Magical Mystery - 2.rész: Egy régi barát

Rengeteg diák várakozott az udvaron. Sheichi kissé unottan lépett be a kapun. Nem ilyennek képzelte az első napot. Mindenhol csoportokba verődött diákok beszélgettek. Sheichinek az volt az érzése, hogy itt ő az egyetlen, aki senkit sem ismer. Ám ekkor valaki mintha a nevét kiáltotta volna, majd a tömegből lssan előtűnt Aian.
- Héé Sheichii! - integetett a fiú.
- Aian! - szaladt oda régi barátjához Sheichi. Már rég nem látta a fiút. Utoljára a gimiben találkoztak. Akkor Aiannak és családjának el kellett mennie, de most Aian végre visszatérhetett.
- Sheichi! Rég láttalak, látom nem hanyagoltad el magad!
- Na azért te sem panaszkodhatsz Aian! Jól megváltoztál! Mikor utoljára láttalak még vézna kölyök voltál, s kábé olyan magas, mint én.
- Hát tudod sokminden változott.
- Na igen... Volna kedved délután átugrani hozzám és egy jót beszélgetni? Tudod mint régen!
- Persze szívesen, már rám is rámférne! Na de ne fecsegjünk itt tovább! Kezdődik a megnyitó! Menjünk! - mondta majd karon ragadta Sheichit, s elindultak a székek felé.
Szerencséjükre a megnyitó nem tartott sokáig. Aian és Sheichi egy osztályba kerültek, ígyhát tényleg olyan volt ez az egész, mint annak idején a gimiben. Azzal a különbséggel, hogy mostmár nem kisgyerekek. Szerencsére ma hamar végeztek. Megkapták az órarendet, találkoztak leendő tanáraikkal, majd nemsokkal tizenkettő előtt végre kiléptek az iskola kapuján.
- Akkor átjössz?
- Persze!
- Na gyere, akkor pattanj be!
- Klassz kis kocsi! - vigyorgott Aian.
- Köszi!

Sheichi beindította a motort, majd elhajtottak haza. Fél óra sem telt bele, már a lakás előtt voltak. Sheichi előhalászta a lakáskulcsot, kinyitotta az ajtót majd beléptek. Aian csak ámult, rég nem látott ilyen takaros kis otthont.
- Apám, ez aztán az otthonos kis kégli! - vigyorgott Sheichire.
- Örülök ha tetszik, foglalj csak helyet, kola jó lesz? Más most nincs itthon sajnos.
- Tökéletes, és mesélj, mi történt veled miután elváltunk?
- Befejeztem a gimit –vigyorogta Sheichi.
- Na ezt nem is hittem volna, azt hittem csak tök véletlen kerültél az akadémiára! – vigyorgott Aian – Már kezdtem megijedni, hogy ide olyanokat is felvesznek, akiknek a 8 általános van meg!
- Már megint a régi humorod... De mond csak veled mi történt, miután elköltöztetek, egyáltalán mért kellett elmennetek akkor?
- Tudod ez egy hosszú történet…
- Én ráérek…
- Nos, akkoriban sok minden történt, nem csak a családommal, de velem is. Furcsa, nem is tudom hol kezdjem, pedig mi nagyon jó barátok voltunk. Tudod te vagy az első akinek mesélek erről. Akkoriban el kellett költöznünk, de nem a szüleim miatt. Az egészet anya találta ki, hogy megvédjen engem. Miattam kellett másik városba mennünk…
- De hát mi történt?
- Egy este anyáék elmentek az operába, akkor kezdődött az egész. Egyedül voltam otthon, mikor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Üvegek csörömpölését hallottam a konyhából. Rettenetesen féltem, de lementem. Meg kellett tudom mi történik a házunkban. Emlékszel még a kedvenc baseballütőmre? Mindig ott állt az ajtóm mellett, azon az estén is… Kimásztam hát az ágyból, felkaptam az ütőt és halkan elindultam lefele a lépcsőn. A zaj még mindig a konyha felől jött. Megálltam a lépcső alján és belestem a konyhába. Csak egy árnyat láttam nem tudtam ki vagy épp mi lehet az.

Elhatároztam, ráijesztek a fickóra, vagy legalábbis arra, aki akkor ott volt a mi házunkban. Kezemmel a kapcsoló felé nyúltam, majd feloltottam a villanyt. Ám a látvány teljesen megrémített. Mozdulni se bírtam a félelemtől. Az alak elindult felém. Ocsmány volt. Az arca teljesen eltorzult, a fogai nekem akkor teljesen úgy tűntek, mintha egy ragadozó fogai lennének. A kezében egy hatalmas konyhakéssel megindult felém. Én csak álltam, nem mertem mozdulni, csak bámultam őt. Már teljesen közel ért hozzám kezét, melyben a kés volt a magasba emelte, hogy lesújtson.

Ekkor valami különöset éreztem. Az egész testem bizseregni kezdett. Furcsa volt az egész, mintha egy hatalmas erő mozgatta volna minden lépésemet. A kezeim és testem körül izzó kék aura jelent meg. Nem értettem. Semmit se értettem. Ekkor a testem magától kezdett cselekedni, legalábbis ezt hittem. Támadni kezdtem. Nem tudom honnan jött, de mintha egy ősi varázslat szövegét skandáltam volna. A kezem magától mozgott. A támadóm a földre került. Még mindig nem értettem mi történik, csak támadtam tovább, míg végül a földre került alak nem mozdult többet. Ekkor minden addigi erő, mely irányított elhagyta a testem. Térdre zuhantam, s meredtem magam elé. Ekkor az alak mintha megmozdult volna, a szemem láttára változott vissza emberré. Ostobán hangzik, de mikor ismét oda néztem már nem az a szörny volt ott, akit én támadni kezdtem, hanem a szomszédunk, Wiliam bácsi. Nem sokkal később érkeztek meg anyáék. Én a lépcsőn ültem és zokogtam. Később mindent elmondtam anyának. És ő akkor mondta el nekem mi is vagyok valójában. Utána elköltöztünk, senkinek nem beszéltem arról az éjszakáról. Magántanuló lettem, elvégeztem a gimit és közben minden nap anya segítségével egyre jobban megtanultam bánni az erőmmel. Nem csak irányítani, de használni is tudtam végre, persze csak ha kellett. Most így évek múltán végre újra visszajöhettem ide…

- Volt egy álmom nemrégiben… Senkinek nem mertem még beszélni róla, nem tudom mit tegyek igazából. Az iskolában voltam, egyedül, valaki megtámadott, nem láttam az arcát csak a szemeit és azt a vigyort ahogy aljasan mosolygott rám miközben engem nézett. Felriadtam, kimentem a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam, de mikor a tükörbe néztem nem magamat láttam, csak ugyanazt a szempárt és mosolyt, mint az álmomban, majd nem sokkal később ismét megjelent a tükörképem. – Aian felállt és az erkélyablakhoz sétált. Odakint este volt már. Belemeredt a távolba majd felemelte bal kezét és lassan elhúzta azt az ablak előtt. Keze nyomán pedig kirajzolódott az a szem és vigyor, melyet Sheichi a fürdőszoba tükrében látott.

- Ő volt az? – kérdezte még mindig a távolba meredve Aian.
- Igen! Ugyan ez a szempár meredt rám akkor a tükörből, mint most ez itt, és ez a mosoly, sosem felejteném el ezt a kettőt… Ki ez?
- Ő Kaito… Ő volt az, aki azon az éjjen a házunkba küldte átváltoztatva a szerencsétlen William bácsit.
- De mit akar tőlem? Engem is meg akar öletni veled? Vagy mégis mi a fészkes fenének keresett meg? És különben is ez az egész annyira hihetetlen, mi közöm nekem ehhez?
- Ha meg akart volna öletni téged már megtette volna… Téged is elküldött volna hozzám egy szörny képében, úgy hogy semmit nem tudsz az egészről. Valami azonban mégis felkeltette benne az érdeklődést irántad… Soha nem érezted azt, hogy valami más vagy mint aminek a többiek látnak?
- Még nem… Arra gondolsz, hogy én is olyan vagyok, mint te?
- Lehet… Anya egyszer mesélte, hogy van még valaki, aki rendelkezik ugyan azzal az erővel, amivel én is. Sose mondta meg a nevét… Mindig azt mondta nekem, mikor kérdeztem tőle ki lehet, hogy rá fogok ismerni, igaz az ereje nem olyan, mint az enyém, de ő is birtokában van az általam uralt képességeknek. Azt hiszem mostmár értem mit akart ezzel mondani…
- Én ezt nem értem, ha én lennék az, akiről anyukád beszélt már nekem is meg kellett volna tapasztalnom már az erőt nem?
- Nem feltétlen, ne feledd, a te erőd más, mint az enyém… Azt ugyan még nem tudom miben más, de más…
- Fantasztikus… - mondta kissé cinikusan Sheichi.
- Hétvégére mi a terved? – kérdezte Aian, s behúzta a függönyt az ablakon.
- Nekem semmi, de te gondolom, készültél valamivel. Vagy netán tévedek?
- Nem… arra gondoltam, talán elugorhatnánk anyához, hogy kiderítsük mi is ez az egész, és szerintem ő is örülne neki, ha végre láthatna – vigyorgott – Nagyon kedvelt ám téged!
- Én is bírtam ám anyukádat ne félj – vigyorgott vissza rá Sheichi – Jó lesz újra látni őt.

A többi nap szinte hamar eltelt. Egész jól összebarátkoztak az osztálytársaikkal, de, mint anno a gimiben, azért most is megmaradtak egymásnak. Az első hét így hamar eltelt. Sheichi Aian megjelenése után többet nem látta álmában Kaitot. Remélte, hogy az, ami akkor este történt, mind csak egy kitalált történet, ámbár szíve mélyén sejtette, hogy ez nem igaz. Végre eljött a péntek délután. Sheichi és Aian iskola után még összepakoltak pár napi ruhát, majd beültek a kocsiba és elindultak abba a kis faluba, ahova Aian és anyukája költözött, s ahol most kiderül, majd az igazság végre…