Magical Mystery - 4.rész: Démon a múltból

Sheichi a hétvége során megtanulta használni az erejét, igaz még ráfért a gyakorlás, de most már végre megértette hogyan tudja minél tökéletesebben fejleszteni azt. Ezután viszonylag nyugalommal telt a hetük. Néhány démon ugyan rátámadt a fiúkra, de ezek korántsem voltak erősek. Aian azon gondolkodott, hogy Kaito most csak játszik velük, vagy egyelőre felméri az erejüket, majd aztán később csap le, amikor már kitapasztalta mire képesek ketten. A válasz nem váratott magára sokáig…

Péntek délután volt már. Sheichi ma kivételesen nem kocsival ment iskolába, nem volt kedve ilyen remek időben az autóban fődögélni. Még a kapuban búcsút intett Aiannak és elindult hazafele. A főutcán csend volt és nyugalom, alig pár ember bóklászott odakint. Volt, aki épp a helyi zöldségesből jött ki és volt olyan is, aki a háza előtt söprögette a járdát. Sheichi lassan bandukolt hazafele, néha megállt egy kirakatnál, megnézegette azt majd tovább haladt. Az egyik kirakatnál kicsit hosszabban elidőzött, elgondolkozott azon, ami az elmúlt egy hétben történt vele, még mindig hihetetlennek érezte ezt az egészet, pedig már részese volt, ekkor hirtelen megpillantott valamit…

Egy tükörkép volt… Az anyját látta… Nem mert megfordulni… Nézte, ahogy közeledik felé az utca túloldaláról… Sheichit kiverte a veríték, az alak egyre közelebb ért… Sheichi ezt már nem bírta… behunyta a szemét és csak hajtogatta: „te nem lehetsz az… ez csak káprázat”… pár másodperccel később felnézett, már senkit nem látott. Még mindig tiszta libabőrös volt. Ahogy csak tehette sietett haza, fel akarta hívni Aiant, de nem az utcán. Húsz perc sem telt bele és otthon volt. Berontott a lakásba és bezárta maga mögött az ajtót. Tárcsázott…
- Igen, tessék!
- Ide kell jönnöd, láttam valamit, de nem merem telefonban elmondani! Siess kérlek!
- Máris indulok!
Aian azonnal útnak indult, szerencséjére még elcsípte a buszt, így viszonylag hamar odaérhetett Sheichi lakásához. Felment az emeletre majd bekopogott.
- Nyiss ajtót, csak én vagyok!
- Jövök… Örülök, hogy ideértél- nyitotta ki barátja előtt az ajtót – Ezt… Nem…. te nem lehetsz itt… Te meghaltál mikor kicsi voltam… elég ebből! Mért kínzol engem?
- Sheichi, csak én vagyok az Aian…
- Nem lehetsz itt, te már nem… te meghaltál… - esett tédre Sheichi és zokogni kezdett. Aian félve lépett barátjához, majd átölelte.
- Ne haragudj, hogy nem jöttem előbb…
- Miért csinálja ezt velem? Miért pont az anyámmal zsarol? Miért?
- Nem tudom, de kiderítjük, csak nyugodj meg végre! – felállt, majd felsegítette Sheichit is. Sheichi bement a nappaliba és leült a kanapéra. Aian hozott egy pohár vizet neki. A fiú kezében a vízzel csak bámult maga elé, még mindig nem tudta feldolgozni a látottakat. A szülei számára mindig is érzékeny pont volt az életében… Csak fényképről ismerte őket, mégis szinte minden vasárnap kiment hozzájuk a temetőbe, hogy friss virágot tegyen a vázába. Akárhányszor ezt tette mindig beszámolt nekik arról mi történt vele. S most Kaito szörnyű sebeket tépett fel azzal, hogy megjelentette előtte az anyját. Elég volt csak látnia őt Sheichinek, s máris a hideg veríték rázta. Aian az ablakhoz ment, a nap éppen nyugovóra tért. Érezte, hogy ez így nem lesz jó, valami készült odakint, de nem tudta mi az. Sheichi még mindig a poharat bámulta, s szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán. Aian odatérdelt elé és letörölte a könnycseppet.

- Bízz, bennem kérlek, véget vetünk ennek, de ehhez te is kellesz! Nélküled nem fog menni, ha hagyod, hogy Kaito ilyen mély sebet ejtsen, ő nyer, kérlek, tudom, hogy a szüleid fontosak neked mindennél, de most ezt tedd félre, ne figyelj rá! Ha nem tudod elhatárolni magad ettől nekünk és a világnak vége! Segítesz nekem legyőzni ezt a szörnyeteget?
-Azt hiszem… igen – nézett Aian mélykék szemeibe Sheichi és egy halvány mosollyal jelezte a fiúnak, hogy most már jobban van.
Aznap este Aian ott aludt a fiúnál. Nem akarta őt egyedül hagyni, tudta, hogy ha Kaito újra próbálkozna, abba Sheichi lehet beleőrülne. Megágyazott magának a kanapén, majd még utoljára benézett Sheichihez, lekapcsolta a villanyt és ő is eldőlt a kanapén. Azon járt az agya, hogy vajon mi terve van ezzel Kaitonak. Ha tényleg érzelmileg akarja tönkretenni a fiút, akkor végülis nem lenne utána nehéz dolga. Sheichi beleőrülne abba, hogy a szüleit látja és azok nem szólnak semmit, csak nézik némán. Az őrület pedig nehezen mulasztható el ameddig Kaito fel tudja ezt használni ellene, és ezzel, sikerülne is megölnie, majd az erejétől megfosztania a fiút. Aian még elmélkedett pár percig, majd ő is elnyomta az álom.
Hajnal kettő fele járhatott az idő. Aian mélyen aludt, Sheichi azonban, mint valami alvajáró kikelt ágyából és elindult kifele. Az erkélyajtó felé vette az irányt. Kinyitotta azt és kisétált rajta a korlátig. Szemei üresek voltak és érzelem mentesek, tényleg aludt még. Ahogy haladt a korlát felé véletlen belerúgott az egyik székbe, de ez sem ébresztette fel. Egy hangot követett és egy szellemképet. Az anyjáét ismét, mely csábítóan hívogatta egyre csak egyre: „Gyere fiam, végre együtt lehetünk! Gyere csak gyere! Ne félj! Gyere ide hozzám”

Aian eközben felriadt a zajra, kiugrott az ágyból, körbenézett és látta, ahogy Sheichi épp átmászni készül a korláton, kirohant, most már ő is látta mi vonzza Sheichit a biztos halál felé. Egy démon volt az. Aian még időben kapta el Sheichi derekát.
- Ne nézz oda, ez nem a valóság! Hallod? Ébredj fel kérlek! – üvöltötte, majd minden erejét összeszedve visszarántotta a fiút. Sheichi az ajtó melletti falnál ért földet, majd újra megindult a hang irányába, de Aian útját állta.
- Ébredj fel, te marha! Ez csak álom érted? –üvöltötte, de a fiú csak haladt tovább – Ne kényszeríts, hogy bántsalak, kérlek… Na jó, ha ez kell, hát legyen! –azzal arcon csapta Sheichit. A fiú szemei ekkor tisztulni kezdtek, újra megjelent benne a csillogás, az élet jele, most újra önmaga volt megint.

- Mi történt? Hogy kerülök ide?
- Ez most nem lényeg, majd elmondom, viszont van egy kis gondunk-mutatott a démonra Aian.
- Hát akkor intézzük el ezt a kis gondot! – kiáltotta Sheichi, majd megindult a démon fele, kezében lángcsóva jelent meg és azonnal támadni kezdett. Aian is követte, örül, hogy olyannak látta barátját, mint régen.
Hajnali öt lehetett, Aian és Sheichi a teraszon ültek és beszélgettek. Csodálatosan tiszta volt az égbolt azon az estén. Az első csatát megnyerték Kaito ellen, de a neheze még hátra van…