Kína-Mongólia. Körutazás a kis sárga emberkék földjén.

Koreából megcsömörölve, nagy várakozással cuccoltunk ki a phenjani vasútállomásra. Hálókocsiijainkban elvackolódva, az ablakon kikönyökölve, felszabadult szívvel intettünk búcsút a hínárként ránk fonódó szeretett helyi idegenvezetőnktől, O-tól a soha többé viszont nem látás reményében.
Amikor az állomás alagútszerű peronjáról kihúzott a vonat, úgy éreztük, mintha valami lidércnyomás alól szabadultunk volna fel. Kényelmesen elhelyezkedtünk ágyainkon, és heverészve tárgyaltuk ki koreai benyomásainkat. Aztán leszállt az este, és mi nyugovóra tértünk.
Hajnali ötkor értünk a kínai határra. Rögtön az ablakhoz tódultunk: Kínát látni. Az első benyomás, ami fogadott bennünket, az volt, hogy ellentétben a koreai kihaltsággal, itt hajnalban is nyüzsgés fogadott bennünket. Míg kicserélték a tengelyeket a kocsikon, addig betódultunk a hatalmas váróterembe. Kiéhezett farkasként rohantuk meg a csecsebecse- és díszműárusokat. Kéjesen merültünk vége-hossza nincs alkudozásba egy-egy csecsebecse láttán. Itt aztán minden teketória nélkül váltották be dugi valutánkat kínai pénzre. Ez olyan pénz volt, ami vörössel felül volt bélyegezve, és csakis az idegeneknek jutott osztályrészül. Sokkal többet ért, mint a helyi pénz. Egyébként nem- igen volt rá szükségünk, mert a barátság-boltokban valutával fizethettünk, ha valaki helyi művésztől akart vásárolni műalkotást, az is elfogadta a valutát. A Yuannak nem volt igazán keletje.

Miután így kicsodálkoztuk magunkat, elvonultunk a büfébe egy jó csésze kínai zöld teával megerősíteni önbizalmunkat. Ránk is fért ez az önbizalom-erősítés. Korea emléke még mindig annyira nyomasztott bennünket, hogy néha még itt is szúró tekinteteket véltünk hátunk közepébe fúródni. De halistennek ez már csak amolyan utórezgésféle volt. Miután sínre tették átszerelt tengelyű vonatunkat, elindultunk Peking - vagy ahogy itt mondják -, Bejing felé. Pekingbe kora délután futott be a vonatunk. A pekingi állomás hatalmas, impozáns épülete és a millió nyüzsgő kínai lenyűgözött bennünket. Az állomás főhomlokzatát Mao hatalmas portréja díszítette. Leszállva a vonatról, kis táblával a nyakában, melyre ki volt írva az IBUSZ név, várt helyi idegenvezetőnk, Mú úr. Mú úr perfekt oroszul beszélt, és ő lett egész kínai tartózkodásunk alatt a fő idegenvezető. Ő kalauzolt végig bennünket az országon. Szép panoráma-buszunkba beszállva azonnal a szállodánk felé vettük az irányt. Bőröndjeinket csak a szállodában, ajtónk előtt láttuk viszont. Kínában az volt a szokás, hogy a bőröndök külön utaztak. Mindenesetre mindig pontosan megérkeztek.

A városba beérve szembeötlött a hatalmas panelpaloták karéja, széles sugárútjaik és toronyházaik. Egész Bejing egy nagy panelrengetegnek tűnt. Megállva húszemeletes szállodánk előtt, kiszálltunk a buszból. Szemünk elé tárult a délutáni csúcsforgalom. A kb. húsz-huszonöt méter széles sugárúton ezrével özönlöttek a kínaiak kerékpárjaikon hazafelé a munkából. Félelmetes látvány volt ez az áradat. Istenem, ha ezek egyszer megindulnak? – borzongtam bele a látványba.

A szálloda ugyanolyan, mint Koreában. Sehol egy nő. Mindenki férfi a személyzetből. Férfi a boy, a gyezsurnaja, a kuveros, a szobalány. Tehát nőtelenített a személyzet. Azért minden ment patentül. Nagy tisztaság és rend uralkodott a III. osztályú szállodánkban.
Másnap reggelire levonultunk az étterembe. Meglepő változást tapasztaltunk Koreához képest: emberi mértékűek voltak az asztalok. Nem kellett az asztalok alá hétrét hajtani lábainkat, nyugodtan, egyenes derékkal ülhettünk székünkön a hatalmas, hétszemélyes kerek asztaloknál. Az asztallap közepe körben elforgatható volt. Ugyanis Kínában az a szokás, hogy egyszerre kihoznak hétféle ételt, s kinek mi tetszik, azt maga felé forgatja, s kiveszi a porcióját.
Hogy mi volt a reggeli? Megpróbálom rekonstruálni a menüt.
Bambuszrügy olajban, búzacsíra, szójacsíra, gombasaláta, majonézes szarvasgomba, babsaláta, apró garnélarákok cukros szirupban. Ezek előételek voltak.
Utána jött kétféle olajos hal, halsaláta és padlizsán rántva, sült banán.
Harmadik fogásként hoztak tejet, mézet, főtt rizst, mézes bundában sült szója kroketteket.
Általában ilyen könnyű reggeliket kaptunk. Persze aki megkívánta, pár yuanért annyi kígyópálinkát ihatott bemelegítőül, amennyit csak akart.

A bőséges reggeli után, lenge magyarba öltözve buszra ültünk, és elindultunk a Kínai Nagy Fal megmászására. Az út 4 órás volt oda és négy óra vissza. Csodálatos tájak suhantak el mellettünk, és nekünk még megadatott az élmény, hogy lépten-nyomon ledűlt, félig működő és még működő népi kohókban gyönyörködhessünk. A kínai vidék házai nem keltettek jó benyomást, mert igen jelentéktelenek voltak. Általában vályogból készültek, és hullámbádoggal voltak fedve.
A nagy fal látnivalóval mindenért kárpótolt bennünket. Szobatársam, sokdioptriás Gyula, két fényképezőgépet nyakába akasztva, nem győzte azokat kattintgatni. A főbejáratnál álltunk meg. Itt egy négyszögletes téren besoroltak a különböző csoportok buszai, majd kis zászlóval a kezében elől idegenvezetőinkkel megindultunk a falakra.

A kínai nagy fal

A kínai nagy falat még az időszámítás előtti időkben a nagy mongol, hun népvándorlás korában emelték. Célja az volt, hogy Észak-Kína, főként a főváros és környéke kerüljön védelem alá. Ez, a körülbelül négyezer kilométer hosszúságú erődrendszer impozáns vonulatával még a világűrből is kivehető. Közelebbről nézve 6-7 méter magasságú töltés, melynek szélessége négy méter. A töltés külseje kikövezett, támfalszerű. Valószínűleg úgy készült, hogy vesszőfonatok közé cölöpöket vertek le, majd a közét földdel bedöngölték. Ezután kaphatta a kőborítást. Általában 150-200 méterenként vannak őrtornyok s pihenőhelyek kialakítva. A fal teteje ki van kövezve, és kocsival járható. Állandó őrjáratot tartottak a falakon, s az őrtoronyból zászló- és fényjelekkel, hihetetlen távolságokra jutott el az ellenség közeledtének híre rövid idő alatt.
Végigmentünk a nagy fal egy szakaszán két őrtorony között. Lenyűgöző látvány tárult elénk. Beláttuk a messzi tájakat, hegyeket, völgyeket. Ma már nincs védelmi szerepe a falnak, de mint idegenforgalmi vonzerő, óriási a jelentősége.
Szerény ebédünket a Nagy Fal egyik vendégfogadójában költöttük el, melynek hangzatos elnevezése így hangzott: Fogadó a Pekingi Kacsához.
A vörösfenyő oszlopokon nyugvó hatalmas, díszes aranyozású pagoda impozáns látványt nyújtott. Az asztalok itt is kör alakúak és hétszemélyesek. Asztal közepe forgó. A szertartás így zajlott le. Mindenki kapott egy csészét, mely kb. 3 deciliter tartalmú, s hozzá egy porcelán kanalat. A csésze mellé két evőpálcika dukált. Aperitifként kaptunk egy kupica rizspálinkát, s annyi sört az ebédhez, amennyit akartunk.

Az előételek:
Pácolt nyers halszeletek, lazac, füstölt hering, tengeri uborka, polip és csikóhal nyersen.
Második fogás:
Mézes-, bundás szójakrokett, cukrozott garnélarák, karamellás öntetben sült tengeri hal, karfiolszószban kis húsgombócok.
Főétel:
Mikor végeztünk a második fogással, akkor porcelántálon behozták a ropogós pirosra sütött, karamellával leöntött pekingi kacsát, és büszkén felmutatták, majd eltűntek vele, hogy feldarabolva visszahozzák. Míg a kacsát darabolták, addig kihozták az aranyló húslevest, párolt rizst. Míg a levest fogyasztottuk, közben megjött a kacsa. Ez volt a főétel.
Utóétel:
Gyümölcsök.
Így nézett ki naponta az ebédünk, annyi változtatással, hogy a főétel néha csodálatos sertéssült vagy gyöngytyúk vagy, tapírsült volt. Ezt azért írtam le, mert annyi mendemonda kering a kínai ételekről. Csak annyit jegyzek meg, hogy oly finom és ízletes minden fogás, s oly gusztán van tálalva, hogy nem lehet ellenállni. Aki ínyenc és ez nem elég, az a szabad idejében elmehet kis népi drug stor-okba, és speciális kígyó, kutya, hernyó vagy éppen fuku falatokat nassolhatott.

A nagy fal után visszaúton megnéztük a Ming sírokat. A Ming-sírok jellegzetessége abban van, hogy óriási földalatti termekben helyezkednek el. A sírok szarkofágszerűek, s benne a halotton kívül az ékszerek hűlt helyei és a szolgák csontjai hevernek. A hatalmas kincseket Csank Kai-sek a második világháború után a kincstárral együtt Tajvanra szállította.
Este, a hatalmas túra izgalmaitól kifáradva tértünk nyugovóra. Másnap a Vadludak és a Fehér Ló palotáját tekintettük meg, majd az Ég Templomába zarándokoltunk el. Az Ég Temploma hatalmas, kör alakú, dús aranyozású épület. Itt is a kék, vörös szín dominál. Azt a célt szolgálta az épület, hogy a holdújév ünnepén az uralkodó kijött ide, és napokig imádkozott a termésért, esőért. Aztán hamarosan meg is jött az eső. Az a szokás Kínában, hogy 10 évente lebontják az impozáns kegyhelyeket, hogy aztán újat emeljenek helyette. Ez azért szükséges, hogy a mesterek el ne felejtsék az ősi építészeti tudományt. Így aztán a kulturális forradalom rombolását könnyen lehet restaurálni, mint láttuk is sok megújuló épület elővarázsolása során. Az történt ugyanis, hogy egyes csodálatos freskókat és domborműveket az őrületnek ellenálló műértő egyének óvó, mész és gipsztakaró alá rejtettek Mao vigyázó szemei elől, s most ennek az óvó álcarétegnek az eltakarítása folyt. A mesterek nem felejtették el a tudásukat, s szemkápráztatóan bújtak elő a kék, arany, vörös díszítések.

Téli Palota

A tiltott város a Tiananmen térről nyílik, és a vízi-kapun történik a belépés. Benn, a hatalmas területen paloták és műhelyek, kaszárnyák, középületek sora helyezkedik el. A szépség, a harmónia úgy vágja mellbe az embert, hogy nem kap lélegzetet. Leírni hosszú volna az épületeket, így nem próbálkozom vele. Mindenesetre azt tudom tanácsolni, hogy csak hét közben menjünk és délelőtt, mert hét végén a helyi lakosok elözönlik a palotát, és nem lehet nézelődni nyugodtan.
A tiltott városban egy csodálatos, mesterséges tavon horgonyzik egy márványhajó, melyet az egyik Ming császár készíttetett feleségének. A márványhajón ebédeltünk. Nem sorolom fel a királyi menüt, mert a bőség zavarával küszködve ismétlésbe esnék.

Nyári Palota ( a császárnék palotája)

A Nyári Palota kisebb területen van, mint a Téli, de olyan csodálatos, oly finom, színekben és épületekben oly harmonikus, hogy nem lehet betelni díszeivel. Itt is van egy hatalmas szentély és több száz méteres torony, melyet megmásztunk. Mire felértünk a több száz márványlépcsőn, igencsak elfáradtunk. Itt néztük meg a királyné kincstárát. A kínaiak, amilyen ügyesek, élethű másolatokat készítettek a Tajvanon lévő királyi kincsekről, s eredeti szépségében pompázva bámulhattuk meg a császári koronák, páva trónok, ékszerek káprázatos sokaságát.

Tiananmen tér

A Tiananmen tér hatalmas, több kilométeres terület, melyen átmenő és körforgalom is volt. Jobb oldalán a Téli Palota, baloldalán a Nyári Palota, míg középen a Mao-mauzóleum van elhelyezve. A kerékpárosok özöne impozáns látványt nyújt. A mauzóleummal átellenben van a Nagy Nemzetgyűlés palotája. A tér itt is, mint máshol a világon, teli van árus bódékkal, pavilonokkal. A galambok viszont hiányoznak. Kiirtották őket. Láttuk a tacepaókat is. Sajnos kínaiul voltak írva, így elolvasni nem tudtuk.

A Nagy Tetem

Természetesen nem hagyhattuk ki mi sem a Nagy Tetem: Mao, bebalzsamozott hullájának megtekintését. Háromnegyed órás sorban állás után végre a bejárathoz értünk. Körülbelül olyan szisztéma szerint megy itt is a dolog, mint Moszkvában. A több tízezer bennszülött tömör sorokban várakozik, s 15-16 óra között a külön sorakozó külföldi turistákat előre engedik. Még szerencse. No, szóval belépünk a kriptaszerű, halvány, derengő fénnyel megvilágított, kellemesen hűvös kriptába. Aztán körbehaladva egy tapétaajtón át bejutunk a szentélybe. Egy bíborral letakart talapzaton fekszik, sárga fénnyel megvilágítva az Isten: Mao. Sárga, ráncos kezei mellén összefonva. Deréktól lefelé letakarva egy bíborlepellel.
Megmondom őszintén, nem tett rám különösebben mély benyomást. Nem ilyennek képzeltem el. Felszabadultan léptünk ki a komor kriptából a napfényre.
Ezzel bejingi tartózkodásunk véget is ért, s másnap vidéki körútra indultunk. Szobatársammal összecsomagoltunk, és bekígyópálinkázva tértünk nyugovóra.

Nanking

Nankingban, az egykori fővárosban Szun Jat-Szen, az első köztársasági elnök első székhelyére vonattal étkeztünk Bejingből.
Az állomásról kilépve nyüzsgő emberszőnyegen lépkedtünk keresztül ránk várakozó buszunkig. Az állomás előtti hatalmas téren és parkban mindenütt, amerre a szem ellát, batyus, cuccos kínaiak, öregek és fiatalok, asszonyok, férfiak és gyerekek ültek, hevertek vonatra várva. Először vágott mellbe a tömeg. Először ébredtem rá, mit is jelenthet a tömeg hatalma, hatalmassága. A vidék volt itt Nanking kapujában. Azok heverésztek, akik a messzi vidékről jöttek fel munkát keresni. A tömeg nyomasztó sokaságát elhagyva beautóztunk a városba. Nanking modern nagyváros benyomását kelti a városmagot övező hatalmas bádogváros peremmel együtt.
Nankingban csak két napig időztünk. Fő nevezetessége a Szun Jat-Szen mauzóleum, amit érdemes megnézni; és az impozáns vár, a régi erődítmény. Szen Jat-Szen, egy vidéki, orvosból lett forradalmár és politikus, akit a nép az első demokrácia államfőjévé emelt. Sajnos vastagbél rákban szenvedett, és a hatalom csúcsán meghalt. A nép szentként tiszteli, és bebalzsamozott holttestét impozáns mauzóleumban a zarándokok milliói keresik fel gyógyulni vágyóan.

Liogang

Liogang a kertek városa. Elsősorban a Liogangtól nem messze található remetebarlangokat néztük meg. A barlangokat a hegyoldalba vájták, és rengeteg remetének adtak otthont hajdanán. A barlangok és környékük szent zarándokhellyé léptek elő a lacikonyhások, kegyszerárusok siserahadát odavonzva. Megnéztünk több gyönyörű kínai kertet is, többek között a bolond mandarin kertjét, ami fenséges, művészi látványt nyújtott. A mesterségesen nyírt és nevelt fák, fácskák, cserjék, a különleges madárkák látványa kedves színfoltot adott látogatásunknak.

Hszian, az agyagkatonák városa
Hszianba az agyagkatonák miatt mentünk. Sajnos, sem fényképezőgépet, sem videót nem engedtek magunkkal vinni, pedig lett volna mit megörökíteni. A hatalmas, több tízezer négyzetméternyi területen kiásott harcosok egy óriási tetőszerkezet alatt helyezkednek el. Sétautakon lehetett szemlélődni az alattunk elterülő látványon. A hadsereg szabályos alakzatokban, embermagasságú szürke és festett agyagfigurák századokba és ezredekbe való állításával úgy nézett ki, mintha díszszemlén lennének. Csak épp, hogy vezényszavak nem hangzottak el. Döbbenetes volt a látvány.

Sanghaj

Hsziant elhagyva dél kapujához, Sanghajhoz érkeztünk. Sanghaj a hatalmas kikötőváros, párás tikkasztó meleggel fogadott bennünket. Mivel négy napot időztünk itt, és volt időnk a nép között sétálni, így érzékelhettük a tömeg hatalmas mivoltát. Bár millióegy ember hömpölygött az utcán gyalogosan és kerékpáron, soha egy hangos szó, inzultus nem hallatszott. A nép,mosolygó, halk és érdeklődő. Úton, útfélen érdeklődtek, kik vagyunk, honnan jöttünk.
Első nap meglátogattuk a császárné nyári rezidenciáját, ami a pekingi nyári rezidencia hű mása. Délután sétahajózást tettünk a tengeren és a Sárga folyó deltájában. Csodálatos volt elnézni a nyüzsgő kikötői életet. A kis dzsunkáktól a tízemeletes, háznagyságú cirkálókig mindenféle hajóval találkozhattunk itt.

Másnap az elmaradhatatlan népi kommuna meglátogatása következett. Itt kell megemlítenem, hogy vezetőnk egy alacsony, ravasz, ötven év körüli emberke: San úr volt. És mit ad isten, amikor négy év múlva errefelé jártam, és az akkor is kötelező kommuna-vizitet beiktatták programunkba, ugyanolyan vehemenciával dicsérte a kommunák nagyszerűségét, mint először. Kitalálhatták, hogy négy év múlva is San úr volt az idegenvezetőnk. És nem volt apelláta, hiába mondtuk, hogy már láttuk a híres kommunát, nem tágított: program, meg kell nézni, túl kell esni rajta!
A kommunában
A kommunába érve feltűnt a házak rendezettsége és egyformasága. A gyerekek és asszonyok, akik a telepen otthon tartózkodtak, tiszták és egyszerűen öltözöttek voltak. Először a faluházba vittek bennünket, ahol jázminteát szolgáltak fel, majd rövid ismertetőt adtak a kommunák lényegéről, az önerőre támaszkodás elvéről.

A teaházból átvonultunk megtekinteni az orvosi rendelőt, ahol akupunktúrás, homoöpatikus kezeléseket láttunk, majd reumatikus betegek csontkovács módszerrel való gyógyítását. A reumaosztályon láttunk hétrét görnyedt anyókákat a kezelés előtt, s az iszapkúra, és csontkovács dögönyözése után egyenes derékkal hagyták el a kezelés színhelyét. Bemutatták a moxa-terápiát is. Végül is szobatársam, Gyula jelentkezett, akinek magas vérnyomása és állandó prosztatazavarai voltak. Nagyon érdekes esetnek lehettünk tanúi. Gyulát leültette a gyógyász magával szemben, és bal kezével megfogta Gyula jobb kezét. Jobb kezébe egy aranyozott ingát vett, és koncentrálva meredt az ingára. Az inga kilengett. Hol jobbra, hol balra. Minden kilengésnél valamit firkantott az előtte levő papírra. Majd amikor befejezte, megszólalt.
– Önnek súlyos komplexumai vannak. Szorosan kötődik az édesanyjához, ezért a jing és a jang energiája diszharmóniában van egymással. Magas vérnyomása és prosztatabántalmai vannak. – Döbbenten meredtünk a gyógyászra, és Gyula mindent megerősített.
Mivel nem akart senki sem jelentkezni, én jelentkeztem. Velem is elvégezte a tesztet.
– Önnek csodálatos harmóniában van a jing és a jang energiája. Energiája a csúcson van. Születésekor is csúcson volt. Élete első harmadában közeljárt a halálhoz, leállt a veséje, talán veseköve volt. Magas vérnyomásban szenved, és a veséből eredeztetve.
– Teljesen igaz – jegyeztem meg a többiek tapsa közepette. A taps a mesternek szólt.
Rögtön kaptunk egy-egy doboz csodapirulát, s ezeket kellett három héten át szorgalmasan szedegetni. Ami azt illeti, kínai tartózkodásom alatt nem kellett vérnyomáscsökkentőt szednem.

A rendelőből átvittek bennünket a varrodába. Ez tipikus konfekcióüzem volt, sok fiatal lány varrta a konfekciós fehérneműket.
Innen a sertés- és marhatelepre mentünk. Végigvezettek a végeláthatatlan sorban elhelyezett kismalacokkal teli bokszok között, majd a kisborjú-nevelő és a tehénistállók következtek. Az egész szépséghibája, az orrfacsaró bűz, és cipőnkre ragadó ganéj volt. Ez megkeserítette a körömcipőben tipegő női útitársak életét.
Közben elérkezett az ebédidő. Egy, az ebéd céljára épített, féltetővel ellátott, tágas ebédlőbe vittek bennünket. Asztalaink csodálatosan fel voltak díszítve. Az ebéd már a mi szájízünk szerinti volt. Az előételekből hiányzott a hal, helyette vízisikló, csiga és különböző rügyek szerepeltek. A második fogás: hatalmas tálban aranyló húsleves velős csonttal. Utána többféle sertés, kutya és szárnyas sültek következtek. Befejezésül rizsből készült sütemények, szóló, alma és barack. Mindehhez töménytelen rizspálinka és sör. A végén kihoztak mindenkinek egy tojást kistányéron, majd mielőtt hozzákezdtünk volna, egy hatalmas üveghordót tettek az asztal tetejére, benne karvastagságú kígyóval és rajta a csap. A csapból mindenki annyi kígyópálinkát vehetett, amennyit akart.

Miután így megerősítettük az öntudatunkat, kiadták az ukázt, hogy hámozzuk meg a 15 napos tojást, és fogyasszuk el. A tojás héjának lefejtése után nekiálltunk a tojásnak. Volt, aki azonnal rosszul lett, de például Gyula, a szobatársam, aki elég rosszul látott, az, bárgyú mosollyal az arcán falta a tojást, míg én elzsibbadva a pálinkától alig delíriumban csócsáltam a félig kifejlődött és tojásban főtt kiscsirkét. Megmondom őszintén, a látvány barbár voltát feledtette a csemege felséges íze. A megpróbáltatást tüzes vörösborral öblítettük le a rosszul lett két hölgy kivételével
A társaság kitett magáért. A kiadós ebédet jázminteázás követte, majd üde színfoltként meglátogattuk a kisóvodásokat. A drága csöppségek rögtönzött kis táncikáló bemutatót végeztek nekünk, majd énekelgettek, s végül a jenki indulót játszó óvónő klimpírozására búcsúztak el tőlünk.

Ezután következett a hatalmas nyulászat és a nyúlszőrüzem megtekintése. Elmondták, hogy egy különlegesen kitenyésztett fajtával dolgoznak. Hatalmas szőranyagot termel, és a húsa is ehető. Aztán bevittek bennünket a kártolóba, majd a szövődébe. Szemünk előtt alakult át a nyúlszőr fonallá, majd ruhaszövetté. A szövésnél 30% nyúlszőrhöz adtak 10% gyapjút és 60% vásznat.
A nyúlszőrüzem meglátogatása után a kis házi sziklakertbe vittek bennünket, ahol gyönyörű bonzafa kiállításban gyönyörködtünk. Itt mondták el, hogy ez egy hatalmas népi kommuna, és közvetlen Sanghaj ellátására szerveződött. Ilyen kommuna van még a környéken 200 darab. Tátott szájjal hallgattuk a beszámolót.
Amikor négy év múlva újra errefelé vetődtem, ezt a bemutatót újfent végigéltem újra San úr vezénylete alatt, és újra elmondta a gyógyász a bajaimat... Szóval így múlattuk az idot Sanghajban.
Sanghajban utunk végén voltunk, és annyira felbátorodtunk, hogy párban ki mertünk menni a nép közé, és sétálgattunk a sétányon, be-betértünk a kis műhelyekbe. Az embereken általában egyforma kék nadrág, fehér ing volt: értsd alatta a férfiakon és nőkön egyaránt. De már egyre több modernül öltözött fiatal lány és fiú is megjelent dögös cuccokban. Kisgyereket toló nőt keveset láttunk. Hála a születésszabályozásnak, csak elvétve szülnek 1-2 gyereket. Ugyanis azt dotálják, ha kevés a gyerek. Akinek 3-nál több van, attól megvonják a családi pótlékot. Regresszíve adják a segélyt.
A császárné palotájában akkora volt a tömeg, hogy csak araszolva tudtunk haladni, és mivel vasárnapra esett a látogatás, a beözönlő kínai őslakosság szinte bepasszírozott bennünket a műemlékek közé. Rettenetesen megizzadtunk a 38 fokos hőségben. Szabadidőnkben még elsétáltunk a kilátóhoz, felmentünk a teraszra, csodálatos fagylaltokat nyalogatni és sörbetet inni. Fentről nyüzsgő hangyabolynak tűnt a lent sétálgató tömeg.

A búcsúesten

Utolsó napon egy búcsúvacsorát adott San úr. A vacsora 27 fogásból állt. Nem akarom most itt felsorolni mindet s ismétlésekbe bocsátkozni, de egypárat megemlítenék: vízisikló ecetben, párolt kutyapecsenye, sündisznó mandulával, patisszon krokett mazsolával töltve, csodálatos kígyópörkölt, pekingi kacsa, és az est koronája a száznapos tojás. Igaz, hogy amikor kihozták a tojásokat, egyeseket a rosszullét kerülgetett, de vezetőink meggyőztek bennünket, hogy ez a tojás nem az a tojás. Ez nem csirkés tojás, ez úgy készül, hogy a tojásokat sós vízben megfőzik, majd egy hordóban 100 napra beássák a földbe. Utána kiveszik, és azt tálalják most nekünk. Mondhatták nekünk, hogy az immunrendszerünket, a férfiasságunkat erősíti, apellálhattak a jing meg a jang erőkre, borzalommal, vegyes undorral kóstolgattuk a fekete és büdös tojásokat. Az íze viszont fenséges volt. Így aztán legyűrve bizalmatlanságunkat – melyet táplált a kommunában elszenvedett csirkés 15 napos tojás borzalma is és ízének fertelemsége – lassanként elfogyasztottuk a 100 napos tojásokat. Önbizalmunkat megerősítendő, itt is jócskán fogyasztottuk a rizs- és kígyópálinkát. Csak itt azzal a különbséggel, hogy a lakoma végén, annak csúcspontjaként az üveghordóból kiemelték a borzalmas nagy kígyót, és elvitték, hogy aztán díszgyertyák hunyorgó félhomályában kistányérokon tálalják fel a szeszben pácolt hüllőt elképedt útitársaimnak és jómagamnak. Mondhatom, aki részt vett ezen a búcsúlakomán, az úgy megedződött, hogy bárhol jár a világban, semmi sem tudja megrendíteni. Így búcsúztunk Sanghajtól, ilyen gazdag gasztronómiai élménnyel gyarapodva.
Utolsó napunkat Bejingben töltöttük. Még egyszer végigbóklásztuk a Tienanmen teret, s búcsúzásul kötelezően tiszteletünket tettük a nagy Vezér múmiájánál, hátha változott valamit két hét alatt. Nem láttam rajta semmiféle változást, még bibircsókjainak száma sem nőtt.


MONGÓLIA

Hajnalban ültünk vonatra, hogy búcsút intve Kínának, Mongóliába utazzunk. Utunk, először sűrűn lakott területeken, majd egyre gyérülő kisvárosokon, falvakon át vezetett a hatalmas mongol pusztában. A mongol puszta lenyűgöző volt. A végtelen zöld mezőkön sehol egy állat, sehol egy ember. Órákat robogtunk, amikor egy rétisast, tevecsordát, vezető mongolt, egy jurtát láttunk. Szinte kihaltnak tűnt a táj. Néha láttunk kisebb lovas-csordát, apró mongol lovakon, szőrén megülve vágtázó sihedereket, és ostorát vadul pattogtató aggastyánokat. Késő délutáni szürkületben értünk Ulánbátor körzetébe. A várost hatalmas jurta-tábor fogja közre. Több száz, de lehet hogy több kilométer sugarú körgyűrűként, mint valami ostromló tatártábor veszi körül a jurta-kolónia a várost.

Az állomásra befutva azonnal a város egyetlen szállodájába hajtattak velünk, s elhelyezkedve egyszerű szobáinkba,, tisztálkodás után lementünk vacsorázni. A hatalmas étteremben mindenféle náció adott randevút egymásnak. Voltak itt francia, német, angol és magyar mérnökök, kutatók, orvosok és turisták vegyesen. A vendégek nagyobb részét azonban az itt dolgozó szakemberek tették ki. Sok magyarral beszéltünk, s lehangoltan nyilatkoztak az itteni posványról.
A vacsora azonban pompás volt. A mongolok kitettek magukért. Csodálatos birkaragu levest kaptunk. Aztán tésztába tekert borsos birka fasírtot, amit kifőztek a tésztában, és valami csodálatos mártással tálaltak, amibe kelbimbók voltak belefőzve. Kaptunk különböző birkakotlett-féleségeket, majd egészben sült bárányt hoztak ki, és ott az asztal közepén szeletelték fel a vendégeknek. A végén orosz tortaféleségeket, vodkát és pezsgőt tálaltak.
Ulánbátori városnézés

Másnap a hűvös 10 fok körüli időben, lengedező szélben indultunk útnak, hogy előbb busszal majd gyalog folytassuk sétánkat. A busszal felmentünk a hatalmas Szuhe Bátor-emlékűmhöz és a monumentális Sztálin-szoborhoz. Egyébként az egész olyan benyomást tett rám, mintha a századelejei Csitában vagy Irkutszkban valamelyik orosz gyarmati kolónián járnék. Megerősítette elképzelésemet az úton-útfélen jelenlévő sok-sok orosz katona és jármű. Sivár és szürke volt a város. Nem tetszett. És a várost körülvevő jurta-tábor egyenesen félelmetes. Az utcán járó feketére cserzett arcú, bőrökbe bugyolált, halinacsizmás toprongy leírhatatlanul penetráns bűzt árasztó, kortalan ezer-ránc apókák és anyókák visszataszítóak voltak. A gyermekek szintén rettenetesen néztek ki a magukra aggatott állatbőrökben, fekete retkes kis kezükkel dörgölték csipás, trachomás szemüket és örökké taknyos orrukat.

Az áruház

Ulánbátornak egy hatalmas áruháza van: a mongol GUM.
Mondták nekünk, hogy ne váltsunk be tugrikot, de mi nem hallgatva az intő szóra, igencsak elláttuk magunkat. Én is jó ötezer forintért váltottam be tugrikot. Aztán amikor kiderült, hogy ez az egy áruház van, a benne a jól-ismert szovjet tucatáru, hát igencsak félreállt a szájunk. Aztán miután magunkhoz tértünk ettől a traumától, kiszédelegve a metsző hideggé változó szélben, a városban kóvályogva felleltünk egy-két ócskást, handlét és szuvenír-boltot.
Pénzünk egy részét kis réztárgyakra, apró szuvenírekre költöttük. Volt, aki usánkát vett, muffot, sőt sokdioptriás Gyula barátom még vett egy halinacsizmát is. A maradék pénzünket elittuk a búcsúesten. Aztán eljött az utolsó vacsora, 0és bepezsgőzve, élményekkel megtöltve a tarisznyánkat autóztunk ki este 10-kor a reptérre.

A reptéren megdöbbentő élményben volt részünk, mármint azoknak, akik nem ismerik a szovjet belsőjáratokat. Én ugye, aki végigéltem már egy-két vnukovói dekkolást, nem csodálkoztam, amikor a katonai parancsnok kijelentette, hogy a gép nem indul, majd később, de lehet, hogy csak négy nap múlva. Magyarázat egy szál sem. Ekkor omlott össze idegenvezetőnk Ica, és kitért a hitéből. Nekünk ugye, megvolt a jegyünk a moszkvai járatra, nem lehetett gatyázni. A hatalmas bundákat cuccolló lengyelek nyugodtan ültek a farkas és kutyabundákon, sőt a rekkenő hőség ellenére még rajtuk is volt egy-egy bunda a kabát alatt... Délelőtt tízre végül is kiderült, hogy megy ugyan egy futárgép, de Irkutszkig, ott át kell szállni, de erre csak tizenöten férünk fel. Mivel a mi csoportunk 13 fő volt, így mi tudtunk elmenni. Nagy kő esett le a szívünkről. Még részt vettünk egy óriási vámvizsgálaton. A mongolok mindenünket kiforgatták, s elkérték certifikátunkat a vásárolt árukról, amit viszont elfelejtettek visszaadni. Miután átpréselődtünk az öklüket rázó lengyel bizniszmenek sorfalán, s részvéttel legeltettük szemünket a bundákban izzadó handlékon, bőröndjeinket feldobáltuk egy befaroló teherautó platójára. A teherautó el, mi be a tranzitba. Az ablakból elhűlve szemléltük, miképpen hányták szinte vasvillával bőröndjeinket a gép bal oldali rakterébe. Majd amikor már beszállhattunk volna, megjelent egy négy fős katonai csoport, s hatalmas vasládákat próbáltak még a gépbe begyömöszölni. Elborzadva néztük, mint cincálják kis, előbb bepasszírozott bőröndjeinket, hogy helyet csináljanak az újabb ládáknak. Végül is hatalmas izgalmak árán felkerültek málháink, és végül mi is a futárgépre.

Irkutszkban aztán szépen kiszállítottak bennünket. Kicsekkolás, motozás, vámolás. Aki már átesett az orosz vámosok tortúráján, az el tudja képzelni, hogy megőrültünk, amikor a motozó vámos hölgyek el akarták kobozni maradék nes-cafénkat, kínai csokijainkat, s amikor ki tudja hányadszor részletesen fel kellett sorolni a nálunk levő idegen pénzeket, ékszereket... Na, de sebaj, mindezért kárpótolt a mediterrán nyári napsütés a virágdíszbe öltözött irkutszki repülőtéren. Négyórás lődörgés után becsekkolás: irány Habarovszk. Habarovszkban megismétlődik a ki- és becsekkolás, és végre óriási gyötrődések után, megérkezés Moszkvába. A vnukovói vámolás és kicsekkolás már nem is rendített meg bennünket. Boldogan ültünk buszunkban, és robogtunk a Kozmosz szállodába. A Kozmosz jól-ismert tranzitszálló, legalább annyiszor fordultam meg benne, mint Osztankínóban. Ismerősként mentünk le sétálni a munkásnegyedbe, hogy megnézzük, meg vannak-e még a három évvel ezelőtti Izvesztyiják és Pravdák az ablakokon. Megvoltak. Annyi változás történt azért, hogy a templomot kitatarozták, és éppen mise volt. Bementünk. Gyönyörű látvány volt belül, és lenyűgöző élményben volt részünk.

Ebéd után lementünk a boltokba, elköltendő maradék rubeleinket. Nem akarok propagandát csinálni, de az élelmiszer boltokban a halbűzön és a hatalmas fagyaszott tengeri halakon kívül csak konzervek sorakoztak. Azaz mégsem. Átverekedve magunkat a bűzkordonon egy termetes matróna hatalmas véres húsvágó tőkén egy fél disznót darabolt bárdjával a békésen sorban álló tömegnek. Na, de hogy? Nem úgy ám, mint itthon, bontva. Na, nem! Ahogy jött: keresztben. Az első kapta a fejet, a második egy szeletet a nyakával, a harmadik a mellső lábakat és így tovább, míg az utolsónak csak a farka jutott. Ledöbbenve, kiguvadt szemekkel néztük a jelenséget. Felfordult gyomorral iszkoltunk ki, s léptünk be az elektromos boltba.
A boltban tök üresség. A faliszekrénynek álcázott vitrinben: két villanykörte, egy vasaló és egy hajsütővas volt kitéve. Öt eladó támassza a pultokat. Belépünk, köszönünk, majd kiguvadt szemekkel szemléljük a látványt. Kérdezik, mit parancsolunk?

Mondom én, hogy szeretnék valami elektronikát, rádiót vagy valami dallamcsengőt, vagy ilyesmit. Értelmetlenül bámulnak rám, mintha a Holdról jöttem volna, s mutatnak a vitrinre. Végül is kiderült, hogy lényegében ma csak a vitrinbe betett áruk kaphatók. Hiába van dallamcsengő a polcokon, a raktárban s rádió is. Nem: ma ezek nem kaphatók, holnap másik három-négy fajta, és így tovább. Ez a szocialista elosztás gyakorlata. Félőrülten támolyogtunk ki a boltocskából. Végül is nem kaptam sehol sem dallamcsengőt. Aztán bementünk egy-két cipőboltba. Sajnálom szegény oroszokat: mindenütt műbőrcipőket árultak. Ruha- és gyerekboltok. Ez aztán a legizgalmasabb. Az egyik ruházati boltban kanyargó sor.
– Mit árulnak? – kérdezem az egyik sorban állótól.
– Usánkát – mondja a legtermészetesebben.
– Nyáron? – nézek rá bambán.
– Akkor kell megvenni, amikor van. – mondta o bölcsen, s megszégyenülten vánszorogtam a sor végére.
– Akkor hát vegyünk valami szép usánkát mi is, Gyulám! – mondom szobatársamnak, s mivel időnk tenger, kivártuk a sorunkat. Odaérve, fel sem nézve az eladó kezünkbe nyomott egy-egy usánkát meg a blokkot.
– Szkolkó rázmér? – bőgöm kétségbeesetten meredve a legalább 59-es hatalmas tökfödőre.
– Csencs! – vágja pofámba nyugodtan a szavakat az eladó, és már a következő vevővel foglalkozik.
Még egy kétségbeesett próbálkozást teszek:
– Eto color plahoj! Rázmér bolsaja! Usanka plahoj! – kaffogom, de o csak int elhessegetően.
Gyula viszont egy kis szürkét kap, ami se neki, se nekem nem jó. Bénán forgatjuk kezünkben az árut, majd kifizetve, beállunk a másik sarokban lévő csencselők körébe. Ekkor ugrik be, ugyanis a szisztéma. Nem gatyáznak az egyéni igényekkel, mert ha mindenkit meghallgatnának, nem fogyna el a sor sohse. Mindenki kap egy darab usánkát, majd aztán arrébb menve egymás közt méretre és színre cserélik. Erre mondják: ügyes.
Így aztán már nem is zaklatott fel az sem, amikor a cipősoron – aki kapja, marja, – osztották a cipőket, és a sarokban meg cserélgették méretre.

Így telt utolsó délutánunk Moszkvában, hogy aztán élményekkel megrakodva felszálljunk a Malév-gépre, s elrepüljünk hazafelé. Ezzel aztán egy időre be is fejeztem a szocialista tábor és főleg a Szovjetunió felderítését.
Az utóbbi tíz évben Délkelet-Ázsiával, Japánnal és Délamerikával ismerkedtem. S mialatt és hűtlenül a nyugati végeket vallattam, álnokul szétesett a nagy Szovjetunió. És ha újra útra kelek, már csak az utódállamocskákban tehetem tiszteletemet. Hát, istenem, így változik körülöttünk a világ!