Leelan

Hirtelen a karomon egy hűvös kéz érintését éreztem. Mintha egy jégcsap ért volna a bőrömhöz. Próbáltam az utolsó emlékre koncentrálni, de nem ment. Csak annyira emlékeztem, hogy már három napja nem ettem és nem aludtam, amikor összeestem az utcán, és bevertem a fejemet. Volt egy olyan sejtésem, hogy meghaltam. Ugyanis angyalok daloló hangját hallottam.
- Ki ez a lány? - kérdezte egy bársonyos fiúhang.
- Nem tudom. Egy hete találtam rá az utcán, ájultan. Szerencsére nem súlyosan sérült meg, de ha később találok rá... Jó hogy megéreztem a szagát...
A szagomat? Ilyen büdös lennék?
- Fantasztikus az illata - sóhajtotta a bársonyos hang. - És gyönyörű.
Én gyönyörű? Ezek az angyalok mind tiszta dilisek.
- De sürgősen ennie kellene, olyan, mint egy csontváz.
Kinyitottam a szemem... és leesett az állam. Az első gondolatom az volt, hogy tényleg meghaltam. Végül is, ilyen arca csak az angyaloknak lehet..
Pislogtam, de még mindig ott volt előttem a márványosan fehér arc, a szőke haj.
- Hogy érzed magad? - rájöttem, hogy kórházban vagyok.
- Jól - krákogtam. A hangom akár egy láncdohányosé. Megkordult a gyomrom. Hű, de gáz...
- Hozok valami ennivalót - sietett ki az orvos.
Valaki megszólalt a fejem mögül:
- Szia! - megint az a bársonyos hang.
Az arc, amit láttam, még tökéletesebb volt, mint az orvosé. Ugyanaz a hófehér bőr, az aranybarna szempár. Az ő haja bronzbarna volt, és kócosan meredt égnek. A szeme huncutul csillogott, ajkain gúnyos mosoly játszott. Erről jutott eszembe, hogy nyitva maradt a szám...
- Helló! - leheltem, és tökéletesen idiótának éreztem magam.
- Végre felébredtél! Már azt hittük, téliálmot alszol - gúnyolódott, de a szeme mintha megkönnyebbült volna. - Ne haragudj, még be sem mutatkoztam. Rhage Mason vagyok. Az apám az előbb ment ki, Dr. Wrath Mason. És te?
- Ööö... az én nevem Beth Randall.
- Szép név - mosolyodott el, mire a szívem rakoncátlankodni kezdett.
Ekkor lépett be Dr. Mason, és kuncogni kezdett:
- Mit csináltál vele Rhage? Idáig hallom a szíve dobogását.
Pipacsvörös lettem, és zavartan bámulni kezdtem a takaró csücskét, míg Dr. Mason az ölembe nem tette az ételt. Gyorsan beleharaptam a kenyérbe, ettem, majd elaludtam.

Már gyógyulófélben, Wrath szerint egy hét és egészséges leszek.
Bár túl voltam a veszélyen, valahányszor felébredtem, Rhage mindig ott ült mellettem. Az utóbbi napokban halkan dúdolt egy dalt, valami különös, ősi nyelven. Egyik délután megkérdezte:
- Nem meséled el, mi történt veled?
- Az életemre vagy kíváncsi?
- Igen.
- Chicagóban születtem 16 évvel ezelőtt. A szüleim meghaltak, amikor 1 éves voltam. Árvaházba kerültem, de egy hónappal ezelőtt megszöktem, mert... – Mereven bámultam a lepedő csücskét. - Mert pár fiú megpróbált megerőszakolni - suttogtam. Nem mertem felnézni, de láttam, hogy a keze ökölbe szorul.
- Láthatod, nem egy izgi történet! - nevettem fel keserűen. – A tiéd biztos érdekesebb.
Az arca megrándult.
- Az én szüleim is meghaltak - mondta halkan.
- Ne haragudj! Sajnálom! Olyan hülye vagyok! Én nem úgy gondoltam...
- Nem! - szakított félbe. - Semmi baj! Már nem emlékszem rájuk. Wrath és a felesége örökbe fogadott, úgy szeretem őket, mint a szüleimet. Van két tesóm is, Cathy és Har. Ők is adoptált gyerekek, és kibírhatatlanok-kacagott. Én is vele nevettem.


Amikor először állhattam lábra, Rhage lekísért az udvarra. Szorosan fogta a kezem, de így is átestem egy kövön, és valószínűleg a betonon végeztem volna, ha el nem kap. A két karjával védelmezőn átölelt, és nem a betegségtől szédültem.


Sötét volt, a lámpák fénye csak halványan világított a komor, sötét sikátorban. Nem kellet volna elindulnom a patikába. De az a beteg szenvedett, szüksége volt fájdalomcsillapítóra.
Meghallottam hogy valaki követ. Pontosabban valakik. A szívem vadul kalimpált. Ha elérem a patikát...
Majdnem felsikoltottam.
Szembe velem két alak közeledett. Zsákutca.
A kör egyre szűkült körülöttem, amikor valaki meglökött. Hasra estem és felsikoltottam a fájdalomtól. A férfiak körülöttem röhögtek.
Belém rúgtak, mire én arrébb gurultam és bevertem a fejem. Ráléptek a sípcsontomra, majd egy reccsenés, és szörnyű fájdalom.
Valami hideg és éles vagdosta a karomat, csak aztán láttam meg a férfit, kezében késsel. Az én vérem csillogott rajta. Láttam, ahogy meglendül a keze, aztán valami éles, hideg dolog szúródott a gyomromba. Éreztem a sok fájdalmat és vártam a halált.


De nem akart jönni, és én már sikoltani sem tudtam.
Hirtelen fölemelkedtem a földről. Valami hideg a levegőben száguldott velem. Azt hittem ez a halál, de ahhoz túl sok volt a fájdalom.
Sikoltanom kellet, úgy éreztem, kiszakad a torkom, de hang nem jött.
Halk hangokat hallottam, majd melegség vett körül.
- A morfium! A morfiumot!
Megéreztem a halál szelét. Egy utolsót sóhajtottam, és vártam, hogy az élet kiszálljon belőlem. De hirtelen vágást éreztem a torkomon, aztán az a hideg valami továbbsiklott a bőrömön, le a könyékhajlatomba. Hallottam a feltépett bőr reccsenését, és rájöttem hogy valaki megharapott.
Hát ez az én sorsom? Még meghalni sem hagynak?
Meleget éreztem, odakaptam a kezemhez. Lángolt, de nem éreztem a tüzet. Az égető kín lassan végigkúszott a testemen és én vonaglottam a fájdalomtól. Hangokat hallottam, de csak egyet ismertem fel. Rhage-ét.
A kezemet fogta és minden percben bocsánatot kért.
- Nem sokára vége lesz - Wrath volt az. - Gyönyörű lesz.
- Mindig az volt - sóhajtotta Rhage.
Tehát akkor nem úgy nézek ki, mint egy rakás húscafat? Talán, mint egy lassú tűzön főtt csirke...
Abból merítettem erőt, hogy nemsokára láthatom Rhage-t.
Égető fájdalmat éreztem és egyre rosszabb lett.
Könyörögni akartam, hogy öljenek meg, de teljesen lebénultam. A morfiumtól.
Rángatóztam vonaglottam a kíntól. A szobában nem hallatszott más csak a szívem őrült dobogása.
Valahányszor megrándultam, egy hideg kéz szorította meg a kezemet. A szívem utolsó, őrült tempóba kezdett, majd végleg megállt. Kinyitottam a szemem.