Kávémesék: a dunaújvárosi vonat

Kényelmesen elhelyezkedtem a kupéban. Bő egy óra utazás várt rám és altatónak egy akta, amit a munkatársaim a tárgyaláshoz összeállítottak. Még negyedóra volt az indulásig, kinyitottam az aktát és a kezdőmondat első negyedénél már le is csukódott a szemem. Még nem indult a vonat, amikor egy női hang ébresztett fel, aamint a kislányának magyaráz:
- Kislányom, ne felejtsd el, hogy a dédi már öreg, hangosan és érthetően beszélj vele.
- Igen, anyu.
- Ha bárkiről kérdezget, mindenki jól van és nincs semmi baj. Érted?
- Igen anyu.
- És ne felejtsd el: nagyon makacs, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a világ megváltozott. Ő még Pentelén él.
- Igen anyu.
Reménytelen, gondoltam, s hogy kiszakítsam magamat a családi idillből, újra kinyitottam a mappát. Majdnem eljutottam az első bekezdés végéig, amikor újra lebukott a fejem. Százhalombattán járhattunk, amikor két öregúr ült le a közelünkbe.
- Hogy szegény Andris ezt nem élhette meg…
- Pedig ő mondta, hogy gyűljünk össze, gyűljön össze a régi sztálinvárosi csapat… Akiket odavezényeltek, anno. A sok osztályidegent, hogy építsék a kommunizmust.
- Felépítettük a Szálinvárost.
- Fel. De ott is hagytuk.
Újra visszaaludtam, s már csak akkor ébredtem fel, amikor a célállomáshoz értünk. Mindannyian felvettük a kabátjainkat és leszálltunk. Ki Pentelén, ki Sztálinvárosnál, én Dunaújvárosban és közben arra gondoltam, mindegy ki hol szállt fel, mindannyiunknak ugyanaz a végállomás.
Csak képzeljük, hogy más a célunk.