Levegőt!

Szeretek elmerülni. A földi létre teremtettség magányát, a víz ölelő csendjére váltani. A monoton, száraz napjaim helyett, e lélegzettelen, fénytöréssel átszőtt, másvilágnak adni át magam.
Hihetetlen a zűrzavar odakint. Egymást fellökő emberek beszélnek érzésekről. Hatalomvágyó embernek-látszó-politikusok hitegetnek, hogy a legkisebb is számít.
Még egy nyújtott tempó… fal… fordulás…


Próbálom rendezni a gondolataimat. Úszás közben tudom a legjobban. A légzésemre figyelek… Pár pillanat, mikor érzem hogy élek. Már nem vagyok része a forgatagnak. Kívülálló létem most testi megerősítésében lubickol.
Még egy tempó… fal… fordulás…
Az a múltkori randi, a maga értelmetlen, megszokott formájával. Kicsit áldoztunk a normális lét oltárán. Nem ért többet, mintha egy bak vérét vettem volna… Még egy megbántott ember, még egy seb a lét szövetén.
Még egy nagy levegő… fal… fordulás…
Néha azt gondolom, számítanak a szavak, aztán újabb flash, hogy mennyire mást képzettársít hozzá, a megannyi tévelygő tudat. Meg-meg állnak, meglegyinti csillogó bogárszemüket mások fényköre, majd saját kis mocsarukba vesznek. Ez lenne létünk csapdája?
Még egy erőteljes karmozdulat… fal… fordulás…
Sok hossz… sok tempó… sok levegő… Most hosszan a víz alatt… átszelve egy levegővel a medencét… Ez már egy rítus, hogy bírom-e még… Gyönyörű fények törnek át új közegemen… úgy érzem csak nekem… Lassan elfogy a levegőm, tüdőm összeszorulva tiltakozik, küldi vészjelzéseit agyamnak… de én döntök… még maradunk… Még tíz méter… már megszűnt minden körültem... Csak én, és Én vagyunk…
Még egy lassú, lélegzettelen tempó… felmerülök a medence végén… Mély, ösztönlényi énemből feltörő, újszülötti lélegzet… Visszatértem… Körülpillantok…
Újra itt, a megszokott felfordulás.