Kalózvér 6. Rész

16. Fejezet




Beth halkan bekopogott a szomszédos szobába, majd mikor kikiáltottak, benyitott. A szoba függönyei szét voltak húzva, fénnyel elárasztva a helyiséget. Almazöld tapéták borították a falakat, az ágyon pedig méregzöld, szatén ágynemű verte vissza tompán a fényt.
Valerie felült, majd szélesen rámosolygott. Nathan felállt az ágy széléről, s kíváncsian figyelte Bethet.
- Azt mondtad, szóljak, ha felkelt.
Elizabeth szinte látta, ahogy a férfi szívéről egy mázsa súly gördül le és megkönnyebbülten felsóhajt. Arcára mosoly ült, ahogy elhaladt mellette, és hálásan megszorította a lány vállát. A férfi kisietett a szobából, Beth pedig lehajtotta fejét. Nem tudta mit mondjon. Sejtette, hogy Valerie haragszik rá…
- Beth!

A lány felkapta fejét, és a másik nőre pillantott.
- Gyere már ide! Úgy állsz ott, mint aki karót nyelt! Mi történt veled?
Beth, fogai közé harapta ajkát, szemeibe könnyek gyűltek, majd lassan az ágy széléhez sétált.
- Annyira sajnálom… - suttogta elhaló hangon, újra lehajtotta fejét, és hagyta, hogy könnyei eleredjenek. Nem akart más előtt sírni, mert tudta, hogy csak megvetnék. Ahogy John is tette…
- Beth… hiszen megmentetted az életünket!
A lány megrázta a fejét.
- Minden az én hibám! Ha nem jöttem volna el a bálról, nem kaptak volna el minket! Csak húztam az időt és hagytam, hogy ránk találjanak!
- De hiszen… te nem is… te nem is beszéltél velük, Beth!
- Nem, de ha nem akadékoskodom, és mindent úgy teszek, ahogy ti mondjátok, nem találtak volna ránk!
- Beth… - sóhajtotta Valerie, és felé nyújtotta kezét. – Gyere, ülj le ide!
Elizabeth engedelmeskedett, és próbálta megzabolázni könnyeit, de sehogy sem tudta.
- Beth, figyelj rám! Nem tudhattuk, hogy ott vannak! Nem vagy hibás, hiszen nekünk nem kellett volna elmenni oda! Fel kellett volna ismernünk a flotta hajóját, de úgy látszik taktikát váltottak! Az csak véletlen egybeesés volt, hogy pont akkor találtak ránk, amikor a két hajó együtt volt!
- De miattam voltak együtt! Ha mellettetek maradok, egy csomó időt megspórolhattatok volna, és már rég a nyílt tengeren lehettünk volna, de nem ezt tettem!
- Beth fejezd be! – szólt rá Valerie erélyesebben. – Ha elhiszed, ha nem, mindegy! A lényeg, hogy kiszabadítottál minket Beth! A biztos halálból! És ezért… hálával tartozunk neked! – halkult el a hangja, és rámosolygott.
- Bill… Bill meghalt – szipogta és felnézett az előtte ülő nőre.
- Tudok róla – válaszolta csendesen Valerie. – Öreg volt, már, így is csoda, hogy eddig bírta. Nem szép halál, de… hidd el, hogy biztosan jobban érzi magát odafönn, mint itt.
Elizabeth bólogatott, és hagyta, hogy a nő átölelje, majd ő is viszonozta az ölelést.
- Elmondhatatlanul hálás vagyok neked, Beth… nem tudom mi lett volna, ha nem jössz – csuklott el Val hangja, Beth pedig felegyenesedett. Látta a másik nő szemében a könnyeket, melyek lecsorognak lilafoltos arcán, és felrepedt ajkán.
- Szörnyű volt… - szorította össze a szemeit, és átkarolta saját magát. Beth átérezte Valerie félelmét. Neki is része volt benne. Csak annyi különbséggel, hogy rajta véghez is vitték a dolgot… nem hagyták abba. És nem csak egyszer!
- Tudom… de most már nincs semmi baj! – suttogta nyugtatólag.
A másik összerezzent, és felnézett rá.
- Most már tudom, mire képes egy férfi… és az érzést is megismertem, amikor csak egy apró pálcának tartod magad, és tudod, hogyha a másik akarná, egy mozdulattal apró darabokra törhetne…

Elizabeth elmerengett a lány szavain.
- A sebeket a hátadon… azt is egy férfi okozta? – kérdezte Valerie, Elizabeth pedig a szemeibe nézett. Sokáig töprengett azon, hogy mennyit áruljon el, és mennyit tartson meg magának, de aztán rájött, hogy teljesen mindegy. Ráadásul megbízott a nőben, tehát miért ne mondhatná el?
- Igen… - válaszolt csendesen. – John Harper, a munkaadóm fia…
- A flotta tábornoka? – kerekedtek ki Valerie szemei.
- Igen – bólogatott Beth. – Egy kívülálló szemében maga a tökély! Udvarias, ráadásul a megjelenése is mindig felkelti a nők figyelmét, és hát a törvény oldalán áll, nem elhanyagolható pozícióban…
- De ez csak a látszat… - szakította félbe halkan a másik nő.
- Igazából… egy szadista állat… nem tudok rá jobbat mondani… volt… voltak esetek, amikor… amikor megkötözött… - beleremegett az emlékekbe, de újra nagyot sóhajtott. – Élénk fantáziája volt, és elmondása szerint… szeretett volna mindent kipróbálni rajtam, amit egy rendes, szerény feleséggel nem tehet meg. Így hát ott voltam neki én. Tiltakozni nem tiltakozhattam, mert megfenyegetett, hogy teherbe ejt, és kidob a házból… amúgy is mit tehettem volna? Ha sikerül megölnöm, börtönben, vagy akasztófán végzem… nem tehettem mást, hagytam magam. Többször is megesett, hogy amíg… mi… szóval, amíg ő… - nagy levegő – a barátai is végignézték… persze mindig az eset után tudtam meg… Uramisten, alig bírtam a szemükbe nézni! Láttam az arcukon, hogy mit gondolnak rólam, és hogy mindent tudnak, és mindent láttak! Hogy láttak engem… - a hangja elcsuklott, és remegő ajkakkal, kényszeredetten elmosolyodott.
Valerie szóhoz sem jutott, csak meredt a lányra. Egy kis idő után, magához tért, majd magához ölelte Bethet. A lány keservesen felsóhajtott, Jól esett elmondania. Lehet, hogy csak ennyit kellett volna tennie, mert úgy érezte a lelkéről több tonnányi súly szakad le.
- Örülök, hogy neked nem kellett ilyen szörnyűségeket átélned! – suttogta Valerienek, és elhúzódott tőle.
- Annyira sajnálom – suttogta a másik.
- Most már mindegy. Elmúlt, vége van, és soha többet nem látom John Harpert! Boldog életet fogok élni, kerüljön bármibe! Egy ujjal sem fog hozzám érni ezen túl! Erre megesküszöm!



- Mit akarsz vele kezdeni ezek után? – kérdezte Nathan, és hátradőlt a széken, miközben feszülten figyelte, ahogy Rhys megpróbál felülni. Látszott, hogy nehezére esik a mozgás, de Nathan tudta, hogy a büszkesége nem engedi, hogy gyengének lássák. A kapitány a falnak dőlt, és fáradtan felsóhajtott. Kibomlott haját hátrasöpörte, ami az erőlködés közben előre hullott. Szemében még ott csillogott a fájdalom okozta kínlódás.
- Nem tudom… - válaszolt rekedten. – Most már aligha tarthatom magam mellett… Családja nincs, úgyhogy váltságdíjat sem kérhetek érte…
- Biztos, hogy csak a váltságdíj miatt tartanád magad mellett? – kérdezte Nathan s keresztbe fonta karjait maga előtt. Rhys szemei megvillantak, ahogy rápillantott.
- Ezzel mire akarsz célozni?
- Én? Semmire! Csak hát tudod… - felállt a székről, majd az ablakhoz lépett. – Azzal, hogy minket kiszabadított, bűnrészességet vállalt! Ha ez kiderül, rá is akasztófa vár… vagy még rosszabb!

Rhys maga elé meredt, és próbálta elhessegetni maga elől a képet, amin Elizabethet a vesztőhelyre kísérik megláncolva, megalázva…
Amennyit ismert a múltjából, tudta, hogy többet szenvedett a lány, mint amennyit egy ember elbír… és még nem is ismerte az egész történetet.
Újra felrémlett előtte a tegnapi hajnali óra, ahogy a lány, erejét megfeszítve, és saját szabadságát kockáztatva kivitte a börtönből. Soha sem fogja tudni neki ezt teljesen, meghálálni…
- Szerinted miért tette? – kérdezte, és babrálni kezdte a csípőjét takaró anyag szélét.
Nathan visszafordult a kinti élet tanulmányozásából, és ránézett.
- Nem tudom… talán lelkiismeret furdalása lehet…
- Mégis miért? – kapta fel a fejét a férfi.
Nathan újra megvonta a vállát.
- Lehet, hogy magát hibáztatja amiatt, hogy elkaptak minket.
- De hát semmi köze nem volt a rajtaütéshez!
- Tudom… de ne nézz szakértőnek! A nőket senki sem érti, csak Isten… vagy még Ő sem! – újra az ablak felé fordult, aztán a szemközti ház bejárati ajtaját nézte, ahonnan kilépett egy rózsaszínű ruhába öltözött, vörös nő. – Én mindenesetre, örökre az adósa maradok… és a többiek is így vélik… ha ő nincs… - jelképesen megdörzsölte a torkát. – Valeriet is megmentette… Uram isten, azt sem tudtam, mit tegyek! Teljesen elvesztettem a fejem…
Nyugodt csend borult rájuk, Rhys pedig azon törte a fejét, mivel követelhetné a lánytól, hogy menjen velük. Talán mondhatná azt, hogy amiért ilyen helyzetbe sodorta, törlesztenie kell a hibáit… csak ebben éppen az a hiba, hogy mostantól neki van mit törlesztenie, nem a lánynak. De akkor hogy a csudába vegye rá, hogy velük tartson?
- Most magadra hagylak, még pihenned kell, én pedig mihamarabb szeretnék kijutni ebből a tetves városból, úgyhogy gyorsan szedd össze magad!
Rhys halványan elmosolyodott, majd bólintott. Mielőtt a férfi teljesen kilépett volna a szobából, megállította.
- Ne felejtsd el visszahívni az ápolónőmet! Beszélnem kell vele!
Nathan sunyi módon elmosolyodott, majd még az ajtórésen át beszólt.
- Igenis, Kapitány!



Elizabeth belopódzott a hálószobába, és halkan becsukta maga után az ajtót. Mikor látta, hogy a férfi alszik, az ablakhoz sétált, majd összehúzta a sötétítőket, egy kisebb rést hagyva, hogy lásson is valamit.
Összébb pakolt a kis asztalon, hátrébb rakva a gyógyszeres üvegeket, és nagyon remélte, hogy nem lesz rájuk több szükség. Bár ahogy a férfi állapota, szinte rohamosan javult, gyanította, hogy nem kellenek majd. Különben is. Mikor először volt tudatánál sem kért semmit, miért lenne rá igénye, amikor gyógyulófélben van?
Ismét elfoglalta helyét a kis széken az ágy mellett. Alig töltött el néhány percet rajta, már minden porcikája sajgott, és kiáltott a kényelmetlen darabtól.
Már este felé járhatott az idő. Valerie szobájában magához vett egy kis ennivalót, de nem tudott rendesen megvacsorázni, mert egyrészt nem tudott az ételre koncentrálni, ráadásul étvágya sem volt, pedig már jó ideje, hogy kiadós vacsorában volt része, sőt...
Szinte öntudatlanul, vagy megszokásból – nem tudta – de a férfi homlokára simította tenyerét. Nem volt láza. Mielőtt elvehette volna a kezét, a férfi szemei megrebbentek, majd lassan kinyitotta őket.
- Sajnálom… - mondta halkan a lány. – Nem akartam felébreszteni – és elhúzta onnan kezét.
Rhys felsóhajtott, és ép kezével végigsimított saját arcán, de csak óvatosan, mert néhány helyen még érzékeny volt. A napok teltével ugyan lelohadtak a duzzanatok, viszont ott maradtak, egyfajta árulkodó jelként, a kékes zöld, lila foltok. Szerencsére már halványultak.
- Semmi gond… - dünnyögte fátyolos hangon. – Amúgy is beszélni akartam magával…
Beth megmerevedett ültében, és elkapta a férfiról a tekintetét. Elnyomott egy sóhajt. Jöhet az elkerülhetetlen… A férfi most biztosan az önfejűségéért akarja lehordani, amiért jó oka is van. Csupán a helyzet az, hogy nem bírná elviselni… tőle nem…
- Hát… itt vagyok… - hajtotta le a fejét, és ölébe fektetett, összekulcsolt ujjaira meredt.
Szíve a torkában dobogott, gyomra diónyira szűkült, kezei remegtek. Csak azon imádkozott, hogy a férfi ne vegye észre rajta, mennyire fél.

Már előre hallotta a férfi hangját. Tűnjön el az életéből, soha többet nem akarja látni. Önző, és bolond volt, veszélybe sodorta az egész legénységet, ráadásul egy tagja meg is halt… miatta meglőtték, aztán láncra verték, sőt, még meg is verték… Egy zsebtolvajban több jóság van, mint benne…
- Csak meg akartam köszönni, amit értünk tett…
A lány elképedve kapta fel a fejét. Tágra nyílt szemekkel figyelte a kalózt, aki szintén őt nézte. Úgy érezte magát, mint akit forró vízzel öntenek nyakon.
- Ön… nem… nem haragszik rám? – kérdezte elhaló hangon, és ajkába harapva próbálta megakadályozni, hogy könnybe lábadjon a szeme.
Rhys halványan elmosolyodott.
- Nélküled mindannyiunkra bitófa várt volna… vagy rosszabb. Hálával tartozunk neked… - mondta halkan.
Beth a szája elé emelte kezét, szemeit összeszorította, és a fejét rázta.
- Én… semmivel sem tartoznak… az én hibám volt az egész…
- Nem a Te hibád volt! Nem rajtad múlt!
- Tudom, de… - nyögte, és még összébb húzta magát a széken, körme belevájt tenyerébe.

Rhys felküszködte magát ülőhelyzetbe, és a lány kezéért nyúlt.
- Mi történt? – kérdezte kemény hangon. Ha azok a vadállatok, akár egy ujjal is hozzáértek…
Elizabeth felpillantott rá, így egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Megöltem egy embert… embert öltem… - suttogta alig hallhatóan.
Rhys, ha meg is lepődött – már pedig meglepődött – nem mutatta.
- Nathan csak annyit mondott, hogy megmentetted Valeriet…
- Az, az ember megpróbálta megerőszakolni! – mondta görcsösen remegve, ugyanakkor olyan hangsúllyal, mintha számára ez lenne a világ leghatalmasabb és legfélelmetesebb bűne, nem is az emberölés. Olyan volt ez a mondat, mintha az egész tettére, ez lenne a magyarázat. Bár Rhys sem tett volna másképp, de a lány még nem ölt…
- Megérdemelte…
Beth ismét lehunyta szemeit, és megrázta fejét.
- Azt sem tudtam, mit teszek… az ujjam a ravaszon… ha lett volna választásom, életben hagyom… de… csak egy pillanaton múlott, hogy nem engem lőtt le…
Másik kezét is a szájára tapasztotta, és úgy rázta a fejét, mintha ezzel ki tudná űzni agyából a képeket.
- Rengeteg vér volt… rengeteg… - halt el a hangja, ami sírásba fulladt.

Rhys jobb karjával, maga mellé vonta a lányt az ágyra, és átkarolta. Beth felzokogott, és átölelte a férfi derekát, fejét a másik vállgödrébe ejtette.
Könnyeinek nem tudott megállj-t parancsolni, reszketve hagyta, hogy a férfi nyugtassa, és magához szorítsa. Jól esett ez a fajta közelség.
Szavakba sem tudta önteni, mennyire hálás volt azért, hogy a férfi nem haragudott rá. Szinte úgy érezte, hogy több száz mázsával könnyebb lesz a lelke, ami fentebb emelkedett a mocsokból.
„Mondj már neki valamit te idióta!” – korholta le magát Rhys, és végigsimított a másik hátán.
- Most már nincs baj… itt nem bánthatnak…
A lány még szorosabban bújt hozzá. Reszketve sóhajtott fel, kezdett megnyugodni. Ó a francba… Egész életében nem sírt ennyit, mint ma és a tegnapi nap… Ráadásul előttük. Most biztosan gyengének tartja…
Mélyen szívta magába a másik illatát, amiről állandóan a fenyvesek jutottak eszébe. Megnyugtató volt, ugyanakkor felzaklatta, mert ilyenkor mindig őrült vágtába kezdett a szíve. Mi történik vele?

Megborzongott, ahogy megérezte a férfi kezét az arcánál, mikor az a füle mögé simított egy tincset. Nem mert még a szemébe nézni, így a nyakára szegezte szemeit.
Mit mondjon neki? Mi lesz ezek után?
Félt attól, hogy itt kell hagynia. Legszívesebben felnevetett volna saját magán. Két nappal ezelőtt bármit megtett volna, ha nem kell látnia többé a férfit. Most pedig azért vérzik a szíve, mert tudja, hogy amint a kalóz felépül, útjaik kettéválnak. Biztos volt abban, hogy a férfi nem akarja többé magával vinni. Ugyan minek? Váltságdíjat nem kap érte, veszélybe sodorta őket, egyszóval csak a baj van vele. Meg hát aztán… szépnek sem mondható… csont és bőr. Nem valami vágykeltő a látványa.
Újra eszébe jutott az a név, amit a férfi sokszor motyogott álmában. Vajon az a Jane, a szeretője? Biztosan. Akkor viszont végképp nincs semmi keresnivalója mellette. Meg hát… ha tényleg a szeretője, aki biztosan egy gyönyörű nő, akkor miért is venné észre őt? Aki már csak azért megijed, ha egy férfi erősebben ragadja meg? Ugyan már…
De akkor hova tegye azt a csókot, amit Drake hajóján kapott tőle? Megérezte a férfi vágyát, de abban nem volt semmi kegyetlenség. Először bántak vele úgy, mint egy igazi nővel, nem úgy, mint egy szajhával.
Vagy ezt az egészet vegye annak, hogy a Kapitány dühös volt rá, amiért ellenszegült a parancsának? Azért tette, mert dühös volt, és meg akarta neki mutatni, hogy ki áll a másik felett… Annyi az ellentmondás…
Egy ilyen férfi sohasem fogja észrevenni… főleg nem az ágyába vinni… életében először vette észre magában, hogy vágyik valami után… ebben az esetben valaki után, és nem tudta hova tenni az érzést. Viszont ezt el kell ásnia magában, lehetőleg a legmélyebb zugokba.
„Vegyél erőt magadon, és engedd el!”

Rhys lepillantott a karjaiban tartott nőre, és érezte, hogy soha sem fogja tudni elfelejteni. Ezt csak annak tulajdonította, hogy megmentette. Mert hát nem minden nő tette volna kockára szabadságát, és életét, csak azért, hogy megmentsen egy kalózt, akire amúgy is bitófa várna.
Tudta, hogyha megmondja a lánynak, hogy elengedi, az biztosan kapni fog az alkalom után, és itt hagyja. Valahol majd letelepszik, és éli majd szürke hétköznapjait egyedül… vagy valaki mással az oldalán. A gondolattól, hogy egy másik férfi közelében lesz, kellemetlen érzés töltötte el.
„Na jó, ezt most hagyjuk abba!”
A lány megérezhette, hogy a kalóz megmerevedett, így kiszakította magát az ölelésből, és zavartan a férfira pillantott. Rhys nagy kísértést érzett arra, hogy letörölje a nedves csíkokat a másik arcáról, de mégsem tette. Mégis mi a fene ütött belé? Úgy gondolkodik a lányon, mint egy nyálas, mézes-mázos szerelmes főhős, egy nőknek megírt romantikus regényben… Szánalmas…
Azonban tudta, hogy ezek az utolsó olyan percek, jobb esetben órák, amikor még maga mellett tudhatja…
Fáradtan felsóhajtott, majd lehajtotta fejét, hogy összeszedje gondolatait.
Az első dolog, amit tenni fog, amint kikerül innen, hogy szerez valahonnan egy hajót… aztán… aztán leissza magát. Lehetőleg a sárga földig! Vagy még annál is mélyebbre!
Majd visszamegy a szigetre, beveti magát a bordélyba, és ki se jön onnan egy egész hétig… Igen. Ez jó lesz!
Keres egy nőt, akinek… fekete… fekete haja és kék szemei vannak. A francba szőkét fog választani! Vagy vöröset! Sőt, mindkettőt, bármilyet, csak ne hasonlítson erre a nőre!
Még egyszer felsóhajtott, és a lányra pillantott, aki még mindig csendben figyelte őt.
„Vegyél erőt magadon, és engedd el!”
- Nem kell velünk tartania többé… Odamegy, ahova akar! – váltott kissé keményebb hangnemre, mert tudta, hogy csak a magabiztosságára számíthat, ami most nincs teljesen jelen.

Látta a lányon, ahogy egy kicsit megvonaglik az arca, szája széle pedig megremeg. Fejét lehajtotta, és összekulcsolt kezeire meredt.
Hát tényleg itt kell hagynia. Őt, Valeiret, még Nathan is hiányozni fog neki, a maga kissé idióta viselkedésével.
- Értem… - mondta halkan, és felállt az ágyról. Meglepte a férfi hirtelen hangulatváltozása, de valahol számított erre. – Az orvos… khm… az orvos csak holnap jön, így… nekem kell… itt… itt maradnom. – simított idegesen egy tincset a füle mögé.
A férfi újra felvette a már jól megszokott, „kalózjelmezt”, és gúnyosan elmosolyodott, szemöldökét pedig a magasba emelte.
Beth valahol megkönnyebbült. Nem tudott volna végig itt ülni, ha a férfi komoly marad, vagy esetleg látja rajta azt a furcsa arckifejezést, ami láttatni engedte az érzelmeit. Mindkettő szokatlan volt tőle.
- Csak nyugodtan! – mondta a férfi, és újra a párnákra dőlt.

Elizabeth a székhez ment, de mielőtt elfoglalta volna helyét, kicsit távolabb húzta az ágytól.
- Ennyire ijesztő lennék? – kérdezte a férfi, és mindkettejüknek beugrott egy korábbi beszélgetés. A lány szája megrándult, de végül vissza tudta magát fogni, és nem mosolyodott el.
- Maga megtestesíti a legrosszabb rémálmomat! – motyogta halkan.
Több percnyi csend után felpillantott, és látta, hogy a férfi szélesen vigyorog. Elpirult, és zavarát titkolva, lehajtotta fejét.
A gyertya vidáman pislákolt mellette a kis asztalon, narancsos derengésbe vonva a szobát. Kihúzta magát, majd újra elengedte. Kezdett fájni a háta.
- Azon a széken akarja tölteni az egész éjszakát? – kérdezte újra a férfi, Beth pedig felpillantott.
- Már kezdem megszokni…
Legnagyobb meglepetésére a férfi mocorogni kezdett. Teljesen a falhoz húzódott, vigyázva, nehogy félrecsússzon csípőjéről a takaró. Mikor abbahagyta a fészkelődést, várakozva a lányra pillantott?
- Mi lesz már?
Beth szemei elkerekedtek, és a szék támlájának dőlt.
- Tessék?
- Nem vagyok hajlandó végignézni a szenvedését azon a nyamvadt széken, úgyhogy jobb, ha idejön…
- Nem hiszem, hogy ez… jó ötlet…
- Szerintem meg az nem jó ötlet, hogy ellenkezel… - tegezte le megint.
- De én…
- Te?
A lány nem válaszolt.
- Ha nem jössz ide, felkelek, és direkt olyan dolgokat fogok csinálni, ami most nem lenne jó ötlet, és ha a doki kérdezi mi történt velem, rád fogom az egészet!
A lány meghökkent a zsaroláson. Tényleg képes lenne megtenni? Merje megkockáztatni?
- Pihennie kellene, és nem akarok az útjában lenni…
- Beth…
A férfi hangja, már komorabb volt, a lány pedig megborzongott.
- De így… csupa kosz a ruhám…
- Ki mondta, hogy ruhában kell idejönnöd? – kérdezte, de amikor látta, hogy a lány lesápad, kijavította magát. – Nem azt mondtam, hogy meztelenül, az alsóruha rajtad maradhat…
- Micsoda előzékenység! – morogta, és felállt, majd hátat fordított a férfinak, miközben a gombokhoz nyúlt, de megállt.
- Nos? – kérdezte a férfi, és ép karját a feje alá csúsztatta, majd úgy nézte a nőt.
- Van más választásom? – kérdezte a lány utoljára, de már előre tudta a választ.
- Nem, nincs…
A lány összeszűkült szemekkel rámeredt, a férfi pedig elvigyorogta magát.
„Mint egy óriásira nőtt gyerek…”
- Akkor lenne szíves nem bámulni, amíg leöltözöm?
A férfi a plafonra emelte tekintetét és felsóhajtott. Amint tudta, hogy a lány már nem nézi, óvatosan visszapillantott rá.

A sárga ruha lassan meglazult, Beth pedig lecsúsztatta a vállain. Rhys nyelt egyet, mikor megpillantotta az alsóruhát… Tudta, hogy nagyon vékony az anyag… hiszen még ő adta Valnak, hogy adja rá a lányra… lehet, hogy mégsem volt nagyon jó ötlet ez az egész.
A ruha, suhogva hullott a lábaihoz, Rhys idegei pedig pattanásig feszültek. „Ezt neked, Rathmore! Te keverted magadnak, idd is meg!”
A lány lehajolt a ruháért, az alsóruha pedig ráfeszült a hátára, és átsejlett alóla a fűző. Ahogy kilépett a ruhából, Rhys a csipkés harisnyakötőt is észrevette. A vágy késként hasított altestébe, és idegesen megnyalta a száját. „A… francba!”
A lány kezébe vette a ruhát, majd, mint valami pajzsot, maga elé emelte, és a férfira pillantott. Meglepődve vette észre, hogy a férfi őt bámulja, és egy kisebb párnát szorongat… vagyis inkább szorít az ágyékához… Beth elpirult, és a székre fektette a ruhát, majd háttal a férfinak leült az ágyra.
- A hajad is… - mondta rekedten Rhys, és miután felfogta, hogy mit nyögött ki, legszívesebben saját magát pofozta volna fel.
Beth hátrapillantott a válla felett, és tudta, hogy még inkább úgy néz ki, mint egy főtt rák.
Rhys legnagyobb meglepetésére azonban engedelmeskedett. Kihúzta hajából a szalagot, ami fürtökként hullott vissza hátára.

Rhys egy pillanatra összeszorította szemét, és még görcsösebben kapaszkodott a párnába. Miért őrjíti meg saját magát? Ha nem tesz valamit, felpattan, és kirohan a szobából…
A lány megemelte a takaró szélét, és alácsúszott.
A hátára feküdt, melléig felhúzta a takarót, és a plafont kezdte el bámulni. Nem bírta tovább, a kíváncsisága felül kerekedett rajta, és oldalra sandított. A férfi már annyira szorította a párnát, hogy ízületei elfehéredtek a kezén. Fentebb csúsztatta tekintetét. Rhys állkapcsa úgy megfeszült, hogy Beth azt hitte, összeroppan. A kalóz is a mennyezetet bámulta, mereven, kitartóan. Nagyot nyelt, ádámcsutkája felugrott egy kicsit. Ideges volt… de hát miért?
- Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet… - mondta halkan, és egy utolsó pillantást vetve a párnára, ismét előre nézett.
- Nem… csak aludjon! – váltott ismét magázásra. Most már biztos, hogy ideges!
Több percnyi néma csend után, a lány megint megszólalt.
- Még soha nem aludtam férfival…
- Szerencsére, még én sem!
Bethből kitört a nevetés, miközben kezeivel eltakarta az arcát. Végül levegő után kapkodva a férfi felé fordította fejét, és még mindig vigyorogva, megkérdezte.
- Biztos, hogy nem?
Rhys is felé fordult, döbbenten, de mikor meglátta a lány jókedvtől csillogó szemeit, elfelejtette, hogy mivel akart visszavágni.
- Egészen biztos…

A lány az oldalára fordult, két kezét az arca alá fektette, és felnézett rá. A takaró lecsúszott a derekáig, haja tincsenként takarta be vállát.
- És mint férfi egy nővel? – kérdezte halkan.
Rhys újra a szemeibe nézett.
- A kalandjaimról akar hallani?
A lány elbűvölően pirult el, és zavartan lesütötte szemeit egy pillanatra.
- Nem úgy értettem. Hanem, aludt-e már nővel…
- Hát persze! – tért vissza férfiúi önbizalma. – Vagyis… hát… két verzió van melyikre kíváncsi?
- Mi a két verzió?
A férfi pajkosan elvigyorogta magát, és végigmérte a lányt.
- Az egyik, ahol csak aludtam… a másik pedig, hogy az alváson kívül… más is történt.
Beth vörössége már a nyakára is letért, fogaival beleharapott alsó ajkába. Rhys is szerette volna ugyanezt megtenni…
- Akkor… inkább az első…
- Nem.
A lány értetlenül összevonta szemöldökeit.
- Hogy…
- Úgy értem, még nem aludtam nővel úgy, hogy nem nyúltam hozzá.
- Ó… - suttogta halkan. – Akkor… veszélyben kellene éreznem magam? – kérdezte, de felordított volna az ostobasága miatt. Mi történt vele, hogy ennyire meghibbant?
Rhys a lány sebeire gondolt, és arra, hogy valószínűleg kirohanna a szobából, ha megpróbálná a magáévá tenni, bármennyire is szeretné. Beth még nem szedte magát össze lelkileg annyira, hogy készen álljon erre az egészre. A sebek láttán nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy kitalálja mit tettek vele. Ráadásul abban sem volt biztos, hogy a lány szeretné, hogy ilyen… bizalmassá váljanak vele a dolgok. Nem… ezt nem teheti meg.
- Nem. – válaszolta lágy hangon, de az elhatározás megkeményítette szavait.
Bethet úgy érte a válasz, mint egy arcul csapás. „A francba mit hittél? Térj már észhez!”
Zavartan elmosolyodott és ismét a hátára fordult.
- Rendben… - mondta halkan csak azért, hogy a férfi ne jöjjön rá, mennyire remeg a hangja. Tudta, hogy nem a férfiak álma, de ez a kemény elutasítás, fájt.
„Térj-ész-hez!” Mivel lenne jobb, ha most odaadná magát a férfinak? Holnap így is, úgy is el kell innen mennie! Ráadásul kerek-perec kimondta, nem kell velük mennie, és nincs veszélyben mellette, mert nemes egyszerűséggel, nem kívánja! Ha mégis sikerülne vele eltöltenie egy éjszakát, az sem biztos, hogy élvezné… hiszen eddig csak fájdalmat kapott… kell az neki, hogy lelkileg is még jobban megsérüljön? Egy frászt!
Lehunyta szemeit, és próbált nem arra koncentrálni, hogy a férfi itt fekszik mellette, rövidebb távolságban, mint egy karnyújtás, de nem érdekli őt…