tincseibe fonódó jégvirágok, melyek varázslatos csilingelést hallattak. Jogor ezt is imádta lányában, sőt kifejezetten büszke volt rá, nem sok fehérnek adatott meg, még a királyi családban sem, hogy jégvirágok nőjenek a hajában.
Mindketten helyet foglaltak, Demetra az asztal előtti széken.
- Demetra, én öreg vagyok már, lassan betöltöm a hétszázharmincadik életévemet – szólalt meg a király mély, rekedtes hangján.
A lány azt hitte, apja újból meg akarja őt róni engedetlenségéért, akkor szokta így kezdeni monológjait, melyek többnyire ott lyukadtak ki, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy Demetrát kordában tartsa. Azonban Jogornak, most egészen más mondanivalója volt lánya számára.
- A cselédek hűek hozzám, s a palota falai is túl sokat suttognak, hogy tudjam, anyád és legidősebb bátyád, Ryzzen, szövetkeznek ellenem. Mindig is tudtam, hogy édesanyád túl türelmetlen, hogy kivárja, amíg én meghalok, és átadom a trónt. Te is jól tudod, mennyire segíti a bátyád... De én már belefáradtam a folytonos csatákba. Önként adom hát át a királyi címet fiamnak, s békében élem le utolsó éveimet, úgy se lenne ellenük semmi esélyem. De te lányom... ismerem a terveit Ryzzennek veled kapcsolatban. Ő nem helyesli elvágyódásodat a birodalomból, a Jégsárkánynak akar adni, s papnőnek neveltetni, hogy az Örök Telet szolgáld. Demetra te nem erre születtél, és én nem is akarlak ebbe az irányba terelni. Bár még gyermek vagy csupán, erősebb vagy, mint sok érett férfi a birodalomban. Téged nem lehet egy zárdában tartani, hiszen jellemed fékezhetetlen, szellemed úgy szárnyal akár a sárkányok. Tudom, hiszen olyan vagy, mint én. Azt akarom, hogy valóra válthasd az álmaidat, ha már nekem nem sikerült az enyémeket. Nem szabad félned, különben örökre itt ragadsz, ebben a szörnyű, rideg birodalomban. Elég erős vagy már ahhoz, hogy megálld a helyed a külső világokban. 
Demetra elkerekedett szemekkel hallgatta apja mondandóját. Bár igaz, a király már elmúlt hétszáz éves a lány eddig sosem gondolt arra, hogy egyszer, majd a bátyja fog a trónon ülni. Mindig is nagy erőt tulajdonított apjának, úgy érezte túlságosan is hatalmas ahhoz, hogy meghaljon.
Demetrának, azonban nem állt szándékában vitatkozni vele. Csendben végignézett az előtte ülő férfin, ki most, mintha vékonyabbnak és ráncosabbnak tűnt volna, mint valaha. Valóban, nagyon öreg volt már.
- Apám, mint mindig, megértem döntésedet – felelte tisztelettudóan – De jól értelmeztem? Az a kívánságod, hogy megszökjem?
A király bólintott.
- A koronázó ceremónia pontosan egy hét múlva lesz. Elrendelem, hogy az ünnepély alkalmából a határ menti őrök is pihenhessenek pár órát. Senki sem fogja észrevenni, ha átszöksz a Kapu melletti rejtett ösvényeken. A hegyek hat napi járásra vannak innen, holnap hajnalban indulnod kell. Adok egy hintót, mellyel csakis a polgári körzetig mehetsz, onnan gyalog kell tovább haladnod. Egy kocsi túl feltűnő a polgárok egyszerű házai között – hadarta el izgatottan tervét.
- És a sárkánnyal mi lesz? - kérdezte Demetra.
Mindig megborzongott, amikor kiejtette ezt a szót a száján. A sárkány volt a birodalmak szakrális vezetője, kinél hadvezér, kinél a király szerepét töltötte be, a fehérek népében a főpap posztján helyezkedett el.
- Ne aggódj, túl elfoglalt lesz, ahhoz, hogy észrevegye szökésedet.
A lány szíve nagyot dobbant. Még mindig nem tudta felfogni, hogy elhagyja a birodalmat, talán örökre. Végre elmegy ebből a szörnyű, jéggel borított területről, láthatja a fákat, a virágokat, a más színű embereket, vagy elfeket, mint ő. De akkor mi ez az érzés itt bent? Egy pillanatra, mintha belemarkoltak volna a szívébe. Apjára nézett.
- És te, apám? - kérdezte.
Jogor lágyan elmosolyodott.
- Velem ne törődj. Én eléldegélek még utolsó éveimben a palotában, s ne feledd, ha már te nem is, de Zehir még mindig itt van nekem. Bár igaz ő is követi anyád, s felnéz Ryzzenre, szeret engem, úgy ahogy te. Hiányozni fogsz nagyon, te is tudod, hogy bár sosem mondtam ki, te vagy a legkedvesebb számomra összes testvéred közül, ezért is nem tudnám elviselni, ha a hegyekbe küldenének, s remete életmódot kéne folytatnod, szolgálva az Örök Telet, s teljesítve a Jégsárkány minden kívánságát. Te hercegnő vagy lányom, ereidben királyi vér csordogál, nem engedheted meg, hogy ez megtörténjen. Ezért is kérlek, könyörgöm neked, hogy menj el!
Demetra egy ideig csak csöndben nézett apjára; majd felállt, mellésétált és átölelte vállait. Egészen kicsi volt még, mikor utoljára hozzábújt édesapjához Most újból érezte ismerős illatát, melyet nem tüntetett el a kor. Egy pillanatra visszaemlékezett a régi időkre, mikor még apja tanította őt uralni a jeget, nem pedig mogorva tanárjai. Nagyon boldog évek voltak azok, akkor még Ryzzen sem volt annyira az anyja bábja, ő is ugyanolyan gyerek volt, akár a többi. Demetra, Zehir és Ryzzen akkor még mind nagyon szerették egymást, egészen addig amíg Delha el nem kezdte a legidősebb testvére fejébe tölteni hazugságait. Bizony, azok a vidám évek elmúltak, s most minden a hatalom körül forgott. Talán ez is volt az egyik ok, amiért Demetra ennyire ki akart törni innen.
Jogor lágyan lefejtette magáról Demetra karjait, s lánya szemeibe nézett.
- Ne feledd, hogy nem használhatod a saját nevedet, nem szabad, hogy kiderüljön honnan származol, annak pedig főleg nem, hogy a királyi család tagja vagy. Kapsz tőlem, egy varázsitalt – mondta, s kivett az asztal fiókjából egy fiolát, melyben vörös folyadék lötyögött. – Elég belőle egy csepp, s színeid megváltoznak, senki sem fogja tudni, hogy fehér vagy. A hatása úgy egy hétig tart, használd takarékosan, hogy minél tovább kitartson.
Demetra kezébe nyomta az üvegcsét, mely forró volt, szinte égette tenyerét. A lány egy ideig csak nézte a varázsszert, maga sem tudta mit tegyen, az egész, olyan hirtelen érte. Majd hirtelen elhatározta magát, a fiolára zárta ujjait, s magabiztosan apja szemébe nézett.
- Értettem apám. Holnap hajnalban elhagyom a birodalmat.