Luna Equester Holdlovagok (folytatás)

4. ikon

Darfus Rubeus hazafelé tartott az alkonyodó nap vöröses sugarai
által fénylő poros országúton. Nem volt valami vidám. Nem értette, hogy a Senechal miért fedte meg, mikor a legutóbbi csetepatéban megfenyegette ellenfele családját. „Hibáztam!” – mormolta magában. „De nem akkorát, hogy ez esetleg a karrierem végét jelentse. Ez a Senechal most biztos jelenti Claudius nagymesternek az esetet. A francba!”

Rubeus egy kisnemesi családból származott valahol az aritiai határ közeléből. Az apja mindenáron valamiféle udvari embert akart belőle csinálni. Szerette volna, ha a fia az udvari tanulóórákat hasznosan forgatja majd, s esetleg a családot is magasabbra emelheti. Felvirágoztatja majd a birtokot. Ám az ifjú Rubeust jobban érdekelte a harc és a mágia mestersége. Valahogy sosem érdekelte a birtok gazdálkodó életmódja. Lenézte ezt a fajta munkát. Alantas dolognak tartotta a birtok ügyeivel való foglalatosságot. „Arra valók a szolgák!” – mondta egyszer egy vita során az apjának. „Én lovag akarok lenni! A legnagyobb, aki valaha is élt a birodalomban!” Nem sokkal-e kijelentése után, már a királyi udvarban tanulta a kardforgatás mesterségét.

Volt egy másik oka is annak, hogy az apjával nem értett egyet a jövőjével kapcsolatban. Apja sokat ivott, később még többet. Emiatt is többször kerültek összetűzésbe. Továbbá apja nem vette komolyan a műveltséget. Se írni, se olvasni nem tudott. Mindig azt hajtogatta fiának, mikor ivott, hogy nekik bőséggel elegendő annyi tudás, mellyel ezt a birtokot vezetik!
Ebből lett elege Rubeusnak. Ő ennél többre vágyott. Benne volt a bizonyítási vágy. Meg akarta mutatni a környezetének, hogy kisnemesből is lehet udvari főember. Sőt, annál több is…

A Lovagrendben kezdetben kissé visszahúzódó volt. De tudásszomjával, szorgalmával hamar felkeltette a nagymester figyelmét. Így Seyanus és Claudius Junius mellett ő vált a harmadik legkiválóbb lovag egyikének.
Csupáncsak az etikett és az erkölcsi szokások terén volt némi lemaradása a többiek mögött.
Ez okozta a mostani problémáját is. Az udvar hölgyeivel sem találta meg az alaphangot. Így feles energiáit szintén a tanulásba ölte.
„Ne törd magad Rubeus! Felesleges félned a Senechaltól!” – szólalt meg hirtelen valaki Rubeus háta mögött. Egy hirtelen mozdulattal előkapta kardját és villámgyorsan megpördült. Mögötte, tőle pár lépésre, egy fekete csuhában álló férfi állt. De arcát nem lehetett látni, mert csuklya takarta fejét. „Nem akarlak bántani ifjú Rubeus! Tedd el a kardod!”
„Ki vagy és honnan ismersz?” „A nevem nem fontos. A Fekete Herceg szolgája vagyok. Róla hallhattál már!” „Igen, az udvarban suttognak róla!” „Üzenetet hoztam tőle!”
„Mi közöm hozzá! Egy trónbitorlóval nem beszélek! Úgyhogy hagyj utamra mennem!”
„Vigyázz, hogy beszélsz róla ifjú! Ne fordíts neki hátat! Mert ő tudja, ami a szíved vágya! Mindig is figyelemmel követte életpályád. S tudja, hogy te nagymester szeretnél lenni!”
Rubeus megremegett – e szavak hallatán. Ő senkinek nem mondta el legtitkosabb vágyát.
„Rubeus! A Fekete Herceg szövetséget ajánl neked! Hamarosan ő fog uralkodni ezen a földön és szüksége van ilyen derék és megbízható lovagra, mint amilyen te is vagy! Állj mellé, s akkor te leszel az ő újdonsült nagymestere. A második ember a király után!”
„És ha a terve kudarcot vall, akkor nekem is annyi! Kösz, de ilyen kétes alkuba nem bocsátkozom!”
„Jól gondold meg! Mert az út nyitva áll előttünk! Most megyek, te pedig gondolkozz!
Addig is tégy úgy, mint eddig. Légy a magad ura! Viszont ez a beszélgetés nem történt meg köztünk!” – e szavak után hirtelen ködfelhő szállt az útra, és a furcsa szerzetes eltűnt.
Rubeus kissé hitetlenkedett a hallottakban. Nem félt, de ugyanakkor úgy érezte, a változás szele érintette meg őt. Az ajánlat csábító volt, bár kissé hihetetlen. Igaz ugyanakkor, hogy az utóbbi napokban az udvar is felbolydult a Fekete Herceg érkezése óta. Mintha őket is megzavarták volna. „Vajon kinek lesz igaza?” – ezzel a gondolattal fordult be otthonába.

5. ikon

A lovagtermet elzáró vaskos tölgyfa ajtón egy penge és egy kehely szimbóluma volt látható. Eme két jel egyszerre szimbolizálta a királyság és a lovagság összefonódását, szövetségét és a női és férfi princípiumot. Mely eme királyság vallásában nagy szerepet játszott.
Az ajtó előtt két szigorú tekintetű őr állt. Eljött az este és egyben azon nap, mikor odabent eléggé fontos dolgok zajlottak. A nagymester parancsa, hogy az őrök senkit ne engedjenek a lovagterem közelébe. Illetéktelenek és kívül állók nem ismerhették meg a titkos szertartásokat, melyek ilyenkor ott bent zajlottak.

Az ifjú és arra érdemes lovagok avatása zajlott a teremben. Seyanus és az ifjú Claudius is hivatalos volt erre a szertartásra. Épp időben érkeztek, még mielőtt az ajtót bezárták volna.
A termet gyertyák fénye világította meg. Ugyan voltak ablakok a teremben, de a többségük csak vakablak. Csak négy szűk nyílás volt valódi, melyet az ősök mesterei a négy égtájnak megfelelően vágtak a vastag falba. De ezek is oly szűkek voltak, hogy inkább tűntek keskeny lőréseknek. Karcsú, csúcsosodó rések gyanánt inkább csak a levegő állandó mozgását segítették. Az ablakcsúcstól felfelé egy karnyújtásnyira egy tökéletesen kör alakúra faragott rés is tátongott. De erről Seyanusék csak keveset tudtak.

A terem padlóján a penge és a kehely egyesített szimbóluma volt látható. A terem közepén egy kör alakú tölgyfa asztal. Körülötte ültek a Senechalok. A bejárattal szemben a lovagok nagymesterének trónusa volt felállítva két díszesen faragott oszlopfő között.
Seyanus meglepődve fordult Claudiushoz, mikor körülnézett. „Észrevetted, hogy csak mi ketten jöttünk el az avatásra. Ezek szerint most csak mi nyerünk beavatást.”- suttogta.
Ám a Senechal tanács ekkor felállt, s kivonták kardjukat, melyet az égnek emeltek és mormolni kezdtek. A nagymester csak ült a trónján, s nem szólt semmit. Majd az ima befejeztével intem Maximiliam hercegnek, aki két díszes kardot és két aranygyűrűt tett az asztalra. Ekkor a nagymester megszólalt:
„Ifjú lovagok! Elérkezett az idő, mikor ti is átlépjetek egy következő létrafokra. Senechallá váltok ti is, mint megannyi dicsfényben fürdő lovag. Isteni fényben tündöklővé, akik semmitől sem riadnak vissza. Bátran szolgálják az Istennőt és a dinasztiát. Amit láttok, az itt mind a nagy titkot szimbolizálja. Térdeljetek le a keleti ablak elé, s imádkozzatok a mindenhatóhoz és az ő legkedvesebb párjához Lunához. Ha imáitok meghallgatásra találtatnak, méltóak lesztek arra, hogy belőletek is Senechal váljon. Ha nem, akkor még egy ideig csak Fuchsmajorok lesztek!”

Az ifjak hűen követték a nagymester szavát és fejet hajtottak. Alig kezdtek bele imájukba, holdfény áradt be az ablak fölötti résen rájuk.
„Az Istennő meghallgatta imáitok és glóriát küldött! Most már ti is a Senechal tanács tagjai vagytok!” – kiáltotta Ioannaes Claudius nagymester.
„Íme a Senechal gyűrű, melyet Maximiliam herceg nyújt át nektek. Ez a szövetség szimbóluma a király és a lovagok között. Ez emlékeztet arra, mikor I. Lunar király nagymester lett és először egyesítette a lovagságot a királysággal. Továbbá annak állít emléket, amikor a zsoldos nagymesterek korában Ioannaes Maximus nagymester végleg megállapodott az Eleutoni királyság védelme mellett.”

Miközben a nagymester a beszédét tartotta Maximiliam átnyújtotta a két pecsétgyűrűt. A gyűrű formája egyfajta címert formázott. Benne a penge és a kehely, továbbá egy nyitott könyv szimbólumával, mely utóbbi a megszerezhető tudást szimbolizálta.
„Végül a kardot övezem fel rátok. Ama pengét, mely a lovagot szimbolizálja. A rúnákkal teleírt kard megvédi gazdáját. Eme kardokat csak a nagymester kovácsolhatja. Ez így volt a kezdetektől. Továbbá én, azaz a nagymester fog felövezni titeket, amely fontos cselekedet, hisz a szolgálatot testesíti meg. Mert ahogy én szolgállak téged, úgy szolgálsz majd te is engem. S ha majd mi is megtérünk őseinkhez, akkor ezt a bizalom alapját, képező szolgálatot, kell tovább adnotok utódaitoknak. Mert ez is a titok része. Az alattvalók minket szolgálnak, s a szolgálatért cserébe védjük őket, és nem zsarnokoskodunk felettük. Mert ez a lovagi törvény, amit minden lovagnak, Fuchsmajornak és Senechalnak tisztelnie kell!”
Mondatát befejezve felcsatolta a két ifjúra a szolgálat kardját. Ezzel az avatás véget ért. Az asztalon lévő kupákba bort töltöttek, s most már Seyanus és az ifjabb Claudius Senechalként kortyolt bele az isteni nedűbe.

6. ikon

Az ifjú Seyanus álmában otthon járt. Újra látta a zöldellő réteket. A parasztokat, akik épp a napi munkájukkal szorgoskodtak. Fel sem tekintve, csak akkor mikor a nap delelőre állt.
Ekkor Seyanus meglátta azt a lányt. Világosbarna haja hosszú fürtökben hullott a derekára. A napfény meg-megcsillant hullámain. Ott ült a fűben és az eget bámulta. Seyanus mögé osont, s óvatosan leült mellé. Nem akarta megzavarni a leány fürkésző tekintetét. Gyengéden átölelte derekát, kisimította fürtjeit a nyakánál, majd lágy csókkal illette azt. A lány behunyta szemét, majd lassan Seyanus felé fordult. Ekkor szájon csókolták egymást. „Szeretlek Rhea!” – súgta a lány fülébe.

Ám ekkor egy éktelen kiáltást hallott, melyre ez az álom hirtelen szertefoszlott.
„Ébresztő Seyanus! Idegen csapatok törtek be Aritia határában!” Claudius Junius volt az, aki ekképpen ébresztette cimboráját. Seyanus még folytatta volna tovább az álmát, mely oly valóságosnak tűnt. De bárhogy is szerette volna folytatni, menni kellett. Gyorsan összekapta magát, s nem sokkal az ébredése után már az istállóban nyergelték lovaikat. Claudius nagymester már az udvaron volt és vezényelte lovagjait.
***
A palota egy eldugott sarkában, ahová már nem hallatszott az izgatott lovagok futkosása, egy borostás arcú, torzonborz alak várakozott. Kissé fáradt volt, mert egész éjjel lovagolt, csakhogy ideérjen időben. Épp elmélázgatott magában, mikor a folyosó végén megjelent egy sötét csuhába öltözött szerzetes. A csuklyája mélyen a szemébe húzva takarta viselője kilétét.
„Ugye megtettétek, amit a Fekete Herceg parancsolt nektek!” – hangja szigorú volt és zordan zengett a csuklya alatt.
„Igen, ahogy parancsolta! A Rubeus birtokot a földel tettünk egyenlővé. Senkit sem kíméltünk!” – válaszolta a borostás arcú férfi. Hangja kissé rekedt volt és remegett. Mindig is tartott a szerzetesektől. Félt a mágikus erőktől, melyeken ezek a csuklyások uralkodtak.
„Remek! Ezt az 500 aranyat a Herceg küldte. Ahogy megegyeztünk! És most tűnj el, ha nem akarsz bajt!” – ezzel a szerzetes távozott, s pár pillanat múlva már csak az idegen állt ott egyedül. Óvatosan körülnézett, majd keresve a legrövidebb utat elindult a társai után.
A szerzetes egy kis fülkéből figyelte a tétova embert. „Hamarosan ez az arany úgy is visszakerül hozzánk, mert a lovagok elintézik őket. Megfizetnek bűneikért.” – gondolta, miközben a titkos átjárón át visszatért oda, ahonnan jött.