Ködös mese

Reggel, a szokásos kapkodás után, amikor már hasamban a kiflim, de a kávé még nem hat, s nincs túl sok élet a mozgásomban, enyhe önsajnálattal vettem tudomásul a nyakig-tejfelt, amibe házunk barátságos melegéből kerültem. Ajtózárás után hiába kémleltem körül, Macinak is jobb dolga volt az ólban, minthogy kidugja az orrát holmi búcsúzkodási ceremónia kedvéért. Ez tovább rontott amúgy is nyűgös hangulatomon, de elindultam. Először csak szigorúan a lábam elé nézve bandukoltam. A cipőm orrán semmi érdekes nem volt, és különben is – gondoltam –miért megyek én úgy, mint egy ezeréves, fáradt vándor? Kiegyenesedtem hát, nézelődni kezdtem. A kellemetlenül nedves és hideg, eddig agresszívan tolakodónak tűnő természeti jelenség mesetájat varázsolt jól ismert környezetemből.

Mindig csak a következő fa, bokor körvonalai rajzolódtak ki élesen, a többi vattába csomagolva várta, hogy közelebb érve újra rácsodálkozzam létezésére. Némely épületnek kifejezetten jót tett a fehér homály, mások ablakaiból meg szelíd fények pislogtak rám. Valószerűtlennek tűnt a hely. Talán alszom még – villant belém – különben nem tündérföldön mennék át dolgozni.

És már elevenedett is meg képzeletemben a világ: mindenfelé kukucskáló lényeket sejtettem, az egyik bokor Gombóc Artúrrá változott, de nem törődött velem, hanem izgatottan kereste a levelek között elrejtett csokoládé-tartalékot. Kicsit odébb Gullivert vettem észre, aki hasalva, közönyös bámészkodással tűrte, hogy a törpék lekötözzék láthatatlan hálójukkal. A fák mind egy szálig életre keltek, s ahogy haladtam előre, mindig odébb léptek, hogy utat engedjenek nekem, némelyik apró biccentéssel köszöntött is. Vigyorom természetellenesnek hathatott a kora reggeli ködben, de én egyre jobban éreztem magam. Vidám léptekkel szeltem már a távot, költöttem magamban a mesét az elvarázsolt birodalomról.

Lépten, nyomon új ismerősökbe botlottam, nyuszik, őzek, játékos koboldok sejlettek mindenütt. Janka néniék portája helyén most egy mézeskalács házikó állt, amiről a huncut szellőfiú szanaszét prüszkölte a porcukrot, udvarában meg a Csillagszemű juhász őrzött vaddisznó-csordát, s hogy ne fázzon, a fölé magasló fa ágairól csent fehér subába burkolózott. A hárs szívesen adta oda a gallyait húzó deret, mivel ennyivel is könnyebben hintáztathatta a délceg pacsirtát, aki épp trillájával kápráztatja el a szomszéd ágról kukucskáló mókust.

Sietős kopogással egy nő robbant be világomba (szét is szaladtak a manók mind) olyan királynői fejtartással, hogy csodáltam, nem esik hasra. Méla undorral vette tudomásul derűmet, és lassítás nélkül tovabillegett tűsarkain. Sajnáltam őt, hogy nem látja a szépségét, de örömöm nem rontotta azért. Nekem már kedvemre volt a nedves csoda.
Mielőtt tudomást vettem volna a közeledő óvodáról, ahová be kell mennem, még megcsodáltam egy sárga falevél akrobatamutatványát, illetve az azon szörföző tündérkéét, akinek jókedvű kurjantása is a fülemben csengett egy pillanatra.
Mosolyogva léptem az épületbe, vidáman köszöntöttem az előttem érkezetteket.
Belül még kuncogtam magamon picit a gyerekségemért, nem is vertem nagydobra, mitől érzem ilyen jól magam, de egész nap somolyognom kellett, ha az ablakra pillantottam.