Karácsonyi meglepetés, meggondolatlanság

Karácsony tájékán mindenkinél nagy a sürgés-forgás, az emberek, mint a megkergült állatok támadják be a boltokat, és persze még az utolsó pillanatig kihasználják a nyitvatartásokat. Eladóként nagyon jól tudom ezt. Igazából az nem is az a nagy gond, hogy még december 24-én zárás előtt 2 perccel esik be vagy húsz család, hanem amilyen felfokozott lelkiállapottal teszik ezt. Az a vicces, ebből 10 családnál január 2-ra vagy 5 kg-ot hízott a kutya, mert nem volt hova tenni a maradék ételt. Igencsak meggondolatlanul viselkedünk ilyenkor.
Reggel 7 óta nyitva van a bolt, és én reggel 7 óta szenvedek a pénztárba, vagy milliószor elmondtam: „Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!”. Elhihetik fárasztó egy idő után, főleg, mikor az emberrel előtte kiabáltak egy fél perccel, hogy milyen idióta, még a modern masinákkal sem tud számolni (persze mert a vonakodókat átírom meg hasonlók…). Valamikor meg a szívem szakad meg a szegény kis nyugdíjasokon, akik tényleg csak arra költenek, ami nagyon szükséges, ill. csak megvennék, de nem mindig futja rá, vagy az utolsó filléreit borítja elém, én meg nagy nehezen összekapargatom, ezzel elvéve az utolsó 5 forintját is. Még fél óra hátra van az „őrültek házában”.

Végre itthon, de a munka nem áll meg, sőt most jön csak a nehezen. Szerencsére a kislányom igen lelkes segítő, - a fiamról ez ugyan nem mondható el -, és lassan a férjem is hazatéved. A hús a sütőben, a krumplipüré kész, a leves forr. Csak a süti van vissza. Gyúrás közepette megszólal az ajtódíszen lógó csengő, és férjem lép be az ajtón. Kislányom azonnal betámadja aput, aggódva kérdezi, hogy ugye a fát nem felejtette el (el tudjuk képzelni milyen édes egy 5 éves gyermektől ezeket a szavakat hallani), apu meg persze húzza az agyát, milyen fa, és az ezzel járó kérdésekkel. Mikor a kicsi már majdnem sír, homlokon csókolja, és egy huncut mosollyal a következőket mondja:
- Kerítsd elő a bátyádat, és lesz fa!
A kislányom örömteljesen lerágatja a tinédzser fiamat, apu meg kacsint egyet rá. A gyerekek kimenetele után végre hozzám is elér. Gyengéden átölel, megcsókolja a nyakam, lop egy kis nyers tésztát, majd megjegyzi:
- Istenien nézel ki.
Én csak nevetek rajta, hisz tudom, kb. úgy festek, mint egy madárijesztő.

A fa díszesen áll, a vacsora már a pocakunkba. Forrócsokit szürcsölgetve ülünk a fotelben és gyönyörködünk gyermekeinkbe miközben az ajándékok csomagolásával vívnak hosszas csatákat (igen, nem vagyok valami ügyes kezű, de az is lehet, élvezem mások „szenvedését”). Fél kilenc körül elkezdjük apródjainkat az ágyba tuszkolni, 9 órára kijelenthetjük a sikerünket. Ezután férjem átkarol és egy pohár vörösborral kívánja megünnepelni győzelmünket. Kortyolok egyet, hallom a pohár csengését, ahogy eléri a konyhaasztalt, megfordulok, az én poharam és odakerül, majd egy szenvedélyes csókkal felsurranunk a halónkba, mint hajdan, ahogy beloptam a fiúimat a szobámba.

10 perccel később a ruhadarabok többsége lekerült rólunk, csak fehérneműink állnak közénk, amikor kislányunk sikítása csapta meg fülünket. Annyira megilletődtünk, végig se gondolva, hogy mi történhetett és mibe is vagyunk, kirontottunk. Hideg szellő csapta meg meztelen lábaimat, velem szemem pedig a szomszéd idős pár meglepődött tekintetével nézett farkasszemet. Máskor is betoppantak csak úgy hirtelen, de most mégis még váratlanabbul ért minket megjelenésük. Éreztem, hogy nem a szenvedélytől és a bortól ég az arcom, hanem inkább elpirultságomtól. Így merengve arra lettem figyelmes, férjem eltűnt mellőlem, majd nagy csatazaj hallatszott mögülem, egy kis szikrázás látszódott, és nagy csend követte. Nem mertem hátranézni, de muszáj volt. A látványtól teljesen kizökkentem előbbi traumámból. Kedvesemen hevert egy szál alsónadrágban, elég különös pozícióba a fenyőfánkkal, nem tudom eldönteni, hogy a fa volt dísztelen vagy a férjem lett túl díszes.

20 perccel később, több ruhadarabbal felszerelkezve, a karácsonyfánk a „régi” színébe tündökölve, ültünk a kályha mellett nevetve gondoltunk vissza az eseményekre. Mint kiderült, kedves barátaink nem tudtak a nagy hó miatt elutazni a rokonokhoz, ezért ugrottak át, legalább mégis családba tölthessék el a szentestét, és kislányunk örömében sikított. Így átgondolva tényleg nem rémült hangadás volt…