Bimm.
Negyed… mi?
Az ablak pácolt keretén túlról egy fenyő leselkedik, ághegyein világoszölden meredeznek az idei tűlevelek. Mellette, robusztus védelmezőként egy évszázados diófa, melynek a tövében koratavasztól késő őszig a csupa-bajusz öregúr ücsörgött mozdulatlan hintaszékében.
A hintaszéken meg sem látszik, a kockás takarót nagy, sötét vérfoltjával együtt elégették. Az öreg békés mosollyal az arcán aludt el mindörökre, amikor a diófa rakoncátlan ága erőteljes pontot tett megszokott, délutáni sziesztája végére. Szerencsére a szomszéd éppen jókor kukkantott át, mert segíteni már nem tudott ugyan, de kihívta a mentőket, hátha azok csodákra képesek.
Hívta egyúttal a tűzoltókat is, mert leégett a fészer és egy másik melléképület is, mely esemény mindössze annyi összefüggésben állt a váratlanul lezuhanó diófaággal és az egyetlen mozdulattal agyoncsapott nagyapóval, hogy – rosszindulatú pletykák szerint – a szomszéd rohangálása, s főleg a mindig szája csücskében parázsló cigi okozhatta a megsemmisítő lángokat.
Az pedig, hogy a kutyaól is összedőlt, senkit nem érdekelt, hiszen az eb pár hónapja kimúlt, amikor valaki patakányméreggel kínálta meg kolbászba csomagolva. Ő már nem reklamálhatott, hogy miért taposta el a sok csizmás tűzoltó a házikóját.
Bimm, bimm.
Fél… valami. Talán fél 5?
A város legszélén található a ház, ám időnként a kedvező szélirány iderepíti a harangszót.
Mellettem, a hatalmas ágy kislányos színei között moccanás. Utána egy dallamfoszlány, egy mély és gyönyörű álom jelzése a valóságnak: az álom tulajdonosa jól érzi magát.
Közvetlenül ebéd után szöktünk meg a munkahelyünkről, régóta érlelődő, egymás irányába mutató szándék-vektorunk eredményeként.
Amikor elhaladtam Anikó mellett, s mintegy közömbösen, néhány mondatot váltottunk egymással – csak azért, hogy halljam ugyan a hangját, de a többi kolléga ne tartsa szükségesnek a hallgatózást –, akkor szólt utánam:
– A kulcsod! Itt felejtetted!
– Köszi! – meredtem csodálkozva az ismeretlen kulcscsomóra, majd gépiesen zsebre vágtam.
Tehát randira hívott! – szaladt szét elégedett vigyorom az ajtón kívülre érve. Azt is kitaláltam, hogy csakis „a tanya” kulcsai lehetnek, amelyről sokat mesélt már, s ahol zavartalanul együtt lehetünk.
Az egész családjuk tanyának nevezte azt a városszéli házat, amiből kihaltak a nagyszülők és talán több előző nemzedék is.
„Ennek az utcának a végén található, a semmin túl” – mutatta már néhányszor Anikó. Ilyen navigálás után könnyű volt, az egymásba érő, egyforma épületek után nagy szünet következett, némi, változatos növényzettel, majd egy erődítmény-szerű birtok, újabb üres telek, s „a tanya”.
Míg a lomha zárral bíbelődtem, a figyelmes szomszéd lomhán kisétált a magas kerítést megszakító, vastag várkapun, szája sarkában füstölgő cigarettával, s alaposan végigmért. Három percen belül, mire a következő zárat is legyőztem, megérkezett Anikó.
Bimm, bimm, bimm.
Ez még mindig csak a nagymutatót harangozza.
Egy párna a feje alá gyűrve, haja lágyan terül el rajta. Felhúzott térdével a takarót öleli magához.
Óvatosan, minden mozdulatot gondosan megtervezve lentebb csúsztam, percekig elégedetten nézegettem a szabadon kandikáló cici kúpos bimbóját. Újabb nesztelen manőverezés eredményeként a kinyújtott és felhúzott lábak közé helyezkedtem, onnan tekintettem végig oda-vissza minden hajlatot és emelkedőt.
Jólesően idéztem fel azokat a perceket, amikor a panoráma még nem volt ilyen mozdulatlan, a hamvas popsit hallatlanul gyorsan megszabadítottam az apró bugyitól, mielőbb látni-érezni akartam mindazt, amit kimondatlanul nekem ígért minden egyes nézésével, valamennyi mosolyával.
A tanya! – mosolyogtam magamban a popsi árnyékában. Kicsit felbolygattuk a hely békéjét, de igazán bevált ez a randi, jól passzoltak a dolgok.
Ezt a szobát évek óta Anikóénak nevezik, gyakran járt ide a panellakásból, ha egy kis csendre vágyott… vagy madárcsicsergésre! Most zendített rá egy vadgalamb az udvarlásra, ugyanakkor a gyilkos diófa más ágain apróbb madarak csivitelve évődtek a langyos szellővel.
A popsi pontosan olyan, mint azt elképzeltem, mikor farmeron keresztül, vagy a szoknyából kilátszó lábak vonalát fantáziámmal meghosszabbítva, reménykedve sejteni véltem. Anikó puncija is beváltotta az ígéretét: engedelmesen nyílt meg résnyire, beengedte kutakodó nyelvemet, mézcseppeket adagolt és tovább tárult. Éreztem közben, hogy gyengéden, ám követelődzőn két kéz fordít meg félig térdelő helyzetemben, s mire – nyelvemmel egy pillanatra sem távolodva – megtettem a 180 fokos fordulatot, lekerült rólam a maradék ruha is, és puha, forró ajkak kóstolgattak…
Most minden csukva. Arcommal közelebb húzódtam és nem győztem betelni a látvánnyal.
Bimm, bimm, bimm, bimm.
No, most kiderül a kismutató állása: bamm, bamm, bamm, bamm, bamm… öt.
Ha háromnegyed egy körül érkeztünk és két-három órán át ismerkedtünk egymás testével, lezavarva közben két menetet, akkor több mint egy órát aludtunk.
– Szimatolsz, mint a kiskutya? Érzem a lélegzetedet a fenekemen… – szólalt meg Anikó váratlanul.
Hátára fordulva, jobb lábát a fejem felett átemelve és a másik oldalamra téve nyújtózott.
– Micsoda finom puncid van! – sóhajtottam fel a kiteljesedő kép láttán.
– Köszi… most a tiéd!
Tenyeremmel eltakartam a bejáratot, mint a kísértés forrását:
– Maradj így, szaladok pisilni, mindjárt jövök! – Még visszaszóltam: – Nem akartalak álmodban megzavarni…
A legkisebb helyiség ajtaja mellett egy vastag, göcsörtös ágból kialakított virágtartó, talán éppen ennek az eredetije pottyant rá a hintaszékes öregúrra?
Mikor visszatértem, Anikó az ablaknál állt, kifelé nézett, a látvány legalább ugyanolyan igéző, mint a lábszéttevős. Átöleltem hátulról, egyik karommal a két cicijét, másikkal a hasa vonalában.
– Mi lett a sorsa annak a bizonyos ágnak? – kérdeztem.
– Ami lezuhant?… Elégett az is.
Szorosan fogtam, meredt farkam a popsijához feszült. Lassan kihúzta egyik karját a szorításomból, s hátranyúlva megmarkolt. Ebben az összekuszálódott helyzetben vánszorogtunk vissza az ágyhoz, nem is akartam már tágítani mögüle.
Térdére és könyökére támaszkodva, szaggatott, apró nyögések kíséretében fogadta be a kéjesen becsusszanó kígyót, majd centiről centire leereszkedtünk. Teljes súlyommal rajta feküdtem, megfontoltan, csigatempóban mozogtam, bár néha nehezemre esett a lassúság, amikor ösztöneim mielőbbi kielégülést sürgettek. Utánozhatatlan érzés!
Nem tudom, meddig sikerült ebben a legintimebb pózban, apró mozgásokkal egymást kényeztetni – tőlem akár szólhatott a világ összes harangja, nem hallottam –, míg egyszer úgy érzetem, nem megy tovább. Nem akartam szép csendesen-diszkréten beereszteni kéjnedveimet mélybíbor tüzébe! Két lábam átemelve az övéin kívülre, s így megtámaszkodva, hirtelen szapora mozgássá változtatva a tapogatózó csúszkálást… pillanatok alatt teletöltöttem eddig visszatartott, fürge cseppjeimmel.
– Meddig maradhatunk? – próbáltam felmérni, mennyire merülhetünk bele ismét az elterülő pihenésbe.
– Ameddig akarunk, de estére haza kell mennem, mert nincs ok, amiért hétköznap itt aludnék.
– Én vagyok az ok…
– Tényleg! Hahaha! Mondom is majd anyunak, hogy jó okom volt rá, egymás után három is, vagy ha reggelig számoljuk, még néhány belefér.
Vállamra tette a fejét, és némán néztünk kifelé az ablakon.
– Nem láttam nyomát a fán, melyik ág tört le – jegyeztem meg egy idő múlva.
– Pedig látszik, ahol a szomszéd lefűrészelte a csonkot.
– Azt is elégette?
Anikó felkönyökölt:
– Úgy érted: eltüntette? Elégette a nyomokat?
Nem tudtam, mit feleljek, ha már így rákérdezett. Hosszan nézett a szemembe, majd higgadtságot színlelve, szinte megkönnyebbülve megszólalt:
– Annyiszor megfordult már a fejemben, hogy a baleset körül mennyi kérdés és rejtély vetődik fel… és mindenre csak egyetlen ember tudhatja a választ, aki véletlenül megsemmisített minden nyomot.
Visszaeresztette a fejét, haja elterült a mellkasomon.
Bimm, bimm, bimm.
Mi van már? Megbolondultak a harangok?
Sokáig elmerültünk a gondolatainkban. Ki-ki a sajátjában.
Columbo hadnagy mit tenne? Talán eddigre lekerülne róla a ballonkabát, sőt a kalap is. Eddig rendben… Ha logikusan végiggondolom, összerakható a puzzle, egyetlen darabka hiányzik: az ok. Az indíték! Valamit megtudhatott az öregúr, miközben naphosszat a hintaszékben ücsörgött. Rájöhetett valamire a kockás pléd alatt, ami összefüggésben áll a szomszédos, gondos erődítménynek látszó „tanyával” és annak szemfüles, mindig éber lakójával…
Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a mai randival – „a tanyán” – nemcsak egy élvezetes kalandba csöppentem bele, amelyet reményeim szerint Anikóval még számtalanszor megismételhetünk, hanem meglegyintett egy titok szele is. S bár ez utóbbit talán sosem fogom megfejteni, az előbbi ismétlésére máris nagy esély mutatkozik, hiszen a kócos fej lassan-lassan csúszik lefelé a hasamon.
