Kicsi zöld űrhajó

Életem legkülönösebb vizsgája volt. Hogy legszerencsésebb, azt nem mondhatnám, de nem volt mindennapi. Így a nyári élménybeszámolók hangzanak általános iskolában, de most már mindegy. Még a hangulathoz sem illik.

Szóbeli volt, amit amúgy is annyira kedvelek, mert ha tudok is valamit, abba is bele lehet zavarodni. Adott esetben ez a veszély nem fenyegetett, semmit nem tudtam. Önhibámon kívül, vagy belül, ki tudja. A párommal végigveszekedtük az előző estét, megint a költözésről volt szó, illetve arról, hogy ő nem költözik sehova. Diplomája és állása van, de nem. Persze ő úgy ugrott a torkomnak, hogy fogalma sem volt róla, hogy legdrágább B-től jövök a kórházból, aki már nem érhette meg, hogy jó utat kívánjon haza, és hogy tanácsot adhasson a másnapi vizsgára.

B akkor halt meg, este 6 óra 27 perckor, nagyon hosszú betegség után. Ő volt a második anyám, a legbölcsebb ember, aki soha nem tanított, mégis tőle tanultam a legtöbbet. Halálára számítani lehetett, sőt, ő maga magyarázta el nekem a sajátos stílusában, ennek ellenére olyan volt, mintha agyonvertek volna. Teljesen az életre voltam hangolva, amikor a vita kibontakozott, eleve azért lettem mérges S-re, mert meg se kérdezte, mitől lóg az orrom a földig, egyszerűen nem vette észre, hogy bajom van. Ő nem ismerte B-t. Már nem is fogja.

Nem tanultam semmit. Naés. Így nem lesz meg a félévem, hála a kicentizett tantervnek, de sebaj, dolgozom két műszakban, és simán összejön a tandíj.

De nem így alakult. A vizsgáztató elég hamar levágta, hogy nincs közös témánk az időjáráson kívül, ráadásul engem az is csak azért ihletett meg, mert ocsmányul ömlött az eső.

- Mit csináljak magával? – ezt annyi szánalommal a hangjában kérdezte, hogy ha nem sajnálom annyira magamat, talán egy kicsit iránta is éreztem volna hasonlóképpen.

- Rúgjon ki. – nem igazán voltam szalonképes.

- Mi baja van? – nagyon hálás lettem volna a kérdésért, ha nem előbb jön, mint ahogy S rákérdezett volna. Így ez is csak olaj volt a tűzre.

És majdnem belekezdtem, hogy mi is a bajom, de egy módszertan-elméleti vizsgán az ember nem hozza elő, hogy B meghalt. Egyrészt B szerint ez baromi gyenge kifogás lenne, másrészt azt nem lehet egy mondatban elmondani, úgyhogy hallgattam.

- Ha nem is az anyagról, legalább beszélgessen velem!

- Szüksége lenne egy kis megértésre? – ezt is undokul kérdeztem, pont mert láttam a totális kétségbeesést az arcán. – Beszéljen hozzám, én meg úgy teszek, mintha megérteném magát.

- Maga nem kedves. – Állapította meg.

- Hát nem. – Így én

- Igazából kényelmetlenül érzem magam, hogy maga meg van sértve, amiért velem kéne beszélgetnie. Magának biztos nagyon rossz. Bár elvont és elfogult matematikus vagyok, mondhatni elborult, képes vagyok megérteni, hogy van amikor még a vektorterek sem vidítják fel az embert. Mi lenne az, ami felvidítaná? (én voltam az utolsó vizsgázó, szóval ráért. Gondolom én voltam az aznapi jócselekedete.)

- Ha egy kicsit jobban esne az eső. – Kinézett. Konstatálta, hogy nem esik, ömlik, a babakocsikban úszni tanulnak a csecsemők és a sóházban halak rakják le a petéiket. Ez utóbbi igen rosszul érintette a gondnok bácsit, aki kirúgatással fenyegetőzött. A halak különösebben nem hatódtak meg.

- Valójában értékelem a finom cinizmust. Magából azonban fröcsög, és épp a rossz irányba. Rám. Hagyja abba, vagy zaklatni fogom. – Ekkor vettem igazából észre, hogy a pasas még nem tölthette be a 30-at, nem volt szemüvege, nem köpenyben, de nem is öltönyben volt, szóval igazán semmi matekos nem volt rajta

- Szexuálisan?

- Integrálással – Ez valahogy visszataszítóan hangzott, pedig az tetszett volna, hogy duplán áldozat legyek, az önsajnálat már így is nagyon ment, és jó volt. Kicsit azért sajnáltam magam, hogy ez nem történik meg. Bár azért egyetemi tanárra ráizgulni ciki. Vérciki. A vérről B jutott eszembe, visszasüllyedtem a depresszióba. B fentről röhögött rajtam, hogy ilyen hülye vagyok. Simán kikezdett volna a hapsival.

- Vagy meséljen, mit tud. – A kétségbeesés az arcán fokozhatatlan volt, vagy csak a szókincsem csökött ahhoz, hogy körülírjam a szenvedését. Ezen különben meglepődtem, már amennyire dermedt lelkiállapotom engedte.

- Momentán önsajnálni. Nem evidens?

- Mit tud még?

- Miért izgatja magát? Elmondom mi van: vagy kivág innen, és akkor teljes joggal tovább végezhetem önpusztító, a maga mazochista módján vonzó gyakorlataimat, vagy nem, és akkor sajnálhatom magam, amiért megfosztott attól, hogy sajnáljam magam.

Ez volt az a pillanat, amikor az ablakban (ő háttal ült az ablaknak) megjelentek az ufók. Helyes kis zöld csészeajjal jöttek, meghazudtolva a mendemondákat, hogy ők maguk zöldek. Pirosak voltak, mint a H&M legújabb kollekciójában a pólók (ez különben egy nagyon előnyös árnyalat a barna hajú nőknek.) Mivel az ufóknak barna haja volt, az is kiderült, hogy a piros bőr is megy a hajhoz. Aznapra más úgyis mindegy volt, úgyhogy annak esélyét kezdtem latolgatni, hogy ha kellően leégek, vajon elérhetem-e ugyanazt a hatást. Rövid szcenáriók felállítása után arra jutottam, hogy semmiképpen, így el is vesztettem érdeklődésemet, pedig nagyon integettek (vélhetően nekem) a kis kerek ablakaikból.

A vizsga, amit csak valami nagyon tág fogalomkörrel rendelkező eltés tudott volna mindezek után még mindi vizsgának minősíteni, tovább folydogált a maga medrében. A folydogált nem jó kifejezés, mert valami gördülékeny cselekvésre utal, a mi furcsa társastáncunk a szavakkal viszont inkább volt hasonlatos ahhoz, amikor hajdanán két ősember a lehető legkockaszerűbb követ igyekezett elgörgetni a barlangig. (A szerkesztő, aki különben szintén én vagyok, csak egy másik énem, tisztelettel kérdezteti, hogy ebben a lélektani pillanatban lehet-e még emelni a cinizmus szintjén. A válaszom nem, de ettől függetlenül élvezem.)

A kicsi piros emberkék eközben megelégelték, hogy arcomra nem a várt dermedt ijedelem ült ki, úgyhogy nekiálltak bemászni az ablakon. Alantról japán turisták fotózták az akciót, valamint a sóházas bácsi is élénk figyelemmel kísérte a manővert, majd megfenyegette őket, hogy többet nem járhatnak ide. Kicsit irigyeltem őket. Én sem szerettem oda járni. A ejutást élénk hangeffektek kísérték, váltakozó hangmagasságon. Oké, két hangmagasság volt, a nagyon magas, és a még nagyon magasabb, és ez váltakozott. Csudamód értettem. Az én tételemet mutatták be. Ezt hallván vizsgabiztosom arcán megjelent a megvilágosodás mosolya, piros bőrt és barna hajat növesztett. Meg kell mondanom, ez volt az a kulcsmomentum, ami bimbódzó szerelmemet csírájában elfojtotta. Intett még egyet kezével (a pirossal), majd bemászott a kis hajóba (nem volt valami kecses), és elhajtottak a Gellért hegy irányába. Tisztán láttam még, amint a kishajó félreérthetetlenül lefejeli a pálmaágat a nőci kezében. Gondoltam ideje felébredni, de nem ment, úgyhogy beírtam az ötöst a vizsgalapra és az indexembe, tisztelettudóan becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam a hegyre, hogy megkeressem piros kis barátaimat. Amennyiben vizsgáztatóm visszanyerte eredeti külalakját, szájból szájba lélegeztetést alkalmazzak. Elég eltökélt voltam. Nem tudom, mondtam-e, B harsányan röhögött rajtam odafönt.

A hegyre felfelé menet megtaláltam S levelét a táskámba, melyben közölte velem, hogy örökre elhagy, mert soha nem figyelek rá. Boldogan, légszomjjal küzdve folytattam utamat egy szebb jövő felé, melyben egy kis piros matematikus oldalán megmentjük a világot. És még mindig nem ébredtem fel.