Katinka doktor úr II.

-    Á, dehogy,  a huzat minden ablakot becsapott érkezésemre.
-    Kérem, ne nevettessen! - törölgettem szemeimet,  néha sírósan, néha nevetve.
-    Na, szerelmem, ezt meg beszéltük: mától fogva el vagy jegyezve! – csapott vállamra Gergő.
-    No, no, lassabban! Azt sem tudom, miből fog eltartani engem. Meg aztán ott vannak a gyerekeim is.  – kacagtam a fiú szemtelenségén.
-    Figyelj: ha letegezel, feltárom tisztes foglalkozásom! – fordult felém elszántan.
-    Egye fene, - úgyis tudom, hogy csak hülyéskedsz. Szerbusz, Gergő barátom! – fogadtam el az ajánlatot.
-    Együnk pertut!- húzott elő zsebéből egy csomag ropit.
-    Azt meg hogy kell? – vigyorogtam.
-    Szálanként bekajáljuk ezeket a sós rudakat: felét én harapom el, másik feléről lemondok javadra. Nos, mivel bekövetkezik a nyálvegyítés, nevezhetlek feleségnek: Innentől mindenre jogosult leszek! – próbált komolyságot színlelni Gergő, - miközben ketté harapta a ropikat.
-    Könnyű neked nősülni, hiszen tudod, hogy Katinka doki ellátott örökséggel. Piszok hozományvadász vagy! – viccelődtem én is.
-    Azért ne feledkezünk meg egy aprócska tényről Olgám!
-    Mi lenne az?
-    Tisztességes állásom van, - igen jól tudok lopni!
-    Jaj, Gergő, ne hülyéskedj már!
-    Nem, nem hülyéskedem! Tudod hogyan élek?
-    Na, mond. – néztem figyelmesen.
-    Viccet félretéve asszony: amikor dél van, mindig felszívódom a munkából: Olyankor a doktor urak elmennek ebédelni, én pedig besurranok szobájukba, és átkutatom zsebeiket. Tudod, mennyi „suska” van náluk? Fogalmad sincs kedvesem!
-    Könyörgöm, kérlek, hagyd abba a nevettetést! Jaj, ezt nem bírom tovább! – fogtam állandó rázkódásra ítélt rekeszizmomat.
-    De-de! Kiszedem a hálapénzt! Fogalmad sincs, milyen jól megélek belőle: Ők rendelnek… én markolok.
-    Te most komolyan beszélsz? – néztem meglepetten.
-    Gondolod, hogy nem?
-    Nem tudom. – hagyott el vicces kedvem.
-    Olga, minden szavam igaz: orvostanhallgató vagyok, és finanszíroztatni kell magam.  Az összes doki faterom, - szülői zsebből tanulok. Úgyhogy, ne sajnáld te Katinka urat: egy-két órán belül megkeres három nyakláncra valót… és akkor még skót is volt! Mit bánja ő, ha piros a rózsa, vagy büdös: neki mind egyforma.
-    Ki is nyomom szemeit, ha megtalálom! Persze… előbb jól meglopom!
-    Gergő, tudsz te komolyan beszélni?
-    Tudok ám: eddig minden szavam igaz volt!
-    Miért markolászod kulcstartódat? – néztem a fiú, babráló kezeire.
-    Ez a gyűrűnk. – vett le kulcscsomójáról két karikát, - és kezem után nyúlva kijelentette: Ásó kapa még messze van… a karika is alumínium, de karikának karika. Újaidon lötyög… az sem baj: reggel hozom a harapófogót, és összepréselem.
-    Reggel? – komorodtam el, - műtétemre gondolva.
-    Ne nyafogjál már, - miután elaltatnak, leszedem rólad.
-    Én nyafogok? Csak egy szót szóltam.
-    Kisanyám, mindig a legrövidebb szavak beszédesek. – cirógatta meg fejemet.
-    Milyen igazad van. – gondolkodtam el.
-    Jaj, ne legyél betojva, - nincs az a mennyország, ahonnan nem hoználak vissza: Meg vagy karikázva, - innentől kutyakötelességed szolgálni az embert! Ne legyen betegápoló a nevem, ha hagylak elpatkolni!
-    Hogy te milyen kedvesen tudod vigasztalni a beteget! Vajon miért nem rúgtak még ki ebből az intézményből?
-    Ebből még nem… de sok más kórházból két lábbal tessékeltek ki az ajtón. Előbb utóbb, minden „szarka” lebukik.
-    Mond Gergő: mikor vagy te komoly? – firtattam újra, és újra.
-    Olyan időszak nincs Olgám: Az életet nem szabad komolyan venni. – nézett értelmes ábrázattal (életében talán először), a fiú.
-    Hány beteget jegyeztél el eddig? – szögeztem neki kérdésemet, - komolyságát kihasználva.
-    Na, nézzük csak: Pirit, Ágit, Angit egy napon karikáztam meg: ugyanezzel a „gyűrűvel,” mint téged. – vigyorgott a pofátlan alak.
-    Hú, de mocsok vagy! Éppen kezdtelek komolyan venni, mire rájöttem: nem illek háremedbe. – vágtam sértődött képet, - női büszkeségtől vezérelve.
-    Ne keseredj el: szobatársaid, csak tízpercig voltak menyasszonyaim. Megtettem minden tőlem telhetőt: fölajánlottam nekik, hogy válásukat finanszírozom. Családi botrány okozásában is pótolhatatlan vagyok. Á, nem tudják ezek, kit hagytak ki életükből! – nyomta piszkos kis szövegét Gergő.
-    Katinka doktor elmehetne hozzád ipari tanulónak. – kacagtam harsányan.
-    Váltsunk témát. – javasolta udvarlóm… nem udvarlóm… franc se tudja kim.
-    Nocsak! Mi ez a nagy „Pál fordulat?” – lestem a pillanatok alatt megváltozott ember képét.
-    Nemsokára menned kell szobádba, - jön a vizit. – sóhajtotta.
-    Te aggódsz értem? – kérdeztem érthetetlenül.
-    Gyere, elkísérlek! – állt föl a padról, - feleletet sem adva.
-    Menjünk is. – válaszoltam röviden, - mint akinek nehezére esik abbahagyni, a mókás tereferét.
-    Hé, ne lombozódj le! – rántott magához, - és forrón szájon csókolt.
-    Nem vagy normális! Mi lesz, ha meglát valaki? – bújtam ki ölelése alól.
-    Elbújunk valahova, gyere! – húzott maga után, - egy lepukkant kinézetű épület felé.
-    Hová megyünk? – akartam tudni.
-    A hullaházba! Hihi! – nevetett fel.
-    ó, már megint nem vagy magadnál: hülyeségeket beszélt. – állapítottam meg, - fülig szerelmes hangon.
-    Majd meglátod! – nyitotta ki előttem a szürke épület ajtaját.
-    Te, itt sötét van! –lestem nagyot, - átlépve a küszöböt.
-    Elvitték a fényt magukkal: odafönt több kell. – kuncogott Gergő.
-   

Abban a pillanatban: mindenről megfeledkezve adtam át magam, - alumínium gyűrűs- vőlegényemnek: Csöppet sem volt ellenemre érzéki ölelése, - még akkor sem, amikor egy hordágy tetejére próbált feltuszkolni. Az épületben sötét volt: mintha előre megfontolt szándékú romantikára vágytam volna. A hordágy lábai (természetesen), eltörtek, de padlóra leesve sem adtuk fel harcunkat: a szerelemért. Itt-ott, jól bevertük magunkat: ám semmi nem állhatott utunkba. Szerelmemet vérző kézzel öleltem, - ő pedig ugyanolyan nedves tapintással
tette magát ellenállhatatlanná. Gondoltam magamban: itt már többről van szó, mint egyszerű „nyálvegyítésről:” Eljegyzésünket, vérszerződéssel is hivatalosítottuk. Abban a pillanatban nem foglalkoztatott a (vélhetőleg), maszatos padló, de volt némi elképzelésem: Vér, por keveréke, szépen átmintázhatta ábrázatunkat. Boldogságunkra néhány pókháló is áldását adta:
Menyasszonyi fátyolként borították be fejemet. Szeretkezésünk végeztével, boldogan adtuk át magunkat a jéghideg padló ölelésének: egymás kezét szorongatva pihentünk rajta, - kellemes fáradságunktól lenyűgözve:


-    Mond, Gergő, valójában hol vagyunk? – szólaltam meg kis idő után.
-    A hullaházba. – suttogta tőle megszokott pimaszsággal.
-    Viccelsz? – lihegtem rémülten.
-    Á, dehogy viccelek! Ne félj, - tegnap elköltöztették az érintetteket: új negyedet kaptak a kórház másik végében.
-    Normális vagy? – ugrottam fel rémülten a földről.
-    Sosem voltam az. – kuncogott szerelmetes vőlegényem.
-    No, ezt nem vonom kétségbe! – mérgelődtem, - komolyan átgondolva helyzetemet.
-    Nem rémüldözzél: itt csak a tepsik vannak.
-    Csaaak? – akartam visítani félelmembe.
-    Ülj már le! Nem tudom, miért idegeskedsz! Mindennap bejártam hozzájuk, és soha nem sértett meg egyikük sem! – emelte fel hangját Gergő.
-    Szépen vagyunk! Huszonnyolcadika (műtétem előtt egy nappal), belakom a hullaházat! – veszekedtem idegesen.
-    Huszonnyolcadikát mondtál? – ugrott fel Gergő a földről.
-    Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – csíptem bele egyre mérgesebben.
-    Hú, eltévesztettem a dátumot: ezek még itt laknak. Holnap akarták költöztetni őket. – vált komollyá Gergő hangja.
-    Te… te.. te is meztelen vagy? – suttogott valami ismeretlen hang a sötétben.
-    Pszt! Maradj csendben! – rivallt rám, hullaházi lovagom.
-    Ki az? – kérdeztem fogvacogva.
-    Te is… te is… meztelen vagy kedves? – jött újból a nyögdécselő hang.
-    Baj van Olga! Azonnal menj be abba a kis helyiségbe! Riasztanom kell a személyzetet!
-    Nem látok semmit… félek… milyen kis helyiségbe menjek be? – hadartam bőgve.
-    Vezetlek, - gyere utánam! – szorította Gergő kezeimet.
-    Te is meztelen vagy? Miért nincs rajtad ruha? – hangzottak újból a kísérteties kérdések.
-    Hallod?- megint beszélget. – vacogtam.
-    Dögöljek meg, ha nem feltámadt valaki! – szorította kezeimet szerelmem.
-    Miiii? – nyújtottam szavamat.
-    Olga… én még sosem… szóval… sosem féltem.
-    Azt akarod mondani, hogy most viszont félsz?
-    Ülj le itt… erre a székre, és meg se mukkanj! Azonnal jelentenem kell az ügyet! Valami nagyon nincs rendben! – tért ki kérdésem elől Gergő.
-    Itt hagysz? Hová mész? Nem akarok, juj, nem akarok egyedül maradni! – zokogtam.
-    Na, mi van itt? – kapcsolta fel a villanyt valaki, - a másik teremben.
-    Pszt, ő a boncmester! Néha benéz ide, de mindjárt elmegy. Most legalább megtudjuk, mi van. – kukucskált ki a szűk ajtón, lovagom.
-    Te is meztelen vagy kedves? Miért nem válaszol senki? – jött újból a titokzatos női hang.
-    Mit látsz? – lestem ki Gergő feje mögül az ajtón, amit azonnal megbántam:


Hatalmas termet láttam magam előtt: hosszú, folyosó alakban. Minden szürke, kék és fehér, árnyalatokkal volt színezve. Már éppen kezdtem volna belejönni másvilági házasságomba, amikor megpillantottam a boncmestert: Lemerevedve állt a medve termetű ember. Tekintette nem volt valami igéző, - egy irányba nézett: Hamarosan, úgy csuklott össze, mint colostok.
Hatalmas puffanással terült el a földön: elejtve, valami zörgő tárgyat. Gergőm, fogta kezeimet… egy darabig: Aztán szép lassan, ő is elájult. „Bátorságán” megdöbbenve, rögtön fontolóra vettem jegyességünket.  Szökési tervet eszeltem ki: Ám amint jobban megnéztem a termet, rájöttem, hogy túl sok lakó hever az asztalokon. Bennem is megfordult az összeesés gondolta, de akkor másik fehér ruhás alak lépett be az ajtón: Az ő elájulása csöppet sem lepett meg, hiszen észrevette becses személyemet: Ott álltam volt vőlegényem közelében: vérző sebeimre, maszatos képemre ránézve, rögtön belátta az idegen férfi, hogy nincs más választása. No meg, földön fekvő kollégája miatt is lehettek kétségei. Hirtelen megpillantottam magam a tükrözött csempében: arcom véres volt, hajam pókhálós, öltözékem félig kész…
Semmi kétség nem férhetett volna hozzá: az összerogyott emberkéket én intéztem el.
Nagy slamasztikámat, fokozta, hogy Gergő ébredezni kezdett: Szökési tervem majdnem dugába dőlt. Elhatározásomban segítségemre sietett a valahonnan jövő… szokásos hang: „Te is meztelen vagy kedves?” Ettől a kérdéstől, szerelmem újra elájult. Nem lepődtem meg, de ezennel, biztosan tudni akartam, hogy ki a hang tulajdonosa:
Magamra kaptam egy fehér lepedőt, és elindultam a nyögdécselő hang irányába. Ááá, nem kísértet volt, csak egy idősebb hölgy beszélgetett az egyik asztalon. Illően köszöntöttem, - majd felvilágosítottam róla, hogy a teremben mindenki meztelenül van.
Elég bambán nézett rám: nem értette ottléte okát. Magam sem értettem, de megnyugtatóan hatott rám a tudat: ő legalább nem volt ájult.
Rögvest felajánlottam segítségemet: elindultam valami ruhát keresni neki. (Meztelenül mégsem sétáltathattam át a parkon.) Kutattam, kerestem, de csak lepedőket találtam. (Abban a közegben, az volt a divat.) Végre találtam egy szekrényt: bőrkötényekkel megpakolva.
Tű, cérna nem volt, nem tudtam összevarrni őket. Sokáig törtem a megoldáson agyamat, - végül Katinka doktor úr sietett segítségemre: (Nem hozzám jött, - gondolom csakúgy benézett.)  Szólni akartam neki, hogy ne lépjen be a szobába, de mire megtettem volna, már el is ájult. Szerintem, nem tudta, kik vagyunk… Vagy talán kísértetnek nézett, lepedőmbe bugyolálva…
Ott álltam, három eszméletlen férfival, egy idősödő hölggyel, tehetetlenül, - ez utóbbinak pedig ruhát kellett szereznem.  Sokáig szemeztem Katinka doktor úr köpenyével, aztán bátorságra kaptam: elkezdtem vetkőztetni. Néha megmozdult kicsit a feje, de nem adtam fel harcom: Gyors mozdulatokkal szedtem le róla munkaruháját. Első dolgom volt zsebeit átkutatni: Gergőmre gondoltam. (Mégsem foszthattam meg tisztességes fizetésétől.)
Három borítékot találtam, amikben pénz volt:  Nyomban odavittem földön fekvő barátomhoz, de először megszámoltam az apanázst: Pocséklásnak tartottam mind odaadni: felét megtartottam. (Gondoltam, jó lesz hálapénznek, műtétem után.)  A másik felét, barátom zsebébe gyömöszöltem, - vesztemre!



-    Mond, mi a fenét csinálsz? – tért magához Gergő.
-    Elvégeztem dolgodat, - finanszírozták tanulásod. – feleltem meglepetéstől ijedten.
-    Az a nő mit csinál ott? – nézett ki az ajtón, feltámadt lovagom, - válaszomat figyelmen kívül hagyva.
-    Ja, ő csak úgy.. van… Nem tudja mit keres itt… biztos itt hagyta vőlegénye, mert őt is levetkőztette valaki. – méláztam el.
-    De… de… ő tegnap meghalt: Infarktussal hozta be a mentő, - én toltam be a kórterembe. Nem tudtak rajta segíteni. – hebegett- habogott Gergő.
-    Biztos, hogy ő volt? – kérdeztem.
-    Már hogy a fenébe ne lenne biztos! – idegeskedett hős lovagom.
-    Te… nem lehet… hogy nem jól halt meg? Talán nem vizsgálták meg... vagy… mit tudom én! – értetlenkedtem.
-    Olga, ne idegesíts fel!
-    Én idegesítelek? Te rogytál össze, meg azok ketten! – mutattam a földön fekvők irányába.
-    Mars a szobádba! Nagyon gyorsan fel kell szívódnod, - itt balhé lesz! Nem… ilyen mocskosan mégsem mehetsz ki… kapd magadra azt a köpenyt. A folyosó végén van egy lift: az fölvisz a sebészeti átjáróig. Surranj be szobádba, és tedd rendbe magad.
-    A fejeden lévő sebet össze kell varrni: hazudd azt, hogy elestél a zuhanyzóba. – sorolta kéréseit Gergő.
-    Nem mehetek… a köpeny pedig a hölgyé… neki loptam. – tépelődtem hangosan.
-    A hölgy nem mehet, - hulla!
-    Szerelmem, meg vagy húzatva? Láttál te már beszélő hullát? Megígértem neki, hogy velem jön! Nem hagyhatom cserben! – veszekedtem, - magamból kikelve.
-    Margaret néni vagyok kedveskéim. – szólt be az ajtón, - a szóban forgó… csöppet sem elhunyt, - miközben lábait lefelé lóbálta, az asztaltetején lévő pléh tepsiről.
-    Látod, milyen szerencse, hogy nem hamvasztották el? – bizonygattam igazamat.
-    Olga, én még nőt nem ütöttem meg, de téged mindjárt pofán váglak! Nem érted miről van itt szó?
-    Hát… nem nagyon. – feleltem egyszerűségtől vezérelve.
-    Majd én megmondom kedveskéim: Tegnap rosszul lettem otthon, behozott a mentő, és nem tudtak rajtam segíteni.
-    Úgy érti… hogy… most éppen kísérteni tetszik? – törtem a fejem.
-    Orvos vagyok, így rájöttem a titokra: Tecchalott voltam, ezért kerülhettem ide le. – oldotta meg a rejtélyt Margaret asszony.
-    Kedves… tecchalott doktornő… akkor megérti ugye, hogy most lent kell maradni tárgyi bizonyítéknak? Elfutok riasztani a kollégákat, megállapítjuk feltámadása körülményit, és utána oda megy, ahova akar. – vette át a szót Gergő.
-    Nem kedveskéim, nem maradok itt: Fölsétálok a kórterembe, mert unom jelenlegi állapotomat. Ne féljenek, én is voltam fiatal, - nem árulom el magukat.
-    Mármint… úgy tetszik érteni… hogy feltetszett támadni… amikor mi ketten… szóval, tetszik érteni? – dadogott Gergő.
-    Mit gondol miért kérdeztem, hogy: „Te is meztelen vagy?” Itt sötét van, de (ahol önök fetrengtek), beszűrődött egy kis fény. Tapogattam magam körül, és amint látják, itt sem túlöltözött emberek fekszenek. Kábán tértem magamhoz, - először nem értettem, hogy miért van sötét, de aztán hangokat hallottam. Evidens, hogy megszólítottam valakiket: nyöszörögni próbáltam. Szerencsére mindenki elájult, így végre idejött hozzám a kis hölgy.
-    Na, bumm! Egy problémát megoldunk, és jön helyette száz. – csíptem meg (sziszegve), Gergőt.
-    Tessék mondani, nem húzhatnánk el ezt a feltámadást, úgy, hogy mindenki jól jöjjön ki belőle? – javasolta Gergő.
-    Hmm… ne merjenek itt hagyni! Ha megteszik, beköpöm önöket, még azt sem titkolom el, hogy mi van Olga zsebében. – szólított bizarrul nevemen, Margaret asszony.


-    Megjegyzés: Folytatása következik.