Karibi bár

 
KARIBI-BÁR
 
 
Benyitott a látszólag inkább templomra emlékeztető hatalmas erődítménybe; olyan vastag, szinte már vaskos és meglehetősen masszív tölgyfaajtón kellett finom, és gyöngéd kezecskéivel átküzdenie magát, ami egy ilyen nagyon finom, szinte könnyed és légies hölgyhöz csöppet sem illik!
Az épület önmaga már kívülről sem keltett jó benyomást; málladozó, hófehér vakolatával leginkább egy folyamatosan még olvadásban lévő vanília fagyira emlékeztette messzemenő jóindulattal a látogatóit. Hangulatával leginkább a horrorfilmeket kedvelők agyát és fantáziáját bizsergette dermesztő halálfélelemmel… 
Az épület előtt szinte semmi különös ismertetőjel nem utalt rá, hogy ez egy piroslámpás negyedből szalajtott ház volna, benne kiemelkedően markáns és impozáns kuncsaft és törzsvásárlói körrel. Az éppen csak szemerkélő esőben a gyönyörű halmos mellekkel megáldott hölgyek főként odabent a jó melegben tartózkodtak, melyet a központi fűtés mellett – főként, amennyiben válságos esztendőket kellett ímmel-ámmal átvészelni -, akkor jobbára egy kiöregedett, valóságos matuzsálem kályha szolgáltatott!
Ami bent várt rá az most szinte megmagyarázhatatlan képtelenségnek tűnt; láthatatlan érzékiséggé finomodott. Azt hihette itt a vég, és ő egy szélben erősen tétován imbolygó, elárvult gyertyaláng, akit a legcsekélyebb fuvallat is bármikor elfújhat. Bent az épület luxussal megáldott lakosztályaiban alig-alig élő, emberroncsok lélegeztek; mintha öntudatlanság rejtélyes módon hibernálta volna még működő, de már erősen rozsdásodásnak indult agysejtjeik mikrobáit, hogy végső hibernáltságra kárhoztassa őket, miközben legtöbb esetben a falat, vagy némelyikük az ajtót bámulja kitartó, árgus fegyelemmel. Az egyiknek kidülledt a szemgolyója, és akkorára duzzadt meg, akár egy nagyobbacska szaftos narancs, míg a másik kábán, mint egy kisborjú, szinte sóvárgó farkasszemekkel meredt az ajtóra, és a benne felfedezni vélt látogatóra, hátha kimenekítheti ebből a sívárra sikeredett, földi pokolból! A harmadik – bár még alig múlhatott huszonéves máris csorgott a nyála a felkínálkozott ,,préda” láttán, míg a negyedik fiatalsága ellenére is tökéletes aggastyánná öregített az önpuszítás lídérces álma… 
Valamennyien majdnem csontig hatolón meztelenek voltak, és saját Ádám-Éva kosztümjeikben várakoztak csöndesen a megváltásra; korukat, vagy egyéb élettani személyiségjegyüket csupán foltokban lehetett megállapítani! Közöttük a Madame járkált, mint az alvilág megkoronázott királynője: pompázatos udvari személyzetével, és úgy tűnt, hogy ő itt az egyeduralkodó anyakirálynő, akinek alattvalói minden egyes esetben engedelmeskednek. 
A finom hölgy megjelenése különösebben egyáltalán senkit sem izgatott; bár a gyönyörű, kisestélyi szerű, gyémántpikkelyes ruhácskában maga volt a perszelő szenvedély, és az ízig-vérig végzetes vonzerő! Közönyös, kiüresedett kriptaarcokkal szótlan percekig csak bámultak rá, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. A portásnak mondott másik hölgyemény rögtön eligazította Morgay doktornőhöz. Amikor már bent volt az ütött-kopott, és pislákoló, lídérces fényekkel világító várakozó szobában, azonnal átfutott az agyán: 
,,És mi volna, ha most fognám magam és megtartanám a babám?!”
A kinti szándékosan elbizonytalanodott világ berendezkedése, mintha annyira már nem is izgatta volna csak az a kis csöppség, akit szíve alatt viselt, és akiről egy eltévedt percben talán önmaga is megfeledkezett. Úgy tűnt egész eddigi élete, mint egy sorscsapásszerű ítélet; az apa elkergette a háztól, mert azzal ,,állt” össze, akiről elhitte, hogy az életét is feláldozna egy nemes ügyért, miközben kihasználta, megcsalta és eldobta, mint az elhasznált kevésbé hasznos holmikat szokás. 
Egy negyven év körüli, rendkívül csinos és öltözködésre gondos hangsúlyt fektető, szemüveges hölgy szólította meg; ,,biztosan ő lesz az!” – suhant át az agyán. 
- Kérem! Mivel szolgálhatok?! – érdeklődött szívélyesen az orvosi etika alapszabályai. 
- Kérem szépen… - hezitált, hogy hogyan is lehetne gondolatait megfelelő mederbe terelni, hogy ez rá nézve ne kelthessen kínos benyomást. – Én… szeretném megtartani a gyermekemet, ha lehet! – bökte ki, de csak úgy mintha valami olyasmiért kérne bocsánatot, amiért felesleges. 
- Semmi probléma kérem! Hányadik hónapban is van? – vette azonnal szemügyre, és hogy szavainak nyomatékot biztosítson párszor óvatosan megfogta gyöngéden a kismama hasát, ami leginkább egy éretlen tojásformára emlékeztetett. 
A doktornő bizalomgerjesztőnek tűnt, és legalább nem volt annyira vénségesen utálatos, mint egykori, jóval idősebb korú háziorvosa, aki csupán a könnyebben megszerezhető, szabad tapizás reményében incselkedett vele méltalanul, és kiszolgáltatottan. 
Eleinte azon volt, hogy nem lesz túl közvetlen, nehogy még túlságosan is könnyűvérűnek, vagy szándékosan kacérkodónak tartsák; ezért csak türelmes mértékletességgel szándékozott adagolni a saját magánéletére vonatkozó információkat. Idegenekkel amúgy is nagyon nehezen találhatta csak meg a bizalmat keltő közvetlenség útját, mert roppant nehézkesen oldódott fel benne a másoktól radikálisan tartó félelem! A vegyesboltkereskedés – ahol kezdetben dolgozott -, persze más volt. A kis öreg, aki a boltot vezette olyan meghitt bizalmassággal vette pártfogásába, akár a saját nagyapja. De az idegenektől való jogos és tartós távolságtartás, mintha egy olyan körbe illesztette volna bele önként, ahol mindig kívül érezhette magát. 
Most itt ült meghitt körülményeket teremtve egy bordélyház rendelőjében, ahol illegális abortuszokat is bátran végeztek természetesen jó pénzekért, mert másként ez sose ment, és önmagában azon töprengett: hogy juthatott el idáig egy jól nevelt polgári családból származó, nyelveket beszélő, és csellózni kiválóan tudó fiatal, érett gondolkodású nő, aki olyan meggondolatlanságra vetemedett, hogy megakarja fosztani gyermekét az életben maradás reményétől? Nem, egyáltalán nem volt joga hozzá! Azt érezte, hogy sűrű, tépes, ragacsos masszába süllyed alá, ami, mint a szurok hirtelen, és fokozatosan elnyeli, és alig marad számára megváltó szabadulás! 
A doktornő türelmesen kérdő tekintettel figyelte; úgy festett, mint egy művész, aki szinte aprólékos mikro részletességgel megfigyeli az élet legapróbb körülményeit is, és nem csupán a részleteket, mielőtt egy nagyobb festményt megkomponál, hogy a színek változatos szivárványskáláin sakkozva a megfelelő színösszeállításban kalandozhasson függetlenül, amikor a grafikai normák már tökéletesen tisztázódtak! 
Kezdte a hónapok óta tartó lehető legrosszabb közérzettel; amikor állandó álmatlanságai, holdkórosoknak való vizelési panaszai mellett is alig tudott jóformán három-négy órácskát pihenni, mert szervezete nehezen szoktatta rá magát a várandóság állapotához. Ezekben a ,,kifejlett” hónapokban úgy élte berendezkedett életét, amint aki folyamatosan a plafonra szegezi tekintetét és úgy alszik, eszik, beszél, és végzi mindennapi cselekvési rutinjait, hogy egyetlen biztos pont létezik az életébe, amibe még legalább is belekapaszkodhat! 
Azok a jólismert foltok a mennyezeten; talán penész, vagy vízigomba? Eddig mindig is szeretett volna rendesen kimeszelni, csak sosem maradt annyi pénze a rezsi után, hogy véghez is vigye azt, amit eredetileg már hónapokkal ezelőtt kigondolt a megvalósítás útján. 
Ha létezik egyáltalán a boldogság – melyben főként az utóbbi időben erősen kételkedett, és kissé megkeseredetté is vált -, akkor leginkább az önfeledt nyári éjszakákról beszélt, amikor még együtt voltak hármasban, és a volt vőlegénye azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és természetesen mindenben segíteni és támogatni fogja. Jókedvű volt, csupa nőiesség és tettrekészség azokban a napokban, és vagy egy kazal plüssállatfarmot vásárolt össze különböző játékboltokban, hogy születendő gyermekének majd lehessen mivel játszania. De egy kis idő multán már azon volt, hogy az álmai is kiábrándulttá tették! Mindig úgy igyekezett a férfiak társadalmára tekinteni, mint a szükséges védelmezőkre, akiknek koronás joguk, hogy védelmezzék, és óvják gyöngédségükkel a gyengébbik nemet; ebben viszont semmi keresnivalója nem lehetett a szándékos, vagy erőltetett erőszaknak, melynek minden formája ellen önmaga is határozott tiltakozást emelt. Azt hitte mindig, hogy találhat majd magának egy olyan belevaló férfit, aki mindig figyelmes gyöngédségével, és öntudatlan mindent megbocsátani akarásával és ragaszkodó szeretetével könnyűszerrel átlendítheti őt a megkezdett hétköznapok el sivárosodó bugyrain. 
Tudta ő is, és számított is rá, hogy koraszülés lehet, mert annak idején huszonöt évvel ezelőtt ő is koraszülött volt, és ráadásul farfekvéses, ami miatt császározni kellett gyönyörű édesanya hasát; pár nappal később áldott édesanyja meghalt, és a folyamatosan goromba pokróc apja – aki a gyerekneveléshez még kevésbé értett -, se szó se beszéd egy újabb friss pipikével olajra lépett, és hogy aztán lánya miként, vagy hogyan cseperedik a továbbiakban – már nem is érdekelte! 
Nem akart általánosítani, hiszen ez sohasem volt stílusa, mégis minden rokonszenves férfiban egy elveszett, egyedül árválkodó kisfiú prototípusát látta maga előtt, aki kölcsönös mohón kikényszeríthető szeretetre ácsingózik, és mikor megkapja fogja magát és azonnal kilép a gondosan megszerkesztett életéből. 
Szerette volna nagyon felszabadultan, és elégedetten érezni önmagát élete pozitív időszakaiban is; ez hol sikerült, hol pedig kevésbé jött össze! Most azonban érezte, hogy feje fölött a végzet Damoklész-kardja hirtelen lecsapni készül, és ha sürgős lelki támogatást nem nyerhet talán már csak egyetlen lépés válassza el a totális öngyilkosság gondolatától! Már csak egyetlen kérdést kellett önmagában újra fogalmaznia: Mi legyen a babával? Egy törékeny kis eszmélkedő életét aztán már végképp nem tehet kockára; embersége, egoja mint valami jószándékú tiltást ellenezné és nem is alaptalanul! A beszélgetése a doktornővel meglepően könnyedén és közvetlenül sikeredett; mindent elmondott önmagáról, nem titkolva az egyesek számára kínosabb részleteket is, és alig negyvenöt perc múltán, mint aki feloldozást nyerhetett lépett ki a még mindig homályos és dohszagú folyósóra, és óvatosan, lépésekben ment le a falépcsőn. 
Odakint időközben – bár az eső nem hullt irgalmatlanul hirtelen feltámadt az ég; aprócska kabátkáját bebugyolálva magára húzta és azonnal előkerült sálja is; ebben a visszatartott, vacogó tartásban tett meg jogar métert az utcán. Bárcsak kisüthetett volna a fenséges napsugár, talán akkor az ő kedve sem lett volna annyira hitehagyott és a velejéig szánalmas. 
Egyetlen helye volt csupán a világnak, ahol maradéktalanul, senkit se vádolva még jól érezhette volna magát; a nagyapja régi fa kunyhos házikójában fenn az Északi-középhegység vadregényes rejtett erdeiben, melyet ki tudja miért Karibi-bárnak neveztek el. Talán a hangulatos trópusokat idéző, agancsos trófeákkal is büszkélkedő öreg vadászház miatt. Ez a kép éledt fel újra képzeletében, amikor már minden megmaradt soványka reménye is bizton veszni látszott; ide képzelte magát, idült gyermekkora színhelyére, hogy ismét megpróbáljon boldog lenni. 
A bordélyház melletti kis utcácskában ment végig úgy, hogy hátsó felét a kíméletlen surrogó, csípősen hűvös szél folyamatosan tolta maga előtt, mint egy kíméletlen és erőszakos szerető! Volt itt egy kisebb presszó is; amolyan kedves alkalmi találkahely a főként ifjú hősszerelmesek találkái számára. Elhatározta, hogy míg nem javul kicsit az idő betér. Amikor bement az asztaloknál bár sürgölődő pincérek garmadája szolgálta fel, amit kellett; ki a vacsoráját majszolgatta, ki megivott egy forró kávét, míg a fiatal egymásba bolondulóknak jó volt egy forró csokoládé, vagy kapucíner is! A meghitt ismerősség biztonságos érzete járta át; főként, amikor megakadt a szeme a pult mögött kávét főző szintén ifjú hölgyön; egykori osztálytársán, aki borotvaéles matekképletei ellené sem mehetett egyetemre, mert félő lett volna, hogy még a tandíját sem tudná kifizetni, ehelyett napig húsz órákat volt kénytelen egy presszóban állva robotolni, és lesni a vendégek kéréseit, hogy valamiből még megélhessen. 
Ahogy a két ismerős szempár a felismerés visszafordíthatatlan mámorában összefutott boldog megelégedettség futott át mindkettő hölgy lelkében. Úgy érezte magát, mint aki haza került abból a nagy kiismerhetetlen összevisszagából, amit külső életként emlegetnek.
A kávéfőző hölgy olyan gyorsan röpült oda hozzá, mint azokhoz a kuncsaftokhoz, kik biztos adnak borravalót, mert megérdemli: 
- Ezt a kellemes meglepetést! Hát szia Ilcsikém! Hogy vagy? Mi újság? De régen is volt! Hadd gondolkozzam! 
- Bizony drága Annám! Annak van már legalább tizenkét éve is! 
- Istenem! Hogy múlik az idő!
- Hát igen! Mikor is láttuk egymást utoljára? – esett mindjárt gondolkodóba. 
- Hu! Várjál! Talán… igen-igen az érettségi buli óta nem! De most veszem csak észre! – csodálkozott el -, te semmit se változtál! Kifogástalanul csinos és bombázó az alakod! Nem úgy a magamé! – meglapogatta kis pocakját a ruha alatt. – Látod-látod! Ezért nem állnak már velem szóba a menőbb fej pasik, mert így nézek ki! Tohonya és lajhár lettem! Nem?! 
- Beszélsz szamárságokat édes Annám! Csak egy kicsit megtévedtél, de az sosem baj! Az a baj, ha nem próbálsz meg visszatalálni a helyes útra! – most úgy hajtotta le bűnbánóan a fejét, mint aki mázsás kőigazságokat ismert be. 
- De olyan… komolynak és nagyon fáradtnak tűnsz! csak nincs valami baj?! – hangja aggodalmasabbá vált. – Mint régi barátnődnek nekem igazán elmondhatod! Mindig segít az embernek, ha akad valaki bizalmasa, akinek kiöntheti a szívét! 
,,Igen kedveském, de attól tartok, hogy te már a gimiben is szabadszájú locsifecsiségedről voltál nevezetes!” – gondolta magában. Egy kis ideig még rágta magában, emésztette a felkínált gondolatot, majd belekezdett: 
- Teherbe estem, és most odáig jutottam, hogy nem mertem megölni a gyermekemet! 
- Te most hülyéskedsz! Hogy gondolhattál ilyet?! Te teljesen idióta vagy?! – közel volt hozzá, hogy végleg felháborodjék, és már azon volt, hogy legszívesebben lekever neki két nagyadag, kijózanító pofont, de látva a fiatal hölgy haláli sápadtságát inkább kitöltött neki egy nagypohár kávét! 
- Nesze csak! Ezt hörpintsd be de azonnal! Még ilyet! Megáll az a maradék józan eszem is! 
- Elhiheted nekem se volt könnyű! 
- Azt már eddig is tudtam… de mégis? Hogy a fészkes fenébe jutottál el a szakadékok ilyen fokú mélységeire, hogy majdnem elkövetted életed legnagyobb hibáját?! Fel nem foghatom! 
- Most ítélkezel, vagy csupán vádaskodsz?
- Egyik se! Csupán megpróbálok a hatalmas ostobaságodra észérveket találni! Tehát, szóval… miért tetted? Hadd halljam?! 
- Nem tudtam miből megélni! ez mondjuk a kisebbik baj, de az a szemétláda vőlegényem azt mondta, hogy mindenben segít és támogat, és mikor valóban égető szükségem lett volna rá egyik nap se szó, se beszéd – megpattant, és többet vissza se nézett! Talán a meggondolatlan bosszú érzete vezérelt… 
- Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Neked itt már nem bosszú, vagy jogos elégtétel kell csajszikám, de valaki, akiről gondoskodhatsz, és aki megszépíti a mindennapjaidat! Az olyan férgekkel, mint a volt pasid meg ne foglalkozz! Hisz annyi rendes ember rohangál az utcán, csak ki kéne tényleg nyitnod ezeket az észbontó szemeidet!
- Lehet, hogy igazad van, még nincs semmi végleges ötletem! 
Most rémlett fel előtte az öngyilkosság közelítő, és hátborzongató ténye; egy feneketlen szakadékot látott gondolataiban, ahová csak zuhant irtóztatóan gyorsuló sebességekkel, és képtelen volt megálljt parancsolni a zuhanásnak, mely körbe fogadta törékeny testét, mint valami örvényt, míg végül szétzúzta magát a sziklák éles fogazatain… 
- Tudod… az a nagy baj, hogy olyan elveszettnek hittem magamat, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerült! – bökte ki, és máris látta, hogy jótátehetetlen hibát vétett a másik szemében. 
A kávémérő barátnője keze félig meglegyintette; nem úgy nézett ez ki, mintha pofon lett volna, inkább valami szigorított intés, és figyelmeztetés is egyben, hogy többet soha az életben eszébe ne jusson ehhez hasonló meggondolatlanság. 
- Hát ez nem igaz! Teljesen tönkre akarsz tenni idegileg, mi??? Neked elment az a maradék józan eszed is! Azt kell, hogy mondjam! Szégyelld magad! – majd kicsivel később -, de most már megértelek! – volt valami beletörődött fáradtság a mondatai mögött, amivel magát is igyekezett többé-kevésbé megnyugtatni; igaz csupán alig-alig. 
- Én… nagyon sajnálok már mindent… de a helyzetemben nem is tudtam kihez fordulni! Neked pedig meg kell ígérned, hogy nem jártatod feleslegesen a szád!
Gyönyörű, szinte léleklátó barna karbunkulus-szemeiből igazgyöngyszemekként peregtek alá az elárvult könnyek!
- Na, jól van, na! Enyje! Hát ne itasd nekem itt az egereket te lány, mert elriasztod a pénzes kuncsaftjaidat! Inkább kortyolgasd csak be ezt a forró kávét! Szükséged lesz rá!
- Igazán köszönöm! Tudod… most hallok életemben először egy emberi, őszinte szót!
Viszonzásképpen a pincérnő is megsimogatta a kézfejét így adván empátiát és támogatást neki. 
A barátnő még várt néhány pillanatig, amíg barátnője az utolsó cseppig kihörpöli a kéváját, majd előhozakodott a félszeg kérdéssel: 
- Mondd csak szívem? Van hova menned?! Nálam mindig van egy szabad hely! 
- Rendes vagy, de tényleg de… jól megleszek! – azzal, mint aki tudatában van, hogy önmagát szándékosan leplezte be, már azon volt menni készült, de Anna most visszatartotta: 
- Állj csak meg egy kicsit! Mit ettél ma már? – vonta kérdőre. 
- Hát… tulajdonképpen a reggeli párizsis zsömlémtől eltekintve… semmit!
- No! Akkor itt megvársz! Érted?! Azonnal visszajövök! – Azzal kiviharzott a hátsó helységbe ami inkább valami homályos raktárnak felelt meg semmint önálló szobának. Beszólt az ott lévő pincérnek: 
- Józsikám kedves, kérlek, készíts valami elvihető harapnivalót! Talán két szendvics elég lesz! Köszi, puszi! – Azzal máris visszatért barátnőjéhez, aki most úgy ült a székén, mint aki karót nyelt, vagy egyenesen görcsbe rándult a gyomra; a tudatos kétségbeesés és félelem reszketett minden végtagjában. 
Tulajdonképpen egész életében gyűlölte az elvárásokat, és azt, hogy mindenkinek meg kelljen felelnie; szabadnak és függetlennek született, és ezt a fajta nemesi ,,privilégiumát” nem szerette volna semmi pénzen elkótyavetyélni! 
A pincérnő viselkedése is megváltozott. Mintha már nem csupán a volt locsifecsi, legjobb barátnő benyomását keltette volna, de legalább is egy olyan személyét, aki felelős valakiért, akit azért tisztel és becsül, hogy szomorú nehézségeivel, és gyengeségeivel szembe mert tudatosan nézni, és valami anyai érzés is rátörhetett hirtelen. 
A közöttük támadt újfent megélénkült meghitt baráti viszonynak egy kellemetlenkedő, kissé illuminált vendég párbeszéd párbaja vetett véget egy másik kolleganőjével, akit durva szitok szavakkal kezdett előbb becsmérelni, majd miután megpaskolta a fenekét, erőszakoskodni akart vele! Ennek Anna lapát keze vetett véget, mert akkorát penderített azon a jómadáron, hogy taknya-nyála egybe nőtt, és egy hatalmasat esett a nyílt utca kövezetén, hogy a járókelők is szótlan, néma percekig csak bámulni tudtak rá értetlenül! 
- Meg ne lássam magát itt még egyszer ilyen állapotban maga sintér, mert úgy ellátom a baját, hogy az anya sem ismer magára! Megértette?! – kétséges volt, hogy a részeges ember ezt még felfogja, de süket fülűen feltápászkodott és egyszerűen tovább oldalgott.
Időközben a szél is csendesedni kezdett, és már legalább nem süvöltött annyira, mint eddig; a szálját magára tekerve éppen arra készült, hogy kiléphessen a koromszürke, ismeretlen sötétségű éjszakába; várt még egy alkalmas pillanatig, majd indult volna, de Anna azonnal visszarántotta:
- Állj csak meg, hékás! Hát hova csámborogsz te, amikor a kajádat it hagyod! Várj egy percet! – gyorsan berohant a másik raktárba, és kihozta a két szendvicset a másik felszolgálótól. – Köszi, Józsika aranygyerek vagy! – hallotta, akit a másiknak megköszönte a szívességet.
- Na, ezt vedd el, és eszegesd meg! De nekem tessék nagyon vigyázni ebben a kietlen pokoli sötétben! Te is tudod, hogy milyen kétes alakok járkálnak erre! – újabb gondolat villant át az agyán. –Figyelj csak még alig fél órácska és lejár a műszakom, ha gondolod, akkor szívesen mehetünk együtt is! Legalább addig is vigyázok rád!
Kezét begörbítve tartotta, mint akinek fagyási sérülései keletkeztek; megköszönte a szíves vendéglátást, majd sálját jól bebugyolálva kilépett az éjszakába. Olyan bizonytalanul és tétován lépkedett, mint aki legalább is egy tátongó hasadék felett kötéltáncot jár, vagy egyensúlyozik, és maga sem tudja, hogy bravúrosnak mondható kalandja igazából hogyan is fog végződni? 
Úgy döntött, hogy mégis jobb, ha ezúttal talán kivételt tesz, és megvárja barátnőjét; behúzódott az egyik kietlen, sikátorszagú kapualjba és várni kényszerült. Alig maradt a doktornőtől jövet valamicske maradék, felesleg jártányi ereje is: a fokozatos stressz és idegesség az összes megmaradt energiát felemésztette. Arca most sokkal öregebbnek tűnt. Lehunyta szemét, és gondolatban a vadászházban volt, amit annak idején a nagyszüleivel együtt Karibi-bárnak vezetett el.