Macskajaj

1.

Irmát csak úgy ismertük a házban, hogy „a macskás”. Irma öreglány volt, egyedül élt állatseregletével együtt, magányosan megbújva kilencemeleti panelcellájában. Élete egyhangú, szürke, semmitmondó, mint afféle pókhálóba burkolódzó öreglányé. Tulajdonképpen negyvennyolc éves koráig nem történt vele semmi. Akkor aztán csuda dolog esett vele: Irma meghalt. De, hogyan?

Halála éppolyan semmitmondó, csöndes, egyszerű kimúlás lett volna, mint a többi hozzá hasonló páriáké, ha nem történik meg vele „az a dolog ”Hogy volt-e neki családja, rokonai? Ki tudhatja. Senki nem látogatta, soha nem beszélt rokonokról. Vajon elsiratta-e valaki a macskáin és papagájain kívül? Ezt csak a jóisten tudhatja ott fenn a mennyországban, de ő nem beszél: hallgat, mint a sír. A macskák viszont nem tudnak beszélni, csak sírni, keservesen sírni!

Irma alacsony, tömzsi, húsos orrú, lóarcú, basedowosan dülledt szemű jóságos teremtés volt. Nem ártott az a légynek sem. Azt viszont egyáltalán nem lehetett rá fogni, hogy kellemes jelenség. Az ilyenekre mondják azt, hogy „az oroszlán ríva enné meg!”Beszélgetés közben hatalmas kidülledt lószemeit szuggesszíven az ember meghökkent tekintetébe fúrta, miközben kidolgozott, eres kezeivel állandóan gesztikulált. Vastag, lefittyenő lila ajkai között állandóan ott remegett egy félig szívott, kesernyés, bűzös füstöt eregető Kossuth cigaretta.

Szögletes, előreugró álla, táskás, pergamenszínű, ráncos szemaljából kidüllesztett szemei egy jámbor, öreg kancára emlékeztették az embert. Irma nem barátkozott senkivel sem a házbéliek közül. Valóságos embergyűlölőnek látszott. Szerinte ez a velejéig romlott, átkozott világ csupa rossz emberekkel van kitömve. Ennek okából nem érdemes senkit a bizalmába fogadni, mert visszaélnek vele! Elege volt már az emberekből, túl sokat bántották, alázták meg életében.

Az állatokat és a gyerekeket viszont elviselte. Életének értelmét állatseregletének jólétéről és komfortérzetéről való gondoskodása jelentette. Irma ott lakott közvetlenül felettem a kilencediken. Őfelette már csak a jóisten lakozott ott fenn a kék levegőégben. Természetesen ennek a kilencediken lakásnak is megvolt a maga előnye, a sorház hat lépcsőházát egy üvegezett tetőátjáró kötötte össze egymással acélból, ha elromlik valamelyik lépcsőházban a lift, akkor a tetőn át a másik lépcsőház liftjén hazabotorkáljon az ember panelcellájába. És akkor még nem is beszéltem a gyöngykaviccsal felszórt lapos tetőről!

Ez a tető számtalan kecsegtető lehetőséget kínált az embernek. Hátha még kulcsa is volt a tetőajtóhoz! Na, ennek a tetőajtónak a során kerültem én közelebbi kapcsolatba Irmával .A macskák iránti rajongásunk még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Sokat megtudtam róla, talán többet, is mint amennyit illet, volna, de elég keveset ahhoz, hogy visszarántsam a szakadék széléről, ahonnan fejest ugrani készült a semmibe. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar elmegy közülünk. Nem figyeltünk rá eléggé. Magára hagytuk önmagával szemben és ez végzetesnek bizonyult.  Megölte őt a magányba oltott félelem. Irmára tegnap figyeltek fel a gyerekek. Ők nyaggattak, hogy mi lehet az Irmával, mivel napok óta nem mutatkozik, s bentről keserves macskanyávogás hallatszik ki.
Felrohantam, befeszítettem az ajtót. Beléptem, az orrfacsaró bűztől megtántorodtam. Az elém táruló látványtól hátrahőköltem. Irma meghalt. Tátott szájjal, leesett állal ült a fotelban. Jóságos lószemeit kivájták a papagájok, arcának lágy részeit lerágták a macskák.

2.

Bellával, Irma feketemacskájával egy langymeleg áprilisi estén ismerkedtem meg Délutános műszak után, jöttem haza a gyárból és legnagyobb bosszúságomra elromlott a liftünk. Mit tehettem a másik lépcsőház liftjével felmentem a tetőre, és azon át, igyekeztem mielőbb panelkuckómba érni. Amint így bandukolok a tetőátjárón át, zölden foszforeszkáló macskaszemek kereszttüzébe kerültem. A szempárhoz tartozó hatalmas feketemacska lábait maga alá húzva kuporgott egy felfordított üres ládán a szellőzőmotor mellet. Sárgászöld szemei stoplámpaként villogtak felém,s megállásra késztettek.

Mivel imádom a macskákat azonnal kontaktusba léptem vele. Ajkaimat csábos mosolyra húzva bíztatóan szemei közé néztem, hagy lássa, én jó szándékkal közeledem feléje. A macska nem mozdult. Hatalmas, bagolyszemei csodálkozva villogtak felém.
– Mit akarsz tőlem?–kérdezte tekintete.
– Csak meg akarlak simogatni!–küldték felé válaszukat szemeim.
– Gyere ide, hozzám!–suttogtam, halkan és fél térdre ereszkedve lehajolva hozzá fejem egy vonalba került tekintetével. Ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, ha az ember meg akar fogni egy macskát. Tudniillik a macska a legbizalmatlanabb állat a világon. Éppen ezért a legelső teendő megnyerni a bizalmát. Miután az első lépés sikerült, akkor lekuporodva, mintegy törpítve magamat, az ő méreteihez közelítve eloszlatom a bizalmatlanságát. Látod én is olyan kicsi, vagyok, mint te!–szuggerálom neki. Először a szavaimmal simogatom meg: beszélek hozzá.

– Gyere, kiscicám, gyere!–biztatom.

Erre a macska pupillái kitágulnak, fejével felém böködik. Nyakát felém, nyújtja, majd visszahúzza. Ezt a műveletet háromszor, négyszer megismétli, miközben szemeit hirtelen be-behunyva, majd gyorsan kinyitva rámcsodálkozik. Aztán mintegy elunva ezt a kacérkodást elfordítja a fejét felőlem. Tekintete azt sugallja: nem érdekelsz! Unalmas vagy nekem!
Hirtelen hátra fordítja a fejét, s tekintetét a nyitott tetőajtón át az ajtónyílás felé szegezi, onnan várva valamiféle megerősítést a velem való ismerkedés folytatásához. Tekintetemmel követem a macska fejmozgását és természetesen észreveszem a nyitott tetőajtót.– ejha, nyitva a tetőajtó, valakinek kulcsa van!

De, jó is lenne elkérni tőle – villan át agyamon –, holnap délelőtt, feljöhetnék napozni! – morfondíroztam magamban, szemeimet az esti szürkületbe meresztve próbáltam fellelni a macska és a kulcs gazdáját. Azzal rögtön tisztában voltam, hogy a macska mintegy jóváhagyását hagyva,a gazdáját kereste tekintetével. Rögtön látszott rajta, hogy házimacska, tartozik valakihez. Miután nem látta gazdáját zavartan pislogott felém. Nem tudta eldönteni mitévő legyen velem. Kíváncsisága erősebbnek bizonyult óvatosságánál,s bizalmatlanságát legyőzve kövér pofáját mintegy mosolyra húzva piros nyelvecskéjével megnyalta ajkait. És gyors, izgatott mozdulatokkal felemelt farkával dobolni kezdett a ládán.

— Cicus–suttogtam feléje, mint egy szerelmes trubadúr.

Ennek a csábos udvarlásnak már a mi macskánk sem tudott ellenállni: fekete farka teljes hosszában felemelkedett, gazdája négykézlábra állt. Újabb bátorító mosolyt küldtem feléje és jobb kezemet hívogatóan felé nyújtottam. A macska erre leugrott a ládáról, ellejtett előttem, és egy-két méterről visszatekintgetve kíváncsian figyelgette, hogy nem történt-e állapotomban valami változás. Ilyenkor nem szabad rögtön a macska után rohanni, mert ezzel elriasztjuk a félénk, gyanakvó állatot. Közömbösséget kell magunkra erőltetni, hagy lássa az a vacak macska, hogy tulajdonképpen nem is érdekli az embert az ő személye, csak ingerkedik vele. Fel kell kelteni a kíváncsiságát, hiúságát! Hagy, dohogjon magában:–mi van, nem tetszem neked, hogy nem rohansz utánam, nem akarsz megfogni? Ilyenkor sértett hiúságában megáll, rámered az emberre, majd visszaballag megszemlélni az őt, inzultáló egyént. Nos ez az alkalmas pillanat, amikor meg kell szólítani őkelmét!

–  Cicc!

A macska csak erre vár: halk dorombolással ugrabugrálva körbetáncolja az embert. Majd várakozó tekintettel megáll előtte. Én is ekképpen tettem, a macska valóban megállt előttem, rámbámult: hogy megerősítsem baráti szándékomat újra megszólítottam:
–Cicc! – a macska zászlóként meglóbálva farkát, két első lábát és szügyét megfeszítve elrugaszkodott a ládáról. Fejét előrebökte és újra ellejtett előttem. Most azonban már úgy, hogy farka súrolta kinyújtott tenyerem élét. Így vett érintési próbát rajtam. Miután meggyőződött arról, hogy semmi olyasmi nem történt, ami veszélyt jelentene rá,a kört szűkebbre zárva fejével megbökte térdemet miközben horpaszával lábszáramhoz dörgölődzött Hirtelen felugrott a ládára .Szembenézve velem most már ő várta közeledésemet . Ekkor szememet le sem véve róla egy lépéssel közelebbre mentem hozzája. Tenyerem élét feléje nyújtottam, hogy éppen csak megérinthessem csillogó, fekete szőrzetét Most én vettem érintési próbát rajta.

A macska elfogadta közeledésemet, s továbbmenve az ismerkedésben fejecskéjével megbökte tenyerem élét. Utána felegyenesedve oldalát nekidörgölte tenyerem élének. Hirtelen felugrott a láda tetejére, majd leugorva róla farkával újra súrolva tenyeremet átbújt kinyújtott tenyerem alatt. Hirtelen mozdulattal végigsimítottam rajta. A macska kibújva simogató tenyerem alól fél méterre tőlem megállt, és újra visszaballagott hozzám. Fejével újfent megbökte térdemet, lépett egyet, s buksiját tenyerem alá hajtva, mintegy biztatott, hogy helyezzem rá tenyeremet. Ezáltal elismerte felsőségemet. Tenyeremet fejére helyeztem, kicsit nyugtattam rajta, majd biztatón, s megnyugtatón végigsimítottam hátát. A dorombolás hallhatóan felerősödött…

– Cicuskám!–duruzsoltam neki, mint egy gyöngyvirágos vőlegény. A macska elfogadva udvarlásomat hirtelen felugrott térdemre, fejével arcomat súrolva, bizsergetően végignyalta recés nyelvecskéjével. Hosszú passzokkal újfent végig simítottam hátát. A macska hangos dorombolással ismerte el domináns jellegemet s alámrendelte magát. Két markommal átfogva csapdába ejtetve őkelmét elindulva vele a nyitott ajtón át a tetőre, hogy megkeressük gazdáját. A macska egy darabig úgy ült két tenyeremben, mint kismadár a puha fészekben, majd könnyed mozdulattal felugrott vállaimra és farkával füleimet csiklandozva egyensúlyozásba kezdett. Boldogan ballagtam vállamon kedves terhemmel ki a tetőre.

Házi macska–dünnyögtem magamban miközben a macska gazdáját kerestem tekintetemmel. Hamarosan ráleltem a kémény melletti kockakövön üldögélve. Csapzott, rövidrenyirt szöghaja, lóarca,dülledt szemei rögvest elárulták:Irma!Számat már-már köszönésfélére nyitottam, de ő megelőzött. A macskához fordulva így replikázott:–Bella,te szégyentelen kikezdtél a szomszédúrral?–az elszégyellve magát mintegy bocsánatkérően miákolt egyet,s vállaimról leugorva Irma lábaihoz dörgölőzött.
Kiengesztelésért esengett mintegy rajtakapott hűtlen szerető. Így kérte Irma hozzájárulását a velem  történt ismerkedéshez.

– Jól van, elég a hízelgésből te szégyentelen!–veregette meg az állat horpaszát tömpe ujjaival Irma. Aztán rám sandítva megszólalt.–látom, maga is szereti a macskát?  – a magáé a cicus?–kérdeztem hirtelen hozzáfordulva. Mielőtt válaszolt volna, féltékenyen arcához szorította a macskát, s megszólalt.–természetesen az enyém.–na, adj egy puszit, te szégyentelen!–a macska szófogadóan recés, piros nyelvecskéjével hersegve végignyalta a pergamensárga, petyhüdt arcbőrt, mely kéjesen hersegett a recés nyelvecske simogatása alatt…
– Szép macska–jegyzetem meg nyájasan. Erre Irma ijedten szorította magához őkelmét, de úgy, hogy gacsos ujjaival tenyerébe zárta a macska füleit, szemeit. Rögtön láttam rajta, hogy nem jól szóltam.
– Jaj, ne dicsérje! – hörkent fel –, még elbízza magát amilyen hiú!

– Látszik rajta, hogy gondosan van ápolva–hízelkedtem neki, s közelebb léptem. Irma meghökkent szavaimon, s hatalmas lószemeit kidüllesztve kissé elhajolt belőlem. Amikor a benne lévő bizalmatlanság kezdett felengedni mélyet szívott lila ajkai közt megremegő cigarettájából, mely izgatottan felparázslott. Újabb lépést tettem feléjük, s végigsimítottam a macskán. Közben mintegy véletlenül Irma kidolgozott, smirgliszerű, eres kezeit is megérintettem. Így vettem rajta is érintési próbát  .A vastag ajkak kényszeredett mosolyra húzódtak.

Elnyertem Irma bizalmát is… Eljött az alkalom, hogy megpendítsem a kulcstémát.–Látom, Irmuskának kulcsa van a tetőhöz.–Nekem van, de pszt! Nem szabad róla tudnia senkinek! Magánszemélyeknek nem engedélyezi a Szövetkezet, hátha valamelyikünk öngyilkossági szándékkal beleszédül a mélybe! Nekem is csak úgy lett, hogy a Szemere úr, a liftes törzsvendég nálunk, az Egyujjasban! Tiszteletből kaptam tőle. Finom úriember az már biztos. Vannak még tisztességes emberek is ebben a cudar világban…

– Huszonöt éve vagyok csapos az Egyujjasban Emlékszem a szomszédúrra még régebbről, megfordult nálunk jó néhányszor hajdanán. Hát igen, az egyik vendég jön, a másik megy… Tudja maga mi az. Huszonöt évet lehúzni a kocsmában? Ki vagyok, most már nagyon kivagyok! Az ideg, az rakoncátlankodik bennem. Úgy járkál bennem az ideg le, s föl, mint a páternoszter. Nehezen viselem el már az örökös macerát, a hajtást.
— Hát pihenjen egy kicsit!
— Ezt mondta a Tóth főorvos úr is, amikor kiirt betegállományba. Eh, tud is az ember
Pihenni ebben a macerás világban! Nem hagy az ideg. Gyün megy bennem! Hun a fejemben van, hun meg a lábamban… Nem akarok embereket látni! Elegem van mindenkiből! Kivan kezem-lábam, a beleim. Roncs vagyok, merő egy idegroncs… Mondom, úgy mászkál az ideg bennem, hogy egyszer itt van máskor meg amott!
— Szed valami gyógyszert Irmuska?

Hogy szedek-e?  Egy össze marékkal háromszor mindennap. Kezdem azt hinni, hogy a sok mellékhatástól krepálok be. Összevissza szedetnek velem mind isten agarát! Győzzem kivátani a patikában! Andaxin, Noxiron, Legatin, Seduxen, Algopirin, Salazopirin, Bilagit stb, stb. Csupa reuma vagyok az állandó hidegvízbe való nyúlkálástól. A vérnyomásom is úgy ugrál, mint fing a gatyában: egyszer lenn máskor fenn! Az emberek miatt van ez is: tele vagyok ideggel!
— Pihennie kellene Irmuskának!
— Pihenni? Majd a sírban!
— Lazítani! Erre biztat bennünket a Hofi is!
— Hát a szép kisasszony hogy van? – fordított a szón Irma, feleségem állapotára célozva.
— Köszöni, jól vannak, hamarosan baba lesz nálunk.
— Na, nem is tartom fel, siessen haza a családjához!
— Ugyan nem tart fel, én is szeretem a macskákat, meg a jóízű beszélgetéseket is. Mondtam, és végigsimogatva a macskán búcsúzkodni, kezdtem.
— Szia Bella, siess te is haza, megfürdet a mama! Szépnek kell ám lenni, hogy tetsszél a kandúroknak!
— Gyerünk mi is – kapta hóna alá a macskát Irma, és elindultunk együtt lefelé a tetőről a kilencedikre érve Irma kinyitotta lakásajtaját és érzékeny búcsút vettünk egymástól.
– Jó éjszakát! Hersegte és becsukta maguk mögött az ajtót.

3.

Másnap aztán Irma segítségével kijutottam a tetőre. A langymeleg áprilisi nap, jólesően melengette kifehéredett bőrömet. Hasra vágva magamat, kispárnámat fejem alá gyűrve élveztem a tavaszi nap első sugarait. Egy idő után elunva a hasalást, hátamra fordultam és szemeimet résnyire kinyitogatva szempilláim résein át, incselkedtem a pajkos napsugarakkal, a kék levegőégen úszó bárányfelhőkkel. Elgyönyörködtem, a pillanatok alatt képződő újabbnál újabb alakot öltő képződményekben. Imigyen játszadoztam a nappal, felhőkkel, és a pajkos szellővel, amikor figyelő tekintet éreztem bőrömön.

Óvatosan, hogy zajt ne üssek, hátamra hengeredtem és csodálkozó tekintetem egy újabb macskaszempárral találkozott. A szemek gazdája, egy hatalmas tigrismacska kuporgott a tetőpárkányon. Tekintetünk találkozott, majd a macska unottan hátat fordított és folytatta ő is a napozást.
– Szép, kövér macska jegyeztem, meg magamban, és napirendre tértem a macska felett. Felültem, elővettem könyvemet, s hátamat a kéménynek támasztva olvasni kezdtem. Kis idő múlva újabb rám szegeződő tekintet éreztem bőrömön. Figyelnek. Hirtelen jobbra néztem - semmi. Aztán balra és ekkor tekintetem két figyelő szempárral találkozott. A párkányon most már két macska ült: Tigúr és Bella. Ültek és figyeltek.

– Fene a jó dolgotokat, mit kóstolgattok ti engemet? – dohogtam magamban.
– Játszani akarunk! –küldék felém válaszukat a macskaszemek.
– Cicc!–suttogtam feléjük, nehogy hangommal elriasszam őket. Bella az ismerős hang hallatára felemelkedett és farkát győzelmi zászlóként meglengette felém. Tigúr nem mozdult, még várt. Továbbra is sztoikus nyugalommal figyelte ezt a liezont közöttünk. Nem akart beavatkozni kettőnk dolgába.–Bella!–turbékoltam a macskalánynak, mint egy szerelmes vadgerlice. A macska vette az adást és könnyed léptekkel végigszaladva a párkányon hirtelen megállt velem szemben, és kíváncsian tekintgetett felém.
– Mit akarsz tőlem? — kérdezte tekintete.
– Gyere, kiscicám!– Hívogattam, és guggolásba helyezkedtem. A macska erre leugorva a párkányról óvatosan egyensúlyozva átlépett a mellvédre és onnan tekintgetett le az iszonytató mélységbe. Hozzáléptem, s lenéztem én is. A nyitott ablakban megláttam Irmát. Vasalással foglalatoskodott. Az ablakpárkányon kalitkában két óriáspapagáj rikácsolt, miközben vadul köpködték ki a lehántott kendermagokat. Most már megértettem a macskák viselkedését.

– Engedélyt kértél a mamától, kis huncut?–veregettem meg a kézhátamhoz dörgölődző macska horpaszát, amit az, heves dorombolással reagált le, majd felugrott vállaimra. Ekkor nézett fel Irma.
– Bella, te szégyentelen, már megint udvaroltatsz magadnak! – recsegte felénk Irma agyoncigarettázott reszelős hangján.
– Csókolom, Irmuska!
– Jó napot szomszédúr! Látom, már fenn van. Szerencséje, hogy nyitva felejtettem az ajtót. Délelőtt el voltam az orvosnál. Sokat kelletet várni! Jaj, mindig ez a várakozás! Nem szeretek hiába várakozni, pocsékolni a drága időt. – Mit mondanak a doktorok, Irmuska?–kíváncsiskodtam.–Semmi bajom, mehetek vissza dolgozni. Lejárt a betegszabadság!
– Hálistennek, ennek csak örülni lehet –adtam alá a szót. – A vérnyomással hogy állunk?

–Száznyolcvan per százhúsz. Újfajta gyógyszert írt ki: Dopegitet. Azt mondta ez olyan erős, mint egy lórúgás. Pihenjen Irmuska, pihenjen… mondogatta, csak azt nem tette hozzá, hogy s mint lehetne pihenni ebben a mai rohanó világban. Összekapom magamat és megyek fel mindjárt én is magukhoz. Vigyek fel vizet?–Azt megköszönném–mondtam és vállaimon az egyensúlyozgató Bellával Tigúrhoz léptem .A macska bizalmatlanul elfutott előlem. Bella leugorva vállaimról, uzsgyi, utána!
— Nem baj, nem érdekeltek!– dohogtam magamban, majd lementem nyolc emeleti Panelcellámba két üveg jéghideg sörrel helyreállítani felbillent vízháztartásomat.. Elkel ebben a nagy melegben. Félórácskát időztem lenn a hűs lakásban, és mire felértem Irma már ott volt. A két kémény közé kihúzott antenna kábelre teregette a frissen mosott ruháit száradni.
— Hagy száradjanak a napon! Itt jár a levegő, nem úgy mint abban forró, büdös, sötét Panelkatlanban. Látom, megismerkedtek Tigurral is. Hogy tetszik?
— Tetszik, csak még kissé bizalmatlan, szóba sem állt velem, hiába hívogattam.

Gondoltam, hogy elsőre nem áll meg magának. Senkinek sem áll meg. Egyszer még kölyökkorában nagyon megverték. A gyerekek dróthurkot vetettek a nyakába, felakasztották ide lenn a madárcseresznyefa ágára. Eleven nyúzták volna meg, ha közbe nem lépek.
– Tehát így került magához?
– Igen, a fiatalúr két éve van nálunk. Bellát meg tavaly hoztam, hogy legyen neki párja! Ne bitangoljon el! Majd, ha egyszer megáll magának, akkor nézze meg a hasát, ott a vágás helye. Már éppen ki akarták belezni, amikor lerohanva kiszabadítottam a kis haramiák kezei közül. Nézze, nem hibáztatom én őket sem. Ezt látják, hallják a médiákon keresztül. Megtorolni, elvenni, elragadni a másét, védeni, ami az enyém. Legázolni, eltaposni, aki az utunkban van… így megy ez manapság. Szóval levittem a Dobos doktorúrhoz. Az szépen összevarrta a hasát.

Kikupálódott nálam. Gondoltam, úgyis egyedül vagyok ketten is, elférünk, elég nagy a lakás. Amikor meghoztam Bellát, kicsit féltem, elfogadják-e egymást, de hamar összebarátkoztak. Az is nagy dilemma volt, amikor egy jó ismerősömtől ajándékba kaptam a családi örökségét miután meghalt a nagyanyja.
–Mi volt ez a nagy örökség?- állítottam meg a kiapadhatatlanul hömpölygő szóáradatot. Irma mély lélegzetet véve hatásszünetet tartott. Előkotorta zsebéből cigarettáját és rágyújtott, majd így folytatta.
— Hát a két szájkelep: a két óriás Ara papagáj. Természetes hogy magamhoz vettem Őket.
— És beszélnek valamit?
– Hova gondol szomszéd, Még hogy beszélni! Összefüggéstelenül vartyognak, de értelmes mondat nem hagyja el a csőrüket! Nézze az ujjunk sem egyforma, mégsem vagdossuk le őket… Pedig higgye el, sok bajom van velük! Piszkolnak, szemetelnek, szétszórják a maghéjakat… Minden másnap kitakarítok utánunk. Tisztán tartom őket: sterilen. Megmosom én még a kendermagot is nekik! Meg mindent. Vigyázok rájuk. Tetszik tudni –hajolt egészen közel hozzám, borízű hangját suttogóra fogva mintha hadititkot árulna el.– a tyúkhúrt, azt, egészen apróra összevágom nekik: így meg így!–mutatta kinyújtott balkarját vágódeszkaként használva, jobb tenyere élét meg késként mozgatva rajta.–így, meg így, egészen apróra összevágom a büdöseknek! Rosszak az emberek, nagyon rosszak! Nekem csak elhiheti. A boltokban, irodákban, kocsmákban mindenütt, nekem elhiheti! Akármerre néz az ember mindenhol beléjük, ütközik! Piszkálnak, bántanak, cukkolnak, az ideg meg csak úgy mászkál bennem.

– Ne figyeljen rájuk, engedje el a füle mellett a botor beszédet! - próbáltam csillapítani, de ő megállíthatatlanul folytatta. Úgy ömlött belőle a szó, mint csapból a víz.
– Futkározik bennem. A vérnyomásom, meg mint a keljfeljancsi: egyszer fenn máskor lenn! Mondtam is a Tóth főorvos úrnak, a körzetesünknek, hogy, de nem érdekes… tudja hát a főorvosúr csúdapofa. Ez egy aranyember. Látná csak, hogy viccelődik velem! Állandóan azzal van elfoglalva, hogy milyen ruganyosak a melleim. Dicsérget, hogy olyan a testem, mint egy nősténypárducnak… Képzelje a múltkor is mi történt? De, nem, ezt mégsem illik elmondani!–kapta hirtelen szája elé kezét, mintegy gátat vetve a kibuggyanó, lelke mélyéből felböffenő szavaknak. Majd látva biztató, kíváncsi tekintetemet rendületlenül folytatta.– Szóval, levetkőztetett, hallgatózott avval a micsudával, sztetoszkóppal, vagy horoszkóppal, majd hirtelen két marokra fogta melleimet, megszorította őket tisztességesen, de úgy hogy szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől. Egyszer csak szájon csókolt!
– És, aztán… mi lett aztán?– meredtem rá nem tudván eldönteni, hogy bosszankodjak, vagy nevessek, ekkora marhaság hallatán. Irma rendületlenül folytatta.– Aztán elengedett, hátralépett és nagyon komolyan ezeket mondta: „Irmuska, ne, tessék rám haragudni, de ilyen ruganyos, szép, szabályos melleket még húszéveseknél is elvétve találni mostanában!” Nem kell ám semmi rosszra gondolni, aranyos ez a mi körzetisünk, a Tóth főorvos úr! Bármikor kiír, csak szólnom kell neki. Kigúvadt szemekkel meredtem Irmára, s bambán megjegyeztem–hát vannak még rendes orvosok! Bezzeg az én körzetisem az nem írna ki az istennek sem, mégha földön húzom a beleimet, akkor sem! Mindenkiben szimulánst vél felfedezni. Negédes mosollyal, cinkosan rámkacsint s megkérdezi”na, hogy vagyunk, jól vagyunk?”
–Aki beteg, haljon meg!–vágott közbe Irma.

Ekkor jött el a pillanat, hogy a napozás kérdésére térjek. Így fordultam Irmához.–Irmuska, hogy lehetne elintézni, ha én, néha fel szeretnék menni a tetőre, kijuthassak oda?–semmi akadálya, csak kettőt koppint az ajtómon, máris adom a tetőkulcsot. Látja milyen figyelmetlen, vagyok, csak fújom ezt a bűzrudat és meg sem kínálom!–köszönöm, nem dohányzom.–nem dohányzik, ó milyen rendes ember!–jegyezte meg csodálkozva, majd így folytatta.–Éppen, hogy az ilyen rendes embereket nem becsülik semmire!–áradozott miközben gacsos ujjaival karomba kapaszkodott, mint fuldokló a vízen úszó száraz faágba. Hatalmasra kikerekedett lószemeit ijesztően merengette rám.
– Pihenjen Irmuska, ne foglalkozzon senkivel!
– Könnyű azt mondani, hogy pihenjek, de hát mikor? Nem hagynak, jönnek, mennek, mint az Urbán lelke. Kunyerálnak, fenyegetőznek, macerálnak. Nézze, ha látom valamelyiken, hogy be van állítva, mint az albánszamár, s megtagadom tőle az italt, elkezd hízelegni. Addig, addig, míg megsajnálom… Nekem is van szívem! Kérdem én magát ellen tudna-e állni, amikor így fuvoláznak a fülébe:”Irmuska, szépségem, bülbülszagú rózsaszálam, csillagvirágom, adj még egy pohárkával, persze, hogy megesik a szívem rajtuk. Vagy itt van ez a veres hentes, a Czobor Jóska. Ez úgy tud búgni, mint egy vadgerlice. Csücsörit felém, és úgy lihegi:”csókolom a kisztihandodat, adj még egy kicsinykét!”Hát mondja meg őszintén, lehet itt igazságot tenni? Mi vagyok én, táblabíró? Úgy vagyok én ezzel, hogy amíg a bülbült ki tudja ejteni, addig nincs baj, adok neki még egy pohárkával. De amikor már elakad a nyelve, akkor rászólok: na Jóska indíts haza!
– És elmegy?
– De, el ám! Próbálna meg reklamálni! Úgy vagyok én ezekkel, mint bolond anya a hülyegyerekeivel. Nem rosszabbak ezek, csak elesettebbek, szerencsétlenebbek. Az anyadisznó is a csökött malackáját dédelgeti… Nem igaz szomszéd?– Nem lehet az, hogy csupa megrögzött alkoholistával van Irmuska körülvéve? Volt már, hogy megkérdezte őket, miért isznak?
— Nézze, lehet, hogy lelki bánatukban, vagy az asszony miatt, vagy, mert nem sikerült az egész élete, kirúgták a munkahelyéről. Ok az mindig van az ivásra. Azt hiszi, hogy a zugivók tisztességesebbek, mert ők otthon, stikában vedelnek. Nem bűn az, ami ki nem derül, ami nem látszik, szólt a régi mondás. Van benne valami uram. De, ha csak ez lenne a legnagyobb baj a világon, hogy isznak az emberek! Csak ne ittasulnának le a sárgaföldig, ne bántanák egymást! Van úgy, hogy odaszólok nekik: hagyjátok abba gyerekek!–És, abbahagyják?–Azonnal befejezik, mert ha nem kipenderítem őket!– Nem ellenkeznek, hagyják magukat kidobni? Nem fenyegetőznek?–Ezek, ugyan már, szeretnek engemet.

Tisztelnek, meg nem bántanának egy szóval sem! Tudják, hogy holnap is nap van, és az Irma elé kell állni, a szemem elé kell kerülniük. És, ha én valamelyikre úgy istenigazából ránézek, az, legszívesebben a föld alá bújna szégyenében! Na, szóval, azért érzem, hogy szeretnek is. Az a baj, az a huszonöt év: nem bírom már a strapát. Nem bírnak a lábaim, a könyökem is csupa egy ízület. Fél lábszárig a hidegvízben tocsogni naphosszat, nem semmi! A nagy lárma, füst még hagyján, de ez a pancsokolás a hideg csapvízben, ez kikészít! Sokszor alig várom, hogy hazaérjek. Úgy zuhanok az ágyba, mint egy hasábfa, akit elvágtak. Ezért kellett a tetőkulcs is. Ilyenkor mikor éjszaka hazajövök, kijövök ide a tetőre, a jó levegőre. Elszívok egy-két Kossuth-ot, kiengedem a macskákat és gyönyörködök bennük Ó, hogy tudnak ezek ragaszkodni, hízelkedve hozzám dörgölőzni? És hálásak minden szóért, simogatásért, jó falatért. Ha másért nem is, de azért érdemes még élnem: gondoskodni róluk.
– Sokan nem szeretik a macskákat a házban– jegyeztem meg halkan. Irma, mint akit vipera csípett meg, felhorkant.–Mér, most mondja meg nekem mért? Hát ártok én azzal valakinek, hogy dédelgetem őket? Szeretet adok, és szeretet kapok tőlük. Baj ez? Hát már idáig süllyedtünk: ez is szemet szúr valakiknek? Nem tudom, mi lenne velem, ha ők nem lennének? Hétvégén megfürdetem őket…
– A macskákat nem szabad fürdetni Irmuska.–vetem közbe, pillanatra megállítva a heves szóáradatot, de Irmát nem lehetett leállítani: nyomult, mint a gőzhenger.–Ne féltse őket, samponnal, illatos samponnal fürdetem meg őket! Csak úgy illatoznak.–Nem kapnak tüdőgyulladást?–hova gondol, hát megszárítom őket hajszárítóval! Szeretem őket: ezek az én gyerekeim.
– Bizony szép dolog ez Irmuska. Olyan jó látni ebben a bolond, tülekedő hiúságú világban, hogy valahol van egy kis boldogságsziget egy panelcella mélyén. Jólesik látni, hogy míg mások üldözik, irtják az állatokat, van, aki meg felkarolja őket!

– Istenem, hogy szeretik ezek a tyúkhúrt! - vette vissza a szót Irma.–a tyúkhúrt?–igen, a tyúkhúrt. Azt nagyon szeretik, így apróra vágva, így, meg így…– ez nekem új: a macska szereti a tyúkhúrt! – Ki beszél itt a macskákról, természetesen a papagájoknak vagdalom a tyúkhúrt! – és a macskáknak mit ad?–Ó megesznek azok mindent, amit hazahordok a kocsmából. Hétvégeken viszont nyers májat, csirke lábat, fejet, nyakat… ami jön. Amilyen bolond egy jó szívem van, megveszem én nekik a drága nyesedék húst is. Tudja, van ott a hentesüzletben egy aranyos kis hentes fiú! Úgy néz, ki mint a Móka Miki a TV-ből.Na,az, aki a Bábuval integet. Hát ez nagyon aranyos egy hetes fiú. Félreteszi nekem a sovány nyesedék húsokat. Főleg, nyers marhahúst. Azt nagyon szeretik. Jaj, de minek is beszélek itt össze-vissza, csak untatom magát!–Nem untat Irmuska, én is szeretem ám az állatokat.

– Mindjárt láttam én magán, hogy maga jó ember– mondta majd hatásszünetként zsebéből egy szál cigit kotort elő és rágyújtott.– Minden ember az arcán viseli a jellemvonásait. Tudja olyan az ember arca, mint egy személyi igazolvány. Mindent elmond a viselőjéről. A kocsmában is úgy vagyok ezzel: bejön egy új hús. Ránézek, s máris látom hányadán állunk. Édes istenem, hogy milyen alakok járnak oda! Különösen fizetésnapokon vannak nagy cirkuszok. Mindig van valami balhé, verekedés. Gorombák az emberek, főleg, ha isznak.

— Úgy látom én, hogy ez a kocsmavilág az élet iskolája Irmuska számára. Vagy nem jól látom?–De, nagyon is jól tetszik látni! Például elmesélem, mennyire gonoszak az emberek. Ott van ez a két törpe, meg a Csöpi az óriás. Hát fizetésnapokon ingyencirkusz van. Berúgatják, aztán felteszik az asztalra, gajdolnak nekik és táncoltatják őket. A Lófej, a kazánkovács rézkarikákat húz az ujjukra és összeesketi őket! A Csöpi meg külön szám! A végén megfogja  grabancuknál, jó két méter magasra felemeli ,aztán belepottyantja őket egy üres kondérba!Na,de száz szónak is egy a vége: nem untatom magát, megyek főzni. A kulcsot majd adja be, ha végzett–mondta búcsúzóul és leballagott panelkuckójába.

4.

Azon a héten még háromszor mentem ki a tetőre napozni. Aztán nem találkoztam Irmával jó ideig: időközben megszületett a kisfiam. Akadt elfoglaltságom bőven. Jó két hónap múlva a fogorvosi rendelőben találkoztunk újfent Irmával. Mindketten a fogorvosra vártunk mindketten. Várakozás közben beszédbe elegyedtük egymással, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól.
–Csókolom Irmácska, Ön itt?
–És maga szintén?–válaszolta Irma látható örömmel, hogy jó ismerősre talált ebben a gyehennában.– Húzatás, tömés…?
–Rosszabb, köszörülés, korona alá – válaszoltam rezignáltan.
– Nekem meg eltörött a felső protézisem, most a régi van benn, de az nem az igazi… Így hát eljöttem ide, hogy újat készíttessek. Addig megteszi a régi is, majd csak elkínlódok vele valahogy!

– Mi újság a macskákkal?–eveztem más vizekre.– Ó azoknál nagy újság van: megszaporodtunk! Megszült a Bella, hármat egyszerre! Jaj, olyan cuki falatok, rém aranyosak! Nagyon sok a dolog velük, sok bajlódással járnak, de a bájosságukkal kárpótolnak a fáradságért, amit értük teszek. Úgy fürösztöm őket, mint a csecsemőket: minden nap. A Tigurt karanténba zártam, mert félek, hogy felzabálja a kis ártatlanokat.
–Akkor hát van gond elég – jegyeztem meg szarkasztikusan. Irma mohón rácuppant a kérdésre, jó beszédtémának ígérkezett.
–Gond az van, de nem bánom. Annyi szeretet kapok ezektől, a kis jószágoktól, elgyönyörködök bennük, ahogy növögetnek. Egyre értelmesebbek lesznek, csak éppen hogy nem beszélnek. Istenem, hogy szerettünk játszani velük gyerekkorunkban! Emlékszem bepólyáltuk őket, mint a kisbabákat… Egyébként, ne nevessen ki, most is bepólyázom őket vén fejjel. Babázok velük. Nagyon sok örömem telik bennük.
–Hát a madarakkal mi van? – fordítottam a szón.
– Ó azok nagy gazemberek! Szemtelenek, piszkolnak, állandóan piszkolnak. Most nem tudok velük annyit foglalkozni, hiába a kicsik sok időmet elveszik! Sok velük a gondom, de szívesen csinálom.
– Hát a tyúkhúrt vágja még nekik?
– A tyúkhúrt…,ja a tyúkhúrt.
– Azt igen, asztat, mindig kell nekik vágnom, tudja egészen apróra, így-meg igy. Hamar összevágom nekik. jaj csak a fogammal tudnának valamit tenni! Az is baj, ha van az embernek, meg az is baj, ha nincs! Ki érti ezt? Esküszöm a legszívesebben, bedobnám a kukába, de hogy néz ki az ember fog nélkül? Nincs igazam szomszéd? Hogy néznék ki fog nékül maga szerint? – mint a sör hab nélkül– vágtam rá ildomosan a kocsmai miliőhöz igazítva szavaimat.– eltalálta: pontosan úgy! Hát a szép felesége hogy van? Növöget a kis baba?

— Ó a Petike már nagy legény: két hónapos. Hamarosan megyünk fel a tetőre napozni!–jöjjenek csak, jöjjenek. Maguknak örömmel kinyitom a tetőajtót, bármikor, amikor csak akarják! Szeretem a gyerekeket. A kisbabákat meg egyenesen imádom! Aranyosak. A gyerek még őszinte ,ártatlan. Tudja, az nem megy sehogy sem a fejembe, hogy ezek, a kis angyalkák felnőtt korukra miként válnak haramiákká, bűnözőkké? Rejtély. Hogy lehetnek olyan gonoszok, hogy kínozzák az állatokat! Dehát ne csodálkozzunk rajta: egymást is bántják. Gonoszak az emberek. Nagyon gonoszak. Komolyan mondom nem is, bánnám már, ha lekényszernyugdíjaznának! A huszonöt évem éppen, hogy meg van. Tegnap is mi történt?– tette karomra kezét, s egyből éreztem megint csapdába, kerültem. Innen csak úgy menekülhetek, ha valamelyikünket behívják a fogorvoshoz. Jól gondoltam: Irmánál kinyílt a beszédláda.

— Hogy miket műveltek, hát elég az hozzá, hogy nekem kellett közbelépnem! Csak nem nézhettem tétlenül, hogy egy nővel, ha törpe is, mit tesznek? A Pancsit, ezt a másik korcsot addig itatták, míg összecsinálta magát. Amióta a férje, a Lapu bácsi meghalt, feszt iszik, mit iszik: vedel! A lábaimba kapaszkodik, és úgy könyörög:”Irmuska még egy kis vanyilia likőrt!,na,csak egy hangyányit! ” Iszonyú kis teremtés, de hát nem taposhatjuk el, mint egy férget! Mondom, nem volt ez mindig ilyen, de amióta szegény ura meghalt… iszik, mint a kefekötő!
– Mikor halt meg a férje?
– Van annak már tíz-tizenkét éve is. Azóta nem jön magával egyenesbe.
– Hát ez borzasztó – szörnyülködtem, de Irmát nem tudtam megakasztani. Dőlt belőle a szó, mint a lyukas zsákból a búzaszemek.
– Nem mondom ivott az azelőtt is, de nem ennyire. Együtt ittak a Pista bácsival, aztán mikor már jól betőtekeztek, akkor a Pista bácsi kézefogva, és hazavette.”gyere pici anyám!”–mondta neki ilyenkor. Sajnálom szegénykét, hogy ennyire szívére vette az ura halálát, de hát mit tehetnék érte?
– Ne adjon neki!
– Jaj, azt nem lehet, meghasadna a szívem, amikor a térdembe kapaszkodva könyörög: „Irmuska, csak egy kis vanyilia likőrt!”
– Lehet, hogy bánatában iszik.
– Ugyan már! Egy férfi sem érdemel ekkora bánkódást, nosztalgiázást! Velejéig romlottak mind. Dehogy kellene nekem egy is! Mert mire jó a férfi a háznál? Arra, hogy néha oda tegye a rispángot, aztán lefordulva rólam vad horkolásba kezdjen? Vagy sörét szopogatva terpeszkedjék a TV előtt? Esetleg berúgva jól elagyabugyáljon, hogy lássam ki az úr a háznál? Szóval a férfiakkal vigyázni kell!
– Biztosan jó ember volt az öreg Lapu, ha ennyire bánkódik utána a Pancsi?
– Hát nem ártott az a légynek sem, ha józan volt.
– Na látja, vannak még jó emberek is a világon Irmuska.
– Csakhogy az öreg sose volt józan, mindig be volt tőtve!
– Nem sokára maga jön, Irmuska–figyelmezettem finoman, ezzel véget vetve a szóáradatnak. Irma pillanatra elhallgatott, én meg átvettem a szót.– mi lesz, ha felnőnek a kiscicák? Hova teszi, elajándékozza őket?
– Hova gondol szomszédom, soha nem válnék meg tőlük annyira a szívemhez nőttek. Majd kihelyezem őket a pincébe, hogy mindig a közelemben lehessenek. Mindig fogok levinni nekik tejet, husikát…a ház is jól járna velük, mert kiirtják az egereket,csótányokat.
– Úgy látom, maga jön.– menjen csak fiam!– szólt a mellette ülőnek– én még elszívok egy stippát itt a szomszédommal beszélgetve. Aztán végre rákerült a sor, utána engemet is behívtak, és mire kijöttem Irma már nem volt sehol.

5.

Ezután jó ideig nem találkoztam Irmával. Bejöttek a nagy nyári melegek, mi meg a kicsivel a Dunapartra jártunk napozni. Később beköszöntött a szeptemberi ősz. Most már nem volt érdemes a Dunapartra járni, maradt a tetőn való levegőzés, napozgatás. Irmától elkérve a kulcsot Petikével felmentünk a tetőre és ott pihentünk, míg az asszony megfőzte az ebédet. Bár a macskák miatt az asszony ellenezte az Irmával való barátkozást, de nem szólt bele a kapcsolatunkba. Eltűrte, olykor már hiányolta is Irma jelenlétét.

Irma szeretett elüldögélni velünk fenn a tetőn. Olyankor mikor fenn voltunk a gyerekkel a tetőn feljött hozzánk, kissé távolabb húzódva leült a kémény mellé és rágyújtott, hogy még véletlenül se zavarjon bennünket a füstöléssel. A gyerekhez nem nyúlt, csak távolabbról szemlélte. Csak ült elmerengve, s nézte a kicsit amint gőgicsélt. A macskák viszont nem tartották be az etikettet: egyre szemtelenebbek lettek. A kicsik vadul hempergőzve hancúroztak a verőfényes őszi napsütésben. Petit sem hagyták ki a játékból. Neki rohantak, meg - megiramodtak, incselkedtek vele. Ő pedig kis kezecskéjével bátortalanul végigsimított rajtuk.

– Szisza–gügyögte boldogan. Irma cigarettázott, az asszony olvasgatott én meg szemlélődtem. Békés nyugalom ülte meg a tetőt. Olykor feleségem nagy műanyaglavórban felhozta, a pelenkákat s kiteregette az Irma által is használt antennazsinórra száradni. Hamar elszaladtak a szép őszi napok, lassan beköszöntött a tél. Befejeztük a tetőn való napozgatásokat,a társas életet. Irma összebarátkozott az asszonnyal és kezdett odaszokni hozzánk. Feleségem kezdte megszokni Irma lóarcát, zsörtölődéseit. Sőt annyira belejött a kocsmai zsargonba, hogy néhány szófordulatot át is vett Irmától. És egyszerre megszólalt a Peti. S mi volt az első szava? Cica… Az asszony ezt zokon vette, én pedig jót nevettem rajta. Hiába, a vér nem válik vízzé.  A gyerek örökölte macskaszeretetemet. Ahogy haladt előre a beszédtudományban kezdte kiejteni az Irma nevét is, sőt a kettőt összekapcsolta: cica-Irma. Később már kimondta az apu, anyu szavakat is és ezzel a világ rendje helyreállt. Beköszöntött a békés karácsony.

6.

Mici, egy gyönyörű hamvas szürke nősténymacska volt. Tulajdonképpen soha nem vált Irma házimacskájává, de hozzá tartozott. Mici büszkén őrködött identitása fölött. Elfogadta mások szeretetét, gondoskodását, de szolgai módon behódolni valakinek, egy személyhez kötődni soha nem engedte a macskabüszkesége. Micire leginkább a „postás macska” megnevezés illet igazán. Hogy miért is? Mici minden hajnalban az első lépcsőház sarkánál várta az újságkihordó fiatalasszonyt. Amikor kétkerekű újságokkal megpakolt kocsit húzó sziluettje feltűnt, akkor Mici felugrott leshelyéről és farkát zászlóként lengetve elébe sietett. Odaérve körbeugrálta, dörgölődött hozzá és amint haladtak elébe futott, lefeküdt, meghepergőzött az aszfalton. Így fejezte ki az újságos hölgy iránti barátságát, hódolatát.

Nem tudhatni, hogy mikortól datálódott ez az ismeretség, az azonban fix, hogy minden hajnalban várta az újságost. Belépve a lépcsőházakba gyorsan bepakolta az újságot a levelesládákba, miközben Mici erősen figyelt, nehogy rossz helyre tegye valamelyiket. Befejezve a rakodást az újságos hölgy lehajolt és végigsimított a hozzádörgölőző macskán. Aztán egy lépcsőházzal odébb álltak. Igyekezni kellett, mert fél hatra vinni kellett a kicsit az oviba, a nagyobbat meg hét után útbaindítani az iskolába.

Reggelente arról tudtam meg, hogy merre jár az újságos, hogy kilestem Mici zászlóként lobogó farkát. Gyorsan odafutottam, végigsimítottam az iromba jószágon, míg az újságos előhalászta a Helyi Mocsár című napilapunkat, kezembe nyomta és máris futottam a buszhoz, hogy időben beérjek a gettóba. Így ment ez éveken keresztül. Mici és az újságos úgy összetartoztak, hogy egy fogalmat alkottak képzeletünkben. Mici csak ritkán ment be a lépcsőházakba, inkább a lépcsőkorlátra felugorva figyelte az újságost, hogy pontosan végzi-e munkáját. De Mici nem elégedett meg egy barátnővel, hogy nappalra is legyen valami elfoglaltsága hozzácsapódott a postás nőhöz. Na, innen adódott a „postás macska „ragadványneve is.

Egyszer aztán szörnyű dolog történt: Mici megsebesült! Egy hűvös, novemberi reggel éjszakai műszakból hazaérve éppen biciklimet toltam be a pincébe mikor panaszos macskasírásra lettem figyelmes. A sírás a liftakna felől jött. Odarohanok, benézek: két könyörgő, elgyötört macskaszempárba ütközik kutató tekintetem. Mici volt az. Fékoldalára fordulva feküdt az aknában. Faráról, és jobb oldaláról a lift kötélzete lenyúzta a bőrt. Borzasztó látvány volt! Ezt vagy bedobták, vagy beesett a liftaknába. Gyorsan cselekedtem. Lemásztam, kihalásztam a szeméthalom közül, és ölbe kapva megszemléltem sebesülését. Bizony elég csúnyának látszott.
– Na, kisöreg, ha még egyszer kinő a bundácskád, arra én befizetek! - dünnyögtem, mire a kis jószág hálásan megnyalta kézhátamat. – Most mit kezdjek veled, he?
– Segíts rajtam!–sugallták a macskaszemek.
– Rendben van, segítek, persze, hogy segítek! Felviszlek az Irmuskához, majd ő szépen megdoktorál. Meglásd, úgy kikupál, hogy nem ismersz magadra! – bíztattam, s hónom alá kapva felmentem a kilencedikre, Irmához. Becsöngettem. Irma könyékig feltűrt pongyolaujjakkal, fején a hajába kapaszkodó óriáspapagájjal nyitott ajtót. Meglátva bennünket hatalmas lószemei kikerekedtek, orrcimpái kitágultak és úgy remegtek, mint egy felajzott kancáé. Rögtön megértette, hogy itten, most őrá nagy szükség lesz, mert valami szörnyű tragédia történt.
– Jaj, mi történt az istenért magukkal szomszédom?– sikoltott fel egészen mélyről, a lelkéből kiszakadó hörkenéssel. - Ki tette ezt veled? Na, gyere te szegény, megdoktorál az Irma! – mondta, és kikapta kezemből a remegő macskát. – Jesszusom, hiszen ez csurom egy vér! Hol találta szomszéd?
– A liftaknában, vagy behajították, vagy a drótkötél nyúzta meg? Ki tudhatja?– referáltam Irmának, ő pedig beviharzott a macskával a konyhába. Felfektette a „műtőasztalra” Langyos vizet, jódtinktúrát, sebbenzint, meg mindenféle csodaszereket vett elő egy papírdobozból és máris hozzákezdett a macska megdoktorálásához.

Hogy én se maradjak ki a munkából, műtős segédé előléptetve munkára fogott engemet is.
– Ha megkérhetném szomszéd, segítene nekem egy kicsit!
– Persze, természetesen csak ne keljen vért látnom, mert menten elájulok, azt engem is ápolhat!
– Ne fosson szomszédom, béke van! Fogja le azt a kis idétlent, míg lenyirkálom a sebszéleit, kitakarítom a sebeit! – hörögte izgatottan, rekedt agyoncigarettázott hangján és hozzálátott a műtéthez. Először a cafatokban lógó bőrfoszlányokat nyirkálta le, amitől a macska rángatózni kezdett, majd a fájdalomtól teste megfeszült, mint a matrica. Utána hipermangános vízzel kimosta a sebeket, a véres, nyers húst sebbenzinnel fertőtlenítette, majd beszórta sebhintőporral. A műtét végeztével elengedtük a macskát, mire az a sarokba húzódva azonnal lenyalogatta az összes sebre kent gerzemörzét. Most már tudom, hogy az állat nyála a legjobb antibiotikum a világon. Miután a macskát így ellátta egy vizespohár kerítésszaggató pálinkát erőletett belém.

–  Igya csak meg szomszéd, ez biztosan helyreállítja a lelki egyensúlyát!
– Igaz, ami igaz, nagyon megrendültem. – nyögtem, és egy hajtókára lehúztam a bűzös, de annál hatásosabb löttyöt. Irmuska szolidaritásból szintén lehúzott egy ampával. Miután mindketten megerősítettük az öntudatunkat, hálát rebegve odalógtam volna le nyolcadik emeleti panelkuckómba, de Irma megfogta a grabancomat.– ugyan már hova siet szomszéd? Nem megy a vonat? Nem mehet el ilyen ziláltan, üldögéljen még egy kicsikét, fújja ki magát! Még megszónának a népek, hogy valamit tettem magával! Így is van ellenségem bőven!
– Még egyszer köszönet a jóságáért Irmuska!
– Ugyan már, semmiség az egész, emberek vagyunk vagy mi a szösz. Ma neked, holnap nekem! Mondja a közmondás. Nézze, hogy nyalogatja a bundácskáját! Meglátja rendbe, jön ez hamarosan! Ne vigye el az álmomat, igyék még egy pohárkával! – tukmálta rám és kezembe nyomta a telipohár kerítésszaggatót.

– Tudja mit, most megnézheti, hogyan vágom ezeknek, a torkosoknak a tyúkhúrt! Na, így meg így! – mondta és a hatalmas vágódeszkán egy összemarék tyúkhúrt trancsírozott fel pillanatok alatt, hatalmas csontozó bárdját villámgyorsan mozgatva. Közben be nem állt a szája, beszélt, mint a vízfolyás.
– Nézze ezeket, a szájkelepeket, most rámrepültek, féltékenyen ülnek a fejemen, vállamon. Nem szeretik, ha nincsenek a középpontba. A madarak lerepülve Irmáról a vágódeszka szélére telepedve elkezdték a tyúkhúrt csipegetni.
– hess a fene a jóddolgotokat! Még nincs kész! – mondta, és megszórta, majd összekevert az abrakot csirketáppal. – Nesztek, egyetek, jómadarak! – lépett oldalt, hagyván kibontakozni a falánk, nagy böszme jószágokat.– Kizabálnák ezek még a lelkemet is, aztán ott az öt macska is! Esznek ám, hálistennek jó étvágyuk van. Egészségesek, mint a makk!
– Tényleg, Irmuska nem látom a kismacskákat? Elajándékozta tán őket?
– Ó, nem, már egy hete leszoktattam őket a pincébe. Hagy, egerésszenek. Hajnalban leviszek nekik egy ampa tejet, osszák be maguknak! Estefelé felhozom az üres tálat, kimosom, mert első a higiénia!

– Hát a nyers húst, hordja még nekik?
– Azt most nem. Nem szabad, mert sose fognak rákapni az egerekre, csótányokra! Egerésszenek csak őkelmék, ha nem akarnak éhen halni! Tegnap reggel, amint viszem le nekik a tejet a Bella egy nagy kanegérrel a szájában jött elém. Rámnézett, és mintegy felkínálva zsákmányát lehelyezte elém a betonra. Meg már a kicsik is bogarásznak. Kezdenek rákapni a csótányokra hálistennek.
– Derék dolog. Mindig mondtam én is, hogy a macska az hasznos a háznál. Mi is lenne nélkülük velünk? Elárasztanának a csótányok bennünket! Vissza kéne mondani a csótányirtást! Mit szól hozzá Irmuska?

– Azt mindenképp le kell mondani, mert ha a macskák megeszik a mérgezett, döglött csótányokat, megbetegszenek tőle! Látja, hogy milyen hasznosak ezek a kis állatok, mégis van, akiknek szúrja a szemét, hogy macskák vannak a pincében. Üldözik őket! Fenyegetőznek a sintérrel, hogy elvitetik vele őket a dögtérre! Nincsenek beoltva – mondják -, s betegséget fognak terjeszteni! Mért hiszik egyesek, hogy az állatnak nincsen lelke? Az is tud érezni, sírni… megérzi, ha a gazdájával történt valami baj. Bizony sok a gonosz ember! Nézze én magának, elmondom a titkomat, mert magában megbízok: rendes ember! De előbb meg kell erősítenünk az öntudatunkat, mert most olyat hall tőlem, de olyat, hogy jobb, ha ülve marad! – Mondta Irma, és újfent telitöltötte a decis poharat.:lehúztuk. Irma kissé közelebb hajolt hozzám, odahúzta mellém a hokedlijét, s jóságos, nagy ló szemeit tekintetembe fúrva, hatásszünetet tartva sejtelmesen megszólalt.

– Nekem volt egy élettársam.
– Nocsak?
– Ivott, mint a kefekötő, de amúgy áldott jó ember volt, szerette az állatokat .A bajok akkor kezdődtek kettőnk között mikor a Totóval, a kis szőrpinccsel gyűlölködni kezdtek. Féltékeny lett a Totóra. Bizony szomszédom, ha néha eszembe jut a Totó még most is könnybe lábad a szemem. A kutya megérezte a szagáról, hogy ez a Béla egy rohadt dög Engemet jól kihasznál, és még meg is csal ráadásul. Megérezte rajta az idegen nő szagát, és megmorogta!
– Szóval innen eredt a gyűlölködés oka?

– Nem egészen Nekem a Totó már régen megvolt, amikor ezt a görény Bélát az utamba fújta a szél. Totó szobatiszta igazi házikutya volt. Mindennap megfürdettem, illatos samponnal megmostam a szőrit, megszárítottam, kikeféltem, masnit kötötten a hajába… együtt fürödtem vele a kádban. Egy ágyban aludtam vele. Odakuporodott a lábaimhoz, szép, nyugodtan elaludt, én meg olvasgattam még el, nem álmosodtam. Reggel ő ébresztett: lehúzta rólam a takarót, majd vakkantott egyet, felugrott az ágyra, és végignyalta az arcomat. Ez volt a reggeli puszi nála. Persze, hogy a Béla nem állhatta. Úgy érezte a kutya, elrabolja tőle a szeretetemet, gondoskodásomat. Hogy féltékeny volt rá az tuti.

Ha csak egy kicsit is felemelte a Béla a hangját, már rámorgott. Hát a kutyának is van szeme, látta, hogy ha be volt tőtve. Egyszer mikor a Béla megütött a kutya elkapta a nadrágszárát és belemart a lábikrájába. Hát a kutyának is van lelke! Csak nem hagyja a szeretett gazdiját bántalmazni! Béla rettenetes haragra gerjedt, de a jelenlétemben nem merte bántalmazni Totót. Egyszer aztán történt valami. De most komolyan mondom, tényleg nagyon meg kell erősítenünk az öntudatunkat, mert olyat mondok, de olyat fog tőlem hallani, hogy huh!–Hörögte Irma kifordult szemekkel és kicsurgatta az üveg maradék tartalmát… megittuk.

Egyik este mire jövök haza? Szüzmárjauramisten még most is lúdbőrözik a lábam, a hátamon feláll a szőr, ha rágondolok! Lépek ki a liftből,s szemben az ajtómra kiszögezve ott volt a Totó lenyúzott bőre! Azt hittem menten kiszaladnak alólam a lábaim. Forgott velem a világ. Belépve a lakásba orromat megcsapta a gázon rotyogó, odakozmált pörkölt bűze! Az a barom megfőzte Totót pörköltnek. Eszemet vesztve, őrjöngve rontottam az ágyban hortyogó Bélára. Úgy megvertem, mint szódás a lovát! Cipó nagyságúra dagadt a képe, úgy összevertem a pofáját. Pillanatok alatt bedobáltam a cuccait egy szemetes zsákba, a kezébe adtam és segberugva kilódítottam az ajtón. Azóta sem láttam! De jobb is, mert ha én egyszer összetalálkoznék vele, nem állnék jót magamért.
– Jól elbánt vele, de hát megérdemelte?
– Maga is azt mondja? Tudtam én, mindig is tudtam, hogy igazam volt akkor…!Ne haragudjon rám a szomszédúr, hogy ilyesmikkel untattam, de hát, ha már egyszer felböffent bennem, csak ki kellett adnom magamból. Jó valakinek kibeszélnem magamat. Megnyugtat. Mondta is a doktorúr, ne tartsak többé kutyát, nem tenne jót az idegállapotomnak.
– Én akkor el is búcsúznék, köszönöm a vendéglátást, az elsősegélynyújtást.  Csókolom Irmuska!

7

Hála a macskák szívós természetének Mici hamarosan felépült. Még a bundája is kinőtt. Irmának nagyon nagy kő esett le a szívéről és útjára engedte Micit. Másnap reggel már őrhelyén várta az újságos nőt, a postáskisasszonyt. Kitörő örömmel üdvözölték egymást. Az újságos felkapta Micit, az arcához szorította és így dorgálta.– szia, te hűtlen Cica! Hát merre csavarogtál? Hol bujkáltál eddig? Nem baj, fő, hogy előkerültél, minden meg van bocsátva!– Mondta az újságos és elengedte a macskát. Az, lábaihoz dörgölőzve farkát zászlóként lengetve besorolt mögé és mentek a következő lépcsőházba. Minden ott folytatódott ahol abba maradt. Mici felugorva a lépcső korlátjára onnan figyelte, hogy nem téveszti –e el valamelyik levelesládát…

A kismacskák is szépen felcseperedtek a pincében és ivarérett korba léptek. Bella és Tigúr a papagájokkal szimbiózisban élvezte Irma közelségét, és boldogan süttették magukat a tavaszi napsugarakkal a tetőn. Én is el-elkértem Irmától a tetőkulcsot, Petikével sokszor kimentünk napozni. Mivel Bella újabb macskakölykökkel örvendeztette meg Irmát, így Petikének remek kis játszótársai akadtak. Boldogan hajkurászta a vele incselkedő macskakölyköket a tetőn. Irma is kiült közénk és mélyeket szíva büdös Kossuthjából boldogan eregette a füstöt, mint egy gyárkémény. Neki már Peti és a macskák jelentették a családot Olykor Peti legnagyobb örömére, kihozta a papagájokat is, had levegőzzenek!

Irmával azonban nem volt minden rendben. Olyan volt, mint egy lerobbant öreg járgány, akiben eltörött valami alkatrész. Egyre türelmetlenebbül várta kényszernyugdíjazását. Eljött ez a nap is: június elsejével lerokkantositották. Az első nyugdíját valamikor augusztusban kapta kézhez. Karcsú volt, a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz meg sok. De mit számított ez Irmának. Boldogan bíbelődött egyre növekvő állatseregletével. Jó darabig nem bírt feléje sem nézni a kocsmának. Eljött az ősz, elmúlt a tél és beköszöntött a tavasz. Irma egyre többet álldogált az ablakban, ment el a lakásból. Kezdte unni az egyedüllétet. Kisebb-nagyobb sétákat tett. Rótta az utcákat, kirakatokat nézegetet, néha lopva elment az Egyujjas mellet, de nem nézett be soha.

Egyszer aztán mély lélegzetet véve összeszedte minden bátorság és benyitott a kocsmaajtón. A volt kollégák, a törzsvendégek kitörő örömmel fogadták. Felugráltak asztalaiktól, körbekapták, simogatták, faggatták, hogy megy a sora, mi van vele? A nagyszerű fogadtatásnak hála Irma minden nap beiktatott egy órácskát kocsmai levegőszívásra. Egyszer bekopogtam hozzá, kértem a tetőkulcsot. Kérdezem:– hogy vannak a papagájok, a macskák?
– Jól, azok jól– motyogta zavartan.
– Szeretik még a nyershúst?
– Szeretik, bizony, hordom is nekik.
– Hát a papagájoknak vágja még a tyúkhúrt?
– Vágom, azt vágom, tudja, egészen apróra vágom, így, meg így…
– Ritkán látjuk Irmuskát, nem beteg tán?
– Nem, hálistennek fizikailag jól vagyok, csak az idegeim, rakoncátlankodnak, de hát már megszoktam. A vérnyomásom szokás szerint ugrál, a cukrom köszöni, jól van… mit mondjak még? Különben teljesen egészséges vagyok. Eh, nem érek én rá a bajaimmal foglalkozni, van nekem dolgom, elég– mondta sejtelmesen. Csak nem hogy újra munkába állt megint?

– Eltalálta. Nem birok meglenni a négy fal között, hiányoznak az annyit szidott kocsmatöltelékek, a kocsmaszag, kocsmai levegő. Elvállaltam a biciklimegőrzést. Így kinn vagyok a jó levegőn, elüldögélek, ha meg kocsmai levegőt akarok színi, akkor benézek egy félórácskára társasági életet élni. Nézze szóba, elegyedünk egymással. Az egyik is mond valamit, a másik is. Odahozzák a számhoz a sörömet. Fizetnek egy-egy felest. Elfogadom, naná hogy elfogadom, csak nem sértem meg őket! Aztán meg főznöm se kell, egy zónát bekanalazok a kocsmában azt le, van a gond.– a macskákra már nem is jut ideje?– Dehogynem. Reggel kilencre megyek, délután ötkor már itthon is vagyok. Reggel megkapják a tejüket, este meg a hazahozott ételmaradékkal bezabáltatom őket. Úgy kigömbölyödtek, mint a duda. Ezért a nyáron ne is keressenek, majd a télen ráérek megint a szomszédolásra. Akkor szüneteltetem a biciklimegőrzést.
– Irmuska, majd este, ha megjön Petikével, felküldöm a kulcsot, jó lesz így?
– Jó, hát. Legalább eljátszadozik a madarakkal, cicákkal. Szeretem azt a kisfiút.

8

Irma tehát újra dolgozott. Hiába, na, hiányzott neki a kocsmai miliő .A bicikli megőrzés eltartott november végéig. Aztán amikor megjöttek a böjti szelek, a csontig hatoló ködös, novemberi napok, szüneteltette a munkát. Ott folytatódott minden, ahol abbamaradt. Minden nap estefelé, amikor már mindannyian otthon voltunk lejött hozzánk, bekopogott, leült a számára kikészített hokedlira a konyhaasztal mellett és lassú kortyokban iszogatta az esti kávét. Közben rágyújtott, s elmerengve fújta a füstöt.

Én is kiültem közéjük egy kávézásra, trécselésre, majd bementem a szobába TV-ét nézni. Peti elszavalta neki az óvodában tanult legújabb versét, megkérdezte, hogy vannak a cicusok. Az asszony készítette a vacsorát. Soha nem fogadta el a vacsora meghívásunkat. Mire asztalhoz ültünk, ő már hazaballagott.

Egyik délelőtt szörnyű dolog történt. Éjszakás műszakból hazajőve éppen délelőtti szendergésemben voltam elmerülve, mikor a csengő kellemetlen berregése riasztott fel. Szemeimet dörgölve kitámolygok ajtót, nyitni. Az ajtó előtt teljesen kifordulva önmagából Irma áll. Szemei táskásan düllednek előre, orrcimpái remegnek a felindulástól.– csókolom, mi baj van Irmuska?– Jaj nagy a baj, beteg a Bella!–szűzanyám, mi baja van?–nem eszik a szentem tegnap óta! Még a legfinomabb belsőséget is visszautasítja .A tejet is kihányta .Minden kijön belőle!Tudom,biztosan megmérgezték!Ó,hogy a jóisten verné meg az átkozott bitangját, aki ezt tette !Micsoda aljas emberek vannak: söpredékek!

– Ne rijjon mán, jöjjön be! Összekapom magamat, és levisszük együtt a Dobos doktorúrhoz! Jó lesz?– biztattam, s egyben vigasztalásul elővéve a vodkát egy –egy decis poharat telitöltve megerősítettük az önbizalmunkat mielőtt elindultunk az orvoshoz. Mivel nem árt az óvatosság, felhívtam az állatorvosi rendelőt. És bejött, amitől féltem: az állatorvos négynapos továbbképzésen van, nem rendel majd csak a jövő héten
–Jaj istenem mi lesz velünk, ha meghal a Bella? Én ezt nem bírom ki! Leugrok a tetőről, utána halok én is… – óbégatott Irma. Megszánván felmentem hozzája, hogy megszemléljem a macskát, hátha nem is olyan nagy a baj, s én is tudok segíteni.  A macska csapzott szőrzettel, tompán fénylő szemekkel kinyúlva hevert egy kispárnán.– mi a baj kiscicám, beteg vagy? – fordultam hozzá, mire erőtlenül felemelte a fejét. Nem volt mese! Látván, hogy nagy a baj és itt életmentésről van szó, hónom alá kaptam a macskát és a tetőn át, elrobogtam a másik lépcsőházban lakó gyerekorvoshoz. Irma kibomlott lobogó hajjal, slafrokban rohant utánunk. Vadul nekiestem a doktor előszoba csengőjének. A doktor jött is ki, s ijedten kérdezi, mi a baj.

– Nagy baj van doktorúr: beteg a Bella! – zihálom elfúltan, s kezébe nyomom a macskát. –  De kérem, ne szórakozzanak itt velem, én gyerekorvos vagyok, nem pedig lódoktor! Kikérem magamnak ezt a sértést!– Drága doktorúr, dehogyis akarunk mi szórakozni magával, de az állatorvos elutazott. A macskát meg kell menteni! Gondoljon a Hipokrateszi esküjére!– ez hatott.– na, jól van nem bánom, jöjjenek be, hátha tudunk valamit tenni! Mi a panasza?– nem eszik két napja, mindent kihány.– annyit tudok tenni az ügy érdekében, hogy felhívom az egyik állatorvos barátomat, elmondom a szimptómákat, aztán majd az megmondja mi a teendő…

Így is történt. A doktor felhívta a lódoktort, konzultáltak egymással és meg lett a diagnózis.– a macskának fertőző májgyulladása van. Írok ki Tetránt. Adják be neki tejben! Kétszer egy felet naponta. Meglátják, helyrejön! A macska, szívós állat.– Mivel tartozunk doktorúr?– ugyan már!– hárította el a kérdésünket–ennyit csak, megtehetünk egymásért! Emberek vagyunk vagy mi a szösz! Boldogan rohantunk haza Bellával. Én elszaladtam a patikába, s Irmára várt a feladat, hogy kikupálja a macskát. És lőn csoda, harmadnapra a macska feltámadott! Bella meggyógyult. Nemhiába, mondják, azt hogy a macskáknak hét életük van!

Lassan elmúlt ez a tél is. Ki tavaszodott. Irma újra eljárt a biciklimegőrzőbe, be-benézett a kocsmába emberközelbe kerülni a régi törzsvendégekkel. Az idő jobbra fordultával lelki egyensúlya is kezdett helyre billenni. Bella újabb kiscicákkal örvendeztette meg velük is szaporítva a pincében lévő macskahadat.  Ahogy gyarapodott a macskalétszám olyan arányban pusztultak ki a pincéből a csótányok is. A lakók által a szemétledobóba kiöntögetett ételmaradékokból degeszre tömhették a hasukat akármennyien is voltak. Merthogy már több tízesre rúgott a létszámuk az is biztos.

Elmúlt a nyár, megjött az ősz és Irma újfent behúzódott a lakásba. Így ment ez éveken át. Aztán az egyik tavaszon már nem ment Irma a bicikli megőrzőbe.A cukra is vacakolt,a vérnyomása is ugrált,a reumája is kínozta…szóval volt indok a távolmaradásra bőven. Irma kezdett mindjobban magába zárkózni. Az ideg is ugye mindinkább mászkált benne hol le, hol meg fel, és hogy valamennyire egyensúlyba hozza az idegrendszerét egyre gyakrabban nyúlt a pálinkás üveghez. A pálinka sok mindenre jó:búfelejtő,gondűző,immunerősítő,sőt vérnyomás csillapító gyógyszer is egyben!A boltba is egyre ritkábban járt le. Mindenért Petikét szalasztotta. A Móka-Mikivel is már csak cédulával érintkeztek. Irma felírta a hoznivalót. Peti átadta a cetlit Móka-Mikinek és elhozta a húsokat.

Néha összefutottam vele a liftben, de egyre ritkábban találkoztunk. Hirtelen megöregedett, megsárgult pergamenszerűvé aszalódott. Hatalmas lószemei mégjobban kidülledtek. Szögletes álla előreugrott, orrcimpái kitágultak Cigarettát tartó keze egyre jobban remegett. Beszélgetés közben nyugtalanul tekintgetett körbe, mintha tartana valamitől, vagy valakitől?

9

December elején futottam vele össze újra az orvosi rendelőben. Mindketten a labor eredményünkre vártunk. Én a vesekövemmel, Irma meg a cukrával kínlódott.
– Csókolom Irmuska! Csak nem beteg tán?
– De, bizony hogy az vagyok. Nem stimmel a cukrom. Szóval egy májfunkciót készíttet a Tóth főorvos úr. Tudja, ő nagyon aranyos, finom úriember! Azt a tanácsot adta, hogy egyelőre ne menjek emberek közé, mert felizgatnak, s ez nem tesz jót a cukromnak. De, hiszen nem megyek én már lassan sehova se! Magukhoz is egyre ritkábban megyek le, csak ha kell valamit hozatnom a Petikével, jóformán csak akkor látom magukat. Elvagyok a kis állataimmal, legalább van kikhez szólni, különben megkukulnék!
– Hát a papagájok meg vannak-e még?
– Meg bizony, a lókötők, meg. Csak piszkolnak, egyre jobban idegesítenek a rikácsolásukkal…
– És a tyúkhúrt metéli még nekik?

– Hogyne, azt metélem nekik mindig, követelik! Éhesek, mindig éhesek, kizabálnák a lelkemet is! Megmosom a kendermagot is nekik, csak nagyon piszkolnak, kiköpködik a kendermag héját…
– Bella jól van?
– Remekül van. A betegsége óta háromszor szült. Szapora, mint az oroszok.
– És a Tigúr?
– Ó a Tigúr, hatalmas nagy kandúr lett belőle .A múltkor megmértem, nem hiszi el: hét kiló. Nem hiába veszem neki azt a sok nyershúst. Olyan fényes a bundája neki, mint egy versenylónak!– nem látom mostanában a Micit. Mi van vele?
– Én szoktam látni reggelente, amint az újságost várja. Olyankor hozzám sompolyog. Hiába nem felejtette el azt, aki jót tett vele: kikupálta!
– Mennyi a cicák száma Irmuska?

– Annak a jóisten a megmondhatója. Amik az enyémek, azok most tizenheten vannak, de vannak ott kóbormacskák is. Ezek csak úgy odacsapódtak közéjük. Hiába, na, szeretem őket, mind. Sok munkával járnak. Nem is tudom, mi lenne, ha a Petike nem segítene? Elhozza nekik a tejet, húst, a madaraknak a kendermagot. Már a tyúkhúrt is ő szállítja a Dunapartról. Megmutattam neki, hol kell szedni.
– muszáj neki, mert különben nincs macskázás! – jegyeztem meg.
–Hát igen. Szeretem ezt a kisfiút, a gyerekeket. Elnézem, mint játszik a macskáimmal,a papagájokkal. Már csak ezek tartják bennem a lelket. Hiába biztat a Tóth főorvos úr, hogy meglátja Irmácska, kikupálom! Úgyérzem már késő, elkoptam. Olyan lettem, mint egy rossz cipő, akit megunva a szemétbe hajítanak. Nem kellek és nem is hiányzok én már senkinek.! Azt javasolta a Tóh főorvos úr, hogy szabaduljak meg az állatseregletemtől. Ilyen marhaságot, hogy tanácsolhat egy komoly úriember? Egy főorvos. Hát ezek éltetnek engemet. Most dobjam el azokat, akik még idekötnek ehhez a földi pokolhoz? Jól beszélek, szomszédom?

– Osztom a véleményét Irmuska. Ha megfosszák az embert a szeretteitől, elveszik az álmait, az ideáit, akkor mi célja az életének? Semmi. Olyan lesz, mint egy szedett fa…
– Nézze, mindig megrendülök, ha valamelyiknek valami baja van. Féltem őket, a széltől is mindegyiket, mint az ember a gyerekeit. Nekem senkim sincs: ők a családom. Nem mondom a papagájokkal egyre több a gondom, azokat szívesen kihelyezném valahova, ahol megbecsülnék őket. Dehát hova? Nem bízok én már senkiben. Viszont van egy tervem: a Petikének szeretném őket ajándékozni Karácsonyra. Mit szól hozzá szomszédom?
– Én nem bánom, ha az asszony is befogadja őket, akkor jöhetnek.
– Ó drága szomszédom! Mindig tudtam, hogy maguk jó emberek. Ha elrendeztem a madarakat, akkor már nyugodtan, halok meg. A macskák azok boldogulnak nélkülem is, hiszen a macska a jég hátán is megél! Nem igaz?
– Jaj Irmuska ne beszéljünk a halálról, mert még megjelenik!
– Érzem, hogy közel a vég… hamarosan meghalok.
– Ugyan már hova gondol, ki főzi ki a Petike lakodalmát, ha maga megfutamodik?

10

Napokkal a rendelőbeli találkozásunk után szörnyű dolog történt: megszületett a „RENDELET”. Ebben az állt, hogy a járványveszély miatt a város összes kóbor macskáját ki kell irtani. Minden lépcsőház pincéjében mérgeket helyeznek ki. Ez ellen nincsen appeláta, mert a macskák terjesztik a fertőző májgyulladást. A Tiszti Orvos kimondta rá az áment , a Köjál meg ráütötte a pecsétet. Hamarosan megjelentek a hatóság emberei és minden pincében kihelyezték a méreggel átitatott csalétkeket. Egyik délelőtt fiam azzal állított be, hogy „Apu baj van”

– Mi baj van kisfiam?– kérdeztem rosszat sejtve.
– Nagyon sír az Irma. Siratja a macskáit. Megdöglött neki három.
– Nahát?
– Azt mondja az Irma, hogy biztosan a tejtől van, biztosan mérgezik. Reggel azt mondta, hogy ne hozzak neki többet tejet, mert attól döglenek a macskái .A macskái figyelmeztették rá, hogy ő se igyon többé a tejből. Úgy menekülnek a tej elől, mint ördög a tömjénfüsttől. Azt is mondta, tudja, hogy a rossz emberek mérgezik a tejet, hogy elpusztítsák őt is a macskáival együtt.
– Hát ez borzasztó kisfiam! Mit tehetünk?
– Beszélj vele apa, terád hallgat az Irma!
– Attól még sajnos a macskákat kiirtják.
– De, mondjál neki valamit! Mond azt, hogy járvány van. A tejnek semmi köze a járványhoz, ihatja nyugodtan! Különben is olyan furcsa az Irma nézése: félelmetes!

– Tényleg, beszélj vele, légyszi!– kötötte a lelkemre és én még aznap felmentem Irmához. Irma, hajában hatalmas újságpapírra tekert gugákkal nyitott gyanakodva ajtót. Kissé tétovázott, hogy beengedjen-e, majd hirtelen ráfordította a zárra a kulcsot. Arca megszürkült és beesetté vált. Felpüffedt lóarcából előugró kigűvedt szemei ijesztően meredtek rám. Feszültséget árasztott az egész légkör. A frusztráció a macskákra is átterjedt. Felajzottan futkároztak a lakásban. Az asztalon, a mosogatóban üres pálinkásüvegek, mosatlan edények garmadái hevertek szerteszéjjel. Enyhe pálinkaszag lengte körül Irmát. Orrcimpái kitágultak, kezei idegesen remegtek.

– Ne haragudjék szomszédom, nagy a rendetlenség nálam, de nem győzöm már a sok munkát! Sok a dolog a madarakkal, piszkolnak, nagyon piszkolnak.
– Nem sokáig kell már bajlódnia velük Irmuska, puhítjuk, erősen puhítjuk az asszonyt. Karácsonyra megkapjuk a befogadási engedélyt. Akkor aztán levisszük őket magunkhoz.
– Hol leszek én már akkor! Érzem, nem érem meg a karácsonyt!– leültem az alám tolt hokedlira. Közben Irma decis poharat vett elő számomra. Kitörölgette a törlőronggyal, s telitöltötte. Magának a füles bögrébe töltött. Abba több fér.
– Egészségünkre szomszéd!– mondta harsányan és poharát koccintásra emelte. Koccintottunk, majd egyhajtókára kiittuk a nedűt.– ez valódi, kóser pálinka. Desztillátum! Ezt nem tudják megmérgezni a bitangok! Mire megy ki a játék, nem tudom? Mért vagyunk az útjukba? Mért akarnak elpusztítani bennünket, rejtély? Magának, de csakis magának elárulom: ezek mérgezik a tejet!,de pszt! Ez titok! Maguk se vegyenek tejet, még meg találnak halni…!
– De hát, Irmuska, honnan veszi ezt?

–Tudom. Megmondták a macskák. Most mért tetszik úgy rám nézni? Nem vagyok én hülye! A Mici,a postás macska árulta el Az csak tudja, biztosan olvasta az újságban! A macskák még romlatlanok, nem tudnak hazudni! Azzal is figyelmeztettek, hogy bojkottálják a tejet. Látta volna csak, hogy menekültek, amikor megérezték a tejszagot! Felállt a hátukon a szőr! Olyan volt a farkuk, mint az üvegmosó kefe!
– De Irmuska, csak nem gondolja tán, hogy…?
– Én semmit sem gondolok, tudok, amit tudok! És punk rum!– szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. Majd így folytatta.– tegnap múlt ki a hetedik cicám. Nem győzök temetni. Levittem megmutatni a tetemeket a Dobos doktorúrnak. Ő aztán felhomályosított, hogy ez bizony méreg általi halálozás a javából! Azt is mondta, hogy felejtsem el a macskákat, ne foglalkozzak velük, mert megerenditenek! Nagyon megrendítenek!

– Nem is tudom, mit mondjak erre? Tényleg pihenni kellene Irmuskának!
– Ha-ha-ha!– tört ki belőle elemi erővel a kacagás– majd a sírban! Most nem érünk rá erre! Helyzet van. Meg kell menteni a macskákat! Én az enyéimet felhozom ide a lakásba mind egy szálig. Senkit be nem engedek. Semmilyen folyadékot nem adok nekik. A víz is meg van mérgezve. Ezt a legegyszerűbb, beleszórják a ciánt a víztoronyba, azt annyi, mint a Bambi. Ezért mondom, ne igyanak a vízből, ha élni akarnak!
– Akkor mit ihatunk?
– Pálinkát!

– El kellene utaznia Irmuskának, kiszakadni ebből a miliőből… Nem mehetek, nem futamodhatok meg a csatából, nem hagyhatom magára a katonáimat, mint Napóleon! Engemet innen csak visznek, de lábbal előre, hogy vissza ne tudjak jönni. Ki, egyenesen a temetőbe! Nézze, ha a macskáim mind elpusztulnak, akkor egy hajtókára megiszok egy ampa tejet, azt, kampec! Ott van a hűtőmbe, eltettem egy literes üveggel. Úgy bizony szomszédom: kiiszom a méregpoharat! Utánunk halok én is.

– És a papagájokkal mi lesz?
– Ó, azokkal nincs baj! A kendermagot, tyúkhúrt nem mérgezik! Különben is megmosom nekik, mindig megmosom.
– Hát a tyúkhúrt vágja-e még nekik?
– Azt vágom, metélem nekik. Éppen most akartam, na, nézze csak! Így, meg így! – Magyarázta, és hatalmas bárdjával, biztos kézzel, halálos pontossággal sújtott le a hatalmas vágódeszkára szórt tyúkhúrokra. Úgy vagdosta őket olyan kéjjel, mintha törleszteni akarna. Mintha már nem is a tyúkhúr lenne azon a vágódeszkán, hanem láthatatlan ellenségei, és azokat trancsírozná… Közben a madarakhoz intézve szavait eres kezeivel a levegőben hadonászva ijesztően düllesztette ki hatalmas lószemeit. Na, gyertek, egyetek csibészek! Torkos szájkelepek!

– Irmuska meg kellene magát nézetnie, orvossal…– állítottam meg szavaimmal. Ettől bárddal hadonászó keze megállt a levegőben. Döbbenten rám meredve így replikázott.– minek, nem vagyok én beteg! Semmi bajom, nekem már semmi bajom. A társadalom, az a beteg. Ez a velejéig romlott rohadt elkorcsosult emberiség! A kutyanyúzó Bélák, a macskairtó gazemberek! Azok a betegek! Méghogy én?   Ha-ha-ha-!– nyerített fel, mint egy felajzott kanca. Bárdot magasra emelő keze hirtelen lesújtott a vágódeszkára.
— Igyunk erre a süllyedő világra drága szomszédom!– mondta és telicsurgatta poharainkat a kerítésszaggató bundapálinkával.– tudja, mire jöttem rá, de pszt! A falnak is füle van: a pálinka a legjobb a világon! Mindenre jó. Szerelmi bájital, gyógyszer a magányra, értágító, és kedélyjavító.

— Komolyan mondom, nem is értem gyógyszerül mér nem a pálinkát, írják fel ezek a doktorok? Na, meg a nyers hús! Nyersen tartalmazza az összes vitamint. Valóságos életelixír a nyershús!– mondta és egy hatalmas marha pacsnit a vágódeszkára hajítva jókora szeleteket vágott belőle. Egy szelet véres húst felemelt, fejét hátrahajtotta, száját kitátotta és leengedte torkán a húscafatot. Mikor leeresztette gigáján nyelt még egyet, kéjesen megnyalta lila ajkait, majd egy jókora szeletet a levegőbe emelve, hozzám hajolt és rám parancsolt.– csukd be szemed, nyisd ki szád! Ham, bekapja a szomszéd úr, mert ha nem, akkor bekapja a kalauz bácsi!– szuggerálta kidüllesztett lószemeivel szuggesztíven, hogy mint egy kígyó által elbűvölt béka kitátottam számat és fuldokolva nyeldekeltem a beleerőltetett húsdarabot. Látva tipródásomat így okított.– na, ugye nem is olyan rossz! Ez steril, mert egyenesen az állatból származik. Nincs megkezelve méreggel. Nekem küldi egyenesen nekem, csak nekem a Móka.
Miki, az, az aranyos hentesfiú. Tudja az, aki úgy integet a Tv-ben a bábuval!

– Kenyeret is kéne enni néha…– vetettem közbe. Irma azonnal letorkolt.– hova gondol, azt is mérgezik, mindent mérgeznek ezek!  – Hörögte és újra lesújtott a hentesbárddal. Elborzadva akasztottam meg szavaimmal hadonászásában.– Irmuska, beszélek az asszonnyal, holnap elvisszük a papagájokat, mindjárt itt lesz a karácsony, úgyis a Petinek ígérte. Legalább ezekre nem lesz gondja– javasoltam neki. Szavaim meghökkentették, a levegőben megállt a deszkára lesújtani készülő véres hentesbárd, rám meredt, majd így válaszolt.– rendben van szomszédom: holnap elviheti őket! Hagy, maradjanak velem még ma éjszakára! Hagy, őrizzék az álmomat, még ma, utoljára!
– De Irmának már nem virradt fel a másnap. Nem jött fel a napja, hanem örökre leáldozott. Hogy mi történt azon az éjszakán, csak találgatni lehet. Irma meghalt.

11

Halála éppoly szürke és semmitmondó volt, mint egész élete. Úgy ment el, olyan csendben, hogy senkit nem zavart vele. Megölte a magánytól való félelem. Lehet, hogy többet ivott a pálinkából a kelleténél, talán megitta az általa mérgezettnek gondolt macskatejet? Vagy a jó öreg szíve mondta fel a szolgálatot? Örök rejtély marad számunkra.

Irma a fotelban ülve halt meg. Lehet, hogy készült a nagy utazásra, mert arcát pirosítóval szépen kifestette, szemöldökeit szemceruzával kihúzta. Felöltözött a szekrény mélyén tárolt dobozból elővett menyasszonyi ruhájába. Felékszerezte magát, ujjára jegyürüket húzott. Aztán beült a fotelba és várta a vőlegényét, a hajszálpontosan érkező halált. Igy is történhetett. Ki tudja azt, már kibogozni?

Az állatok felzabálták a maradék nyershúst A papagájok az összes fellelhető tyúkhúrt és kendermagot. De, mivel a gyomor nagyúr, az éhező papagájok Irma vállaira telepedve elkezdték annak hatalmas lószemeit kivájni.          A macskák elborzadva nézték a tevékenységüket.
– Nézd őket Tigúr!– szólalt meg Mici,a postás macska.
– Ne hagyjuk, hogy bántsák az Irmát, kergessük el őket!– javasolta Bella. Tigúr felugrott Irma vállára és lepofozta onnan a szemvájó papagájokat. Aztán gondolt egyet és hersegve kiharapott egy darab húst Irma lóarcából. Leugorva Irma vállairól a papagájok újra ráröppentek, hogy befejezzék a félbehagyott munkát. Ettől a macskák végképp begerjedtek. Arra a döntésre jutottak, hogy büntetésből falfalják a szemtelen szárnyasokat. Miután éhüket imigyen elverték, körbeülték Irmát, és keserves sírásba kezdtek .A gyomruk azonban egyre jobban korgott. Panaszos siratóénekük az egekig hatolt. Tekintetük vádlón szegeződött Irmára.

–Irma te csúnya, mi van veled, mért nem foglalkozol velünk? Arra nem gondoltál, hogy velünk mi lesz? Nem vittél magaddal bennünket az örök vadászmezőkre, cserbenhagytál minket! Mondd meg, most mit tegyünk?  – Irma jóságos lóarca biztatóan nézett rájuk. Kitátott, leesett állú szája torz vigyorrá merevedett. A macskák még egyszer megkérdezték tőle.– miau, most mit együnk Irma?– de Irma csak hangtalanul nevetett rájuk félrecsúszott protézisű odvas szájával. Begörbített gacsos ujjaival hívogatón integetett feléjük. Mintegy azt sugallta: gyertek utánam!

– Nem mond, semmit az Irma! Kivenet bennünket Tigúr!– panaszkodott Bella.
– Valamit hallok– szólalt meg Tigúr.
– Mit hallasz Tigúr?
– Hangokat, suttog az Irma.
– Mit mond?
– Azt mondja egyetek belőlem!
– Halljuk, mi is halljuk!– zúgott a pincemacskák kórusa.
—  Kezdje, akit a legjobban szeretett, annak biztosan megbocsát! Adták a tippet a pincemacskák, nem akarták a túlvilágon Irma haragját magukra vonni.
– Kezdjed te, Tigúr! Téged szeretett a legjobban, kimentett a gyerekek karmai közül! Tigúr elhárította az elsőbbséget és Bellára tolta azt.–téged jobban szeretett Bella, hiszen kikupált, orvoshoz is elvitt! Miau, velem tette a legjobbat, egy idegennel!– vágott közbe a postásmacska, Mici – megmentette az életemet.

– Miau, mindenkit egyformán szeretett! – Zúgott a macskakórus.– Faljunk belőle egyszerre, mind! Igazatok van! Adta áldását Tigúr, és mintegy vezényszóra megrohanták Irmát és felugrálva rá, munkához kezdtek. Bella és Tigúr ugrott fel először a két vállára. Éppen mintha meg akarnák puszilni arcához hajoltak, és mohón vájták éles fogaikat Irma lóarcába. A pergamenszerű bőr, hersegve engedett a harapásoknak.
Irma jóságosan, hangtalanul nevetett.