McWithy villa - Az elátkozott ház: Ősz (II./I.)

Ősz

A vén falak zokognak

Ütemes dübörgés, mit dübörgés..?! Valódi égzengés kísérte a vadul dobogó lábak nyomait. Lefelé a lépcsőn. Bamm. Bamm. Bamm. Kíméletlenül ostromolta négy pár fürge gyerektalp az öreg fa barázdás vállait, mely végül csak megadón hajlott meg, amint közepére nehézkedve megálltak szusszanni egy másodpercre. Csak azért, hogy aztán tovább folytathassák végtelenbe nyúló csatározásukat egymással, s talán a makacsul őszbe kapaszkodó, náluk is gyorsabban rohanó idővel. Néztem kifelé a régi gyümölcstálat ábrázoló faldísz sötétített üvegén, amint orromat a befelé tökéletesen átláthatatlan mély-barna üveglapnak nyomtam egészen bepárásodott. Tekintetem mégis incselkedve csalta az innét igencsak haloványnak tetsző - bizonyára vidor és sugárzó - , kora őszi napsugár, egészen a magas mennyezetig nyúló konyhaablakig. Igen.. Mozdulatlan kék ég, az ember legszívesebben beleharapna. De ez már nem az az égbolt, mi nyáron gondtalanul nyugszik felettünk. Ezen ott úszkál a közelgő vihar ígérete, melegébe hűvös szeleket csempész a későre járó délután.
Meriel észrevétlenül került a két kicsi mögé. Puha járása már-már simogatónak érződött szegény, szegény, vénséges fagerendák gerincein. Megszűnt felettem porzani a plafon, elhalkult a recsegés, lágy kezei úgy kúsztak karjaikra, mintha legalábbis félne tőlük.
-Elég legyen. - Szólt halkan. Azok ketten csak fintorogtak, de a lány nem nézett rájuk. Két semmibe meredő azúrszín szempár, felszíne olyan zavaros, ha tenger volna, még a leghatalmasabb hajók is elvesznének benne nyomtalanul. Két, szállingózó barna folt jelent meg, s tűnt el azon nyomban a kékségben. - Ősz van... - Egész’ vékonyka hangon, erőtlenül, vagy tán kétségbeesve motyogta maga elé e két szót a lehulló falevelek súlyát érezve.
- Ez az! Menjünk ki és hempergőzzünk meg az avarban! - Rikkantotta Tollemache, az elevenebbik iker.
- Az utolsó egy marha! - S a kis Palmer már szaladt is előre, megfeszült izmokkal, nehéz lábakkal késztetve rá az öreg házat, hogy lehullajtsa odafentről poros könnyeit.
- Ne menjetek ki - jelentette ki. Semmi parancsoló, semmi felsőbbrendű erő nem sugárzott nővéri szavaiból. Még csak kérlelésnek is gyenge volt. A fiúk meg sem hallották. - Nem értettétek? - Tette fel újból a kérdést, cseppnyit sem hangosan, de jóval több fenyegetés mutatkozott meg benne. - Hallgatnotok kell rám. Anya megmondta.
- Olyan unalmas vagy! - Palmer barna kobakja visszafordult, nyaka bagolymód kitekeredett nővére irányába. A kisfiú apja vonásait örökölte, kissé előreugró álla, markáns vonásai, s értelemtől fűtött csibészesen csillogó szemei mind az öregebbiket idézték vissza.
- Nem érdekel - felelte egyszerűen, semmitmondó szemei öccsére szegeződtek. - A házban maradtok. Értem?
- Nem értem - röhögött Palmer, ki szintén szőke volt és kék szemű, követve a család női sarjainak hagyományait.
Meriel bosszús sóhajtással jutalmazta csupán az élcelődőket. Bús melankólia lengedezte körül egész lényét, s látszólag cseppet sem izgatta mi zajlik körülötte.
- Menjetek fel a szobátokba játszani. Dolgom van. - Intett nekik felfelé, amerre a lépcsőfokok engedelmesen sorakoztak egymás mellett.
- De hát nincs is semmi dolgod - bátorodott fel újra Tollemache. - Az iskolád majd csak holnapután kezdődik. Még csak tanulnod sem kell! Sőt. Még szerelmed sincs. Sőt. Barátaid sincsenek. Nincs semmi dolgod.
- Ja! Csak nekünk parancsolgatsz. Ez szívás!

Megsemmisülten állt, abban a percben nyújtott egyszerre szánni való, és félelmetes ábrázatot. Ahogyan vállai előregörnyedtek, látszott rajta, legszívesebben maga előtt is a föld alá süllyedne szégyenétől, ezzel egyetemben dühös kis szikrák pattogzottak ki valahonnét belőle.. Nem, nem a szeméből, azt mindvégig figyeltem, az a két tündöklő valami egész’ idő alatt olyan felfedhetetlen és rejtélyes maradt, akár az igazi vadtenger.
- Meg ne halljam, hogy még egyszer így beszéltek. Most pedig felfelé. Gyerünk.
Megijedtek tőle. Tolle és Palmer arcát eltorzította a pillanatnyi iszonyat. Szótlanul szaladtak fel a lépcsőn. Gyorsan eltakartam a szemem, mielőtt még több por hullott volna alá a rések közül.

Igazán régi építésű ház volt a McWithy rezidencia. Az utolsó szálkájáig fából készült, élő fából készült ház, békés kis család lakta. Két emeletét elnagyolt méretek jellemezték, akármennyi bútort vásároltak McWithyék, és a nagyasszony akárhány porontyot hozott a világra, sohasem tudták egészen belakni. Nem ismerték a titkát. A ház mindig üresen kongott. A hangos szó hosszas visszhangot vert a szúette, korhadozó falak között, senki sem értette, miért. Akárki dobbantott nagyobbacskát a kelleténél, mindig túl soká’ zengett bele utána a tömörnek vélt fal.
Noha két emeletével bőven alulmúlta a helyi villák gazdag repertoárját, s a tárgyak egytől egyig régimódi nép jelenlétét tükrözték vissza, az egész faillat furcsa előkelőséget és eleganciát csempészett az ember orrába. Baldachinos ágyak, kockás terítők, a hatalmas ruhásszekrény szárnyait kitárva a szem szinte éhezi az abroncsos ruha látványát, s csalódottan kúszik tovább a tekintet a megannyi normális, hétköznapi, modern ruhadarab láttán.

Földszintjén helyezkedett el a házaspár hálója, étkező és konyha, valamint egy fürdő, s egy könyvtár. Ez utóbbit tekintve nem sok haszna volt, pókhálóval körbefuttatott polcok, sarkok, bélyegét minden szegletére rányomta a vastag, sűrű por.
A felső emeletre vezető csigalépcső a konyha és olvasószoba közti üres kis térben verte fel tanyáját. Mosolyogva simítottam végig az érdes falat. Beleborzonghat a szerencsétlenek háta hajnalban, mikor felfelé merészkedik vigyázva, orra ne bukjon, s az az érzet uralkodik el rajta, hogy figyelik. Hátrapillant, de nem lát semmit.. semmi mást, csak azt a falba épített, különös üvegmozaikot. Amaz meg úgy pislant vissza rá, mint ki menten életre kel. A McWithy villa nem csupán ezt az egy különös darabot foglalta magába. A ház, azelőtt, hogy a család beköltözött volna, rég üresen állt, de a nyakam merném rátenni, hogy az előző lakók egyike sem tudna magyarázattal szolgálni az üvegdíszre, csakúgy, mint a fenti fürdőszoba tükör illesztéséből áradó huzatra – a tükröt eddig senki sem tudta elmozdítani a helyéről.. - , vagy épp’ a lépcsőgardróbban árválkodó ajtó kulcs híján maradt zárra.
Az ikrek szerettek odafent lakni. Ami a McWithy házaspárt illette, szinte sohasem jártak az emeletre, így a két lurkó mindenben szabad kezet kapott. Dédelgetett vágyuk mégsem teljesülhetett, a vendégszoba kulcsát Meriel őrizte.

Meriel.. a titkok labirintusa, a szőke, legidősebb testvérlány. Különösen szerettem őt figyelni. Viselkedése napról napra változott. Bár minden alkalommal csendes magányába burkolózott, arcjátékával színészeket, mutatványosokat szégyenített meg, szemeiben pedig semmiféle fény nem bontogatta sugarait reggelente, de... Birtokában volt annak, mit egyikük sem tudhatott magáénak. Talán nem is tudta, tán csak ezt is oly’ jól leplezte, mint mindent, mit meg akart tartani..
A konyhaasztal magas lapjára támasztott könyökei fogták közre gömbölyű állát. Maga elé meredt, mint általában és élvezte a pillanatnyi csendet. Nem gondolkodott rajta meddig fog tartani, nem rettegte a nyugalmat felváltó káoszt sem. Nem akart visszamenni. Nem szerették őt. Hogyan is szerethették volna, hisz’ semmi szeretetreméltót nem mutatott magából társai felé, ő csak a különc, furcsa lány volt, aki sohasem beszélt. Mellkasa egyenletesen hullámzott, kislányos keblei néha kiemelkedtek a lenge, nyári, virágmintás ruhából, melyről oly nehéz szívvel mondott le minden ősszel. Révedve figyelte a rőt és sárga leveleket, egymást követve pottyantak a földre, kedve lett volna velük együtt beleolvadni a még friss avarba, s téli álomra hajtania szőke fejét. Éles csörömpölés verte fel a szeptember békés délutáni csendes pihenőjét, a kárpit is megrezzent a falon ijedtében. Ő csak végtelen lassúsággal engedte le elnehezült szemhéját. Türelmes édesanyaként állt fel az asztaltól, ismerte jól azt, mikor a csend még fojtottabbá válik, s tudta, miféle félelmet rejt magában ez a hallgatás. Papucsa még el sem érte az első lépcsőfokot, máris belenyikordult fájdalmasan az egész épület. Dana vészjósló árnyéka vetült az előszobára.
- Szervusz, lányom - szigorú köszönése számot kérőn csattant Merielen.
- Szervusz, anya - keze önkéntelenül markolt a fa korlátba. Nem fordult meg.
-Az ikrek?
- Odafenn. Azt hiszem eltörtek valamit - szólt gépies hangon, s megindult felfelé. Dana durván lökte félre, csaknem hátraesett. Egy pillanat erejéig összetalálkozott a két elsőre ugyanolyannak tetsző szempáros.
- Hihetetlen, hogy nem lehet benned megbízni. Még ennyire sem. Semmi hasznod.
Sziszegő kígyók törtek elő Dana pengére rúzsozott ajakkölteménye közül, s tűsarkas lábait a fa húsába véste mélyen, az pedig válaszul recsegőn zokogott fel, ezernyi porszemet és szöszt és megannyi apró bogarat sírva el könnyeként. Az ikrek is bömböltek vele együtt keserves siratót, az anya üvöltött, minden, mi bú, mi rossz és mi fájdalom kánonban zengték a magukét. S a csendes..? A háborgó tenger elnyelte könnyeit.

Napfényárnyék

Dobhártyám szinte érzékelhetetlen remegése indította el a végtelen kis reszketések áradatát, fejem búbjától a lábam ujjának legapróbb szegletéig. Rémes hangzavar zúzta szilánkjaira az álmomat, s ez éktelen haragra gerjesztett. Kedvem lett volna ujjaimat szorosan a kis rohadékok nyakára fonni, oly erőt kifejtve, hogy lélegzetüket tüdejükbe fojtsam. Örökre.

Magam összeszedvén dörgöltem ki az álmot táskás szemeimből. Bevetettem a fekhelyem, az éjjeliszekrényként használt, szálkás faládika tetején két éjjele nyugvó pohár vízbe kortyoltam. Nem nyílt alkalmam kiosonni a mosdóba, sem a konyhába. Layton furcsán viselkedett, már jó ideje. Éjjelenként hosszasan üldögélt egymaga a sötétben. Nem láttam, de éreztem, hogy a pupillái tágabbak, mint egy macskáé, és mindent hall. Én pedig nem kockáztathattam.
- ... Tolle edd meg. Anya meghagyta, hogy zöldséget is... - Meriel fátyolos hangját még a függöny lágy susogása is elfojtotta, így csak foszlányokban jutott el hozzám. Noha ez előbbit csak a még mindig gyönge lábakon futkorászó, avarborzoló szelecske késztette, míg a lány testéből idáig szivárgott a forró indulatok kavalkádja. Ajkam lassan negédes mosolyba torzult, hallottam a lábujjhegyre érkező tépőzáras, gyermekcipő tompa lépteit. Közelebb léptem a falhoz, mellkasom egészen az érdes és kellemetlen tapintású, csiszolatlan fának feszült, fülem szorosan rátapasztottam. Szárazon simult össze bőröm a ház bőrével. Felsóhajtottam. Szinte éreztem, hogy életadóm velem egyszerre szívja magába a friss, láthatatlan s szagtalan méregtől eltelt levegőt.

Apró neszt hagyott maga mögött csupán, amint a félfelnőttnyi tenyér a réz kilincsre kúszott. Reflexszerűen siklottam végig a fal mentén, a fürdő hideg huzata lassan szűnni kezdett, s a következő másodpercben átnéztem a gyümölcstál áttetsző aljzatán.
- Palmer - suttogtam kéjesen, furcsa örömet éreztem a kisfiú láttán. A látvány, ahogyan a szőke kobak szakértőn fordul körbe, az okos kis szembogarak villogva lesték a vészt, mit ez esetben csupán a szigorú nővér jelenthetett.. Csodálatos érzeteket ébresztett bennem. Ujjai begörbültek, egyre inkább lefelé nyomta a kilincset, mígnem a falon függő esernyők megborzongtak a beáramló szél gerincborzoló cirógatása alatt. Az ajtó halk csukódását senki sem hallotta meg. Szánalmas szerencsétlenek. Sajnáltam őket. Koporsómban is megfordultam volna, olyan hangos panaszt nyögött el a vaskeret a másodpercben, mikor érintkezett a zárral.

Az előszoba üres csendje rövid időn belül untatni kezdett. A hozzám furakvó hangokból ítélve Meriel egyre csak vesztett türelméből. Meg kellett néznem. Arcomon továbbra is táncolt az ízletes mosoly, mely jóllakatott, hiába korgott üresen két álló éjjele a gyomrom. Még füttyenteni is kedvem szottyant, de tudtam; ez végzetes hiba volna. Jobb, ha senki sem tud rólam. Így mindenkiről tudhatok. Mindent.
Ráérősen sétáltam körbe a konyhát. Meriel hátába kellett kerülnöm. A végén még lankadatlan ébersége áldozatául esnék. Ugyan ki venné észre, ha a falon elmozdulna a vadászfestmény? Az őzek kecses lábai néha fellibbennek, csakúgy, mint a kosztümös hölgyeké, az első csóknál. Imádom a természet romantikáját.

Tollemache és Meriel egymás mellett ültek. Tolle undorodva túrt a megannyi párolt, zöldségdarabka közé életlen késével, és űrhajós villájával. Meriel előtt üres tányér pihent, poharában egy csepp folyadék, annyi sem párolgott fölfelé a fűtetlen helyiség hidegében. Mindig is utáltam a skót kockás falvédőt. Nem elég, hogy a deszkák, melyekre évek óta tökéletesen simult – már-már dorombolva nekik - , szúrtak és horzsoltak, ha az ember megpróbálta nyikorgásmentesen elmozdítani őket, na de valami apró bogárkák beleköltöztek a múlt télen, azóta pedig jelét sem adták annak, hogy más hajlék után kívánnának nézni. Megbékéltem. Az állatkák maradtak, hálából én átnézhettem az általuk kirágott kisebb-nagyobb lyukacsokon. A látás hatalma felpezsdítette lassan megalvadni készülő véremet. Merielbe végre némi élet költözött.
- Megnézem Palmer felébredt-e már - szólt. - Addig egyél, rendben?
- Jó - felelte a testvér. A lánynak fel sem tűnt nyugodt engedelmessége. De én figyeltem a szemében gyúló szikrára. A gonoszság benne is, mint minden emberben, ott élt. Csak épp’ korábban, és erősebben ütközött ki, mint másokban. Mosolygott. Mosolyogtunk. Amint a nővére felsietett a lépcsőn, minden egyes levegővételét számoltam. Még utána is. Így pontosan tudtam, mikor reked fehér mellkasában a szusz.

Sosem gondoltam még a nappali hiányára. Úgy igazán soha. Bár most tömött hassal, szomjamat oltva nyilván jóval kevesebb problémát látok, mint normális esetben. Miért a konyha? Abban semmi bensőséges, semmi családias, semmi melegség nincs. Abban nincs lélek. Mégis, a kupaktanács, a családi megbeszélések, sőt, még a szenteste is itt zajlik le. A fürdőszoba után itt fázom a leginkább. A falak vékonyak, s mint említettem fából vannak. Áteresztik a hidege, a forróságot. Kár, hogy ez utóbbiból egy leheletnyi sincs közöttük. Még az ajkaik közül is csak a rideg sustorgás ömlik kifelé.
- Halljam! Igaz? - kérdezte újra és újra Dana. Meriel csak állt ott, öle előtt összekulcsolt kezekkel, lehajtott fejjel, haja előreomlott, elrejtve arcát. Nem szólalt meg.
-Igaz! - hangzott fel újra Palmer vádló alattomossága. - Megütötte az arcom!
- Meg! Én is ott voltam! - erősködött Tolle. Az anyjuk azonban már rájuk sem figyelt. Tökéletes kontyából lassanként elszabadultak a hajszálak, s a sok hajszál egész tincseket alkotott. Szeme nem dühöt, sokkal inkább tehetetlenséget árasztott.
- Meriel. Válaszolj, ha kérdezlek.
Hirtelen indulattól vezérelve vájta ujjait lánya karjába. Pont a könyökhajlat belső felébe, ahol a véna is lüktet. Fájdalmasan megrándult. Feje kimérten emelkedni kezdett, szemébe lógó szálait nem seperte ki onnét, nem vette a fáradságot. Egészen őrült hatást keltett.
-Így volt - szólt nyugodtan.
- Még is hogy volt ké..
- Hallgass - suttogta. Villám cikázott a tenger felett, a vihar közeledni látszott. Dana döbbenetében nyitva felejtette alsó ajkát, nyelve partra tévedt rája módjára vonaglott szerencsétlenül. - Elég volt.
- Takarodj a szemem elől - sistergett, gyűlölet izzott fel benne. - A saját véred..!
- A saját vérem ott árt nekem, ahol csak tud - ismét lehajtotta fejét, őszinte szavai felperzselték a fapadlót. - Megszökött. Tollemache segített neki. Mind a vesztem akarják.
- Gyerekek! Alig hat évesek! Bolondok házába kéne téged záratni! Oda vagy való! A középkorban az ilyet máglyán égették el, vízbe dobták, darabokra törték a csontjait!
S csak átkozódott és szidalmazott, ahogyan szokott. Senki sem gondolt közben arra, milyen jó lenne, ha az apjuk most itthon lenne, s talán lenne kihez menekülni. Egyikük sem.

Azon éjjelek egyike volt aznap, mikor Meriel mélyen aludt. Két nyugtatót vett be, úgyhogy fogalmam sincs mitől sikerült neki. Igazán elememben éreztem magam. Szerettem Meriel szobáját. Soha, senki sem járt még ott rajta és rajtam kívül, s ettől az egésztől családias hangulatom támadt. Mosolyogva toltam el a beépített szekrény hátsó falát. Tudtam, nagyot kell lépnem, ha nem akarok elbotolni a kupacba hajtott pulóverekben. Sötét árnyékok vetültek a szoba falára, a redőny lehúzva pihent meg az ablakpárkányon, még a hold halovány és reszketeg fényét is odakintre szorította ezzel.
Hiába szokott hozzá szemem a sötétséghez, alig láttam valamit. Sziluettek, életlen körvonalak tömkelege volt a világ. Mégis, ujjaim ösztönösen siklottak az ívesen kifaragott asztal, legfelső fiókjának öntöttvas gombjára. Benne ott szuszogott édesen a bársonybevonatú, zár nélküli, gyöngybetűkkel megtöltött napló. Elégedett mosollyal kúsztam vissza otthonomba.
Fekete tinta

Összekuporodtam. Izgatott voltam, nem is tudom mikor éreztem ilyet utoljára. Mohón nyitottam fel a fedelet. Óvatosan lapoztam. Meriel még a legapróbb susogásra is képes volt felébredni. Ő is tudott valamit. Nem egyszer láttam, amint némán tűnődve bámulja az üres falakat. Órákon, hosszú órákon át..

„Szép hónap a szeptember, talán a legszebb, a tizenkettő közül. Bíbor és sárga, erőteljes és matt színek kavalkádjától imbolyog az utca. Néha azt sem tudom, merre megyek. Ki sem mozdultam, hálát adtam minden percért, melyben megadatott, hogy még a létezésem se kelljen elismernem. Csak gubbasztottam idebent. Egészen máig. Reggel Palmer mélyen aludt. Nem tudtam felébreszteni, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, nem is akartam. Míg alszik, nyugtom van. Tollemache egészen nyugodt, mikor Palmer nincs a társaságán. Palmer más. Palmernek ijesztően csillognak a szemei, miközben rám mereszti őket. Mikor nem tudom őt szemmel tartani, pontosan olyan érzésem van, mintha éjnek évadján egymagam sétálnék a szűkös utcákon, igazi, belvárosi panelek között. Mintha nem lenne ott senki más, csak én, és még valaki, és tudom, hogy hiába fogok sikoltani, mert nem hallja majd senki... Így csendben folytatom tovább az utam, igyekszem másra gondolni, semleges dolgokra, nem pedig a következő néhány másodpercre. Mikor fedi fel magát..? Vajon mikor?
Nem tudom miért. Még soha nem jártam a belvárosban éjszaka.
Nem keltettem fel Palmert. Tolleval reggeliztem a konyhában. Valaki figyelt bennünket. Talán ha sikoltanék, Ő, meghallaná.
Mégiscsak erősebbnek bizonyult bennem a felelősség.

Felmentem megnézni Palmert. Nem volt az ágyában. Nem volt a mosdóban és a gardróbban sem. Egyáltalán, sehol sem volt. Karon ragadtam Tollemachet, felvettem a kabátom, és gondolkodás nélkül kirontottam a házból. A napsugarak lesből támadtak, meglepetésszerűen és azonnal. Semmiféle figyelmeztető jelet nem kaptam. A több hónapnyi elszigetelt szobavilágosság elszoktatta a szemeimet az igazi fénytől. Fájt. Vissza akartam menni. Mégis előre felé indultunk el. Átszeltük a ház előtt végighúzódó úttestet, melyen egyetlen mogorva féknyom sem sötétlett, olyan tökéletesen sima beton költözött elénk, hogy akár enni is tudtam volna róla, ha igazán szeretnék. Mielőtt kiléptem, körülnéztem. Tudtam, hogy nem jön majd semmi. Jobb oldalt megpillantottam a szomszédos házat, csaknem teljesen élesen láttam a körvonalait. Mindig is mondtam anyának, hogy túlzsúfolt ez a környék..
Évek óta nem beszéltem normálisan anyával.

Ez már az úttest túloldala volt, akármennyire szerettem volna megfelejtkezni erről. A tölgyfák óriási szörnyetegekként magasodtak fölém, az öcsém időnként megállt fölszedni egy makkot. Szótlanul figyeltem, mindeközben igyekeztem mindenhová nézni. Palmer türkiz kabátja azonban nem rikított ki erőszakosan az avarból, s a barna, öreg fatörzsek mögül sem kandikált ki egyetlen kócos kobak sem.
Kezdtem kétségbeesni.
„Tudod hol van?” fordultam Tollehoz. Alig mertem tőle megkérdezni.
„Nem.” Felelte. Sóhajtottam. Persze, ha tudná, akkor is előbb halna meg, minthogy megmondja.
„Ez most komoly. Lehet, hogy baja esik.” Amennyire tőlem telt, szigorúan néztem rá. Nem tudok szigorúan nézni..
Tollemache nem felelt. Sietős léptekkel indultam tovább, nem követett. Hátra néztem, nyugalmasan, dudorászva szedegette a földről a terméseket. Feldühített a látványa.
„Gyere.”
„Mindjárt csak..”
És mielőtt még tudatosult volna mit teszek, elképesztő lendülettel termettem mögötte, kis karja szinte kiszakadt a helyéről.
„Áú, ez fáj!”
„Nem érdekel, te kis szaros, azt mondtam gyerünk!”
Belenéztem a szemébe, és a saját tekintetemet láttam benne dúlni. Rémisztő látvány volt, egyszerre erősnek és őrültnek éreztem magam, és csak rohantunk és rohantunk végig, az otromba fák között, a csúszós, nyálkás avaron át. Éreztem, amint az alig térdig érő vaskerítés felszakítja a farmerom, de csak törtettem előre tovább. A tó, mely ékszerként ült meg a park közepén már messziről ridegen csillogott. Víztükre szürkén, feszesen fodrozódott, úgy nyaldosta a stég fadeszkáit, mintha hízelegni akarna neki. És Palmer ott ült, bokáig vízbe lógatott lábbal, lúdbőrözve. Legszívesebben felüvöltöttem volna.
Arra eszméltem fel, hogy Tolle ujjai már nem forrósodnak dühtől görcsös tenyeremben, mely most megfeszítve, sajogva állt a levegőben. Palmer oldalra bicsaklott nyakkal, hófehér arcán vöröslő tenyérnyommal lihegett. A hullacsend csupán a másodperc ezred részéig tartott.
Patakzottak a könnyei, torkából üvöltés, sírás egyvelege kapaszkodott elő, az időközben feltámadt szél messzire vitte azt. Tollemache beért bennünket és együtt bőgtek. Kézen fogva vittem haza őket.
Tudtam, éreztem, hogy összeesküvés áldozatává váltam.
Elbújtam a szobámba, nem érdekelt mit tesznek. Felőlem akár a házat is magunkra gyújthatták volna. Akkor legalább nem fagynánk meg idebent..
Sikerült elaludnom. Úgyis előre tudtam, hogy anyám rikácsolása felver majd, így nem fogom lekésni a vacsorát. Bezárást kaptam. Ritkán mosolygok, de ezt nem álltam nevetés nélkül. Igazán, szívből kacagtam a büntetésemen. Közben csorogtak a könnyeim. Holnap iskolába kell mennem.”

Elégedett sóhajtással zártam össze a kincset érő könyvecskét. Boldogan szuszogtam. Négykézláb másztam végig a Meriel szobáját körülvevő padlózaton. El kellett oszlatnom a súlyomat, a gerendák szörnyű recsegése még a fentieket is felverte volna. A végén, még egérre találnának gyanakodni.
Óvatosan, immár jobban vigyázva léptem át a szekrény belsejéből, a puha szőnyegre. Lábam belesüppedt, lábujjaim között apró szöszök csiklandozták a bőrt. Én is szerettem volna egy szőnyeget. Az én bőrömet legfeljebb az alattomos kis szálkák csiklandoztál, véresre, ezer meg ezer helyen.

A visszaút most is, mint mindig, nehezebbnek bizonyult. Meriel forgolódni kezdett, kezeim pedig ezzel egyetemben nyirkosan izzadni. Félő volt, hogy egy óvatlan pillanatban kicsúszik a napló, ő pedig felül az ágyában és rám néz azokkal az ocsmány, kék szemekkel.. Azt hiszem belehalnék.
A fiók halk csukódása után lélegzetvisszafojtva tűntem el a vackomban.
Lámpát oltottam. A körte méltatlankodva, néhány erőtlen villanás után izzani kezdett. Behajlított térdekkel topogtam. Tenyerem külső peremén fekete foltok úsztak. Nem figyeltem eléggé. Megfogott a tinta. Talán az írást is elmaszatoltam. Rémület járta át a testem.

Ezüst tinta

Egész nap bolyongtam. Az eső úgy verte a tetőt, attól féltem, egyszerre rám szakad az egész, s a fa, mely eddig jótékonyan rejtett odvába, most szemfedőmmé válik majd. Talán kicsit, titkon reménykedtem is benne. Nem történt meg. Az üres ház kongott ugyan, de tartógerendái törhetetlenül feszültek meg a súly alatt. Kimerészkedtem, éppen csak annyit vettem el mindenhonnan, amennyi feltétlenül szükséges volt. Kedvetlenül rágcsáltam el a néhány zsömlét, unottan dobolva ujjaimmal az asztalon. Nem voltam igazán elememben, hisz’ a ház üressége belém itta magát. Szükségem volt valakire, valami újra, ami feltölt. Merielre kezdtem gondolni. Olyan volt ez, mint egy mentális maszturbáció. Máris bizseregtem, és még inkább vágytam. Igen, pontosan olyan.. Amikor nem kapod meg, amikor magadnak okozod, de mindennél jobban vágysz arra, hogy más adja át az érzést. Csodálatos és egyszerre szívszaggatóan fájdalmas.
Minden lepergett esővízcseppecske egy új kínosan hosszú pillanatot mosott szét. Vártam. Fél négy előtt tíz perccel visszatértem a saját otthonomba. Azt a tíz percet a falnak préselődött testtel, verejtékezve szenvedtem el. Számoltam magamban visszafelé, s egyszerre feltűnt, hogy a számok negatívba csaptak át, a végtagjaim pedig keservesen zsibbadnak. Az ajtó nem nyílt. Meriel késett. Valami történt. Reszkető ajkakkal, kitágult orrcimpákkal lestem a bejáratot. További húsz percig kényszerítettem magam a kényelmetlen helyzetbe, csakhogy ne tudjak másra koncentrálni a fokozódó fájdalmon kívül. Így nem terelhette el a figyelmemet.

Sikerült. Mikor a zár végre kattogva adta meg magát az apró kulcsnak, s a pillanat tizedrésze kúszott át a hallon, akkor zártam szorosan a markomba az időt. Míg a kismutató egyet ütött, addig sem tartott az egész. A testnek szüksége van rá, hogy kövesse a lélek hangulatának változásait, s ezt a rövid átmenetet megtanultam magamévá tenni. A lány arcán még ott játszott a bódulat, mely belépve a házba szinte azonnal semmivé foszlott, s az üresség monoton szürkesége ismét elhomályosította a szemeit. Jól éreztem hát. Valami történt.
De nekem tovább kellett várnom. Meriel ledobta a táskáját az előszoba fal mellé, sebtében lekapott egy esernyőt a szegről, már csak az ajtó hosszas visszhangja jelezte, hogy a házban járt. S a kicsiny tócsa, mely utána maradt. Ruhái és haja egyaránt eláztak, mégsem szárítkozott meg, mielőtt újra nekiindult volna. Félt, hogy még jobban elkésik. Furcsa lény az ember. Az olyan ember, akinek legjobb barátja a közöny még furcsább. Még az is képes félni..
Tollemache és Palmer kivételesen csendesen vették birtokba a házat. Nyomukban tekintélyes hűvösséggel Dana lépkedett. Meriel szoborként, épp’ csak behajlítva térdeit sétált, arcáról mint általában, most sem lehetett kiolvasni semmit. Vártam az estét. Ó, hogy vártam...!
..És elérkezett végre az az óra, mikor mind nyugovóra tértek. Layton megitta végre az esti pohár tejet, Dana lemosta arcáról a ragacsos, gyurma állagú pakolást.

Én azonban egyes egyedül Merielt figyeltem. Az ágyában feküdt, lehunyt szemmel. Békéje látszólag zavartalan volt, az ablakot résnyire nyitva hagyta, s én innen tudtam, hogy nem alszik. Felületes és szapora légzése, a függöny minden mozzanatára megrebbenő szemhéja elárulta őt.
-Ki fogod bírni. - Suttogtam. Nem is vettem észre, hogy a szám ily módon kiszáradt az izgalom következtében. Ahogyan a kezei súrolták a lapokat, amint a papírra vetett kék tinta a tenyerére ragadt – s itt szikla gördült le kőszívemről, mert fel sem tűnt neki az általam tönkretett gyöngyírás foltos kerete - , a toll papírba vájó hegye.. De nekem még ekkor is, most is várnom kellett!
Megérte várni.

„Senki sem kérdezte, miért vagyok tejfehér. Senki sem érdeklődött, tengernél voltam-e, vagy hegyeket másztam meg, szeretkeztem-e a forró homokban, vagy a vízesés alatt. Csak az arcomra kellett pillantaniuk és.. egyből tovasiklott a tekintetük. Valaki másra, akiben több az izgalom, akiben több az érték. Egy ember sem szólt hozzám. A tanár sem. Felnőttek. A tanárom is felnőtt. Azt hiszem éppen ideje volt már. Megnyugodva görnyedtem előre, és megkönnyebbülten mosolyogtam magamban anyámon. Ennyit érnek a szankciók, ennyit ér a szigor, a gyűlölködés. Nem árthat nekem. Senki sem képes bántani. Semmi vagyok..
Eltelt a nap. Ez is, mint a többi. Nem hallgatóztam, de a jajszavak mégis mélyen befészkelték magukat a fejembe. A megannyi élő mind mind panaszosan nyögdécselt, ugyan, hogyan is lehet ezt újra megszokni? Nekem nem kell megszoknom. Korán kelek és korán fekszem. Teljesen mindegy, mennyit kell majd tanulnom, mert úgysem csinálnék semmi fontosat. Mindegy, lesz-e időm élni. Úgysem élek. Régóta nem. Soha nem is éltem igazán.

Hallottam az esőt is. Még ez sem ejtett kétségbe, noha tudtam – nincs nálam esernyő. A busz, pedig csak a belváros széléig közlekedik, onnantól tulajdon lábaimra bízhatom magam. A nagykabátok és esernyők ázott, bűzölgő tengerében fulladoztam. Nem hagytak felszínre törni, szinte végignéztem a lelki szemeimmel, amint talpaik alá gyűrnek, végleg megfosztva engem az oxigéntől. Egy esernyő nyele a bordáim közé fúródott, fájdalmasan szisszentem fel, de senki nem vette észre. Ugyanúgy préseltek továbbra is össze, ki a hátát, ki a mellkasát nekem nyomva, mintha valami láthatatlan fal lennék, akinek úgysem fáj.

Mikor végre érezni kezdtem a hajamon alácsordogáló cseppeket, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Hazafelé indultam a jegenyéktől szegélyezett, hosszú és egyenes úton, ami sosem kanyarodott el. Legalábbis idő előtt.. idő előtt még soha. Áztam. Hajtincsek tapadtak az arcomra, pilláimon nehézkesen függtek a vízcsöppek, néha le-lecsöpögve az orcámra, ilyenkor úgy festett, mintha sírnék. A pulóverem átázott, nedvesen tapadt a pólómhoz, melynek következtében hátam is borsódzani kezdett. Szürke és barna színek domináltak mindenütt, szerettem volna egy kis lilát is látni, csakhogy biztos legyek még benne, a földön járok, s nem valami deformálódott világban, mi megpróbál a saját arculatára formálni. Megálltam. Jó negyedórányi gyalogút vezetett még a kisiskoláig, s onnét még negyed óra a hazaút. Tolle és Palmer nem fognak megázni, de nekem még fél óra a vízfüggöny alatt. Megfázhatok, vagy tüdőgyulladást kaphatok. Megráztam a fejem. Na és? Érdekes ez egyáltalán? A szokott ösvényen lépdeltem tovább, mely a nagy úttest felé vitt. Megálltam, hogy körülpillantsak. Egyetlen autó sem száguldott el előttem, s a fiú, aki a zebra túloldalán álldogált zsebébe mélyesztett kezekkel, mégsem indult meg. Talán tud valamit. Talán ha az útra lépek, elgázolnak. Talán..
Nem volt nála ernyő. Se kapucni nem védte a fejét, se sapka. Ami azt illeti, csak egy póló lógott rajta, de az egész’ a combja közepéig leért. A világos anyag most sötéten tocsogott. Szinte láttam, ahogy gőzölve párolog a teste.

El akartam indulni.. De ő sem tett egyetlen lépést sem. Meg szerettem volna kérdeni tőle, hogy friss-e a beton, de a kopottas zebra hosszú évek kemény munkájáról tanúskodott. Egy autó suhanása zavarta fel hirtelenjében a nyugalmat, és akkor a levegő forrni kezdett körülötte. Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Hatalmas, világosbarna szemei voltak, amolyan igazi mandulafélék. Résnyire nyílt a szám. Akkor és ott úgy éreztem, még soha nem találkoztam nála mélyebb lélekkel. Nem ült ki izgatott pír az arcomra, de valamiféle furcsa kényszernek engedelmeskedve jobbra fordultam, és azon a rövid úton sétáltam tovább hazafelé, melyet öt hosszú éve nem tapostam meg. Öt éve, mióta anya szerint eléggé megnőttem ahhoz, hogy Tollemachet és Palmert elhozzam az oviból, majd később az iskolából. Féltem attól a fiútól.

A bűvkörébe vont. Biztosan gonosz. Bár ennek fikarcnyi jelét sem érzékeltem, a légkör, mely körbelengte őt természetellenesen nyugodt volt. Pont mint az enyém. Néha magamtól is megrémülök.
Mire hazaértem, valóban a legalsóbb ruharétegemig áztam. Át akartam öltözni, ám az első, mi szemet szúrt, a falióra fenyegető mutatóállásában mutatkozott meg. Elkéstem. Így is. Fogtam egy ernyőt, és sietve indultam az ikrekért. Útközben belebotlottam anyámba. Nem véletlenül. Ellenőrizni akart, s én felháborodtam. Kis híján arcul csapott. Tán igaza volt.
Szidást kaptam, az ikrektől pedig gúnyolódást, egész úton hazafelé. Anyám nem szólt rájuk. Palmer belerúgott a lábamba. Nem mertem visszaadni neki és nem mertem rászólni. Nem mertem könnyezni sem. A fiú már nem volt ott...”

Csak figyeltem a sós könnycseppeket, amint lassanként átáztatják a naplólapokat. A papír hullámain olvashatatlanná váltak a betűk. Meriel érezte.. Tudtam, hogy érezte a forróságot. Életében először nem fázott, csonttá fagyott teste kicsit felolvadt. Reméltem, szívből, hogy elmúlik. Nem lehet. Nem akartam végignézni, amint ő megéli az álmaimat. S egyszerre mégis végig akartam.. Nem, képtelen lettem volna kimaradni belőle.

Összegömbölyödtem a fekete gyászmise körül. Nem tudtam felállni, úgy fájt. Nem gondoltam, hogy még tud fájni. Egészen elfelejtettem milyen érzés. A tenyerem külső pereme ismét tintás lett, de most nem fekete foltocskák borították el a fehér bőrt. Ezüstös színek pompáztak, papagájnak éreztem magam, egy bohócnak, akivel nem nevetnek együtt az emberek. A szomorú bohóc. A bohócok sosem szomorúak. Én sem lehetek szomorú. Néztem a ház belsejét, vártam, hogy új erőt adjon nekem, de nem tette. Ujjbegyeim lágyan futtattam végig a kemény és kényelmetlen padlón, melyen feküdtem. Aludt. Én is elaludtam.